December 20-a van, kis híján karácsony, de Fruzsi (egyesületünk egyik alapítója, két sima és egy fordított gyerek anyukája) még senkinek nem vett ajándékot, mézeskalácsot se sütött, ráadásul last minute a téli szünet előtt azt a feladatot adtuk neki, hogy írjon egy karácsonyi jókívánságot, ami arról szól, hogy hogy ne stresszeljünk az ünnepek alatt.
És ő vajon stresszel mindettől? Úgy fest, hogy nem annyira. Ezért őt kértük meg.
Ő pedig elmondja!
Dehogy mondom!
Nincs is rá recept, bárhány Coelho idézetet, önreflektív nőimagazin-cikket elolvashatunk, bárhány influenszer videóját megtekinthetjük a témában, úgyis idegeskedni fogunk - ha hajlamosak vagyunk rá. Szerintem a nem-idegeskedés állapotát csak releváns élettapasztalatok és hosszú önismereti út során érhetjük el, kivéve ha eleve nem idegeskedő típusú embernek, vagy nem idegeskedő civilizációba születünk. Ebben sem vagyunk egyformák, éljen a sokszínűség…
Amúgy az én trükköm, ha már mondani kell valamit, az az, hogy
ha egy spéci gyerekkel nem tanulod meg, hogy ne stresszelj akármin, akkor nulla-huszonnégyben stresszelni fogsz, mert lehetőség, az mindig van rá.
(Bár amúgy, szerintem sima gyerekekkel, vagy akár nélkülük is mindig van lehetőség az idegeskedésre. A világ direkt erre van beállva, hogy minket stresszeljen, ha kell, ha nem.)
De én ez ellen többé-kevésbé fellázadtam. Ha elkezdenék szorongani, gyorsan megálljt parancsolok, és kérdőre vonom magam, hogy "most tényleg EZEN izgulsz?!” És ebben a megvilágításban egy csomó mindenről kiderül, hogy vagy eleve nem kell rajta idegeskedni, vagy hogy igazából meg lehet oldani. Volt elég olyan, amit nem lehetett megoldani, van elég, amit nem lehet, meg lesz is… de mégis lett valahogy, elhozta az élet, és nyilván majd csak LESZ is VALAHOGY. Így aztán úgy alakult, hogy biztos, hogy nem a bejgli lesz az, amin egy percet is szorongok.
Valahogy egy spéci gyerek vagy akár bármilyen különleges élethelyzet megregulázza az embert. Magasabb lesz az ingerküszöbe. Tisztábban lát, és igyekszik egyensúlyt tartani, mert tudja, hogy milyen, amikor nagyon kibillen. És tulajdonképpen van, hogy kifejezetten szerencsésnek érzem magam, mert tudom a helyén kezelni a dolgokat. De ez azért időbe tellett.
Az viszont konkrétan most ősszel történt, hogy döbbenten vettem észre, hogy dolgokon, amiken papírforma szerint elvárt dolog stresszelni, nem is izgulok. A Sima-Fordított pikniket úgy szerveztük meg, mint az álom. Mert mi értelme van egy ilyen kedves eseménynek, ha nem élvezzük, hanem nyomorultul szenvedünk, mire ott lehetünk? Semmi.
És, hogy végre az ünnepi aktualitásokat is érintsem:
Mi értelme az adventnek meg a karácsonynak, ha minden nap azon stresszelek, hogy hogy találok ki vicces adventi manós trükköket? Semmi.
Inkább megírtam előre a levelet - idén az “Adventi Homokóra” nevében (nyilván nem volt meg a tavalyi Adventi Pók, ami azért lett, mert Adventi Manónk eleve nem is volt). Szóval írtam egy levelet, hogy “sziasztok, most itt egy csoki, de nem jövök mindennap”. Kész, van elég kötelesség, ebből nem csinálok újabbat, jön a Homokóra, ha van IDEJE (hahaha).
Nagytakarítást se csinálok, mert nálunk már az is nagyon szép eredmény, ha rendet rakunk végre. Ha csillámosra kitakarítok mindent, csak idegeskedhetek, hogy 30 másodperc alatt szétbarmoljuk a sároslábú kutya vezényletével. Tehát ezen sem erőlködöm hiába. Pipa. Nincs stressz.
A bejgliről már kétezer-tizenvalahányban bebizonyítottam, hogy ha sütés előtt leejtem, és nemhogy elreped, de széjjelplaccsan, akkor is finom. Ezen sem stresszelek, pipa.
A családban - néhányak bánatára, de nem az enyémre - bevezettük, hogy húzunk, és csak egyetlen felnőtt embernek kell ajándékot adni. Ez annyira nem fenyegető teher, így ez is pipa. A gyerekek, az más, de az eleve nem olyan stresszes, mert nekik van listájuk. Stresszeljenek ők, ha valamit nem kaptak meg. És végezetül, mivel aránytalanul sok családtagomnak (velem együtt) az a szeretetnyelve, hogy másokat - ha lehet, minimum 20 főt - etet, azon se kell izgulni, hogy hogy lesz kész az étel, mert nagyjából versengünk azért, hogy ki főzzön. Belátom, hogy ez szerencse.
Most persze egy lótuszülésben mosolygó ember benyomását kelthetem, de erről nincsen szó. Szoktam idegeskedni. Szoktam másokat is felidegesíteni. Inkább csak az van, hogy
igyekszem szem előtt tartani, hogy például milyen jó, hogy idén sem az intenzív osztályon töltjük a karácsonyt.
De amikor amúgy ott töltöttük, azt is túléltük valahogy, mert ha valamit megtanultunk, az az, hogy nem tudunk félelemben és szorongásban és busongásban élni. Nem jó a sötétben, így hát a fény felé megyünk. De ez nem megy felszólításra. Ez egy út, mindenkinek a magáé.
Ez az egész december arról szól, hogy várjuk, hogy a sötétet elkezdi felváltani a fény. És amíg az égbolton ez lassan átfordul, addig is gyertyákat gyújtunk, és várjuk a fényességet, ami eljön és megment minket a sötéttől. Ki milyen hitben, olyanban.
Nekünk például van otthon egy saját kis napocskánk, ami mindig süt. Állítólag halmozottan sérült, de mint napocska, nagyon jól működik.
Kívánunk mindenkinek fényes időket, főleg belül. Kívül meg majd eljön úgyis a fény, ezért mi most kívülre inkább havat kérünk!
És, ha valaki szívesen olvasna arról, hogy hogyan szerezte meg egy bölcs ifjú a Napot, az itt elolvashatja téli mesecsoportjaink, vagy a négyes számú mesepostánk nagyon fontos meséjét.
Comments