Spéci gyerekkel kimerészkedni otthonunk biztonságos közegéből sok szempontból ijesztő. Azon kívül, hogy hol tudunk majd neki enni adni, mosdóba menni és egyéb szükségszerű dolgokon kell gondolkodni, ott van az is, az agyunknak akár csak egy hátsó, eldugott kis részében, vagy nagyon is előtérben, hogy: Mit fognak szólni az emberek? Hisz ezek a gyerekek mások. Néha hangosak, néha máshogy járnak, és tutira máshogy néznek ki. Nekünk is tengernyi kétségünk van, mégis azt gondoljuk, hogy ha a gyerek, a család állapota megengedi, menjünk ki! Mert kell az elfogadó társadalomhoz az, hogy a sima emberek több fordítottat lássanak!
Három évvel ezelőtt egy családi nyaralás során a Balaton-felvidéken megálltunk egy híres-neves pékség előtt, és már kibányásztuk a gyerekeket az autóból, amikor a mellénk leparkoló kocsiból kiszállt két nő, egy fiatal srác pedig benn maradt. Már akkor is volt szemünk (hát hogyne lett volna!) arra, hogy az autóban maradt fiú bizony szintén Down-szindrómás, mint a mi, akkor 2 éves A. fiunk. Menten meg is botránkoztunk, fogadkoztunk, hogy mi bizonyisten soha ilyet nem teszünk, ha az ég a földdel összeér, akkor sem. Addig éljünk, de A. akkor is mindig, mindenhová, a világ végére is velünk fog jönni.
Azóta eltelt három év, (és most felejtsük el a szeretetgombóc-sztereotípiákat) A. makacs, önfejű, öntörvényű, sokszor (nagyon) hangos kis pukkancs. A mai napon ismét eszembe jutott a fentebb leírt történet, miután körülbelül 5 percig győzködtem magam, hogy kiszedjem-e A-t az autóból, és bevigyem-e a lányom új iskolájába (mit fognak szólni, csúfolni fogják a lányomat, kinevetik, A. hangos lesz, és én megszégyenülök, hogy nemhogy teremteni nem tudok, de még nevelni sem). Fondorlatosan felajánlottam neki, hogy bekapcsolom a kedvenc Rutkai Bori albumát, és megvárhat az autóban (hátha lekerül rólam a döntés terhe), de nem. Ő be akart jönni velem. Ahogy ballagtunk befelé az iskolába, egy dühvel vegyes végtelen szomorúság érkezett meg hozzám. (Figyelem: ismét nyaralós emlék jön.) Nyáron a külföldi nyaralásunk második napján feltettem azt a kérdést a férjemnek: hogyhogy ilyen sok fogyatékos ember él ebben az országban.
Aztán rájöttem. Csak szimplán JELEN vannak.
A szüleik is, testvéreik is, ők maguk is jelen vannak, jönnek-mennek, kirándulnak, sétálnak, játszótereznek, futnak, strandolnak, múzeumba járnak, étteremben esznek, bárokban isznak, kilátókból néznek ki, templomokban imádkoznak, vonaton utaznak.
A lányom a nyaralás harmadik napján megrökönyödött egy cp-s kislány láttán, nem értette a tartását, vigyorát. A negyedik napra a családunk lenyugodott, és azt éreztem, kerek a világ. Mi ez, ha nem az inklúzió sine qua non-ja? Én görcsölök azon, hogy két év múlva milyen iskolába – inkluzívan? szegregáltan? integráltan? – mehet a spéci fiam, ha még az autóból sem merem kivenni? Hogy bármennyire is nagy a szám, de számtalan programunk előtt azon szorongok, hogyan fog A. viselkedni, megbámulnak-e?
Pedig tudom, hogy A., mint ahogy a tesói is, nagyon szereti, ha történik valami. Ha mind, együtt, emberek között nyüzsöghetnek, ha észlelik, hogy a szüleik is jól érzik magukat.
De hol van a többi spéci gyerek és családjuk? Miért nincsenek ott a játszótereken, a kávézókban, sétányokon, Duna-parton?
(Most nagyvonalúan tekintsünk el a hazai akadálymentesítés hiányosságaitól, vagy attól, hogy milyen méretű és kialakítású egy-egy mozgássérült parkoló, vagy hogy a nyaralásunk során a lehető legkülönfélébb sportos/ergonomikus kerekesszékeket láttuk*.)
Mert ki menjen ki az utcákra, ha nem mi?
Hol vagytok, szülőtársak? Hiányoztok! Veletek együtt kell a kritikus tömeget kialakítani,
hogy minden egyes nappal egyre könnyebb legyen a kimozdulás, a parkban ücsörgés, a fagyizás, a sétálás, a mozizás. A szuper érzékenyítő foglalkozások mind hiábavalók, ha mi nem vagyunk jelen. Pedig mindenki milyen sokat kaphatna annak a megtapasztalásától, hogy sokfélék vagyunk, sokféle sorssal, élethelyzettel, lehetőséggel! Szerintem ez a legnagyobb jótétemény, amit spéci szülőként adhatunk a társadalmunknak. Igen, rajtunk is múlik, hogy mennyire nyitott és elfogadó a társadalmunk.
*: Készüljetek: tervezünk egy környező országok-körképet, hogy szemezgessünk a jógyakorlatokból.
Comments