A háborúnak nincs romantikája

Öt szervezet, húsz önkéntes, nyolcezer gyerek, aki az ukrán-orosz háború elől menekül. Ez a Peace Builders projekt. Hogy ez mi is pontosan, hogy kezdődött, miről szólt, és hogy ezt hogy élte meg Sárközi Andi, aki az Egyesületünket képviselte ebben a projektben, itt elolvashatod!




NÉVJEGY


Sárközi Andrea


Főként szexuális neveléssel, hátrányos helyzetű gyerekekkel, és pedagógusképzésekkel foglalkozó neveléstudományi mindenes, aki jelenleg az Egy Sima Egy Fordított csapatát erősíti.









Az ukrán-orosz háború kitörése után néhány héttel a LEGO Alapítvány és a Lego Csoport úgy döntött, hogy szeretne segíteni az ide menekülő gyerekek helyzetén. Öt szervezet (Skool, Egy Sima Egy Fordított - Egyesület az Inklúzióért, Adnijóga, Amigos, Momentán Társulat) együttműködésével közösen kezdtünk el gondolkodni azon, hogy mit tudunk adni, és hogyan nyújthatjuk a legnagyobb segítséget. A háborús helyzet alakulásával gyorsan változott a mi koncepciónk is, végül minden szervezet olyan foglalkozásokat dolgozott ki, amivel élményt, játékot vihet a gyerekeknek. Így jött létre a Peace Builders projekt.


Az Egy Sima Egy Fordított csapatával az élménypedagógia világát választottuk, melynek során egy fejlesztendő szociális kompetenciát valamilyen játékos tevékenységen keresztül közelítünk meg, és az átélt élményt segítő beszélgetések során dolgozzuk fel. Ehhez a programhoz csatlakozott a Meseposta nevű foglalkoztató csomagunk ukrán nyelvű változata, amit szeptember folyamán küldtünk el a jelentkezőknek.


A képen a Három kismalac c. meséhez kapcsolódó meseposta látható - különféle papírok tömbökben, amin ukrán nyelven található a mese és az ahhoz kapcsolódó leírások
Meseposta ukrán nyelven

Júniusban egy majdnem 30 fős szuper önkéntes csapat gyűlt össze, akik minden héten játékokkal felszerelkezve indultak el a budapesti és vidéki helyszíneken tartózkodó menekült gyerekekhez foglalkozásokat tartani, együtt játszani.

Voltak romantikus elképzeléseink arról, hogy milyen lesz majd ez a munka. Nehéz sorsú gyerekek, akik alig várják a játékokat, és hálásak a figyelemért, és mi, akik majd jó szívünket eléjük rakva segítünk, és közben nagyon jól érezzük magunkat.

A képen egy férfi és három nő ül félkörben, LEGO kockákkal játszanak. Az egyiknek fülhallgató van a fején, a másik bekötött szemmel épít a kockákból.
Az önkéntesek képzése

A valóság kicsit más volt: az egészen kicsik még nem is értették, hogy mi változott meg körülöttük, csak azt, hogy valami nagyon nem ugyanaz, és ettől frusztráltak voltak, szorongtak, és pörögtek ezerrel. A nagyok értették, de nem tudták, hogyan kezeljék. Nekünk pedig igazából fogalmunk sem volt róla, hogy min mehetnek keresztül. Ezért sokszor nem úgy jöttünk el egy-egy alkalom után, hogy a jócselekedet ízével feltöltve keblünkre öleltük volnak a világot, hanem csalódottan, leverten, reményvesztetten. Egyik ilyen alkalommal az egyik kamaszlány a feldolgozás részben egy semmibe vezető létrát ábrázoló Dixit kártyát húzott, és azt mondta, hogy kedves ez a játék, de csak arra tud gondolni, hogy ez most az élete. Mi pedig nem tehettünk mást, csak együttérzően hallgattunk, és beismertük, hogy igaza van. Ehhez mi valóban kevesek vagyunk.


A képen a kép előterében, jobb oldalon egy kéz tart Dixit kártyalapokat, míg a bal oldalom kamaszgyerekek ülnek a földön kisebb csoportokban és valami feladaton dolgoznak. A terem világos, tágas.
Dixit kártyák

S persze voltak olyan napok is, amikor alig akartak elengedni, vagy amikor olyan dolgokat fogalmaztak meg az együttműködésről, hogy beleborsódzott a hátunk. Az egyik szeptemberi alkalmunkon egy kislány négyszer is megkérdezte a nevemet, hogy jól megjegyezze, és úgy várjon vissza, hogy legközelebb már elém szalad, és néven szólít. Az egyik kis csapat az első foglalkozás után azt mondta, hogy elképesztő volt megélni, hogy mennyire jó az, amikor nem a verseny dominálja a feladatot, hanem átélhetik, hogy milyen egymás munkájára építve közösen létrehozni valami nagyszerűt.


Hát ilyen ez. Egyik alkalmunk egészen sima volt, a másik meg nagyon fordítottra sikeredett. Nincs ebben semmi romantika: néha egyszerűen csak együtt szenvedtünk. A gyerekek, a tolmács, és mi.

Az elején azt mondtam az önkéntes csapatnak, hogy a két legfontosabb dolog, amit tartsanak szem előtt a projektben, az a rugalmasság és a hit. Rugalmasság azért, mert noha nagyon szépen elterveztünk dolgokat, a menekült gyerekek igényeinek alakulásához igazítunk mindent. Itt most nem mi a terveink és elvárásaink számítanak, hanem segíteni jöttünk. Hit pedig azért,


mert végsősoron hinni kell, hogy még a romantikátlan együtt szenvedés is nagyon sokat számít.

Az, hogy egyáltalán ott vagyok, mert engem érdekel. És talán néha nagyon faramuci módon próbálok segíteni, és néha nagyon félremegy az egész, és néha sajnálom, hogy úgy odaszóltam, és azt is, hogy talán túl nehéz volt a játék. De itt vagyok, nem megyek el, még jövő héten is visszajövök. Jövő héten pedig talán ismét olyan lesz, ami felemel, megvigasztal, még talán a legtöbbet is sikerül elérnünk: reményt ad.


A projekt szeptember végén zárult le, melynek során három hónap alatt 20 önkéntes 3 város 15 helyszínén összesen 44 élménypedagógiai foglalkozást tartott meg. További 9 önkéntes 150 Mesepostát csomagolt össze, és készített elő ukrán és magyar nyelvű menekült gyerekek számára. Az eredeti terveink szerint 2000 gyerekhez jutottunk volna el a foglalkozásainkkal, de ettől sokkal több gyereket sikerült elérnünk, és a projekt globális szinten is több gyerekhez és családhoz jutott el, mint ahogyan azt a tervezés időszakában remélni mertük volna. A program keretein belül elkészített, különféle játékokat bemutató oktatóvideóink megtekintése már 800 fölött jár, és azt gondoljuk, ezzel mindenképp sikerült elérnünk a határokon túlra is.



A tervezéssel, újratervezéssel, az önkéntesek képzésével, a felkészüléssel, a gyerekekkel játékkal töltött órákat nem tudjuk megszámolni. Nem tudjuk azt sem megbecsülni, hogy a munkánkkal mennyire sikerült elérnünk a kitűzött céljainkat, és mennyiben tettük jobbá, élménydúsabbá a menekült gyerekek itt töltött idejét, de azt gondoljuk, hogy minden másodperc megérte. Ha legalább egy gyerekkel sikerült elfelejtetnünk a külvilágot akárcsak egy órára is, és kaptunk cserébe egy véletlen mosolyt, akkor már sikeresek voltunk.


BLOG