November végén jelent meg a Magyar Közlönyben az a törvénymódosítás, amit az államfőnk, volt családokért felelős tárca nélküli miniszter, aláírt. Néhány nappal később, december 3-án, szombaton, a Fogyatékos emberek világnapja volt. Egy Facebook-posztban már elmondtuk, hogy mit is gondolunk erről, de hogy még inkább hangsúlyt adjunk neki, beszéltünk is róla nektek itt, ebben a videóban, és olvashattok egy írást itt is.
Ha egy családba gyermek érkezik, akkor az egész család stabilitása megváltozik. Az olyan pszichés faktorok, mint például a szülők élettel való elégedettsége, a szülői stressz megélése, a párjukkal, a már meglévő gyerekeikkel, sőt, saját magukkal való kapcsolatuk meginog. Ez pedig még inkább így van, ha a családba spéci gyerek érkezik. Társadalmunk legkisebb egysége a család, aminek egészséges működése hatással van a közvetlen társas környezetünk, a társadalmunk működésére.
Élni pedig egy egészségesen működő, jól funkcionáló társadalomban jó.
Emiatt például jó és hasznos lehetne, ha a családok megsegítése nem (csak) arra irányulna, hogy minél több gyerek szülessen, hanem hogy a meglévő családok minél egészségesebben, minél kiegyensúlyozottabban, minél egyenlőbb lehetőségek mentén tudjanak működni. Mert egy jól működő család mindent megtesz a családtagokért, a T/1620-as törvényjavaslat 3. módosító pontja nélkül is.
A jól működő családokból álló kis közösségek is mindent megtesznek a tagjaikért. Felelősséget vállalnak egymásért, tudnak a másik gondjáról-bajáról, törődnek a másikkal a lehetőségeikhez mérten. Ismerik az EMBERT, és nem az EGYÉNT okolják a helyzetéért. Ismerik a körülményeket, a történeteket, a sorsokat. Talán ez a legfőbb baj ezzel a törvénymódosítással, hogy ebben az egyébként is elidegenedett társadalomban még inkább eltávolítja egymástól az embereket, a másikra mutogatnak, hibást keresnek, közben felmentik magukat, hogy ők nem tehetnek semmit. Ebben az egyre személytelenebbé váló társadalomban még inkább afelé terel, hogy hunyjunk szemet, ha nehézséget, szenvedést látunk, mert az nem a mi felelősségünk. Ebben az egyébként is egyre inkább pénz uralta világban (pláne egy egyre jobban eldurvulni látszó világválság küszöbén) azt mutatja, hogy az adófizetők pénzéből nem jut mindenkinek. Csak a kiváltságosoknak.
A mindennapos tapasztalat az, hogy eddig is a családok küszködtek azzal, hogy az ápolandó családtagjaik számára tőlük telhetően a legtöbbet nyújtsák.
Eddig is az anyák maradtak otthon, maradtak ki a munkaerőpiacról, a társas életből, hogy a sérült gyermeküket otthon tudják ápolni. Eddig is a nők maradtak a súlyos, betegség következtében fogyatékossá vált felnőtt családtagjaik mellett, hogy otthon gondoskodjanak róluk. Hogy ennek milyen következményei vannak a család érzelmi és anyagi helyzetére, a nők társadalmon és családon belüli egyenlőségére, azt nem kell hosszasan magyarázni.
Az, hogy egy társadalom mennyire érzékeny szociálisan, mennyire tud empatikusan reagálni megszorult helyzetekben, hogy mennyire tudnak a tagjai a társaik felé fordulni, a sérülékenyebbekről gondoskodni, az nem akkor mutatkozik meg, amikor mindenkinek jól megy a szekere, hanem pont azokban a helyzetekben, amikor a szociális hálót szorosan kell tartani, hogy ne potyogjanak ki rajta azok, akik nem tudnak belekapaszkodni a háló zsinegébe. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen egy olyan hálóra van szükség, ami elég sűrűn van szőve, hogy meg lehessen tartani. A háló elkészítése pedig az állam feladata, akár akarja, akár nem.
Ez pedig a másik fő probléma ezzel a törvénymódosítással. Mit jelent az, hogy az egyén, illetve a hozzátartozói a felelősek az egyén szociális biztonságáért? Hahó!, ha hosszú várólistákat kell leküzdeni, hogy az államilag finanszírozott helyekre akár orvosi ellátásért, akár korai fejlesztésért eljussanak a szülők a fogyatékos gyermekükkel, akkor hogy lehetséges azt biztosítani, hogy a gyermek a képességeihez mérten a legjobban fejlődjön? És akik az országnak nem olyan szegletébe születtek, ahol elérhető (ésszerű) közelségben ellátáshoz juthatnának? De még ha van is hely, ahol ellátják a gyerekeket, a gyerek eljuttatása ezekre a helyekre a családok számára jelentős anyagi és időbeli teher. Hogy lehet a törvény által óhajtott szociális biztonságot megteremteni, ha a munkahelyek nem teszik lehetővé a részmunkaidős foglalkoztatást, így sok anya számára még a részleges visszatérés a munkaerőpiacra is lehetetlen?
Hogy a felnőtt spéci gyermeknek mi lesz a sorsa az iskolarendszerből kikerülve, az további talány: ebben a helyzetben a lehetőségek, ha lehet ezt mondani, még kiegyenlítetlenebbek mind minőségi mind földrajzi elhelyezkedés szintjén. Amikor szinte napra pontosan egy éve hirdette ki az ítéletét a Fővárosi Törvényszék, hogy az állam nem hagyhatja magukra a súlyos-halmozott fogyatékossággal élő embereket, úgy tűnt, mintha valami elindult volna. De talán már ennek a szociális törvénymódosításnak az előszele lehetett, hogy az állam ezt a döntést megtámadta idén októberben. Ezzel a törvénymódosítással nem csak hogy a szociális hálón lazítanak, hanem magát a hálót is sutba dobják. Az egyén a felelős a saját boldogulásáért… Pedig nem errefelé kellene tartanunk. Sok helyen a világ nem is errefelé tart.
A sokszínűség, a különbözőség érték, a normák kora pedig leáldozott.
Az egyén egymaga sosem lesz olyan sikeres, pláne ebben az átalakulóban lévő világrendben, mint a tagjaiért felelősséget vállaló közösség. Ha az egyébként is ritkás szociális hálót még inkább szétzilálják, az embereket pedig az egyéni boldogulásuk hajszolására késztetik, mi marad az emberből ebben az embertelenségben?
A cikk írása közben igen olvasmányos, 2022 decemberében Magyarországról igencsak utópisztikusnak tűnő dokumentumokat javaslok olvasásra. Az egyik a fogyatékossággal élők jogairól szóló ENSZ-egyezmény, amit valamikor hazánk is aláírt.
A másik pedig a szociális jogok európai pillére című dokumentum, amelyből az egyszerűség kedvéért idemásolok három fontos részt.
03 Esélyegyenlőség
A nemtől, faji vagy etnikai származástól, vallástól vagy meggyőződéstől, fogyatékosságtól, kortól vagy szexuális irányultságtól függetlenül mindenkinek joga van az egyenlő bánásmódhoz és az egyenlő lehetőségekhez a foglalkoztatás, a szociális védelem és az oktatás terén, valamint a nyilvánosság számára elérhető áruk és szolgáltatások igénybevételéhez. Az alulreprezentált csoportok egyenlő lehetőségeit támogatni kell.
17 A fogyatékossággal élő személyek társadalmi befogadása
A fogyatékossággal élő személyeknek joguk van olyan jövedelemtámogatásra, amely számukra méltósággal élhető életet, a munkaerőpiacon és a társadalomban való részvételüket lehetővé tevő szolgáltatásokat, valamint a szükségleteikhez igazított munkakörnyezetet biztosít.
18 Tartós ápolás-gondozás
Mindenkinek joga van a megfizethető, hosszú távú, minőségi ápolási-gondozási szolgáltatásokhoz, különösen az otthoni ápoláshoz és a közösségi alapú szolgáltatásokhoz.
Comments