top of page

BLOG

A tánc nyelve közös alapot teremt

Április 29-e a tánc világnapja. Két interjút is készítettünk ez alkalomból, amelyek különböző oldalról közelítik meg a táncot és a tánctudást. Különböző szakmákkal rendelkeznek az interjúalanyaink, de a mozgás és a tánc összeköti őket: Kerekes József ép táncpedagógusként tanulásban­ és értelmileg akadályozott fiatalokat fejleszt, míg Holló András mozgássérültként „lábon állókkal” foglalkozik.


NÉVJEGY

Kerekes József


Első szakmája szerszámgép-programozó, ám hivatásos táncos múltja okán a színpadi néptánc világában maradt: táncpedagógussá és táncelméleti szakíróvá képezte magát. Először épeket oktatott, majd főként értelmi sérült fiataloknak lett kreatív mozgásfejlesztő pedagógusa. Ezek mellett csontgombgyártó vállalkozást vezetett.







Holló András

Elsősorban boldog férj és apa. Három diplomát szerzett: kertészmérnök, hittanár és táncpedagógus. Mindhárom szakmáját gyakorolta, építkezett és két kisgyereke volt, amikor balesetet szenvedett és szegycsonttól lefelé teljesen lebénult. Ma főként tánctanár, kizárólag „lábon állókat” tanít, diák és felnőtt csoportjai is vannak, táborokat vezet.






Első rész: épként fordítottakkal foglalkozni


Józsi, hogyan lettél táncpedagógus?

Hivatásos táncos karrieremet egy sajnálatos munkahelyi baleset kettétörte. Ezután a társulat programmenedzsere lettem, később pedig egy művelődési ház programszervezője. Időközben táncoktatói diplomát szereztem, majd táncelméleti szakíróvá képeztem magam az Állami Balettintézetben, ahol órákat is tartottam.


Hogyan kezdtél „fordítottakkal” foglalkozni?

A feleségem gyógypedagógusként dolgozott. Az osztályával megnyerték a fővárosi színpadi táncversenyt, így továbbjutottak az országos megmérettetésre. Megkért, hogy készítsem fel az osztályát a versenyre. Mivel korábban a táncnak csakis a művészi oldalával foglalkoztam, magamban sok-sok kérdőjellel vállaltam a számomra nehéznek ígérkező feladatot. (Hogyan fogok az értelmi sérült gyerekekhez viszonyulni, illetve ők hozzám?)

Az alsós gyerekek azonnal elkezdtek Óriás bácsinak szólítani. Örültem, hogy a 190 centim egyből tiszteletet ébresztett és sikerült fölkeltenem az érdeklődésüket. A feladatom már „csak” annyi volt, hogy ezt a lelkes érdeklődést fenn tudjam tartani. Az első alkalom kifejezetten pozitív élmény volt mindannyiunknak! Klasszikus csoportos szereplést nem várhattam tőlük, ezért mindig egy-egy fiatal kapott a képességeihez mérten feladatot, a többiek pedig a háttérben mozogtak.

Volt egy túlmozgásos kisfiú, aki eleinte képtelen volt egy helyben maradni, szó szerint kiugrott az alacsony ablakon, majd visszacsörtetett az ajtón. Nagyon zavart engem is, meg a többieket is.


Már-már „bedobtam a törölközőt”, amikor szinte varázsütésre ő is késztetést érzett a közös munkára és hallatlan fegyelmezettséggel vett részt a próbákon.

A tánc hatására nyugodtabbá, összeszedettebbé vált olyannyira, hogy a versenyen, amelyet az első helyen zártunk, őt előadói díjjal jutalmazta a zsűri!

Táncversenyen

A tánc az egész csapatra jó hatással volt, érzékelhetően javult a gyerekek mozgáskoordinációja, koncentráltabbá vált a figyelmük és szinte kifogástalan lett a fegyelmük! Tapasztalataimat publikáltam, kiemelve a tánc önmegvalósító és önkifejező szerepét. Az ismereteimet később közvetlenül is át tudtam adni az ELTE-n a gyógypedagógus hallgatóknak.


Milyen gyerekcsoportokkal foglalkoztál ezután?

A megjelent publikáció révén több felkérést kaptam a fogyatékkal élők képzését végző tanintézetektől. Először a Vakok Állami Intézete keresett meg, ahol a látássérült fiatalok mozgáskultúráját és kondícióját fejlesztettem például azzal, hogy tandem kerékpáron kerekeztem velük. A Csalogány gyógypedagógiai intézménybe későbbi szakmai írásaim révén kerültem. Innen egy csepeli intézménybe hívtak, ahol átlagos képességű, de mozgásukban kisebb-nagyobb elmaradással élő gyerekeket fejlesztettem -


többek között csocsóval. Egyrészt jó játék, másrészt - és ez a fontosabb - a szem és csukló koordinációjának remek eszköze, a figyelem fejlesztője.

Az iskolai tanítással párhuzamosan egy évtizedig képeztem a Baltazár Színház fiatal művészeit is.


A Down-szindrómával élőkből álló színházi csapatnál mi volt a feladatod?

A színpadi mozgás gördülékenyebbé tétele érdekében tartottam mozgásfejlesztő foglalkozásokat. Az óráim sokszor legalább annyira szóltak az önbizalom növeléséről, mint a mozgásról. Egyszer például bátorításként írtam egy levelet az egyik kislánynak, hogy mennyire ügyes, és fel is olvastam, mert ő nem tudott írni-olvasni. Aztán ő is írt nekem egy „levelet”: a 6-os szám tükörképével írt tele egy A4-es lapot. Igyekeztem értelmet adni sorainak. Látni kellett volna az arcára kiült boldogságot, amikor "felolvastam”, hogy „Kedves Józsi bácsi....”!


A Down-szindrómás fiatalok nagyon közel állnak hozzám, kedvelem őszinteségüket és a jó humorukat.

Egyszer az egyik tanítványom megmakacsolta magát, nem volt kedve mozogni. Amikor kértem, hogy álljon be a többiekhez, csak annyit mondott: „Nem jövök, Joszi bászi, én már nyugdíjasz vagyok!” (És igaza volt, mert a Down-szindróma miatt őt 18 évesen rokkantnyugdíjazták.)


Hol szerezted a legtöbb tánctanítós tapasztalatot a fogyatékosságban érintett fiatalok körében?

Az állandó munkahelyem az Újbudai Montágh Imre iskolában volt, ahol értelmi sérült gyerekeknek kreatív mozgásfejlesztést tartottam, főként a magyar néptánc keresztmozgásos motívumainak felhasználásával. Nagy eredményként könyvelem el, hogy minden évben indítottam az iskolában házi „táncversenyt”, a legjobbakkal pedig elindultunk a Fővárosi Kulturális Seregszemlén.

A Montághban voltak csak autizmussal élő iskolásokból álló csoportjaim is. Ők nagyon feladták a leckét, mert soha nem kaptam képzést a velük való foglalkozáshoz. Az egyik srác például megfigyelte, melyik zene melyik lemezről szól, és egy idő után csak akkor volt hajlandó mozogni, ha a 3-as számú cd-t raktam a lejátszóba.


Hogyan zajlik egy kreatív mozgásfejlesztés óra a speciális csoportokban?

Nem vagyok híve az erőszakolt betanításnak, ám törekszem arra, hogy az elsajátított feladat egyben sikerélményt is jelentsen a diákjaim számára. Az újabb és újabb mozgásminták ismétléseivel érhető el a kívánt hatás: az önmegvalósítás és az önkifejezés elérése. Az órákon bőven volt részünk emlékezetes vagy vicces jelenetekben.

A képen két tradicionális keleti harci jelmezben lévő fiatal guggol egymással szemben,  közötttük harmadikként József, fehér ingben.
Előadás a Fővárosi Kultúrális Seregszemlén

Amikor a sasszét tanítottam, az egyik lánynak annyira megtetszett a motívum, hogy nem akarta abbahagyni.


Már rég kicsengettek, de ő még ropta, ropta: „Imádom a sasszét!” - sikongatta fülig érő szájjal!

A tanításban a fokozatosság elvét követem. A gyerekek lépésről lépésre jutnak el az egyszerűtől a bonyolultabb formáig, mindvégig akaratlagos mozgást végezve. Például először a pad tetején sétálnak végig. Aztán a felfordított pad gerendaszerű lécén egyensúlyoznak. Aztán föllépnek bal, majd jobb lábbal és leugranak. Végül megtanulnak hátrafelé is lelépni váltott lábbal. Ez azért nehéz, mert ilyenkor már nem látják a lábukat. Ha ez is megy, akkor lehet fokozni a tempót. Ebben a zene segít, ami folyamatosan szól, adja a ritmust, én meg igyekszem túlharsogni az instrukciókkal, meg persze végig mutatom is a mozgást. A viszonylag hangos zene azért kell, hogy mindenki jól hallja és érezze a ritmust, de ne jusson eszébe beszélgetni, mert az elvonná a figyelmét. Ezek a gyakorlatok segítenek, hogy egyre ügyesebbek legyenek a fiatalok az irányított mozgásokban, javuljon a koncentrációjuk.


Mi okozta számodra a legnagyobb kihívást a fogyatékkal élők mozgásfejlesztése során?

Talán az, hogy ezek a csoportok sosem homogének, még akkor sem, ha a tagok hasonló sérültséggel élnek.


Különböző a terhelhetőségük, a képességeik, a nehézségeik és a figyelmi szintjük. Ezeket a különbségeket én érzékelem, de nagyon fontos, hogy sosem minősítem a tanítványokat.

A feladatokat úgy igyekszem meghatározni, hogy a csapat harmadának ne legyen nagyobb gondja a kivitelezéssel, a második harmad próbálkozással egész jó szintre jusson, a harmadik harmadot pedig lefoglalja a feladat annyira, hogy ne unatkozzon közben. Lehet, hogy utóbbi csak annyit jelent, hogy figyeli, amit csinálunk. Esetleg szívesen tapsol közben, netán dobbant is hozzá.

A végeredmény heterogén, mint maga a csapat, de közben magához képest mindenki fejlődik. Van, aki önálló produkcióval készül egy versenyre, mások a csapat részeként állnak színpadra kisebb-nagyobb részt vállalva a feladatból, és olyanok is vannak, akik „csak” megtanulnak váltott lábbal fellépni a padra.


Mit tartasz az óráid legfontosabb céljának?

Egyértelműen azt a közös élményt, ami akkor születik, mikor egy mozgássor pontos végrehajtása megtörténik! A főiskolán is azt tanítottam, hogy


mindig mindenkit élményhez kell juttatni. A diák, ha jól érzi magát, örömmel, felszabadultan fog mozogni az órákon kívül is. Sőt, a felszabadultság a kommunikációs képességeire is kihat,

a keresztmozgások ugyanis segítik a két agyfélteke közötti intenzív kapcsolatot.

Olyan jó megtapasztalni, hogy a „gyerekek” fejlődnek és egymással, meg velem is ügyesebben kapcsolódnak. Már 12 éve nyugdíjas vagyok, de időnként máig kapok tőlük leveleket. Szerintem azért is tudtam ezt a „műfajt” ilyen sokáig művelni, mert nekem is élményt adtak az órák, sosem untam meg tanítani ezeket a nagyon szerethető kis csapatokat.



Második rész, avagy fordítsunk egyet a témán: fordítottként épeket oktatni


András, hogyan tettél szert három teljesen különböző szakmára?

Az egyik hozta a másikat. Nagyapám imádott kertészkedni, én pedig sokat segítettem neki. Jól éreztem magam a kertben, ezért érettségi után ebbe az irányba indultam először. Aztán bekerültem az egyetemi bibliaközösségbe és olyannyira megfogott ez a világ, hogy elvégeztem a teológiát is. Ott pedig megismerkedtem egy fanatikus táncossal: húszéves koromban léptem először a parkettre és beleszerettem a táncba is.

Először az angolkeringő és a rumba varázsolt el, aztán jött a szving, majd a kubai salsa. Szerettem volna még többet tanulni a táncról. Az egyik versenyen megtudtam, hogy a győztes könyvekből tanul. Megkerestem őt, beszereztem az ajánlott könyveket – és milyen jól tettem, mert ez a tudás nagy hasznomra vált nemcsak versenyzőként, hanem akkor is, amikor magam is oktatni kezdtem.

Hét közben iskolákban hittant, művelődési házakban és más közösségekben pedig táncot tanítottam. Hétvégente meg a gyümölcsösömben dolgoztam. Hogy mindenhová időben odaérjek, motorral jártam. A gyerekeink nem voltak még egy- illetve kétévesek, és éppen benne voltunk a nagyszülői ház átalakításában is, amikor 2006-ban, egy táncórára menet balesetet szenvedtem.


Milyen következményekkel járt a baleseted?

Vétlen voltam, mégis megváltozott az életem azon a szeptemberi napon. Elrepedt a csigolyám, de azzal biztattak, hogy karácsonyra lábra állhatok. Ebből egy ápolási műhiba-sorozat miatt végül gerinctörés lett. Tíz hónap után szembe kellett néznem azzal, hogy soha nem fogok lábra állni. Szegycsonttól lefelé lebénultam. Sokáig még ülni sem tudtam. Két évet töltöttem különböző kórházakban, öt műtéten estem át, mire kerekesszékkel hazajöhettem. A gyerekeim nem is emlékeznek rám a baleset előtti időből. A fiam például így kiáltott fel, amikor előkerültek az esküvői fotóink: „Papa, te ott állsz!”


Mi alakult át benned a balesetet követően?

Erős lélektani hullámvasúton voltam sokáig, de rengeteg időm volt töprengeni. Mélypontok is adódtak, de végül a feleségem és a barátaim segítségével, meg a gondolkodás révén érkező felismerések mentén újra felépítettem az életemet.


A kerekesszékből értettem meg, hogy mivel az élethez a képességeim megvannak, minden helyzetet meg tudok oldani, ebből pedig az következik, hogy nekem semmi nem „jár”.

Hálás vagyok, ha valaki megtesz nekem valamit szeretetből, de nem várhatom el. 16 éve tanulom ezt megélni. Reggel megtervezem a napomat. Mindent át kell gondolni, mert macera visszamenni, ha kifelejtek valamit. Egyszer például úgy keltem fel, hogy eldöntöttem és megterveztem: aznap teljesen egyedül fogok hajat mosni. Éreztem, hogy a terv jó. Bevonultam a fürdőbe, fél óra múlva pedig vigyorogva jöttem ki, hogy tiszta a hajam, ebben sem leszek már rászorulva senkire. Óriási élmény volt!

Fokozatosan megtanultam mindent elvégezni. Teljesen el tudom magamat látni, itthon is kiveszem a részem minden feladatból, autót vezetek, előadásokat tartok, tanítok. Legfeljebb akkor van szükségem segítségre, ha nem akadálymentes a helyszín, ahová hívnak. Ilyenkor felvisznek a lépcsőn és már ott is vagyok!


Azt hihetnénk, hogy a szakmáid közül a tánctanárság a legkevésbé összeegyeztethető a kerekesszékes élettel, de te erre rácáfolsz…

A kertészmérnöki ambíciómból kellett a legtöbbet föladnom, de abból se mindent. Eladtam a gyümölcsösömet, viszont a saját kertemet ápolom tovább, mindennap kimegyek. Évek óta díjakat nyerek a Budakalász legszebb kertje versenyen.

A tánc már a baleset után pár nappal visszaköszönt az életembe, ugyanis a kórházban felkerestek azok az osztályok, akiknek a szalagavatóját arra az őszre elvállaltam.


Meglepetésemre az összes csapat úgy döntött, hogy nem cserélnek le engem.
A képen egy osztálynyi fiatal ül és áll, középen kerekesszékben András kalózsapkában, kezében egy üveg, ölében mintha ajándék lenne.
Tánctanár és tanítványai (fotó: Pávó János)

Bejött hozzám pár diák, elmondtam nekik a koreográfiát és az instrukciókat, ők meg továbbadták a többieknek.


A kórházi időszak után először régi felnőtt tanítványaim hívtak vissza. Úgy gondolták, jót fog tenni nekem, ha kiszakadhatok otthonról, és újra közösségben lehetek. Jól gondolták. Minden héten másik házaspár vállalta a szállításomat. Megtapasztaltam, hogy tudok táncot tanítani kerekesszékből is. Három hónap után eldöntöttem, szeretnék újra tanítani, viszont nem várhatom el, hogy mások furikázzanak, ezért megtanultam (újra) autót vezetni. Így több felkérésnek tudtam eleget tenni.


Tanítasz mozgássérülteket vagy más fogyatékossággal élőket is táncolni?

Nem. Volt egy próbálkozásunk, bevontak egy kerekesszékes tánciskola edzéseibe, de úgy éreztem, hogy ebben a világban én nem tudok jól segíteni. Kedvesek voltak, megértették.


Azt hiszem, ott a dolog nyitja, hogy nem érzem magamat kerekesszékesnek. Így élem az életemet, de a lelkem nem lett kerekesszékes.

Én lábon táncoltam, azok az élmények vannak bennem, azt tudom továbbadni.


Hogyan hidalod át azt, hogy nem tudod megmutatni a lépéseket, a mozgást magát?

A tánc összetett folyamat, kizárólag látvány alapján nehéz elsajátítani. Viszont a könyveknek hála, nekem már a baleset előtt kialakult egy fogalmi rendszerem, tudok beszélni a táncról, érthetővé tudom tenni, hogy kell egy-egy lépést kivitelezni. A szavak az én eszköztáram, emellett egy gyorsabban tanuló csoporttagot kérek meg a figurák bemutatására.


Semmivel sem haladunk lassabban, mintha lábon tanítanék. Sok visszajelzést kapok, hogy szeretnek nálam tanulni, mert „érezhetően” mondok el mindent, pontosan érzik a tanítványok, mit hogyan kell csinálni.

Szerintem három fő pillére van a (tánc)tanításnak, és ezek között nem szerepel az, hogy működnie kell(ene) a lábamnak. Az első az, hogy a tanárnak legyen mély és jó kapcsolata azzal, amit tanít. Ha át van itatva a tánccal, akkor át tudja adni a tudást.


Nekem sokévnyi saját élményem van, ismerem a boldogságfaktort, amit a tánc adhat, és minden vágyam, hogy ezt sokaknak segítsek átélni,

legyen szó társastáncról, esküvői táncról vagy szalagavatóról.


Szent Gellért Katolikus Általános Iskola és Gimnázium egyik végzős osztálya szalagavatóra készül, fotó: Pávó János

A második pillér, hogy a tanítvány a fontos a folyamatban, nem én. Nem azért tanítok, mert villantani akarok, pénzt szeretnék keresni vagy elismerésre vágyom, hanem azért, hogy a diák boldogabb legyen azáltal, hogy tanítom őt. A harmadik pillér ennek a következménye: meglátni a tanítványban a lehetőséget és segíteni neki, hogy kibontakozhasson. Ezt érthetjük a táncra magára, de az élet más szeletére is.


Kérlek, mesélj pár példát, ahol katalizátora lehettél effajta kibontakozásnak!

Az egyik érettségiző osztályban egy srác egyáltalán nem akart táncolni a szving koreográfiában. A többiek nem vették zokon, mert különc volt amúgy is, de én nem hagytam annyiban. Kiderült, hogy a fiú az utcai táncokban ügyes. Szóltam neki, hogy a zenében van egy 20 másodperces blokk, ahol megmutathatja magát, ha szeretné. Én lehetőséget kínáltam, ő elfogadta, bevállalta és egy fergeteges mozdulatsort rakott össze, döbbenetesen látványossá emelve ezzel a teljes produkciót.

Egy másik szalagavatóra a fiatalok akrobatikus rokit álmodtak meg. Látványos koreográfiát terveztem, sok dobással-emeléssel. Azonban volt egy pár, ahol a fiú nagyon alacsony és vékony volt. Azt javasoltam, hogy ők mindig álljanak abba a felébe a csapatnak, akik épp nem dobnak-emelnek. Ez a verzió az osztálynak nem tetszett, szerették volna, ha mindenki egyformán vesz részt. Nekem viszont nem volt időm külön foglalkozni ezzel a párral. Azt találtuk ki, hogy ők beosztás szerint minden nap egy-egy másik párral gyakorolnak. Nem mutatták meg nekem, hogy hol tartanak, csak jelezték, hogy alakul a dolog. A főpróbán láttam először a velük kiegészült produkciót, és meg voltam döbbenve, mert ez a srác dobta a párját a legmagasabbra! Ő táncolt a legprofibban!


Szent Gellért Katolikus Általános Iskola és Gimnázium végzőseinek szalagavató utáni boldogsága, fotó: Pávó János

Olyan eset is volt, ahol nem is voltam szemtanúja a kibontakozásnak. Egyik év elején egy házaspár tanítványom meglepetéssel örvendeztetett meg. A karácsonyt Kubában töltötték, és különleges ajándékot hoztak nekem. Odakint megnyertek egy amatőr salsaversenyt és nekem adták a trófeát, mondván, engem illet, hiszen én tanítottam meg őket ilyen önfeledten táncolni.


Említetted, hogy olykor a táncon túl is hatással vagy a tanítványok életére. Hogyan?

A felépülésem után meghívtak, hogy vezessek egy táncklubot. Több mint tíz éven át találkoztunk rendszeresen, egészen a covidig.


Óriási élmény, hogy kerekesszékből is meg tudtam tanítani olyanokat ügyesen és örömmel táncolni, akik előtte soha nem táncoltak, csak tőlem tanultak.

De még ennél is nagyobb élménynek tartom, hogy a táncon keresztül el tudtam juttatni őket az emberi kapcsolatoknak is egy magasabb szintjére. A remek társaságon belül az évek alatt 15 házasság köttetett, már keresztapaságot is vállaltam!

A táncórák elején pár gondolatot meg szoktam osztani a csoportokkal és sorra kapom a visszajelzéseket, mennyire elgondolkodtatják a tagokat az elhangzottak. Sőt, többeknek a pályaválasztásához is hozzájárultam, mások pedig a párkapcsolati krízisük során használják, gondolják tovább a nálam hallottakat.

Előadásokat is szoktam tartani, illetve idén elkezdtem önismereti elemekkel bővíteni a gimis korosztálynak tartott tánciskolát. Egy osztálynál januárban kipróbáltam a koncepciót, ami annyira megtetszett a diákoknak és az osztályfőnöknek, hogy azóta öt másik csoportban is elindult a kurzus. Mivel ezek egyházi iskolák, még a hittanári diplomámmal is összeér a tánctanítás. Így kerek az életem.




Comments


bottom of page