A tánc (is) mindenkié!


Miért ne lehetne a tánc mindenkié? Miért ne mozoghatnának együtt, harmóniában, a maguk örömére sérült és ép emberek? Két lelkes művész és egyben terapeuta úgy gondolta, hogy ez a mozgásforma sem maradhat ki az inklúzióból! Bemutatjuk a Tánceánia vegyes képességű táncegyüttes alapítóit.


A borítóképet Zsámboki Andrea készítette.



NÉVJEGY


Bóta Ildikó


Táncművész és oktató, korai mozgásfejlesztő, testtudati és mozgásművészeti terapeuta, masszőr. Mindezt összekapcsolja a mozgás közben átélhető, a lelket is átformáló öröm továbbadására való elhivatottsága. A kora gyerekkori mozgásfejlesztés mellett kamaszokkal és felnőttekkel, idősekkel is foglalkozik, legyenek bár épek, vagy fogyatékkal élők. A Tánceánia Együttes és az ArtMan Egyesület alapítója.




Kálmán Ferenc


Táncművész, mozgás- és táncterapeuta, testtudat-oktató, csecsemőkori mozgásfejlődés-oktató. Tanít, tanácsadóként dolgozik a Budapesti Korai Fejlesztő Központban és táncol. A halmozottan sérült és ép mozgású táncosok részvételével alakult Tánceánia Együttes egyik vezetője, illetve az annak (is) keret biztosító ArtMan Egyesület jelenlegi ügyvezetője.




Egyikőtök sem gyógypedagógus. Mégis valami olyasmit hoztatok létre és működtettek, ami nagyon is gyógypedagógia.

I: Elsősorban alkotóművészek vagyunk, magunkból és a testi állapotainkból alkotunk. Figyeljük a magunk és a társaink állapotát, és amit ebből megértünk, azt tánccá formáljuk. A mindenkori „jelen” állapotból indulunk ki, abból, ami éppen VAN, anélkül, hogy azt minősítenénk. Kíváncsisággal fordulunk a magunk és mások állapota felé, illetve igyekszünk változtatni azokon a helyzeteken, amelyekről azt gondoljuk, hogy nehezen tarthatók – sokszor szó szerint. Egységes szemlélettel foglalkozunk a súlyosan, halmozottan érintettekkel, értelmi és-vagy mozgássérültekkel, esetleg látássérültekkel. A tánc mindannyiunkat felszabadít…


F: Én is a tánc felől jövök. Korábban együtt dolgoztunk a Berger Gyula kortárs táncegyüttesben, innen az ismeretség. Közös élményünk a test fizikai, mély belső impulzusaival való kísérletezés, illetve annak megfigyelése, hogy milyen mozdulat bomlik ki ezekből.


Hogyan fordultatok a sérült emberek mozgásfejlesztése felé?

I: Kortárs táncművészként mozgásszínházzal foglalkoztam és mozgásfejlesztő terapeutaként dolgoztam, majd elsajátítottam a Dévény-módszert, így kerültem először másként fejlődő vagy sérült gyerekek közelébe és ekkor éreztem rá, hogy az irányított érintésnek mekkora szerepe lehet a munkánkon belül.

Érdekes, hogy kisgyerekként két álmom volt: orvos és balettművész szerettem volna lenni. Egyik sem lettem, mégis ötvözöm a kettőt, amikor a táncos, mozgásos önkifejezés nyelvén keresztül segítek másoknak.

F: Amikor Ildi érdeklődése a gyógyító vonal felé terelődött, nekem épp a tánc világa nyílt ki, de alaptémám továbbra is a mozgás belső forrásainak a kutatása maradt. Több szerencsés tényező eredményeképp eljutottam Amerikába, ahol Bonnie Bainbridge Cohen mozgásterapeuta iskolájában éppen ezekről tanulhattam. Elvégeztem az általa kidolgozott Body-Mind Centering® képzést, ami az én érdeklődésemet is a terápiás munka felé irányította.

Mi adta a kezdőlökést a Tánceánia létrehozásához?

F: Az 1990-es években az általam szervezett kortárstánc-műhelybe gyakran hívtam meg neves külföldi művészeket. Az egyikük Alito Alessi volt, aki DanceAbility néven a kontakttáncot adaptálta vegyes képességű csoportok számára. A kurzusra nemcsak táncosokat, hanem sérült embereket is meg szerettem volna hívni. Ildihez fordultam…


I: Feri megkeresett, mert tudta, hogy gerincsérülteknek, illetve agyi eredetű bénulásban érintetteknek (CP-sek) is tartottam foglalkozásokat. Ők a sérültségük fokát és jellegét tekintve heterogén társaság, a testtudat-órákon kerekesszékes és járókeretes emberek is részt vettek.



Fotó: Jókuti György

Hol tudtátok Alessi módszerét a gyakorlatban is alkalmazni?

F: A kurzust meglátogatta Kálmán Zsófia, a Bliss Alapítvány alapítója. Ők akkoriban egyedüliként vállalták a nagyon összetett kórképű, súlyosan, halmozottan sérült, beszédfogyatékos gyermekek és fiatalok kommunikációfejlesztését, rehabilitációját (amit sikerrel végeznek ma is). Nyitottak voltak egy mozgásos, kontakttáncos programra, amit Ildi indított el náluk.


I: Azokkal a szinte felnőtt emberekkel kezdhettem dolgozni, akik mindenhonnan kiszorultak, mert olyan sok szempontból támogatandó az állapotuk, hogy nincs olyan intézmény, ahol komplexen fejleszteni tudnák őket. Védett közegben dolgozhattam 5-6, de esetenként 10 súlyosan sérült emberrel.


Itt bemutatunk egy rövid, ha úgy tetszik teaser videót, amely egy Tánceánia-előadásba enged betekintést:


Mi az, amiben hasonlóak vagytok, vagyunk a mozgássérült embertársainkhoz?

I: Azt a párhuzamot látom, hogy amikor kiállok sok ember elé táncolni, van egy kiszolgáltatottságom, mert szemek tapadnak rám. Azonosulok velük, mert hasonlóan érzem magam ilyenkor a bőrömben. Önkéntelenül felülvizsgálom, hogy hol a határ, ameddig beengedem a szemeket… Ez a „határképzés” a művészetből áthozható a terápiába, erősíti a figyelmet, az önreflexiót.


F: Nekem hosszú ideig tartott, amíg a tánc révén megtaláltam azokat a csatornákat, amiken keresztül kifejezésre tudtam juttatni, ami belül van. Egyúttal eszközt is kaptam arra, hogy formálni tudjam magam. A mozgássérült társaimnál azt látom, hogy ezt a küzdelmet nekik percről percre, mozdulatról mozdulatra kell megvívniuk, a legelemibb megnyilvánulásoktól a legmagasabb szintű önkifejezésig.


Hogyan fogalmaznátok meg a Tánceánia-foglalkozások lényegét?

I: A művészeti és a terápiás vonal nem válik el egymástól. Mondhatjuk fejlesztésnek, együttlétnek, közös mozgásnak – amikor találkozunk, mindez együtt történik, előre nem pontosan megtervezhető módon.

Szó szerint együttes vagyunk. Az egymásra hangolódás, az együttes munka által megértjük egymás jelzéseit, „mondanivalóját”. Nemcsak a fejemben, hanem a kezemben, a szívemben és az egész testemben is érzem őt, kapcsolódom hozzá.

F: A Tánceániában olyan, a felnőtt létbe simuló élményközeget teremtünk, ahol a résztvevők pár órára le tudnak válni az állandó és kényszerű szülői gondoskodásról. Mindenkitől függetlenül, felnőttként élhetik meg az alkotómunkát – ez egy más létállapot, ritka kincs számukra. Vegyes a csoportunk. Mozgás- és értelmi sérültek mellett látássérültek is bekapcsolódtak a munkába. A közös alkotó folyamatba rövidebb-hosszabb időre csatlakoznak gyógypedagógus-jelöltek is. A régóta velünk dolgozó felnőtt érintett tagjaink pedig lassan résztvevőkből résztvevő oktatókká válnak, segítik a többiek fejlődését.


Itt megnézhető egy ötperces részlet a Tánceánia Együttes 2015-ös Mandala című előadásából:




Milyen eredményeket értetek el?

I: Fontos különbséget tenni a táncos mozgás és a fejlesztő módszerek között. Utóbbiak egy-egy funkcióra koncentrálnak, azt próbálják javítani vagy működőképessé tenni, míg a mi foglalkozásainkon a belső erőforrások összefonódó halmazából születik meg valami – általában a résztvevőkben, belül. Itt nincsenek „hűha!”-jellegű áttörések, a fejlődés egyáltalán nem nyilvánvaló, ezért a kívülállóknak nehezen megmutatható. Pedig a tagjaink számára, akik egész életükben azzal szembesülnek, hogy nem férnek be sehova, nem fejleszthetők, már egy fókuszált odanézés, egy mozdulat, vagy csak az ellazultság is hatalmas eredmény!


F: Én a mozdulatok forrásának kutatása felől közelítenék. Lenyűgöz az emberi mozgás és az általa kifejezésre juttatott tartalmak összefüggése. Ildi csoportjában láthatóvá vált, amint kamaszok, felnőttek a csecsemőkhöz hasonlatos módon elkezdik felépíteni a saját mozgásukat érintésekből, érzékelésekből és belső motivációból. Az ő mozgásuk nem „csupán” mozgás, hanem önkifejezés, egy – ha nem az egyetlen – kommunikációs csatorna.


Mikor kaptátok az első pozitív visszajelzéseket?

I: A rengeteg befektetett energia ellenére sokáig inkább hideget, mint meleget kaptunk. Minimum szent őrültnek tekintenek minket. A csoportot és a tevékenységet pedig általában a „milyen kedves!”-kategóriába sorolják. A pozitív visszajelzés, amire mérföldkőként tekintek, nem is a tánc kapcsán érkezett… Egy orvosi konferencián való „fellépésre” készültünk, ami miatt a szülőknek nagy áldozatot kellett vállalniuk: extra órákra hordták a gyereküket, majd ránk kellett őket bízniuk egy teljes napra, mert ott is aludtunk a vidéki helyszínen. Az, hogy elengedték őket velünk az ismeretlenbe, nagyfokú bizalomról tanúskodott. Amikor később ezek a szülők megnézték a felvételt az eseményről, nem azt értékelték, hogy felemelem a gyereküket és végig tudunk táncolni 5 percet, hanem az a pillanat győzte meg őket, ahogyan visszateszem óvatosan a partneremet a székébe és egymásra nézünk. Ez a szeretetteljes pillantás törte át végleg a bizalmatlanság gátját.


F: A szülők, majd a nézők pozitív visszajelzései annak kapcsán érkeztek, hogy észrevették a résztvevők között a partnerséget, a kétoldalú kapcsolatot. Ez fontos, mert mi nem elsősorban terapeutaként vagyunk jelen a folyamatban. Nem akarjuk senkinek megmondani a „tutit”, inkább csak figyelünk és kijelölünk egy medret, amiben kölcsönösen tapasztalunk és tanulunk egymástól.


Fotó: Zsámboki Andrea

Kikből áll a társulat és hogyan működtök a járványidőszakban?

F: Volt egy korszak, amikor nagy fluktuáció volt, később stabilizálódott a társulat, aztán szomorú hírek követték egymást. Több régi tagunk is elhunyt. Jelenleg három, sérüléssel élő résztvevőnk van. Utánpótlás-csoportunkba pedig folyamatosan keresünk új tagokat. Szakmai szinten is kell az utánpótlás, ezért képzést is tartottunk, továbbadtuk a felhalmozott tapasztalatokat.


I: Át kellett állnunk a Zoom-os, online alkalmakra, ami kényszer, de vannak pozitív hozadékai is. Bár az érintés hiányzik, a közvetlen testi élmények és a testi figyelem egy bizonyos része online is átadható. Van, akinél ebben a távolságtartó formában jobban fejlődik az önmaga megismerése, testi jelzéseinek megfigyelése.


A Tánceánia csoport köré szerveződött az Artman Egyesület. Mivel foglalkoztok még az egyesület keretein belül?

I: Foglalkozunk autistákkal és látássérültekkel és van egy felnőttekből álló akadályozott csoportunk is.


F: Érzékenyítő programokat is tartunk. Azt szeretnénk elérni, hogy ha valaki meglát az utcán egy „nagyon fordított” embert, akkor ez ne okozzon neki szorongást, félelmet. ArtMenők csoportunkba bárki jelentkezhet bármilyen sérüléssel, akár tanulási és viselkedési nehézséggel is, sőt, a jelenleg az online térben zajló programra ép mozgású résztvevőket is várunk.


Mely kezdeményezéseitekre vagytok a legbüszkébbek?

F: Büszkék vagyunk a Tánceánia teljes történetére! Arra, hogy húsz év után még mindig együtt vagyunk, valamint arra, hogy ezzel sok tagunk és családjuk életét gazdagítottuk. A büszkeségek között az előbb szóba került, sikerrel beindított ArtMenők képzésen túl említenék még kettőt. Bátor, sikeres és újító programunk volt az Inkluzív Jam. Az improvizatív, kapcsolatközpontú alkalmakon a lehető legkülönbözőbb emberek találkozhattak egymással egy nyilvános eseményen. Jöhetett bárki, akár „az utcáról” mindenféle előképzettség, ismeret vagy anélkül, hogy el kellett volna köteleződnie mellettünk. Az inkluzív táncházat Artman-tagok vezették és improvizációs technikákat mutattak be. Jöttek épek és sérültek, szülővel vagy egyedül, nem volt kötelező beállni, nézőként is részt lehetett venni. Nagy fesztiválhangulatot teremtettünk. A „One day - fun day” című, nemzetközi együttműködéssel született új programunkat pedig pont a járvány előtt indítottuk. Az egésznapos iskolai érzékenyítő és egyben művészeti alkotósorozatot két művész vezeti, akik közül az egyik sérült, a mi esetünkben egy vak fiú. Az alkotónapon a gyerekek megtapasztalják, hogy egy sérült nemcsak segítségre szoruló ember lehet, hanem vezető, irányító szerepet is betölthet. A programot a pandémia megakasztotta, de folytatjuk, amint lehet.


Milyen kifejezéseket használtok, hogy hivatkoztok a tagjaitokra?

I: A fogyatékossággal kapcsolatos kifejezések évente változnak. Még nincs egységes megoldás, de nagyon jó, hogy van erről egy állandó gondolkodás. A mindennapokban nálunk egyszerű a képlet: csoporttagok vagyunk. És mivel egy közösséghez tartozunk, a legegyszerűbb módszert követjük: a nevén nevezünk mindenkit.


F: Sérültségi alapon ritkán különböztetjük meg magunkat, annál is inkább, mert sokaknál az érintettség nem látszik. Ez nem azt jelenti, hogy letagadom a fogyatékomat, de egyszerűen ez egy a sok jellemzőm közül – és nem a legfontosabb! A pályázatokban, leírásokban muszáj néha használnunk az „ép mozgású” kifejezést. De nem szeretjük, mert mitől lennénk mi „épebbek” mint azok, akik mondjuk kerekesszékben élnek?


I: Gál Eszter kolléganőnk szokta azt mondani instrukció gyanánt, hogy a sérültek álljanak jobbra, a „lábasok” meg balra. De ez pusztán fizikai szinten különbözteti meg a résztvevőket aszerint, hogy ki minek a segítségével jut A-ból B-be. A lényeg az egyformaságunk és az, hogy egyek vagyunk. Ezt Alessi, az inspirációnk forrását adó szakember úgy fogalmazta meg, hogy