Nem "segítő" gyereket nevelek, hanem egyszerűen csak gyereket

Új „felállás” a bloginterjúink sorában: ezúttal a szülő a „fordított”.

Gombás Juci mesél arról, milyen kihívásokat jelent számára látássérültként látó gyermeket nevelni.



Kép:  Gombás Juci mosolyog
Gombás Juci

NÉVJEGY

Dr. Gombás Judit

„Viszonylag sokoldalú vagyok, nagy kanállal zabálom és teljesnek tartom az életem. Egy 9 éves fiatalember anyukája vagyok és szeretem a munkámat az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán, ahol oktatok és kutatok is. A szabadidőmet szívesen töltöm változatosan, aktívan sportolok. Rugalmas vagyok, jól alkalmazkodom és optimistának tartom magam.”










Milyen fogyatékossággal élsz és mióta?

Bár a családban nem volt látássérült, anyukám gyanakodni kezdett a születésem után. Három hónapos koromban a pécsi szemklinikán mondták meg neki, hogy nem látok jól. Pontosabbat csak később tudtak megállapítani: 4-5 éves koromban 6%-osnak mondták a látásomat. A sérültség oka máig nem tisztázott, ahogy pontos diagnózis sincs.


Van testvéred?

Van egy jó fej, látó bátyám, sokat játszottunk együtt, főleg legóztunk. Vigyázott rám, de nem féltett túl, jó kis kalandokban volt részem mellette. Neki természetes, hogy látássérült vagyok, már nem kell gondolkodnia azon, hogyan is vezessen egy vak embert. Alig-alig önti szavakba, hogy milyen akadály van esetleg előttünk. De erre nincs is szükség, gyerekkorunk óta járunk mindenfelé. Pedig lóbálja a kezét, tehát nem „szabályosan” vezet.


Kép: Juci a vízparton áll kabátban és hátizsákban, süt a nap, Juci mögött a víz és kövek látszanak

Te mikor kezdted érzékelni, hogy másmilyen vagy, mint a többiek?

Nagyon nagyszájú gyerek voltam, vezető személyiség az óvodában. Talán ez a határozottság mentett meg a bántástól, csúfolástól. De az is lehet, hogy lepergett rólam, már nem emlékszem. Olyan hiány-emlékem sincs, hogy ne tudnék valamit megcsinálni. Otthon se volt gond, hogy nem látok jól, természetesnek vettük. A szüleimnek persze biztosan nem volt kis falat elfogadni, hogy látássérült a gyerekük. De soha nem éreztették velem, hogy más lennék, mint a tesóm, vagy hogy tőlem kevesebbet várnának.

A 6%-os látás nekem egész jónak tűnt, nem korlátozott nagyon. Ötévesen kaptam egy „szódásüveg” szemüveget, piros üveggel a fényérzékenységem miatt… Örültem neki, mert meg tudtam vele tanulni síkírással írni és olvasni is.


Hová jártál iskolába?

Ilyen diagnózissal nem volt választási lehetőség, a Gyengénlátók Általános Iskolája várt rám - a fővárosban. Igen ám, de mi akkor Szekszárdon éltünk. Mivel a szüleim nem szerettek volna kollégiumba adni hétévesen – amiért örökre hálás leszek nekik -, Budapestre költöztünk.

Szerettem suliba járni. Én voltam az egyik legrosszabbul látó gyerek az osztályban. Érdekes módon ez előnnyé vált, mert a többiek miatt úgy éltem meg, mintha „látó” környezetben lennék, és megtanultam ennek megfelelően viselkedni. Ha nyomogattam volna a szemem, vagy más „vakos” dolgot csinálok, kiröhögtek volna a többiek.

A spéci iskolában megkaptam a „vakos” tudást. Elsajátítottam a Braille-írást, és bár nem voltam vak, mégis megtanítottak fehér bottal közlekedni, hiszen tapasztalták, hogy sokaknál fokozatosan romlik a látás… Ez sajnos nálam is bekövetkezett: ötödikben hirtelen sokat romlott a látásom. Szerencsére gond nélkül folytathattam Braille-ben a tanulást. Kakukktojás lettem, de mivel addigra jól beilleszkedtem, nem küldtek át a Vakok Iskolájába.

Sosem szomorkodtam amiatt, hogy én látok a legkevésbé. Ezt a hozzáállást a családomnak, meg a tanáraimnak is köszönhetem, közülük is az akkoriban egyetlen látássérült tanáromnak, Hoffmann Ritának, aki az angoltanárom volt. Nagyon sokat adott nekem Rita őszintesége. Kimondta, hogy sokkal több nehézségünk lesz az életben és egy csomó dolog miatt százszor annyi kört kell majd futnunk.

Igaza volt és hálás vagyok neki ezért. Meg azért is, hogy rajta keresztül megismerkedhettünk egy kicsit a látássérült felnőttek életével.


Az oktatás területén integrációpárti vagy?

Legalább annyi érvem szól az integráció ellen, mint mellette. Nem mondható ki szerintem, hogy mindenkinek az integráció a jó. Nekem nagyon jó volt a normál ovi, aztán a speciális iskola, végül megint az integráció a gimiben, ahol egyedüli látássérültként tanultam. Amit a saját példámból esetleg megfontolásra érdemesnek tartok, az az, hogy jó volna vegyesen tanítani a vak és a gyengénlátó iskolásokat, mert mindkét fél profitálna belőle.


Milyen élményeket szereztél a gimnáziumban?

Olyan középiskolába szerettem volna járni, ahol spanyolul tanulhatok. Anyukám elment a kiszemelt helyekre és beszélgetett az igazgatókkal. Több helyről már látatlanban elutasítottak, végül a Leövey Klára Gimnáziumba vettek föl.

Az elején minden tanárnak elmondtam, hogy mi a nehézségem és mik az alternatívák. Például nem tudok dolgozatot írni, de szívesen felelek helyette, vagy tudok Braille-ben írni, aztán felolvasni. A legtöbb tanár nyitott volt, de akadt nehézségem is. Volt, aki az óra eleji névsorolvasásnál az én nevemet rendre kihagyta, mintha ott se lennék.

Akkoriban nem volt olyan, hogy felmentést adnak bizonyos tárgyakból. Csak a szükséges mértékig könnyítették a helyzetemet, és ez így jó volt. Szerintem ma túlságosan elharapódzott a felmentés… Én egyedül testnevelésből voltam felmentve, mert a tanár úgy állt hozzám, hogy „Meg ne lássam magát többet az óráimon!” Végül ebből is profitáltam, mert ezek első órák voltak, így tovább alhattam. És megtaláltuk a módját a szüleimmel annak is, hogy más formában mozoghassak.


Hogyan találtál rá a mozgás örömére?

A sport véletlenül jött az életembe. Az egyik nyelvtanárom megkérdezte, kipróbálnám-e a lovaglást. Eszembe se jutott volna magamtól, de belevágtam. Nem voltam igazán jó lovas, mégis szerettem járni, s kamaszlányként az sem volt utolsó szempont, hogy formálta az alakomat. Ennek köszönhetem, hogy feltámadt bennem az igény a rendszeres sportolásra.


Kép: vízalatti felvétel Juciról, búvárfelszerelésben van, búvérszemüvegben, reduktoron át lélegzik

Milyen sportágakat próbáltál ki?

Ha az ember nem lát, akkor nem tudja megnézni a tévében, hogy tetszik-e neki egy sport, ezért nekem mindent ki „kellett” próbálni. A síelés például nem jött be, de például rábeszéltem a szüleimet, hogy vegyünk egy tandembiciklit. Most, hogy a fiam már nagyobb, újra kitört rajtam a tandem-őrület. Tavaly nyáron megismerkedtem Krisztiánnal, aki nagy bringás. Megkérdeztem, körbebiciklizné-e velem a Balatont. Igent mondott, sokat edzünk is együtt. De tekerésből – és a Balaton-körig az edzésből - sosem elég! Szerettem volna további bringás társakat találni. Hezitáltam, hogy merjem-e kiírni a Facebookra, hogy pilótát keresek, de végül megtettem, és ennek köszönhetően már többekkel tekerhetek.

A futást is imádom, leginkább akkor, ha nem rohanunk nagyon és lehet közben beszélgetni a kísérőmmel. Évekig jártam búvárkodni is, még olaszul is megtanultam azért, hogy tudjam tartani a kapcsolatot a nekem nagyon kedves olasz csapattal. Erre a sportra különösen igaz, de amúgy más helyzetekre is, hogy kell olyan társ, aki segít, de csak a kellő mértékben, mert bízik bennem és elhiszi, hogy mondjuk vakon is tudom használni a búvárfelszerelést.

A sport kapcsán a barátokkal 2006-ban alapítottunk egy szervezetet Látásérültek Szabadidős Sportegyesülete (LÁSS) néven, ami nagyon fontos az életemben, az elnöke is voltam egy darabig.

Úgy gondolom, hogy a sport is egy lehetőség arra, hogy jelen legyek olyan helyeken, ahol ma még ritkán fordulnak elő fogyatékos emberek. Abban hiszek, hogy az élet minél több területén vagyunk jelen, hosszú távon annál egyszerűbbek lesznek a mindennapok.

A látássérültekkel kapcsolatos tevékenység a munkád részét is képezi?

Eleinte nem. Bő tíz évig angol és spanyol nyelvtanár voltam, céges nyelvtanfolyamokat tartottam. Aztán a korábbi angoltanáraim és jó barátaim, Hoffmann Rita és Flamich Mária biztatására felvételiztem a Testnevelési Egyetem doktori képzésére. A LÁSS-nál szerzett munkatapasztalat és természetesen saját „vakos” tapasztalataim okán a látássérült emberek sportolási szokásait kutattam. Aztán jött a kisfiunk…


Kép: Juci és futótársa, Mód Ildi állnak egymás mellett mosolyogva, fútófelszrelésben a Margit-szigeten
Futóedzés Mód Ildivel a Szigeten

Hogyan készültetek a gyermeketek érkezésére?

A gyerekvállaláshoz nagyfokú tudatosság kellett. Mivel Balázs apukája is látássérült, mindenekelőtt elmentünk több genetikushoz is, de nem állapítottak meg igazán semmit, ezért belevágtunk. Nagyon szerettük volna, hogy lásson a gyerekünk, de ez nem volt feltétel, hiszen abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy tudtuk: tele van az élet kihívásokkal, de így is lehet boldogan élni. Balázs látásával szerencsére minden rendben van.

Bár a környezetünk féltett minket, mi nem aggódtunk a csecsemőgondozás miatt. Sokat segítettek más látássérültek, hisz kitől leshetném el jobban a kisbabás „mesterfogásokat”, ha nem egy látássérült anyukától? Sok praktikát tanultunk, például babahordozót használni, mert babakocsink csak a nagyszülők kedvéért volt. Rájöttünk, hogy a csecsemőápolás nem nagy kunszt, az igazi kihívás az a korszak, amikor már jól mozog a gyerek, de még nem beszél. Ebben az időszakban a játszótérre csak látó barátokkal vagy nagyszülőkkel mentünk ki.


Vannak-e speciális eszközök, amelyek jól jöttek?

A mesekönyvet említeném. Amerikából rendeltem olyan, piaci forgalomban is kapható, síkírású mesekönyveket, amelyekbe átlátszó fóliával Braille-írással is beleírták a szöveget. Ez persze addig megoldás, amíg nem túl sok a szöveg, illetve, ha a szülő tud angolul. De magyar nyelvű meséink is voltak, amit két Bárczis hallgató készített nekünk: feliratozták például a Boribont, méghozzá úgy, hogy még a képekhez is odaírták, mit is ábrázolnak. Így pontosan ugyanúgy olvashattam Balázsnak mesét, mint bármelyik másik anyuka. Tudtam mondani, hogy „Nézd, ott a csiga!”, s nem ő mondta nekem ugyanezt. Megmaradtak a szerepeink.


Hogyan próbálod, tudod elkerülni, hogy a gyermeked váljon a segítőddé?

Nagyon fontos, hogy ne segítő gyereket neveljek, hanem egyszerűen csak gyereket… Ha például a fiammal közlekedek, akkor is viszem a fehér botom. Ő néha szóvá is teszi, hogy minek, de én szeretném, ha nálam – és a botot látó környezeten - maradna a felelősség.

Ha Balázs szól, hogy ott egy kutyagumi, az tök jó, de döntéshelyzetbe nem szeretném hozni.

Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincsenek feladatai. Abban nagyon hiszek, hogy minden gyereknek kell legyen otthon az életkorának megfelelő feladata. Balázsnak olyan feladatot adok, ami neki nem megerőltető, nekem viszont segítség, például a szennyes szétválogatása színek szerint.

Amúgy a fiam szeret felelősséget vállalni. Megkérdeztem tőle az iskola elején, hogy tegyünk-e Braille-feliratokat a könyveire, hogy én is felismerjem őket. Nem kérte. Tudja, hogy az ő feladata a bepakolás és precíznek kell lennie, mert nem tudom ellenőrizni. Mindig rendben van a felszerelése.


Kép: Juci a Mit iszol Budapest? csapat tagjaival átkarolja egymást, a kép az egyesületünk számára tartott közös adománygyűjtés alkalmával készült
A Mit iszol Budapest? csapatával az egyesületünk számára tartott adománygyűjtésen

Volt-e olyan helyzet, amikor nem fogadtak el kompetens szülőnek?

Próbálok elébe menni az ilyen helyzeteknek, méghozzá nem a könnyebbik úton. Például amikor vérvételre vittem Balázst, egyszerűbb lett volna anyukámmal együtt menni, de bevállaltam a kihívást, mert szerettem volna, ha hozzám beszélnek majd a nővérek és nem anyukámhoz. Minden rendben ment. Megéri ilyen szempontból „bátornak” lenni, több a pozitív tapasztalatom, mint a kellemetlen.

Az „utca emberének” sokkal nehezebb „bebizonyítanom”, hogy kompetens vagyok. Számtalanszor hallom, hogy „De jó, hogy van gyereke, legalább segít!” Ilyenkor el szoktam mondani, hogy neki nem az a dolga, hogy segítsen, mert én vagyok a felnőtt.


Balázs hogy érzi magát ebben az univerzumban?

Mi eddig szerencsére megúsztuk a beszólásokat, sőt, a gyerektársak felől érkező csúfolódásokat is. Igyekszem elébe menni annak, hogy sokkot kapjanak tőlünk. Az intézményekben szóltam, hogy ne lepődjenek meg azon, hogy látássérült vagyok, a fiam pedig látó. Kértem, hogy emailben kommunikáljunk (az üzenőfüzet helyett), illetve előre elmondtam, mivel tudnának segíteni. A bölcsiben például a legszélső szekrényt kértem, meg is kaptuk.

Balázsnak természetes, hogy anya nem lát, és sokáig nem tudta, hogy ez mások számára nem az.

Talán négyéves volt, amikor a villamoson fennhangon megkérdezte: „Anya, miért akarnak minket mindig leültetni?” Azt válaszoltam, hogy aki nem lát, arról azt gondolják az emberek, hogy nehezebb neki állni. Erre ő az utazóközönség derültségére közölte: „De anya, hiszen te mindig sportolsz!”

Lassacskán azért megértette, hogy nem minden anyuka ilyen. Néha kibukik belőle, hogy milyen kár, hogy nem lehet velem focizni, vagy nem tudok vezetni. Ezekre őszintén tudom mondani, hogy igen, tényleg kár!

Mostanában kitalált egy cuki magyarázatot a helyzetünkre. Nem tudom, honnan szedte, mert nem vagyunk buddhisták, de elkezdte másoknak hangoztatni, hogy „Meghaltam pár éve, és sokáig kerestem, hova szülessek, mert valami extrémet akartam.”


Kép: Juci, kabátban áll egy parkban, kezében fehér bot, a hátán babahordozóban Balázs. Fotó: Vágó-Lévai Katalin
Juci és Balázs. Fotó: Vágó-Lévai Katalin

Hogy jött a gyógypedagógia az életedbe?

Amikor Balázs bölcsődés lett, keresnem kellett egy családbarát időbeosztású munkát. Pályáztam, de nem hívtak sehova, így igazi „porszívóügynökként” elkezdtem házalni az önéletrajzommal az egyetemeken. 2015 óta dolgozom a Bárczin, azóta én is elvégeztem a gyógypedagógus szakot. Zömében látássérüléssel kapcsolatos tárgyakat tanítok, de emellett kutatok is, élvezem az ezzel járó változatosságot.








Úgy gondolom, hogy az lenne a valódi szemléletformálás, ha a fogyatékos emberek az élet minden területén akadálytalanul jelen lehetnének: találkozhatnánk a kocsmában, a sípályán, a munkahelyeken stb. Pont a találkozás fontossága miatt tőlem minden órám végén lehet kérdezni. Bármit. Csak egy kérdés, és máris kiderül például, hogy nem az anyukám készíti ki reggelente a ruháimat… Aki kérdez, gazdagabb lesz egy válasszal, és a másik nem lesz már annyira „marslakó” a számára.

Milyen változásoknak örülnél a társadalomban?

A magyar oktatási rendszer egyáltalán nincs felkészülve, hogy fogyatékkal élő gyerekeket hatékonyan tudjon integrálni, az inklúzióról nem is beszélve. Kevés a szakember, kevés az utazó gyógypedagógus. Sokkal több forrás kéne, és sokkal több információ.

Sokszor nem is tudnak a családok arról, hogy milyen szuper eszközök léteznek. Nekem meggyőződésem például, hogy a vak gyerekeknek meg kell(ene) tanulniuk Braille-írásban szépen dolgozni, mert az ezzel járó komplex agymunkát nem helyettesíti a számítógépes írás és a felolvasóprogram. Létezik számítógéphez csatlakoztatható Braille-kijelző, de sajnos még támogatással együtt is közel félmillió forintba kerül…


Mire vágysz leginkább? Szeretnél például látó ember lenni?

Naná! Tudom, hogy vannak olyan vak emberek, akik nemmel felelnének. Ez teljesen rendjén van, sokfélék vagyunk. Az ember megtanul vakon élni, ha nincs más választása, és én speciel ritkán sopánkodom azon, hogy miért nem látok. Minek nyüstöljem ezzel a lelkem, semmit sem old meg. De könnyű belátni, hogy egy csomó hétköznapi dolgot mennyivel egyszerűbb és gyorsabb látva csinálni!

Kivételes embereknek köszönhetően rendszeresen futhatok. De azért egyedül is kipróbálnám! Jó lenne látni a gyerekem arcát is…

Ha valamilyen varázslat folytán csak a világ egyetlen aspektusát láthatnám, akkor az embereket szeretném a leginkább látni, mert izgat, mit üzen mások tekintete, arckifejezése, testtartása…

De igazából nem vágyom csodákra. Inkább megteszek mindent magamért. Nem kényelmesedek bele mások segítségébe, hanem veszem a kihívásokat, aktív maradok, meghúzom a határaimat, és ha nincs szükségem rá, akár udvariasan vissza is utasítom a felajánlott segítséget. Kérek mindenkit, hogy ezt ne vegye zokon a fogyatékos emberektől! Segítséget kérni és elfogadni szerintem fontos tudni, de az önállóság is legalább ilyen hatalmas kincs!




Az interjúsorozat elkészülését a Mindspire támogatja.






BLOG