Pásztory Dóra paralimpiai bajnok mesél személyisége alakulásáról, a testéhez való viszonyáról és a véleményformálás hatékony eszközeiről
NÉVJEGY - Pásztory Dóra
Saját szóhasználatával más adottságú ember. Kétszeres paralimpiai bajnok úszó, újságíró, úszóedző. Tíz éve Angliában él férjével és kisfiukkal. A WMN online női magazin indulása óta tagja a szerkesztőségnek, feltűnt a Partizán választási műsorában, a hétköznapjait viszont azt teszi ki, hogy úszóedzőként adja tovább az úszás szeretetét a lakóhelyéhez közeli egyesületben. Bárhol szívesen beszél az egészség, a testmozgás és az önelfogadás fontosságáról, arról hogy egy „fordított” ember is lehet boldog.
Mikor tudatosult benned, hogy más a tested?
Kristálytiszta megvilágsodásélményem nem volt. Kerek egészként kezelt a családom, humorral, talpraesetten, elfogadóan. Nem éreztük, hogy külön kellene beszélni arról, hogy nem egészen olyan a karom, mint másoknak, vagy hogy összesen van öt ujjam a két kezemen.
Mindenki nagyon szeretett, egyfajta pozitív diszkriminációban kezdtem az életem az ezerlelkes Palotabozsokon. Anyukám otthon maradhatott volna velem, de a bölcsi épületében laktunk, és az udvar közös volt, nem lett volna értelme kihagyni engem a buliból! Sok figyelmet kaptam, sőt, kivételeztek is velem, délután nem volt muszáj aludnom, beülhettem a bölcsis néni ölébe…
Határozott emlék viszont, hogy
amikor elsőáldozó lettem, és a templomban összetette mindenki a kezét imára, vágytam én is erre, mert szép látványnak tartottam.
Kik és hogyan segítették önmagad elfogadását, emlékszel mérföldkövekre?
Az engem körülvevő emberektől lettem olyan, amilyen. Eleve erős személyiséggel érkeztem, amit tovább is erősítettek. Mire bekerültem az oviba, bandavezér lettem. Voltak barátaim, nem éreztem hiányt. Néha szóvá tették ugyan a kezem, bántás is előfordult, de nem kaptam belőle többet, mint a szemüveges, vagy a vörös hajú társam.
Anyukám visszatérő történetként mesélte, hogy az óvó nénik nem jelöltek ki naposnak, mert féltek, hogy nem tudnám leszedni a tányérokat. Én nem féltem! Kiköveteltem magamnak, hogy lehessek napos. Szerettem volna, ha az én jelemmel ellátott fakanál is kikerülhetne időnként a csoport ajtajára.
Ez jó példa arra, hogy szeretem kipróbálni a dolgokat. Ha nem megy, belátom, hogy nem megy, de hogy én előre, látatlanban lemondjak valamiről, az elképzelhetetlen! Ez is anyukámtól jön: mindent hagyott nekem kipróbálni. Lett is önbizalmam! A próbálkozás azóta is állandó: nem vagyok vakmerő, nem szeretem az ijesztő vagy félelmetes dolgokat, de szeretem feszegetni a határaimat. Van, hogy már az is siker, hogy megpróbálok valamit. Legfeljebb kiderül, hogy valami nem áll jól nekem vagy nincs meg hozzá a megfelelő tudásom vagy tapasztalatom.
Ha nem megy, az nem kudarc! Csak az lenne kudarc, ha félelemből nem is próbálnám meg.
Hogy állsz a nehéznek ígérkező helyzetekhez?
Kihívásként tekintek rájuk, motiválnak. Olyannyira, hogy egy időben elkezdtem „fordítva működni”. Az öntudat mellé bekapcsolt egy nagy adag makacsság is, és juszt is megcsináltam, amire azt mondták, hogy nem fog menni. Anyukám néha már direkt a fordítottját kérte tőlem, mint amit szeretett volna…
Az edzőm is tudta, hogy van rajtam makacsságot bekapcsoló gomb. Időnként szinte lehetetlen szintidőket adott meg, hozzátéve, hogy ez nagyon kemény... Hát, elég sokat megcsináltam belőle! Ugyanakkor volt, hogy kategorikusan nemet mondtam. Elfogadta – mi mást tehetett volna? 😊
Érdekes, kire mi hat motivációként. Például a Sydneyben szerzett paralimpiai aranyam, és a következő évi Európa-bajnokságról hozott ezüstöm után megkérdezte egy újságíró, melyik vagyok inkább én? Azt hiszem, ennek a momentumnak fontos része volt abban, hogy a 2002-es világbajnokságot megnyertem.
Ha már paralimpia: milyen kifejezéseket szeretsz használni magadra és miktől irtózol?
Nem szeretem a fogyatékos jelzőt, mert az egy hiányt mutat, márpedig én így születtem, nekem nem hiányzott soha semmi.
Saját magamhoz képest nincs hiányom, csak másokhoz képest. Nehéz a magyar nyelv, én is keresem a megfelelő szót. A parát például szeretem, akár magában, sportoló nélkül is. A legjobban szerintem az fedi le az állapotomat, hogy más adottságú. Benne van, hogy ez nem is készség, nem is képesség, hanem adottság, tény. Angolul ugyanez sokkal természetesebben hangzik: different ability.
Volt lehetőség fejlesztésre, az állapotod javítására?
A szüleim hallottak a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványról, ahol sok hasznos információt szereztek. Amikor felmerült, hogy érdemes lehet megműteni a kezemet, azon az állásponton voltak, hogy csupán esztétikai okokból semmi értelme. Ha viszont javít valamelyik kézfunkción, akkor lehet róla szó. Végül 1989-ben, ötéves koroman megoperáltak: a két ujjam közül eltávolították az odanőtt hártyát, ezáltal szétválasztották, és fogásra alkalmassá tették a kétujjas kezemet is. Ez hatalmas segítség a mindennapokban. A hátránya nekem kisgyerekként az volt, hogy nagyon sokat kellett (volna) a kezemet tornáztatni, én viszont utáltam a gyógytornát. Kellemetlennek találtam például a hideg üveggolyókat a két ujjam közé venni, ahol a máshonnan odaültetett bőr nagyon érzékeny volt.
A tornamizéria helyett találták ki a szüleim az úszást, ami fényesen bevált! Így is tornáztak az ujjaim, és még élveztem is!
Hogyan változott meg a testedhez való viszonyod, ahogy kamaszodtál?
Sokat segített, hogy tudtam és szerettem öltözködni. Anyukám varrt és kötött, szép ruháim voltak annak ellenére, hogy szegények voltunk.
Amúgy a szegénységet jobban éreztem, mint azt, hogy kevesebb ujjam van.
A kamaszodás, a női identitás érdekes dolog a sportban: nem előny, hogy elkezd nőni a mellem, menstruálok. Az iskolában téma volt, kinek mikor jön meg, de az úszás szempontjából egyáltalán nem vártam. Az edzésen voltak kellemetlen pillanatok, de anyukámtól minden segítséget megkaptam. Akkor a tampon volt az egyetlen megoldás, meg kellett tanulni használni, viszont beszélni nem lehetett róla, hogy a lehető legkevesebben vegyék észre.
Nyilván nem vitattuk meg a részleteket egy férfi edzővel, aki – ha próbál is megértő lenni – nem tudja, mi zajlik bennünk. Mára javult a helyzet, de az lenne a jó megoldás, ha több női edző lenne a sportágban, aki tapasztalatból tudja, miről van szó, és esetleg megoldásokat is tud ajánlani.
Én most főleg kisebbekkel dolgozom, de ha a nagyobbak közül beavatnak, vagy kérdeznek tőlem, tanácsot is tudok adni, illetve a legfontosabb, hogy megbízzak bennük. Elfogadom, ha azt mondják, most fáj. Örülök, hogy ennek ellenére eljönnek edzésre, és nem hajtom őket, csak azt kérem, hogy ne álljanak le, hanem mozogjanak – ez amúgy a fájdalmat is enyhíti.
A kezemre visszatérve, az adottságom bizonyos szempontból kifejezetten előnyt, védettséget jelentett tinédzserként. Nagyobb biztonságban éreztem magam egy szórakozóhelyen, mert arra gondoltam, engem nem akarnak majd egy éjszakára elcsábítani. Hazafelé is azzal nyugtattam magam, hogy
csak nem fogják a félkezűt megtámadni, hátha van emberség bennük…
Az úszás javította a testképedet, segített az önelfogadásban?
Elsősorban rehabilitációs céllal kezdtem úszni, hogy erősödjön a hátam és ne legyek féloldalas. Viszonylag későn kezdtem, 11 évesen, amikor Pécsre költöztünk. Előtte a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány táboraiban tanultam meg úszni. Annyira féltem a víztől, hogy senki nem tudott megtörni, csak az alapítvány csodaoktatója, Málnai István, akit mindenki csak Pike bácsinak hívott. Ő adott inspirációt ahhoz, hogy 10 év kihagyás után visszatérjek a medencébe, és edzőként próbáljak szerencsét.
Ha nem parasportoló lennék, akkor késő lett volna ennyi idősen kezdeni, hiába látszott, hogy versenyző típus vagyok. A parasportban viszont volt esélyem. A szüleim és az egyesületvezető együtt kezdték kitanulni, hogy mi kell ahhoz, hogy indulhassak versenyen. Én meg csak elmentem és hoztam az érmeket, egy év múlva már az országos bajnokságról is.
Nagyon korán, már 12 évesen az úszóidentitásom lett a legerősebb személyiségjegyem. „Pásztory Dóra úszó” – ez felülírta a nőiséget, a fogyatékosságot, mindent. Tartást és önbizalmat adott.
Mivel a testem adta a sikereket, tudtam szeretni ezt a testet! Most is szeretem, ugyanakkor állandóan küzdenem kell a súlyom miatt, mert nem vagyok éppen úszóalkat, túl sok a domborulat. A 2000-es évek elején a parasportban ezt a „hátrányt” még lehetett sok edzéssel kompenzálni. Szerintem ma már kevésbé lehet.
2024-ben Párizsban azt láttam a paralimpián, hogy nagyon profivá vált a paraúszás azóta, amióta én abbahagytam. Sok országban kiváló körülmények közt dolgoznak a parasportolók, többen is vannak, így már számít az alkat, és az is, hogy ki mikor kezdi az úszást.
Amikor szerelmes lettél, feszélyezett a másfajta adottságod?
Nem emlékszem ilyen esetre. Egyrészt azért, mert az úszóidentitásom mindenekfelett állt már akkor is, mindenki így ismert meg, nem kellett különösebben előrukkolnom vele. Nem volt olyan, hogy elkezdtem beszélgetni valakivel és lepattant, mert látta, hogy rövidebb az egyik kezem. De ha így lett volna, örültem volna, hogy nem pazaroljuk egymásra az időnket.
A másik, amiért nem okozott egy percig sem gondot a kezem az ismerkedésben, az a sajátságos „Dóri-logikám”, ami már az oviban kifejlődött.
Az egyik fiú azt mondta nekem, hogy azért örül, hogy én vagyok a szerelme, mert senki nem vehet el tőle, mindig az övé maradok. Ennek a kijelentésnek a legtöbb ember a nem annyira pozitív értelmezését látja, hogy nem valószínű, hogy a kezem miatt más elszeretne tőle. De bennem ez a magyarázat fel sem merült! Meg voltam győződve róla, hogy ez a világ legromantikusabb kijelentése, és hogy engem ez a fiú annyira nagyon szeret, hogy nem enged át senki másnak!
Kamaszként pedig, ha kaptam is megjegyzéseket a kezemre, nem engedte át őket az önbizalompáncélom. Nem is nagyon érdekelt a szerelemkérdés, eltoltam magamtól, mert elfoglalt az úszás. Úgy voltam vele, hogy ha mindenki zsizseg a környezetemben, én juszt se foglalkozom ezzel. Nem akartam azon pörögni, hogy ki kinek tetszik, nem volt erre időm.
Persze a szerelem nem kérdezi, van-e időm, ha jön, akkor jön. És sok jött és jó jött, rengeteget tanultam belőle. Tizenhárom éve pedig a szerelmemmel élek.
A férjed parasportolóként ismert meg?
Igen, engem mindenki így ismer, de Marcival kapcsolatban egyáltalán nem lehetett szó zsákbamacskáról, mert a Suhanj! Alapítványnál ismerkedtünk meg, ahol ő önkéntes volt, én pedig nagykövetként csatlakoztam. Még össze is házasodtunk, pedig nem volt a bakancslistámon az esküvő. Sőt, nem is szeretem azt a szót, hogy feleség, mert senkinek nem vagyok a fele!
Mégis vállaltam a házasságot, mert neki jó a nejének lenni. Marci az az ember, akit ilyen módon is szeretnék megjelölni: más, mint az eddigi szerelmeim.
A kapcsolatunk egyik alapja a sajátos humorunk, időnként viccelük az adottságommal is. Minden helyzettel ismerkedünk, ami új: kipróbálom vagy kiderül, kell-e segítség, megbeszéljük és kész is, téma lezárva. Persze, vannak dolgok, amiket nem tudok megcsinálni, de csak annyi segítséget kérek, amennyi feltétlen szükséges. Engem nem kell pátyolgatni!
A gyermekvállaláskor felmerült a kérdés, hogy örökölhető-e az állapotod?
Szerencsére nem kellett aggódnunk, mert a szüleim korábban Czeizel Endre genetikussal konzultáltak, aki a vizsgálatok alapján biztosította őket, hogy a fogyatékosságomat nem génhiba okozta. A legvalószínűbb, hogy anyukámnak egy korábbi műtétjekor megsérültek a méhszalagjai, rátekeredtek a kezemre és nem engedték rendesen kifejlődni. Mivel nálam sem volt nagyobb a genetikai rendellenesség kockázata, mint bárki másnál, teljes nyugalommal vágtunk bele a babaprojektbe. Nagyon hamar meg is fogant a kisfiunk.
Aggódtál-e a kisgyerekes lét kapcsán?
Előre nem voltak félelmeim, de a szülés után lettek!
Egy gyereket ellátni, az egy eddig nem tapasztalt felelősségszint, de emellett engem az is arcul csapott, mennyire meghatározzák az adottságaim Barni biztonságát. Kemény időszak volt.
Eleinte mindent „túlgondoltam”, a szoptatást is. Aztán felhívtam Fényes Zsuzsi barátnőmet, akit ötéves korunk óta ismerek a Végtaghiányos Gyermekek Alapítványból. Megkérdeztem, ő hogy szoptatott. Mondott egy csomó hasznos dolgot, fotel, párna stb., amit tudtam használni. És önbizalmat adott, hogy ha neki, akinek könyökből nincs keze, jól ment, nekem is menni fog. Így már hamar megtaláltam a szoptatáshoz nekünk kényelmes és biztonságos pózt.
Három napig pelenkázni sem mertem. Hál’Istennek a férjemnek van kisebb testvére, így tapasztalata is, megcsinálta. Akkor még azt hittem, minimum három diploma kell, hogy biztonságosan tudjam csinálni. Azért megpróbáltam. Először öt perc alatt tettem tisztába Barnit, aztán három perc alatt, utána meg már úgy, mintha mindig is ezt csináltam volna! A legnagyobb félelmem az volt, hogy elmászik közben, vagy leesik. De egyszer sem mászott el, még váratlan mozdulatot se tett soha!
Lehet, hogy megérzik a gyerekek, hogy egy fogyatékos szülővel nem tehetnek meg akármit?
Séta közben Barni számtalanszor elengedte a férjem kezét, de amikor velem sétált, soha! Pedig rendszerint azt a kezemet fogta, amelyikkel én nem is tudok fogni!
Elsősorban a parasportért állsz ki, nemtől függetlenül. Szerinted szükség lenne arra is, hogy a fogyatékos nőkért szót emelj?
Sok minden bántja az igazságérzetemet, reggeltől estig tudnék különböző ügyekért kiállni, de az ember húz egy határt, mire van energiája. Érdemi változást nagyon nehéz elérni, ráadásul, ha érintett vagy, fel is zaklat a téma, meg a küzdelem az egyet nem értőkkel. A közösségi médiáról szinte teljesen leszoktam.
Ha valaki egy számomra is fontos témáról beszélgetne velem, legyen szó a fogyatékos nőkről vagy a parasportoló nőkről, akkor nagyon szívesen teszem, de nem adom ki magam az algoritmusoknak! Ha írni szeretnék, szerencsére ott a WMN online női magazin, ahol tíz éve, a kezdetektől jelennek meg cikkeim. (Dóri nemrég az edzők és a gyermekvédelem kapcsolatáról írt itt – a szerk.)
Hol tudsz most a leghatékonyabban szemléletet formálni?
Jelenleg talán úszóedzőként tudom a legnagyobb érdemi változást elérni a világban,
közelebbről pedig abban 300 tagot számláló egyesületben, ahol dolgozom. A tanítványaim között nincsenek fogyatékos gyerekek, de az egyesülettel már gondolkodunk arról, hogyan kellene megtalálni, megszólítani és integrálni őket is. Fizikai akadályok szerencsére nincsenek, az uszodánk teljesen akadálymentes!
Önkéntesként pedig eljárok iskolákba, ahol jobbára én vagyok az első ember, akit a different ability fogalomhoz kötnek. Szeretem ezeket az érzékenyítő, beszélgetős alkalmakat, mert úgy érzem, többet ér annak a 30 gyereknek a mélyebb megélése a fogyatékosságról, mint posztokat írogatni a közösségi médiába.
Mennyire fontos számodra a testpozitív mozgalom, és hogyan kapcsolódhat hozzá a fogyatékos nők ügye?
A mozgalmat abban az értelemben tartom hasznosnak, hogy ne akarja senki előírni, mit kell szépnek látni, vagy hogy kell trendin öltözködni. Anyukám kozmetikus, és az a mottója, hogy a szépség külső és belső harmónia. Ezzel tudok azonosulni, illetve azzal is, hogy könnyebb ezt a harmóniát elérni, ha az embernek pozitív a viszonya a testével. Én nem is a szépségből indulnék ki, hanem az egészségből. Azt károsnak tartom, ha a testpozitivitás nevében elkendőzzük a túlsúlyból vagy épp a mozgásszegény életmódból adódó egészségügyi problémákat.
Az egészségnek végig fókuszban kéne maradnia.
Fontos arról beszélni, főleg a gyerekekkel, hogy sokféleképp nézhet ki egy egészséges test. Az enyém is egészséges test, és sokat teszek érte, hogy a lehető legtovább jól szolgáljon.
Mit üzennél egy fiatal, fogyatékos nőnek, aki most próbálja elfogadni magát, és megtalálni a helyét a világban?
Hiszek a gondolatok teremtő erejében, és ez alatt nem a „gondolkodj pozitívan és elmúlik a rákod”-vonalat értem, hanem azt, hogy nem mindegy, milyen szűrőn engeded át, amit mondanak neked vagy te érzékelsz a világból. Sokkal könnyebb úgy élni, ha ez a filter pozitív. Mondhatom, hogy boldog ember vagyok, mert valóban így érzem, de nem egyszerű ezt úgy csomagolni, hogy el is higgyék rólam.
Az üzenetem annyi – és ez mindenkinek szól, nem csak az érintetteknek –, hogy sokkal többek vagyunk, mint egyetlen szó, amivel jellemezni próbálnak minket. Anya, nő, fogyatékos, sportoló, magyar, újságíró, edző, feleség. Makacs, kedves, harsány, önazonos, magabiztos, humoros, hangos, félénk.
Mindenki egy több ezer darabos, színes puzzle, ne hagyjuk, hogy leszűkítsék egy kis elemre, egy tulajdonságra!
Sajnos a világ nagyon leegyszerűsítő irányba megy, kategorizál, beskatulyáz mindenkit. De ha akár csak tíz percet adunk egymásnak, kiderül, mennyi közös vonás van bennünk. Legyen türelmünk megtalálni, ne álljunk meg az ellentéteknél! És beszélgessünk sokat! Szemtől szemben, figyelmesen, nyitottan.
Comments