top of page

BLOG

Szerző képeSziklainé Lengyel Zsófia

Robotlábam van, és nekem ez így OK!

Réka sportmenedzser. Elmeséli, hogy találta meg a küldetését, s közben inspirációt ad sokunknak, nem csak a "lábatlanoknak"


Fiatal barna hajú lány portréképe, világos szeme van, oldalról látjuk, előre néz, a képen a háttérben egy kitámasztott bicikli sisakkal


NÉVJEGY


Lukoviczki Réka


Réka sportmenedzser és úgy érzi, küldetése van. Szeretne segítséget és inspirációt adni mindenkinek, nem csak a „lábatlanoknak”.

Miután 21 évesen talpra állt egy súlyos autóbalesetből, „Robotlány” néven elindította a Lábatlan blogot, amelyben így fogalmaz: „merek bátran élni”.

Kedvenc színe a zöldeskék összes árnyalata, kedvenc sportjai az úszás, a futás és a biciklizés.

 



Sokan Robotlányként ismernek, több helyen elmesélted már, hogy a kórházban egy érdeklődő kisfiú ragasztotta rád ezt a nevet. Szereted? Milyen szavakat használsz, miket kerülsz?

Miután szó szerint talpra, illetve protézisre álltam a baleset után, amely 2014 nyarán ért, eleinte túlélőnek mondtam magam, ami akkor igaz is volt, de már nem használom, mert egyrész ez az egész csak egyetlen szelete az életemnek, másrészt pedig nagyon figyelek arra, hogy ne túléljem, hanem megéljem a napjaimat a maguk teljes valójában.

A Robotlány nevet szeretem, ez lett a „művésznevem”, Robotgirl néven vagyok fent az Instagram oldalon és így blogolok. A fogyatékos vagy fogyatékkal élő szavakat kerülni szoktam, mert nem érzem ennek jelentőségét a mindennapjaimban.

Igyekszem önálló, teljes életet élni, dolgozom, sportolok, autót vezetek, bevásárolok, ahogy mindenki más is.

Sportmenedzser vagy. Mikor varázsolt el a sport világa?

Mindig is szerettem sportolni, sokfélét kipróbáltam, a röplabdánál és a futásnál állapodtam meg. De arra, hogy ez legyen a szakmám, sokáig nem gondoltam. Az Óbudai Egyetemen terméktervező mérnöknek tanultam, amikor egy nyári fesztiválmunka után autóbalesetet szenvedtem. Ezután egy jó darabig nem a karrierem foglalkoztatott, az viszont nagyon is, hogy minél hamarabb mozogni tudjak.

Nagy lendülettel álltam neki minden erősítésnek és gyógytornának. A hónapokig tartó rehabilitáció során alig vártam a délutáni, konditermi foglalkozásokat. Azt vettem észre, hogy a sport visszaadta a mozgásszabadságomat, a lelkesedésemet, a motivációmat. Nemcsak a testemben indultak be a jó folyamatok, hanem a lelkemben is: újra szárnyaltam. Azért választottam ezt a szakmát, hogy ezt az örömet más is megtapasztalhassa.

Van egy furcsa teóriám: szerintem minél sérültebb egy ember, annál fontosabb számára a rendszeres testmozgás. Engem például a mindennapi élet csupa olyan helyzet elé állít, amihez rendkívüli állóképesség kell – ha egy hétig nem tornázok, akkor sokkal lassabban járok. Ha viszont átmozgatom reggel a testemet, egész nap jól vagyok. Ez nagy felismerés számomra, és azóta

küldetésemnek érzem, hogy másoknak is továbbadjam: más lesz a napjuk, ha sportolnak!

Sportmenedzseri minőségemben hosszú út áll még előttem, keresgélem a helyem, hol tudok a legtöbbet segíteni. Jelenleg a Civilút Alapítványnál dolgozom: szervezünk programokat jószolgálati parnerségben, vannak művészeti programjaink, de vezetek például emellett egy végtaghiányos emberek számára nyitott támogató csoportot is. A legjobban viszont a parasportos eseményeket szeretem.

Abban hiszek, hogy a sport mindenkié. Várom azt a világot, amikor a parasport és az épek sportja szépen összefonódik, és a sportpályán mindegy lesz, ki siket, ki ül kerekesszékben és kinek van műlába, csak a játék lesz a lényeg.


Hosszú volt az utad idáig. Előbb túl kellett élned a súlyos balesetet.

Amikor felébredtem a kórházban, azonnal átállt bennem egy kapcsoló és nem siránkoztam amiatt, hogy elvesztettem a bal térdem és lábszáram. Egyből annak örültem, hogy egyáltalán élek! Amikor ugyanis a baleset történt, sokáig eszméletemnél voltam, és tudatosult bennem, hogy nagyon rossz a helyzet. Felfogtam, hogy ha nem segít azonnal valaki, akkor elvérzek.

Szerencsére épp utánunk tartott hazafelé civilben egy ápolókból álló csapat. Látták, hogy lesodródtunk. Nekik köszönhetem az életem, mert addig is tamponálták a lábamat, amíg a mentők meg nem érkeztek. Amikor beértünk a hatvani kórházba, állítólag olyan fehér voltam már, mint a lepedő, az orvos utólag bevallotta, ő sem adott volna túl sokat a túlélésemért. Nagyon jó kezekbe kerültem: az egész hatvani intenzív és traumatológiai osztályról csak jót tudok mondani. Még akkor éjjel 7-8 órás műtétet hajtottak végre rajtam. Dr. Kiss László kitűnő munkát végzett a csapatával.

Megmentették az életemet, de a lábamat nem, és ez furcsán hangozhat, de nagyon szerencsés dolog.

A térdem menthetetlen volt, ezért ahelyett, hogy merev kalózlábbá foltozták volna a sérült végtagot és egész életemre bicegőssé tettek volna, inkább amellett döntöttek, hogy térd fölött amputálnak. Úgy gondolták, még előttem az élet és vannak már jó protézisek, amelyekkel teljes életet élhetek.

Egy barna hajú, lófarkas fiatal lány kék pólóban és kékfestő mintás rövidnadrágban, mankóra támaszkodik, látszik, hogy az egyik combja műláb
Réka a baleset után, még mankóval

Elmeséled, mi járt a fejedben, miután felébredtél?

A műtét közben megérkezett Békés megyéből a családom, akiknek csak annyit mondtak, hogy nem stabil az állapotom. Amikor felébredtem, mindannyian megkönnyebbültünk. Azt nem láttam még, hogy mi lesz ezután, nem tudtam a protézisekről sem, de az volt a fejemben, hogy túléltem és innentől most már csak előre van! Én voltam a legboldogabb csonkolt ember akkor, az biztos.

A kórházban nagyjából két hetet töltöttem, és még ott megtanultam mankóval közlekedni. Csak mankót fogadtam el,

nem kértem, hogy írjanak fel aktív kerekesszéket, mert az elejétől tudtam, hogy két lábon szeretnék állni, járni, még ha ez sok erőfeszítésbe is kerül.

Több sorsába beletörődött, rosszabb esetben depressziós kerekesszékben ülő emberrel találkoztam és tudtam, hogy mindenáron el akarom kerülni, hogy ilyen passzivitásban, lemondásban teljen el az egész életem. (Poénból azért néha beleültem, amikor ralliztunk a rehabon a többiekkel, akikkel együtt „lábadoztunk”. 😊)


Hogy álltál talpra lelki és fizikai értelemben?

Addig nagyon mozgalmas életet éltem, egyetemi programokat szerveztem, aztán hipp-hopp egy kórházi közegbe kerültem, ahol azt gyakoroltam, hogy kell járni. Tagadhatatlanul visszaesés volt.

De áthelyeztem fejben az origót: onnan indultam, hogy a baleset óta mennyit fejlődtem.

Fáradhatatlanul edzettem, amit nem éreztem megerőltetésnek, mert volt célom: hogy protézist kaphassak. El is kellett foglalnom magam valamivel, ugyanis a teljes sebgyógyulás legalább hat hetet vett igénybe és addig szó sem lehetett műlábról.

Szerencsére a szüleim is olyan emberek, akik nem sopánkodnak, hanem mennek előre. Mindketten a maguk módján segítették a talpraállásomat. Felváltva töltöttek velem egy-egy hetet a több hónapig tartó budakeszi rehabilitáción. Az apás héten apukám a maga praktikus szemléletével állandóan hajtott, mint egy kemény edző: „Hajrá, felkelni, gyakorolni, még nem mentél eleget…”. Anyukám meg szeret tutujgatni, mindenféle finomságokat hozott. Mindketten jót akartak és jót tettek, jólesett, ahogyan segítettek.


Mi volt a legnagyobb kihívás a felépülés időszakában?

Egyértelműen a fantomfájdalom: ilyenkor a bal lábam helye fáj, a sebfájdalommal össze nem téveszthető módon és erővel. Amikor már napok óta aludni sem tudtam, gyógyszert kaptam rá, de az meg kábává tett, ezért abbahagytam és igyekeztem más módszerekkel enyhíteni a fájdalmat.

Egyesek a tükörterápiát javasolták: egy tükröt kell tenni a sérült és az ép végtag közé. Ilyenkor az agy megnyugszik, ha „látja”, hogy mégiscsak van ott valami. Nekem ez kevésbé vált be, én a meleg vízre esküszöm: befekszem egy kád vízbe és máris jobban érzem magam. A másik, nap közben is jól használható trükk az, ha elterelem a figyelmem, hogy ne is legyen időm azt figyelni, hol mennyire fáj.

Az aktív mozgásnak is nagy szerepe volt a fantomfájdalom leküzdésében. Nyújtottam, lazítottam, erősítettem – végül pedig megkaphattam a protézist, ami talán az agyamat is megnyugtatta, mert sokat enyhült a fájdalom. El azért nem tűnt, még most, tíz év után is érzem időnként, de megtanultam másra fókuszálni.


Egy lány két lábát látjuk csak felülről fényképezve, törökülésben, az egyiken zokni, a másik egy protézis fém alkatrészekkel

A protézis hogy készült?

A Rehabilitációs Intézetben a helyi műszerész, Bujdosó Róbert készítette az első műlábamat. Ez egy nagyon sok szempontot figyelembe vevő folyamat, de mivel Robi is érintett, pontosan tudja, mivel jár ez. Meg is kérdeztem tőle, hogy „Szerinted járhatok úgy, mint egy normális ember?” Ő meg ezt válaszolta:

„Nagyon relatív, hogy mi a normális!”

Baromi nagy kihívás felépíteni egy protézist. A műláb több alkatrészből áll, olyan, mint egy LEGO vár. Az első darab a protézisláb (lábfej), ahhoz kapcsolódik a térdízület, ami nagyon drága szerkezet tud lenni. A kettő között egy acélcső húzódik. Felül pedig ott a tok, ami befogadja a kislábamat (én így hívom a bal lábamból meghagyott csonkot). Mivel nincs térdem, az én tokom felér egészen a fenekemig, az ülőcsontig, mert arra támaszkodik. Ennek az elkészítése a legnehezebb: több kört kell „futni”, mire a sok igazítás után végre kényelmes lesz. A visszajelzéseim alapján alakul, csiszolódik véglegesre. Ehhez olyan testtudatosság kell, amivel azelőtt nem rendelkeztem. Meg kell mondani, hogy pontosan hol, milyen helyzetben és hogyan fáj, hogy javítani tudjanak rajta.

És ha kényelmes a protézis, akkor sem lehet hátradőlni! Időnként újat kell készíteni, mert alakul a test. Nekem például volt egy korrekciós műtétem, utána nagyon nehéz volt új tokot varázsolni a kislábamra.

A portézisgyártó Otto Bock cég Mobilitási Központjában a protézisét a szoknyája félrehúzásával kivillantó Réka mellett három férfi áll, a cég munkatársai, mind a négyen a protézisre mutatnak a képen

Milyen volt először új lábra állni?

Fantasztikus érzés! Igaz, hogy furcsán nézett ki az első protézis, és persze nem is volt túl kényelmes, én mégis határtalanul boldog voltam vele! Végre újra két lábon állhattam, járhattam! Hiába mondták, hogy csak óvatosan, én nem bírtam magammal, már rohantam is a büfébe - persze még mankóval együtt. Aztán ott volt és van a következő fontos feladat:

izmot kell építeni, mert hiába van szuper protézisem, még a nagyon drága láb sem jár helyettem!

Ahhoz, hogy mindennap tudjam viselni, kell a mélyhátizom, a hasizom, a csípő körüli izmok, a combizom, kell, hogy legyen tartás, stabil gerinc… Az nem működik, hogy megkapom a protézisem, berakom a sarokba és várom a csodát! Nagyon sokat kell dolgozni az újra-járás képességéért.


Voltak olyan mondatok, üzenetek, amelyek előrelendítettek?

Gyakran eszembe jut apukám egy fontos mondata, de főleg akkor, amikor nehézséget élek meg: „A bátor szembenéz a vésszel, a gyenge mindenütt semmi.” Igyekszem bátor lenni.

Szakemberektől is érkeztek inspiráló mondatok, pozitív is, negatív is. Az apukám a rehabon megkérdezte Dr. Vén Ildikót, hogy „Doktornő, legyen őszinte, fog ez a gyerek valaha járni?” A doktornő csak annyit válaszolt: „Már hogy a viharba ne!” Ez a mondat megnyugtatott mindenkit, mert azt üzente, hogy lesz önálló életem.

Apa ezen fölbátorodva rendesen kivette a részét az „edzésemből”. Elérte, hogy egyik napról a másikra letegyem a mankót! Kivitt magával horgászni és kérte, hogy rakjak tüzet a Körös-parton. Rőzsét gyűjteni meg elég nehéz az erdőben mankózva…

Volt negatív mondat is, ami inspirált, kihozta belőlem a „csakazértis”-t! Azt mondta egy szakember, amikor a futásról kérdeztem, hogy „Réka, fogadd el, most már kevesebb vagy, soha többet nem fogsz futni!” Ez azzal együtt is rosszul esett, hogy 2014-ben még nem volt benne a köztudatban, hogy egy ember műlábbal futhat.

Ezek után persze, hogy még jobban akartam futni. Meg akartam mutatni magamnak és a világnak, hogy igenis érek valamit!
Két részből álló fotómontázs, a bal oldalon Réka a kezében tartja a Runner's magazin egyik számát, amelynek a címlapján ő szerepel futfelszerelésben a futólábával, a jobb oldali képen ugyanő egy sportcentrum futópályáján hátulról fényképezve
A címlapon és a fotópályán a futólábbal

Megjelent a lelki szemeid előtt a paralimpia?

Igen, voltak ilyen terveim, főleg miután egy nemzetközi segédeszköz-kiállításon kipróbálhattam egy futólábat. Döbbenetes élmény volt, el se tudtam képzelni ekkora mozgásszabadságot! Onnantól másra sem vágytam! A futóláb viszont luxuscikknek számít, nem jár rá támogatás. Össze kellett gyűjtenem a rávalót. Több évbe telt, de meglett.

Sokféle terepen gyakoroltam, szerettem is, de be kellett látnom, hogy a paralimpiai felkészülés sokat elvett volna az életemből. Nehezen, de úgy döntöttem, hogy önmagamat kell választanom, mert az élsport terhelése minden, csak nem egészséges: túl nagy igénybevételnek tenné ki a testemet. Így amatőr futó maradtam, de szívesen kipróbálok más sportokat is, legyen az ülőröplabda, úszás vagy biciklizés. Szeretek kézzel hajtható, ún. handbike-ot is használni, de otthon sima kerékpárom van. A pedáljára rácsavarozok egy klipszet, hogy ne csússzon le a lábfejem, és ennyi!

Fiatal lány fekete sportruhában, biciklin ül, a hozzánk közelebbi ép lábán támaszkodik, a másik lábát a protézissel a pedálon pihenteti, keze csípőre téve és a vizet nézi, mert a kp egy korláttal elválasztott vízparton készült

Másokat inspirálni nem csak sportolóként lehet, hanem például előadóként is. Ki kért fel, hogy tarts TEDx előadást?

Én akartam előadni, senkinek nem kellett rábeszélni. Láttam Amy Purdy, híres lábaltan sorstársam hasonló videóját, ami nagyon megindított, és elhatároztam, hogy én is kiállok a színpadra a történetemmel – méghozzá rövidnadrágban. https://www.youtube.com/watch?v=AAuC3gzY0HI

Nyilván remegett a lábam, mármint mind a kettő, de a nyilvánosság ereje segített tisztázni, mit is szeretnék igazán.

Szerettem az egyetemet, örültem, hogy egy teljes félév kihagyás után is vissza tudtam zökkenni, a társaim segítettek, figyeltek rám, és olyan lábatlan vicceket meséltünk, hogy csak na! Mégis, amikor a TED talk után másnap bementem az egyetemre, azt éreztem, hogy ez már nem az én utam. Kijöttem, és megkerestem a sajátomat. Ez lett a sportmenedzser-szak.


Mondhatjuk, hogy új hivatást kaptál a baleset után?

Inkább küldetést. Apukám sokszor mondogatta nekem, hogy lámpás vagyok, vagy zászlóshajó, és utat kell törnöm. Én inkább úgy fogalmazok, hogy szeretnék fényt vinni a sötétségbe: képviselni és inspirálni szeretném a sorstársaimat.


Mit szeretnél elérni sportmenedzserként?

2023-ban voltam az USA-ban egy mentorprogramon. Láthattuk, milyen fantasztikus infrastruktúra áll ott rendelkezésére mindenkinek, aki sportolni szeretne, legyen ép, vagy bármilyen értelemben sérült. Rengeteg a lehetőség és az inkluzív sportprogram! Sok sportágat kipróbáltam, még a kerekesszékes baseballt is! Azóta pörög az agyam, hogy itthon hol kezdjem, mit csináljak, hogy több ember kezdjen el sportolni és vágjon bele a mozgásba.


Mit ajánlasz a hozzád hasonló helyzetben lévőknek?

A leghatékonyabb terápia, ha örökbe fogadnak egy kutyát, haha! Rögtön meglesz a motiváció, hogy miért kell reggel felkelni! A kutyát nem érdekli, hogy mennyire vagy sérült, vele sétálni kell. A séta pedig nemcsak a testnek, de a léleknek is jót tesz, akárcsak a kutya közelsége. Én ezt nemrég realizáltam igazán, amióta olyan albérletben lakom, ahová nem költözhetett velem Munyi. Remélem hamarosan megoldódik a helyzetünk. Hétvégente alig várom, hogy hazautazzak és újra együtt legyünk!

Közeli kép, egy fiatal lány autóban ül, mögötte közepes méretű fehér kutya áll

A sportok közül mindenekelőtt az úszást javaslom! Remek sportág, különösen azoknak hasznos, akiknél egyenetlen, féloldalas a mindennapokban a terhelés, mint ahogy nálam is. Az is jó benne, hogy nem kell hozzá semmi speciális. Csak el kell látogatni a legközelebbi uszodába és megkeresni a helyi edzőt.

Nem kell, hogy különleges képzettsége legyen, elég a nyitottsága.

Amikor én először beléptem a Hajós Alfréd uszodába, és odamentem Nagy Gergelyhez, neki sem volt még tapasztalata hasonló ember edzésében, de odafigyeléssel, kellő nyitottsággal jól tudtunk együttműködni.

Nagy sajnálatomra még egyetlen sorstársammal sem találkoztam az uszodában. Azért is dolgozom, hogy ez megváltozzon! Szeretném, ha mindenki megtalálná a neki való mozgásformát és jobban érezné magát a mindennapokban.


Mit tanácsolsz még azoknak, akik nehezen veszik rá magukat a mozgásra?

Nem panaszképpen mondom, de a végtaghiányos embereknek az egész élet egy nagy kihívás. Nehéz nem belesüllyedni az önsajnálatba, a passzivitásba. Meg kell tanulni testileg és lelkileg is erősnek maradni.

Reggelente egy speciális csonk-tornát végzek gumiszalaggal, mielőtt felveszem a protézist. Van, hogy semmi kedvem hozzá, mégis megcsinálom, mert tudom, hogy különben sokkal hamarabb elfáradok. A meditáció is sokat segít, illetve havi egy masszázs vagy csontkovácsolás is.

Ugyanilyen fontos a lelki egészség is. Ha fáj valamink, elmegyünk orvoshoz. Jó lenne, ha az is ilyen mindennapos lenne, hogy ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, akkor elmennénk pszichológushoz, coach-hoz vagy más szakemberhez. Az elején én sem szívesen fogadtam el segítséget, de a covid óta jöttem rá, hogy ez milyen fontos. Járok terápiába is, ami nagyon sokat segít: könnyebben veszem a kihívásokat és javultak az emberi kapcsolataim is. Tudom, hogy ezek drága dolgok, de muszáj, mert hosszú távon sokszorosan térül meg.

Fiatal lány borzosra tupírozott frizurával, fekete bársony topban és hosszú szoknyában áll egy fotóműteremben, a bal lábát egy fadobozra emeli, így jól látszik a protézise, amelynek a vádli része érdekes, fekete-ezüst mintás
Réka a Makány Márta által tervezett bársonyruhában

Milyen reakciókat vált ki másokból, ha felismernek, vagy meglátják a „robotlábad”?

Szeretem a térdig érő ruhadarabokat, nem szoktam rejtegetni a protézisem. Sokan fel is ismernek, odajönnek hozzám, hogy olvassák a blogomat vagy láttak az instagramon és tök jó, amit csinálok. Ez igazán jólesik. Előfordul az is, hogy egyesek sopánkodni kezdenek, hogy „Jaj, mi történt?”

Erre elviccelem a választ és visszakérdezek: Mi az, rosszul áll a hajam? Vagy felemás a zoknim?

Vannak olyan helyzetek is, amikor az illető részletesebb választ vár a „Jaj, mi történt?” kérdésre, de nem akarok mélyebben beszélni a helyzetemről. Ilyenkor mosolygok és annyit mondok, hogy „Semmi komoly, ne aggódjon!” És ez igaz is, mert aznap semmi komoly nem történt, 10 éve így élek, megszoktam már…


Mit írnál ki a pólódra, hogy ne kérdezgessék ezerszer?

Robotlábam van, de nekem ez így OK! vagy Látom, hogy látod…, de minden OK!

Az imént is figyelt téged két kisgyerek, látszott, hogy tetszik nekik a lábad…

Ők sokkal őszintébbek és nyitottabbak. Biztatni szoktam őket egy-egy mosollyal, hogy kérdezzenek, vagy nézzék meg közelebbről a lábamat, ha szeretnék. Szerencsére már egyre többen vállalják fel a protézisüket, nem én vagyok az egyetlen robotlány.

Két éve, nyáron SUP-oztunk a Velencei-tónál. Ahogy elsuhantunk egy család mellett, a kisgyerek izgatottan szólt az anyjához: „Nézd, anya, milyen lába van a lánynak!” Az anyuka válasza még engem is meglepett: „Igen, tényleg nagyon menő a protézise!” Ez nagyon jó reakció, azért dolgozom, hogy ez ilyen természetes legyen. Meg azért, hogy egyre több emberben tudatosuljon, hogy ez csak az egyik a sokféle tulajdonságom közül.

Réka egy SUP deszkán ül törökülésben és evez egy tavon, mögötte nádas. Látszik a protézise
Mert igaz, hogy papíron én is fogyatékosként vagyok jelen a társadalomban, de amikor magamról gondolkodom, akkor simán csak egy ember vagyok.

Egy személy, akinek vannak tulajdonságai, céljai, vágyai, munkája, családja, kutyája stb. A gyerekeknek is azt szoktam mondani, ha megyek iskolába, vagy óvodába beszélgetni, hogy ha találkoznak egy valamilyen szempontból más emberrel, azt kérdezzék meg tőle, hogy mi a kedvenc színe, és ne azt, hogy miért ül, mondjuk kerekesszékben…


Ha már a vágyakról esett szó, mi lenne az a csodakütyü, amit szeretnél, ha feltalálna valaki?

Egy protézisbe beépíthető kávégép! Menő lenne, ha egyből kéznél lenne a kávé.

תגובות


התגובות הושבתו לפוסט הזה.
bottom of page