top of page

BLOG

Le a sajnálattal! Részvét helyett részvételt!

Ahogy nő a spéci kisfiam, én is úgy növök bele spécianyaként ebbe az alkalmanként hol túl bőre, hol pedig meglehetősen szűkre szabott nadrágba. Sokszor aztán azon kapom magam, hogy talán nem is venném észre, hogy mit is keres rajtam ez a nadrág, ha a körülöttem élők, a velünk kapcsolatba kerülők nem hívnák fel rá a figyelmemet akár közvetlenül, akár közvetett módon. Mindannyian ismerjük a félresikerült mondatok jelenségét, a legnagyobb jószándékkal kimondott szavak megbélyegző erejét. Ez a bejegyzés a sajnálatot és a köré csoportosuló szavakat és jelentését igyekszik szétszálazni.


Mennyiszer hallom és persze mondom is ki azt, hogy “sajnálom”, meg persze számtalanszor non-verbális csatornákon keresztül adom és kapom ezt az üzenetet. Rutinból szalad ki a számon, ha pedig én kapom, akkor csak legyintek leszegett fejjel, hogy “jajj, köszi”. Nem tudom igazándiból fogadni, nem tudom, hogy mit kezdjek vele, és persze ugyanígy, ha én adom, akkor is esetlen az egész, és csak ott cseng a térben a kimondott szó. A Wikipédia egy ilyen megfogalmazást ad a sajnálatról: A sajnálat olyasféle szimpatikus fájdalom, amelyet mások szenvedése vált ki belőlünk, és gyakran hasonlítható olyan érzelmekhez mint az együttérzés, részvét vagy empátia. A gyakori és nem őszinte használata miatt felsőbbrendűségi, leereszkedő és megvető értelmezése is elterjedt.


Ennek a meghatározásnak a második mondata éppen az, ami miatt furán érezhetjük magunkat a szó hallatán. Persze nem célja ennek az írásnak, hogy a sajnálom szót egy újabb rugóként használja, amin pattogni lehet, amivel kapcsolatban kötözködni lehet, hanem inkább arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy sokszor a kimondott szavak adása és fogadása hol tud elcsúszni a különféle - érzések, tapasztalatok, élethelyzetek által meghatározott - értelmezések viharában. Hogy az a szó, amely az együttérzést hivatott kifejezni, sokszor úgy hallatszik, mint ami éppen a különbségeket húzza alá.


Es tut mir Leid - hallottam az egyik ápolónő hangját, miután közölték velünk, hogy a kisfiunk, aki egy nappal korábban egy osztrák kórházban született, Down-szindrómás. Egyből az jutott eszembe, miközben ott álltam a kórház folyosóján, lesajnált, szerencsétlen anyaként, karomban a sajnálat tárgyával, hogy “blabla, hogy fájhat neked, mikor honnan is tudhatnád, hogy hogy fáj ez most nekem”. Sok szülőtárstól hallom, Erőforrás Csoportjainkban is rendszeresen előjön ez a téma, hogy bár értjük, hogy a mondat a lehető legjobb szándékkal lett kimondva, de sokszor mégsem a megerősítés, támogatás üzenetét közvetíti. Épp ellenkezőleg.


Akit sajnálunk, azt a legtöbbször különbözőnek látjuk magunktól.

Mert akit sajnálunk, az olyan, mintha egy verembe esett volna az élet szeszélyes, kiszámíthatatlan közjátékainak eredményeként. Ahonnan mintha aktívan, önerőből kimászni nem is tudna, hanem inkább csak benne tud ragadni ebben a helyzetben.



A sajnálat egy másik kifejezőeszköze a “szegény” szó. Hányszor hallom a kisfiammal, vagy más, értelmi akadályozott emberrel kapcsolatban, hogy “Szegény, de legalább boldog (a kis világában)!”. “Szegény, vak”, “szegény, autista”, sőt: “szegénynek, sérült gyereke van!”. Olyan jó lenne ezt a jelzőt elhagyni, mert ez nem az empátiát, a megértést fejezi ki, hanem a leereszkedést, azt, hogy te-más-vagy, azt, hogy a másik így, vagy úgy, de szenved. Olyan jó lenne ezt a jelzőt elhagyni, mert a fogyatékos ember nem szegény, hanem csak szimplán egy másik ember. Nem kevesebb, nem több.


Milyen jó lenne lecserélni a passzivitást kifejező szavakat is, mint például “kerekesszékhez van kötve”, (a tolókocsiról nem is beszélve)! Persze, a fogyatékossággal általában együtt jár a csomagban egyfajta nehezített akadálypálya is (amelyet csak tovább nehezít a társadalmunk és a hétköznapi világunk jelenlegi fizikai és mentális berendezkedése, működésmódja…). De


a szavaknak teremtő ereje van.

Ha már csak arra oda tudnánk figyelni, hogy aktív cselekvőként jellemezzük a fogyatékos embert (kerekesszéket használ, fehér bottal közlekedik), ha ki tudnánk kapcsolni a (le)sajnálást a másik ember életére vonatkozóan, már akkor tennénk valamit azért, hogy a másikat ne magunktól különbözőnek lássuk, hanem egy adott helyzetben lévő embernek. Hogy a másikat ne alárendeltnek, kiszolgáltatottnak tekintsük, hanem embernek, akit szintén megilletnek az igazságos társadalmi részvétel esélyei és lehetőségei.




Mert nem a részvét kell, hanem a részvétel. Nem a kimondott együttérzés kell, hanem a cselekvő együttlét.

Hogy a bajban lévő ne passzív alanyként legyen jelen a hánykolódó hajóján, hanem aktív szereplőként, aki némi segítséggel és támogatással irányba tudja tenni a bárkáját. És ezzel az aktív jelenléttel már le is hámozzuk azt a sajnálatról, hogy különbözőek vagyunk. Mert akit sajnálunk, azt különbözőnek látjuk magunktól. Hogy te elvesztettél valamit, ami nekem megmaradt, hogy neked valami olyan jutott ki a sorstól, ami nekem - huh, szerencsére - nem.


Persze tök normális reakció, mert az élet, igen, sokszor igazságtalan, és valakinek valamiből szűkebb marokkal mér, de ha ezt tudatosítjuk magunkban, akkor máris finomkodás és aránytalan óvatoskodás nélkül tudunk a másikhoz közelebb lépni: meghallgatni, megölelni, vele lenni. A sajnálat és az ahhoz társuló szavak, kifejezések ezt sokszor megnehezítik, sőt meg is akadályozzák. Falakat építenek az emberek közé, mert nem tudjuk, hogy hogyan kellene a sajnálat magaslatairól (segítő) kezet nyújtani, a lesajnált mélységből pedig, a maradék önbecsülésünket megpróbálva megőrizni, figyelmet, segítséget kérni.


Pedig nem kellenek nagy dolgok: csak együtt lenni a másikkal, teret adni a másiknak, és akkor a csoda magától működik.

Ha a simák és fordítottak együtt tudnak lenni, nem kell különösebb hókusz-pókusz, mindenki teszi azt, amit az élete lehetővé tesz, és csak annyi a dolga, hogy a saját keretein belül teljesedhessen ki. Akkor nem kell faldöntögetésekkel kezdeni, hogy a neki kijáró teret meg tudja teremteni magának a társadalmunkban.

Mert ez a sajnálat-mentesítés az inkluzív szemlélet egyik sarokpillére. Ha az a kiindulópontunk, hogy mindannyian különbözőek vagyunk, és ez jó, hogy mindannyian ide tartozunk, mert mindenkinek van helye, hogy mindannyian aktív részesei vagyunk ennek a társadalomnak - ki így, ki úgy - akkor nincs szükség a sajnálatra.



Comments


bottom of page