Nem én vagyok az egyetlen, aki nem futja le Usain Boltot

Páros interjú egy beosztottal és a főnökével. Ágnes, Ádám és a munkahelyük az élő példa arra, hogy egy munkakapcsolatban mennyire nem kell meghatározónak lennie, ha az egyik fél történetesen kerekesszékben ül… Figyelem: szóvicc-kihívás a cikkben!


NÉVJEGYEK

Tóth-Kovalik Ádám 27 éves. A vártnál több mint három hónappal korábban született. Egészségesként engedték haza a kórházból, ám hamarosan kiderült, hogy a szövetek közti vérzés okozta oxigénhiány miatt mozgássérült lett. A kerekesszékes fiatalember ötödéves az orvosi egyetemen, vállalkozóként fotózik és még egy üzleti tanácsadó cégnél is asszisztenskedik, mert utál unatkozni. Az integráció feltétlen híve és remek a humora.







Hűvös Ágnes annak az üzleti tanácsadó cégnek a társalapítója, ahol Ádám dolgozik. Hiába ő Ádám főnöke, mégis előfordul, hogy ő visz kávét a beosztottjának, sőt, ha kell, gatyába is rázza a fiút. Ágnes és cége elkötelezettek az inklúzió iránt, tanácsaikkal jótékonysági alapon, ingyen segítik az egyesületünk munkáját. Ágnes idén is nagykövetünk volt az Új nap, új remények közösségi adománygyűjtő kampányunkban.


Fotó: Tóth Balázs Fotóstúdió






Ádám, milyen állomásai voltak számodra az állapotod elfogadásának?

Volt időm hozzászokni, hogy kocsiban ülök. (Ádám leggyakrabban kocsinak hívja a kerekesszékét – a szerk.) Sosem keltett bennem feszültséget az állapotom. Pozitív szemlélettel élek. Mindennap van választási lehetőségem. Vagy leülök a sarokba egy 100-as zsepivel, szipogva, hogy nem tudom lefutni Usain Boltot 100 méteren, vagy elfogadom, hogy ez van, ebből hozom ki a legtöbbet.


Szegregált vagy integrált nevelésben, oktatásban volt részed?

Is-is. Örülök ennek a kérdésnek, mert fontos lenne erről sokat beszélni. Szerintem, akit csak lehet, „ki kell lökdösni” integrációba. Én a Pető Intézetben kezdtem, aztán harmadiktól átkerültem a Mozgásjavító Általános Iskolába, ahol végig kitűnő tanuló voltam. Egy darabig nagyon szerettem oda járni. A napi mozgásfejlesztés volt talán a leghasznosabb a suliban. De aztán elegem lett a burokból. Például abból, hogy az önállóságra szoktatás jegyében három embernek kell szólnom, ha el akarok menni egyedül mosdóba… Nyolcadikra megérett bennem a gondolat, hogy mindenképpen ki akarok kerülni integrációba. Pedig épp akkor épült a középiskolai szárny és hívtak, hogy maradjak…


Úgy érzem, életem egyik legfontosabb döntése volt ez a váltás. Szerencsés vagyok, hogy biztos családi hátterem van és a szüleim elfogadták az ötletet, támogattak. A Madách Gimnáziumba vettek fel. Én voltam az első mozgássérült tanulójuk. Persze előre tudtuk, hogy van lift, úgyhogy a befogadásom annyiból állt, hogy kinyitották a nagy kapu másik szárnyát is… Lubickoltam a „való világban”, jártam szakkörökre és bulizni is. Voltak jó barátaim és olyanok is, akikkel nem jöttem jól ki. A tanárok közül is volt, aki jobban kedvelt, mások kevésbé. A rokonszenv vagy ellenszenv nekem és a személyiségemnek szólt, semmi köze nem volt a kocsimhoz!

A szegregált intézmények előnyeként szokták említeni, hogy ott kevésbé éri csúfolódás, atrocitás a tanulókat. Én abban hiszek, hogy mindenhol azt kapom vissza, amit magamból adok, ezért pozitív vagyok.



Szerintem a legtöbb esetben az egyén és a társadalom számára is sokkal nagyobb haszna van annak, ha normál intézményeket tesznek akadálymentessé, mint ha szuper szegregált iskolákat építenek. A legtöbb „fordított” ember a való életben szeretne élni!

Az egyetemen milyen tapasztalataid vannak?

Talán meglepő, de a magyar nyelvű orvosképzésben én vagyok az első kerekesszékes medikus. Először megpróbáltak lebeszélni a jelentkezésről, de nem hagytam magam! Mondhatom, hogy úttörő vagyok és humorral igyekszem kezelni az ezzel járó helyzeteket. A gólyahétvégén például a szervezők nagyon aggódtak. Aztán hálálkodtak, amikor látták, hogy nincs semmi gond, mert tényleg mindenben benne vagyok, még a székfoglalós játékban is. Miért ne lennék? Ebben senki nem tud megverni, ez a játék rám lett kitalálva!

A kórházi gyakorlatokon is sok a vicces jelenet. Hiába a köpeny, a névtábla, a nyakamban a fonendoszkóp, sokan azt hiszik, betegként vagyok jelen. Vannak az egyetemen fizikai akadályok is, de azért segítséggel ezek leküzdhetők! A műtőasztal például magas, nehezen látok rá. Élvezném, ha a mostani keskeny, könnyű kocsimba be lehetne szerelni egy hidraulikát, ami szükség esetén megemelne székestül. De addig is, egyrészt megtámaszkodva rövid időre fel tudok állni, másrészt úgysem akarok sebész lenni.


Akkor mi leszel, ha nagy leszel?

Gyerekgyógyász, mert a gyerekeket így is fölérem! Persze nem ez a fő szempont. Szerintem gyerekekkel nagyobb sikerélmény dolgozni. És meglátjuk, lehet, hogy jó időmenedzsmenttel belefér egy fotóskarrier is. Szerintem mindenkinek kell valami kreativitás az életébe, én ezt a fotózásban találtam meg. Leginkább a kampányok, a reklámfotózás érdekel. Leendő orvosként és fotósként is emberekkel foglalkozom, amit nagyon szeretek.


És milyen szerepet kap az életedben a tanácsadó cég, ahol most dolgozol?

Az egyetem mellett olyan munkát kellett találnom, ahol elfogadják a furcsa időbeosztásom. Ahol tudok főként éjjel vagy hétvégén dolgozni.


Miért szeretsz Ágnesékkel dolgozni?

Mert jó a kávé. És még csak nem is én készítem, mert a konyhát saaajnos nem tudom megközelíteni… A viccet félretéve azért, mert jó a közösség és szívesen végzem azokat a feladatokat, amiket kapok. Dolgoztam már másutt is, szereztem kevésbé jó tapasztalatokat, így megbecsülöm a helyemet, mert Ágnesék jó és humánus munkáltatók.


Milyen a jó munkahely szerinted?

A fotózásban azt mondjuk, az a jó retus, amit nem veszel észre a képen. Szerintem a munkaközösség is akkor jó, ha természetesen belesimulsz.

Én úgy szeretném élni az életemet, hogy abban a mozgássérültségem a lehető legkisebb mértékben legyen szempont. Még pozitív értelemben sem szeretem a diszkriminációt!

Itt átadom a szót Ágnesnek, akivel külön, Ádámot megelőzően tudtam beszélgetni – a szerk.


Ágnes, hogyan került hozzátok Ádám?

Projektmenedzsert kerestünk épp, amikor egy kollégánk ajánlására meghallgattuk Ádámot. Megállapítottuk, hogy nagyon szimpatikusak vagyunk egymásnak, de most nem őt keressük, mert nincs meg a szaktudása a feladathoz. El is helyezkedett másutt, de fél év múlva jelentkezett, hogy váltana, tudunk-e munkát adni. Egy csomó adminisztratív feladattal kínáltuk, amibe lelkesen bele is vágott, azóta pedig újabb dolgokba is beletanult.


Hogyan működtök együtt?

Ahogy ő mondaná, gördülékenyen! Ádám sokat dolgozik otthonról és ennek nem a kerekesszék az oka, hanem az, hogy a hihetetlenül nyüzsgő életébe legtöbbször csak éjjel és hétvégén fér bele ez a munka. De amikor csak teheti, bejön, mert szeret itt lenni köztünk, még ha ez igényel is egy kis szervezést.


Milyen volt az első nap Ádámmal az irodában?

Én még ügyféllel tárgyaltam, amikor a vártnál korábban, a papírvékony fal másik oldalára megérkezett Ádám. Az izgatott és lelkes kollégák egyszerre próbáltak segíteni neki és kérdezgetni őt, amiből hatalmas viháncolás kerekedett. Én nem tudtam mire vélni a hangzavart és kinéztem a tárgyalóból. Láttam, hogy Ádám a többiek segítségével már leküzdötte a lépcsőket és ott ül fülig érő szájjal. Megállapítottam, hogy a beilleszkedéssel nem lesz probléma…


Hogyan készültetek Ádám érkezésére?

Arra készültünk, hogy be kell majd tanítani sok mindenre, hiszen kezdőről van szó. A munkára való alkalmasság szempontjából viszont egyáltalán nem volt szempont a mozgássérültsége. Csak a fizikai bejárás igényel némi szervezést, odafigyelést. Az a fontos, hogy legyen itt valaki, amikor Ádám érkezik. A lépcsőn feljön ő szépen lassan egyedül, a segítség a kocsi cipeléséhez kell.

Az óriási szerencse, hogy a mosdó közvetlen az iroda mellett található és – bár nem akadálymentesnek épült, - pont befér a kocsi. Ádám eleinte inkább nem kért semmit enni-inni, de amikor rájött, hogy gond nélkül tudja használni a mosdót, azonnal kért egy kávét. Amit mi szervírozunk neki, mert a konyhába nem tud lejutni a csigalépcsőn…


Mik azok a szokások, amiket később alakítottatok ki?

Ádámnak kötöttebbek a kézizmai, ezért idegen szemlélő számára elég maszatosan eszik, mindezt az íróasztalnál… Megtanultunk kedvesen, humorral segíteni. Én például finoman odatolok egy tálcát, más megkérdezi, hány szalvétát adhat, vagy figyelmezteti, ha tárgyalás előtt netán maszatos maradt.

A tárgyalónk az emeleten van, így ha Ádámnak is részt kell vennie egy megbeszélésen, akkor rá kell szánni 20 percet az előkészületekre. Elmegy mosdóba, aztán lassan felkapaszkodik a lépcsőn, valaki felviszi a kocsiját, amiben kényelmesen elhelyezkedik az asztalnál és már jöhet is az ügyfél! Eleinte mindig félrehúztunk egy széket, hogy beférjen a kocsi, de Ádámnak már „bérelt” helye lett, a plusz szék meg elvan a sarokban.


Akadtak váratlan helyzetek?

Ádám mindent megold, méghozzá bátran és humorral. Ha a szűk utcában megáll az őt szállító autó és feltorlódik a sor, amíg ő kikecmereg, nem feszélyezi magát a dudálástól, még integet is széles vigyorral. És aztán leszólít két markos legényt, hogy ugyan, vigyék már föl a lépcső tetejére, hogy bejusson az irodaházba.

De volt olyan helyzet is, amikor anyukaszerepben éreztem magam… A székből ki-beszállás és a lépcsőn közlekedés macerás Ádámnak. Néha kissé lecsúszik a nadrágja, amit a székben ülve próbál visszaráncigálni. Az egyetlen férfikollégát szokta megkérni, hogy segítsen az igazításban. Egyik alkalommal viszont csak én voltam Ádám mellett. Látva a fészkelődést megkérdeztem, gatyába rázhatom-e. Megengedte és igazán jót nevettünk. Ádám úgy tudja ezeket a helyzeteket kezelni, hogy egy pillanatra sem jön senki zavarba! Azt azért megígérte, hogy beszerez egy övet.

Mivel korábban interjúztam Ágnessel, Ádámnak már fel tudtam tenni a kihagyhatatlan kérdést, várva, érti-e, mire utalok… - a szerk.


Van-e már öved, Ádám?

Még nincs, de esküszöm, veszek! Viszont van már olyan nadrágom, ami nem csúszik le!



Ágnes, mi az a kérdés, amit az állapota miatt tettél fel Ádámnak?

Hónapok óta dolgoztunk már együtt, amikor az első ilyenre sor került. Új feladatot készültem Ádámra bízni, de nem tudtam, hogy a kézizmai miatt tud-e elég gyorsan gépelni ennek az elvégzéséhez. Kiderült, hogy bár fura szögben tartja a kezét, teljesen átlagos sebességgel tud gépelni, az elütéseket meg időközben kijavítja, úgyhogy nem volt akadálya az új feladatnak.


Az ügyfeleitek érdeklődnek, hogy milyen egy megváltozott munkaképességű kollégával dolgozni?

Egyszer kérdezett rá valaki, hogy mennyivel nehezebb vele dolgozni. Én semmi problémát nem látok a közös munkában.

Ádámnak nem a munkaképessége változott meg, csak a helyzetváltoztató képessége más… Mivel nekünk az agya kell és ő értelmileg ép, valamint a Duracell-nyuszi hihetetlen energiájával dolgozik (plusz egyetemre jár és fotózik!), abszolút beleillik a csapatba!

Most visszaadom a szót Ádámnak – a szerk.


Ádám, mi az, amit munkavállalóként a legfontosabbnak tartasz?

Minden az adott ember személyiségén múlik. Ha nebántsvirág lennék, el se jutottam volna Ágnesékig vagy ha mégis, nem alkalmaznának. És ami a legfontosabb: én is azért vagyok jó munkaerő, mint bárki más. Mert jól végzem a munkám.


Mi az, amit legszívesebben magadra írnál, hogy mindenki lássa?

Talán egy bátorítást: „Ne félj megkérdezni, hogy mi történt velem!” Az a tapasztalatom, hogy ha ezen túl vagyunk, akkor már tudunk bármi másról is beszélni. A fehér köpenyemre pedig azt írnám, hogy „Nem vagyok beteg!” És ez minden szempontból igaz, nem csak a kórházi gyakorlaton.


Azon kívül, hogy három helyen is helytállsz - vagyis helyt ülsz -, milyen szuperképességed van még?

Ha már szóba hoztad az ülést: mindig van ülőhelyem a BKV-n! És szeretem felvidítani az embereket. Gyűjtöm azokat a kifejezéseket, amelyekkel mosolyt csalhatok mások arcára. Elsütöm itt-ott, hogy gördülékeny a kapcsolatunk, kereket oldok, begurulok, így jártam stb. és máris jó a hangulat.


Mit szólnál, ha felkérnénk az olvasókat, hogy küldjenek neked még ilyen kifejezéseket?

Szuper! Várom a gyűjteményembe az újabb gyöngyszemeket és ígérem, hogy az egyik beküldőt meghívom egy kávéra!



JÁTÉK! A Facebook poszt alatt kommentben vagy az inkluzioert@gmail.com címre várjuk a szójátékokat nov. 24-ig. A beküldők közül 25-én kisorsolunk egy szerencsést, aki Ádámmal kávézhat.

BLOG