2016 óta minden ősszel (kivéve a 2020-as Covid19 verte évet), a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválon töltöm rendes évi szabadságomat. Erről fogok most írni, hogy mit kaptam én tőlük, és mit kapnak ők tőlem, és hogy élhetetlen dolog-e egy spéci anyának a rendes évi szabadságát azzal tölteni, hogy mások spéci gyerekeinek mesél, ahelyett, hogy egy homokos plázson fejtene keresztrejtvényt.
Az egész úgy kezdődött, hogy amikor 2013-ban meseterapeutának tanultam, zárófeladatnak írtam egy foglalkozástervet, hogy majd egyszer (amikor majd nem lesz három pelenkás gyerekem) milyen meseterápiás foglalkozást fogok tartani sérült gyerekeknek és családjaiknak. Ez pedig bekerült egy könyvbe. Snitt.
És akkor eljött 2016, amikor egyszer csak megkeresett Szabó Enikő a Holnemvolt Mesefesztivál szervezője Sepsiszentgyörgyről, hogy Csavar-Mátis Kati és Czerék Erika, a mese-évfolyamtársaim engem ajánlottak, hogy én mesélhetnék a fesztiválon a fogyatékosságban érintett gyerekeknek és családoknak, mert ennek én vagyok a SZAKÉRTŐJE. (?!?!?!?!?)
Mire én: Te jó ég! Dehogy vagyok! Nem is értek hozzá, különben is, hogy hagyhatnám itt a családomat - a két sima egy fordított gyerekemet?! Pláne éjszakai vonaton?! És amúgy se tudom, mit és hogyan, és segítség, kérem vissza a komfortzónámat!!!
Nagyon nehéz dolog egy spéci mellől, akivel örök életedben együtt rezegsz, meg a kisgyerekes buborékból kimenni a nagyvilágba. Nekem legalábbis, nagyon nehéz az ilyesmi. Pláne, ha ugye imposztor szindrómád is van.
De közben, én az a fajta bátor vagyok, aki mindentől nagyon fél és megijed, de végül belerángatja (vagy hagyja belerángatni) magát. Szóval elmentem.
Rengeteget készültem, izgultam és szorongtam, aztán olyan szeretetet, visszajelzéseket és sikerélményt kaptam, ami elindított azon az úton, amin azóta is vagyok. Mesélek a spéciknek, a simának, a szülőknek, a gyerekeknek, és ráéreztem arra, hogy hogyan tudom ezt azok számára is átélhetővé tenni, akiknek a befogadó képessége nagyon nagyon korlátozva van. Erről írtam már egyszer itt.
Úgyhogy imposztor már nem vagyok.
Így hát azóta is minden évben megyek, és amikor indul az éjszakai vonatom, mindig legszívesebben lemondanám az egészet, de tudom, hogy ez a nyomi érzés el fog múlni, sőt! A reggel 5 órai átszállás, maszkban, a brassói pályaudvaron is megszépül egy ponton.
Mondjuk, amikor épp nem egyedül, hanem varázslatosabbnál varázslatosabb meseterapeuta kolleginákkal vonatozom együtt, és a sok együtt átutazott óra alatt megbeszéljük a világ kb. összes dolgát.
Vagy, amikor megérkezem és a helyiek, a székelyek utánozhatatlan szívélyességével szárnyuk alá vesznek. Sokszor vadidegen emberek visznek jobbról balra, szívességből, kedvesen, érdeklődve, aztán következő évben már nagy öleléssel köszöntenek.
Vagy, amikor egy mesefoglalkozáson, amit tartok, a gyerekek úgy néznek rám, mint egy rocksztárra. Azok a tekintetek, higgyétek el, megérnek mindent. És nem azért, mert rocksztárnak akarom érezni magam, hanem mert azt jelzik, hogy örömet adtam és élményt.
Meg amikor olyanok történnek, mint hogy gyanútlanul bemegyek mesélni 5 gyereknek, és csak ott és akkor tudom meg, hogy közülük hárman egyáltalán nem hallanak… oké. Végül kendőkkel elbábozom a mesét, és olyan jót játszunk, hogy ők még hetek múlva is mutogatják a tanáruknak, hogyan kötöttük be magunkat a repülőben, és repültünk el a mese után Afrikába.
Vagy, amikor a spéci családok csoportjában megkérdezik, hogy hogyan tudtam eljönni, kire hagytam otthon a saját kis specimet, és azt tudom mondani, hogy hát a (csodás) apukájával és a nagymamáival, és azt mondják, hogy inspirálom őket, hogy ott vagyok, és csinálom amit szeretek, és életerőt, vidámságot adok. Ők meg nekem évről-évre hét véka szeretet, a csapatuk összetartásának erejét és olyan házicsokikat, hogy őrület.
Az se rossz, amikor bemegyek a 13-16 éves hatodikosokhoz, akik leginkább szociális hátrányaik miatt járnak speci suliba, így nem mehetek be akárhogy, a kis kendőimmel, cincogó hangomon, hogy sziasztok jöttem mesélni (mint a teljesen elvarázsolható kisebbekhez vagy spécibbekhez), mert teljesen hülyének fognak nézni. De már értek ahhoz is, hogy őket milyen nagyon vagány dolgokkal pörgessem be, hogy például emelgessük egymást pokrócban, aminek következtében 10 percen keresztül lakli tinédzsereket emelgetek magam is, és végül ott találom magam a pokrócban a 6.B feje fölött.
És hát szívem egyik csücskei, a családi otthonban lakó nagyon spéci nagyfiúk, akik ha meglátnak, messziről ordítva éneklik, hogy Addig élek, amíg élek, amíg bennem zeng a lélek. Mit nekem reggel 5-ös átszállás, ha hozzájuk mehetek.
Végülis, most hogy ezt leírom, ezek nagyon is rocksztáros dolgok. Hát, én így vagyok rocksztár.
És ezért lenne csodálatos hely a világ, ha a spéciket nem hagynánk ki belőle, nem rejtenénk el őket, nem ráznánk le őket, csak mert adott esetben ők lassabbak, vagy mert miattuk ki kell lépnünk a komfortos, megszokott működésmódunkból. Nagyon sokat tudnak adni, nagyon sokat lehet tőlük tanulni, és hála nekik, lehet magadat máshogy látni, mint szoktad.
Az ilyesmitől szoktak a szürke dolgok kiszínesedni.
Meg persze a wellness-től is, amikor együtt ülünk a tűz körül, és mesélünk este pihenés gyanánt vagy kriszpi csikönt eszünk szalma pityókával a Big Mamában.
És persze azt se felejtsük el: a vonaton töltött éjszakákon túli két teljes éjszakát néma csendben, megszakítások nélkül alhatom át. Reggel egy rutinszerű mozdulatot sem kell végrehajtanom a saját magam gatyába rázásán kívül. Nem kell félbeszakítanom a teendőimet, és rohanni, ha eljön a napközi végének ideje, és egyáltalán, nem kell készenlétben lennem, csak rocksztároskodhatok. Mi ez, ha nem üdülés?! Hát, én ezek miatt várom minden évben ezt a pár napot.
Ők pedig szerintem azért várnak vissza évről évre, mert én ezt a színes spéci világot - spécianya helyzetemből adódóan is - nagyon természetesen és életvidáman tudom már kezelni, támaszkodom rá, játszom vele, visszaadok belőle. Teljesen újaknál, ismeretleneknél is működik, mert a korábban kapottakat oda tudom nekik adni. Együttműködünk. És ezt ott Erdélyben tudom a legjobban gyakorolni és kamatoztatni, mert nekem az a szívélyesség földje, a Holnemvolt Mesefesztivál pedig a tanulás és az élményszerzés ideje, amit aztán itthon továbbszövök, majd úgy viszem vissza nekik legközelebb. Ez a fesztivál az én mese-életem körforgásának origója, és örökös megerősítője annak, hogy addig élek, amíg élek, amíg bennem zeng a lélek…
Comentários