Nem én vagyok az egyetlen, aki nem futja le Usain Boltot

Páros interjú egy beosztottal és a főnökével. Ágnes, Ádám és a munkahelyük az élő példa arra, hogy egy munkakapcsolatban mennyire nem kell meghatározónak lennie, ha az egyik fél történetesen kerekesszékben ül… Figyelem: szóvicc-kihívás a cikkben!


NÉVJEGYEK

Tóth-Kovalik Ádám 27 éves. A vártnál több mint három hónappal korábban született. Egészségesként engedték haza a kórházból, ám hamarosan kiderült, hogy a szövetek közti vérzés okozta oxigénhiány miatt mozgássérült lett. A kerekesszékes fiatalember ötödéves az orvosi egyetemen, vállalkozóként fotózik és még egy üzleti tanácsadó cégnél is asszisztenskedik, mert utál unatkozni. Az integráció feltétlen híve és remek a humora.







Hűvös Ágnes annak az üzleti tanácsadó cégnek a társalapítója, ahol Ádám dolgozik. Hiába ő Ádám főnöke, mégis előfordul, hogy ő visz kávét a beosztottjának, sőt, ha kell, gatyába is rázza a fiút. Ágnes és cége elkötelezettek az inklúzió iránt, tanácsaikkal jótékonysági alapon, ingyen segítik az egyesületünk munkáját. Ágnes idén is nagykövetünk volt az Új nap, új remények közösségi adománygyűjtő kampányunkban.


Fotó: Tóth Balázs Fotóstúdió






Ádám, milyen állomásai voltak számodra az állapotod elfogadásának?

Volt időm hozzászokni, hogy kocsiban ülök. (Ádám leggyakrabban kocsinak hívja a kerekesszékét – a szerk.) Sosem keltett bennem feszültséget az állapotom. Pozitív szemlélettel élek. Mindennap van választási lehetőségem. Vagy leülök a sarokba egy 100-as zsepivel, szipogva, hogy nem tudom lefutni Usain Boltot 100 méteren, vagy elfogadom, hogy ez van, ebből hozom ki a legtöbbet.


Szegregált vagy integrált nevelésben, oktatásban volt részed?

Is-is. Örülök ennek a kérdésnek, mert fontos lenne erről sokat beszélni. Szerintem, akit csak lehet, „ki kell lökdösni” integrációba. Én a Pető Intézetben kezdtem, aztán harmadiktól átkerültem a Mozgásjavító Általános Iskolába, ahol végig kitűnő tanuló voltam. Egy darabig nagyon szerettem oda járni. A napi mozgásfejlesztés volt talán a leghasznosabb a suliban. De aztán elegem lett a burokból. Például abból, hogy az önállóságra szoktatás jegyében három embernek kell szólnom, ha el akarok menni egyedül mosdóba… Nyolcadikra megérett bennem a gondolat, hogy mindenképpen ki akarok kerülni integrációba. Pedig épp akkor épült a középiskolai szárny és hívtak, hogy maradjak…


Úgy érzem, életem egyik legfontosabb döntése volt ez a váltás. Szerencsés vagyok, hogy biztos családi hátterem van és a szüleim elfogadták az ötletet, támogattak. A Madách Gimnáziumba vettek fel. Én voltam az első mozgássérült tanulójuk. Persze előre tudtuk, hogy van lift, úgyhogy a befogadásom annyiból állt, hogy kinyitották a nagy kapu másik szárnyát is… Lubickoltam a „való világban”, jártam szakkörökre és bulizni is. Voltak jó barátaim és olyanok is, akikkel nem jöttem jól ki. A tanárok közül is volt, aki jobban kedvelt, mások kevésbé. A rokonszenv vagy ellenszenv nekem és a személyiségemnek szólt, semmi köze nem volt a kocsimhoz!

A szegregált intézmények előnyeként szokták említeni, hogy ott kevésbé éri csúfolódás, atrocitás a tanulókat. Én abban hiszek, hogy mindenhol azt kapom vissza, amit magamból adok, ezért pozitív vagyok.



Szerintem a legtöbb esetben az egyén és a társadalom számára is sokkal nagyobb haszna van annak, ha normál intézményeket tesznek akadálymentessé, mint ha szuper szegregált iskolákat építenek. A legtöbb „fordított” ember a való életben szeretne élni!

Az egyetemen milyen tapasztalataid vannak?

Talán meglepő, de a magyar nyelvű orvosképzésben én vagyok az első kerekesszékes medikus. Először megpróbáltak lebeszélni a jelentkezésről, de nem hagytam magam! Mondhatom, hogy úttörő vagyok és humorral igyekszem kezelni az ezzel járó helyzeteket. A gólyahétvégén például a szervezők nagyon aggódtak. Aztán hálálkodtak, amikor látták, hogy nincs semmi gond, mert tényleg mindenben benne vagyok, még a székfoglalós játékban is. Miért ne lennék? Ebben senki nem tud megverni, ez a játék rám lett kitalálva!

A kórházi gyakorlatokon is sok a vicces jelenet. Hiába a köpeny, a névtábla, a nyakamban a fonendoszkóp, sokan azt hiszik, betegként vagyok jelen. Vannak az egyetemen fizikai akadályok is, de azért segítséggel ezek leküzdhetők! A műtőasztal például magas, nehezen látok rá. Élvezném, ha a mostani keskeny, könnyű kocsimba be lehetne szerelni egy hidraulikát, ami szükség esetén megemelne székestül. De addig is, egyrészt megtámaszkodva rövid időre fel tudok állni, másrészt úgysem akarok sebész lenni.


Akkor mi leszel, ha nagy leszel?

Gyerekgyógyász, mert a gyerekeket így is fölérem! Persze nem ez a fő szempont. Szerintem gyerekekkel nagyobb sikerélmény dolgozni. És meglátjuk, lehet, hogy jó időmenedzsmenttel belefér egy fotóskarrier is. Szerintem mindenkinek kell valami kreativitás az életébe, én ezt a fotózásban találtam meg. Leginkább a kampányok, a reklámfotózás érdekel. Leendő orvosként és fotósként is emberekkel foglalkozom, amit nagyon szeretek.


És milyen szerepet kap az életedben a tanácsadó cég, ahol most dolgozol?

Az egyetem mellett olyan munkát kellett találnom, ahol elfogadják a furcsa időbeosztásom. Ahol tudok főként éjjel vagy hétvégén dolgozni.


Miért szeretsz Ágnesékkel dolgozni?

Mert jó a kávé. És még csak nem is én készítem, mert a konyhát saaajnos nem tudom megközelíteni… A viccet félretéve azért, mert jó a közösség és szívesen végzem azokat a feladatokat, amiket kapok. Dolgoztam már másutt is, szereztem kevésbé jó tapasztalatokat, így megbecsülöm a helyemet, mert Ágnesék jó és humánus munkáltatók.


Milyen a jó munkahely szerinted?

A fotózásban azt mondjuk, az a jó retus, amit nem veszel észre a képen. Szerintem a munkaközösség is akkor jó, ha természetesen belesimulsz.

Én úgy szeretném élni az életemet, hogy abban a mozgássérültségem a lehető legkisebb mértékben legyen szempont. Még pozitív értelemben sem szeretem a diszkriminációt!

Itt átadom a szót Ágnesnek, akivel külön, Ádámot megelőzően tudtam beszélgetni – a szerk.


Ágnes, hogyan került hozzátok Ádám?

Projektmenedzsert kerestünk épp, amikor egy kollégánk ajánlására meghallgattuk Ádámot. Megállapítottuk, hogy nagyon szimpatikusak vagyunk egymásnak, de most nem őt keressük, mert nincs meg a szaktudása a feladathoz. El is helyezkedett másutt, de fél év múlva jelentkezett, hogy váltana, tudunk-e munkát adni. Egy csomó adminisztratív feladattal kínáltuk, amibe lelkesen bele is vágott, azóta pedig újabb dolgokba is beletanult.


Hogyan működtök együtt?

Ahogy ő mondaná, gördülékenyen! Ádám sokat dolgozik otthonról és ennek nem a kerekesszék az oka, hanem az, hogy a hihetetlenül nyüzsgő életébe legtöbbször csak éjjel és hétvégén fér bele ez a munka. De amikor csak teheti, bejön, mert szeret itt lenni köztünk, még ha ez igényel is egy kis szervezést.


Milyen volt az első nap Ádámmal az irodában?

Én még ügyféllel tárgyaltam, amikor a vártnál korábban, a papírvékony fal másik oldalára megérkezett Ádám. Az izgatott és lelkes kollégák egyszerre próbáltak segíteni neki és kérdezgetni őt, amiből hatalmas viháncolás kerekedett. Én nem tudtam mire vélni a hangzavart és kinéztem a tárgyalóból. Láttam, hogy Ádám a többiek segítségével már leküzdötte a lépcsőket és ott ül fülig érő szájjal. Megállapítottam, hogy a beilleszkedéssel nem lesz probléma…


Hogyan készültetek Ádám érkezésére?

Arra készültünk, hogy be kell majd tanítani sok mindenre, hiszen kezdőről van szó. A munkára való alkalmasság szempontjából viszont egyáltalán nem volt szempont a mozgássérültsége. Csak a fizikai bejárás igényel némi szervezést, odafigyelést. Az a fontos, hogy legyen itt valaki, amikor Ádám érkezik. A lépcsőn feljön ő szépen lassan egyedül, a segítség a kocsi cipeléséhez kell.

Az óriási szerencse, hogy a mosdó közvetlen az iroda mellett található és – bár nem akadálymentesnek épült, - pont befér a kocsi. Ádám eleinte inkább nem kért semmit enni-inni, de amikor rájött, hogy gond nélkül tudja használni a mosdót, azonnal kért egy kávét. Amit mi szervírozunk neki, mert a konyhába nem tud lejutni a csigalépcsőn…


Mik azok a szokások, amik