2022. december 19-ig látogatható a NŐ az erőnk! – Nem maradunk láthatatlanok c. csoportos fotókiállítás, amely a fogyatékossággal élő nők helyzetére hívja fel a figyelmet. Az alkotók többsége maga is érintett ember, a kiállítás pedig minden szempontból akadálymentes. Az ötletgazdákkal beszélgettünk, de bemutatjuk az alkotókat is.
NÉVJEGYEK
Nő az Erőnk csoport
Az Ivicsics Borbála és Kocsis Nikolett által alakított Nő az Erőnk csoport nevében a nő szó mindkét jelentése egyformán hangsúlyos. Céljuk események és művészeti projektek által segíteni a hozzájuk hasonlóan fogyatékossággal élő nőket abban, hogy erősödjön a női identitásuk, kapcsolódhassanak egymáshoz és másokhoz, ezáltal kitörve a láthatatlanságból.
Csoszó Gabriella
Képzőművész, fotográfus, aktivista, egyetemi oktató. A fotóhang (photovoice) módszertanát ötvözi a művészettel. Fotóival és fotótanfolyamain keresztül többféle, hátrányt szenvedő társadalmi csoportot segít, például hajléktalanságban élőket, nagyothalló személyeket vagy - ahogy a NŐ az erőnk! fotóhang-projektben is történt, - fogyatékkal élő embereket.
Artemisszió Alapítvány
Az Artemisszió Alapítvány célja egy minél együttműködőbb, szolidárisabb társadalom létrejötténk támogatása. Segítenek, hogy a hátránnyal indulók is esélyt kapjanak, a velük foglalkozók képzésekben részesüljenek, ezzel pedig az egész társadalomban erősítsék: a sokszínűség érték! Ezért álltak a Nő az Erőnk csoport mellé.
A NŐ az erőnk! – Nem maradunk láthatatlanok c. kiállítás megnyitója után beszélgettünk az alkotókkal és a projekt megálmodóival. A kiállítás 2022. december 19-éig látható a Kesztyűgyár kortárs kiállítótérben a budapesti Mátyás téren.
Bori, Nikol, hogyan született meg a Nő az Erőnk csoport?
Bori: Az Artemisszió által szervezett “Kreatív közösségi média eszközökkel egy befogadóbb társadalomért” c. online workshopon ismerkedtünk meg egymással 2020 decemberében. Az egyik feladatban egy kirekesztettnek gondolt társadalmi csoport részére készítettünk figyelemfelhívó kampányt. Ebből született a Fogyatékossággal Élő Nők Napja rendezvény ötlete, amit szerettünk volna meg is valósítani, úgyhogy folytattuk tovább a közös munkát Nő az Erőnk csoport név alatt.
Honnan jött az ötlet, hogy egy fotókkal kapcsolatos projektet indítsatok?
Nikol: Arra gondoltunk, hogy a célunkhoz, azaz a fogyatékossággal élő nőket érintő problémák bemutatásához a fotózás a legkézenfekvőbb út. Be is adtunk egy Erasmus ifjúsági pályázatot az Artemisszió Alapítvánnyal mint befogadó szervezettel együtt. Megnyertük. Az volt a tervünk, hogy pár fotós workshop után fotópályázatot hirdetünk, majd kiállítást rendezünk. A zsűrizésére szerettük volna felkérni Csoszó Gabriellát…
Gabi, hogyan kezdődött az együttműködésed a Nő az Erőnk és az Artemisszió csapatával?
Gabi: Szeretem az ún. részvételi művészeti projekteket, ahol hátrányos helyzetben lévő csoportokkal alkothatok és működhetek együtt. Talán ezért kértek fel, hogy zsűrizzek a tervezett fotópályázaton. Ahogy beszélgetni kezdtünk a célokról, felvetettem, hogy egy nagy, nyílt pályázat kiírásánál, majd az anyagok szelektálásánál talán hasznosabb lenne magukkal az érintettekkel közösen létrehozni képeket, méghozzá a hozzájuk kapcsolódó történetekkel együtt. Így a művészi jelleg helyett a fotók tartalma, kifejező ereje domborodhatna ki. A lányok nyitottak voltak, így született meg a Fotóhanggal a fogyatékossággal élő nőkért című workshop.
Mi a fotóhang módszer lényege?
Gabi: Egy brazil pedagógus, Paolo Freire alakította ki a módszert még az 1970-es években a politikai elnyomás alatt élő fiatalok érdekérvényesítő képességének elősegítésére és ezáltal társadalmi változások beindítására. Freire munkás fiatalokkal tematikusan készített és gyűjtött képeket, szimbólumokat a saját problémájuk bemutatásához. Az egyik elhíresült példa szerint egy szegény cipészfiú sorsát egy olyan kép szimbolizálta, amelyen egyetlen kis cipészszög látható. A módszer jól alakítható, mert nagyon kevés a kötött eleme. Ami nélkülözhetetlen, az az adott csoport vágya a változásra; egy mindenki által elfogadott, jól körülhatárolt cél; a hierarchiától mentes közös alkotói folyamat, valamint a képek mondanivalójának elsődlegessége az esztétikai minőséggel szemben. Nagyon fontos még a végkifejlet: az egész projekt célja az elejétől kezdve a nyilvánosságra hozatal, méghozzá azzal a szándékkal, hogy a folyamat felszabadítsa a résztvevőket, képviselje a közösen felvetett kérdést, problémát, majd továbbgyűrűzve társadalmi változásokat indítson.
A fotóhang kifejezés „hang” oldala hogyan nyilvánul meg?
Gabi: Az összetett szó is mutatja, hogy a kép és a „hang” elválaszthatatlan egységet alkot. A fotók mellé az alkotók történeteket is írtak, vagy mondtak hangfelvételre, elmesélték a gondolataikat az adott témáról. Ezt komolyan vettük, szinte „bevasaltuk” a résztvevőkön, akiknek sokszor kihívás volt a feladat, de ahogy ráéreztek, mekkora erejük van a szövegeknek, mennyivel több lesz általuk az adott kép, egyre bátrabban és könnyedebben fogalmaztak.
Mi volt a ti projektetek megfogalmazott célja és hogyan alakult ki az együtt dolgozó csapat?
Bori: A kis csoportban zajló folyamatban lehetőséget szerettünk volna adni az érdeklődő fiataloknak arra, hogy
megfogalmazzák és láthatóvá tegyék a fogyatékossággal élő nőket érintő problémákat, helyzeteket, valamint betekintést nyújtsanak mások számára a mindennapjaikba.
Nem zártunk ki senkit a jelentkezők közül, egyaránt vártuk a „simák” és a „fordítottak” jelentkezését, ám a kiválasztásnál előnyben részesítettük a fogyatékossággal élő nőket. Közös problémák mentén szerveződött a csapat, de nem ismertük egymást. Örömünkre a jelentkezők között akadt egy férfi is, akit nem riasztott el a női téma. Mielőtt belevágtunk volna, saját szabályrendszert fogalmaztunk meg a közös munkához és leszögeztük, hogy ez nem egy fotós tanfolyam, hanem egy alkotóműhely, ahol az elkészülő művek célja a nyilvánosság elé tárás. Kiállítóként szerepelni - főként fogyatékkal élőként - különösen nagy lelki erőt igényel, de szerencsére sikerült olyan légkört teremteni, ahol mindenki biztonsággal kiléphetett a komfortzónáján kívülre és tágíthatta a határait, új erősségeket megtapasztalva magában.
Milyen nehézségekkel szembesültetek a folyamat során?
Nikol: Amikor bemutatkoztunk egymásnak, kiderült, mennyi különféle nehézséggel küzdünk. Rácsodálkoztunk egymás problémáira, miközben a közös alkotás miatt a gyakorlatban is figyelembe kellett venni, kinek milyen speciális segítségre van szüksége a részvételhez. Más támogatást igényelt a csoporttagoktól a hallás- és látássérült résztvevő, mint mondjuk a mozgásában akadályozott vagy az autizmus spektrumzavarral küzdő fiatal. Van, aki a lábával fotózott, másnak az anyukája készítette a képet az ő instrukciói alapján. Bár a csapatba nem hívtunk gyógypedagógust, az empátia és a nyitottság segített legyőzni az akadályokat. Az idő nagyon szűk volt, de a csapat lelkesedése, az egymásra való odafigyelés és a jó téma a vártnál teljesebb eredményt hozott.
Milyen feladatokat kaptatok?
Bori: Például fotónaplót készítettünk. Egy héten át dokumentáltuk az életünket, a nőiséggel kapcsolatos tevékenységeinket, megéléseinket. A témát lehetett szűkíteni, vagy tágabban értelmezni. Ki könnyedebben, ki komolyabban, ki önállóan, ki a helyzetéből adódóan segítséggel, de mindenki teljes erőbedobással dolgozott. A feldolgozás során hangsúlyos lett a szépség - ki mit tart szépnek, milyen problémákat vet fel a szépségápolás stb. Néhányunkban már itt felmerült, hogy szívesen dolgoznánk párban vagy csapatban.
Gabi, mennyire pontosítottad a feladatokat?
Gabi: Nem akartam megmondóember lenni, ez a módszer nem erről szól. Inkább segítettem a résztvevőket. Például azt kértem, hogy az őket segítő tárgyakat vonják be valamilyen formában az alkotásba. Szép sorozatok készültek, sok képen megjelennek a fizikailag segítséget adó eszközök éppúgy, mint a lelki támaszt nyújtó tárgyak. A bemutatkozásnak szánt fotókon, amelyeket én készítettem róluk, szintén megjelenik több segítő tárgy.
Ha jól értem, nem cél, hogy a képek „szépek” legyenek. Én mégis annak látom őket…
Gabi: A fotóhang-folyamatban valóban nem az a fontos, hogy a képek „mesteriek” legyenek.
Az egyetlen céljuk az, hogy a témát megjelenítsék és hassanak: megszólítsák és bevonják, sőt, aktivizálják a nézőket, változást idézzenek elő!
Ennek ellenére én is úgy látom, hogy a mi projektünkben a fotók nagy része mellesleg valóban képvisel egyfajta esztétikai minőséget a tartalmon túl.
A kiállítás anyaga rendkívül gazdag, nemcsak fotók és szövegek szerepelnek…
Nikol: Mindenkinek szabad teret adtunk arra, hogy bemutassa a világot maga körül, illetve benne önmagát. Eszter például „felöltöztette” az egyik oszlopot egy általa horgolt, színes mintával. A tapintható alkotással - amely a rideg követ puhává varázsolta, - a látássérülteknek szeretett volna kedvezni. Szerintem mindegyik alkotás különleges: más-más szempontot, történetet mutatnak be, amelyek útravalóul szolgálnak.
Bori: Az egyik tárgy hozzám kapcsolódik. Eszter kötött nekem egy mandzsettát, amit a bokámra mint csuklóra tehetek díszítésképp. Sőt, készült hozzá egy vele harmonizáló sapka is ugyanabból az anyagból. Ezeket bárki felpróbálhatja a kiállításon.
Gabi, milyennek láttad a résztvevőket és számodra milyen élmény volt maga a projekt?
Gabi: Megdöbbentően magabiztosak és felszabadultak voltak a résztvevők. Bátran és öntudatosan érveltek a képeik mellett például akkor, amikor szelektálni kellett. Érdekes tapasztalat volt mindannyiunknak látni egymás megnyílását. Személy szerint nekem, a módszer felvetőjének pedig a legnagyobb élményem az, hogy végig tudtuk csinálni a folyamatot egy ennyire vegyes csoporttal, ilyen rövid idő alatt, ilyen színvonalas eredménnyel, modellértékű, akadálymentes „tálalásban”.
Hogyan tettétek akadálymentessé a kiállítást?
Nikol: Akadálymentes helyszínt választottunk, a képek és szövegek pedig olyan magasságba kerültek, hogy kerekesszékből is jól láthatók. A főbb információk és a bevezető Braille írással is szerepel. Emellett a befogadást az egyes kiállítók nevénél szereplő QR kód segítségével indítható audionarráció könnyíti meg – nem csak a látássérült látogatók számára.
Bori, Nikol, ti nemcsak szervezői, hanem résztvevői is voltatok a workshopoknak. Milyen élményeket szereztetek?
Bori: Bár nagyon különbözőek vagyunk mi résztvevők, s nagyon rövid idő állt a rendelkezésünkre, minden perce izgalmas volt a közös munkának. Gabi vezette a folyamatot, vagyis inkább finoman terelgetett minket. Nem irányított, hanem kérdezett, felvetéseket fogalmazott meg és javaslatokat tett, amiket mi vagy megfogadtunk, vagy nem.
Nikol: Mindent közösen alakítottunk, a témát is együtt szűkítettük, az pedig, hogy ki mit hozott ki egy-egy feladatból, teljesen ránk volt bízva, nem voltak megkötések, ami nagyon felszabadítóan hatott ránk. Dolgozhattunk egyedül, párban vagy kisebb csoportban, rengeteget beszélgettünk és ötleteltünk. Ahogy a kiállításon is látszik, sokféleképp értelmeztük a feladatokat: a falakon látható anyag éppolyan sokszínű lett, mint amilyenek mi magunk is vagyunk, illetve amilyen lényegében a társadalmunk is.
A kiállításon az alábbi résztvevők alkotásai szerepelnek: Bánfi Bence, Gődér Dalma, Ivicsics Borbála, Kocsis Nikolett, Kondorosy Csenge, Kováts Rozália, Lakatos Emese, Papp Eszter Andrea, Patkó Linda, Pék Anita, Scholtz Kriszti és Szabó Sára. Néhányukat megkérdeztük, mi fogta meg ebben a projektben, mi volt a legnagyobb élményük vagy a kedvenc témájuk.
A portréfotókat Csoszó Gabriella készítette.
Gődér Dalma
26 éves vagyok, látás- és hallássérüléssel élem mindennapjaim. Igyekszem pozitív hozzáállással szembenézni a hiányosságaim okozta nehézségekkel, és arra törekszem, hogy ezek minél kevésbé akadályozzák az életemet. Ahogy egyre inkább önállósodom, úgy érzem, megnyílik felém a világ. Fontos, hogy fogyatékkal élő nőként ne maradjunk láthatatlanok: ha összefogunk, növekszik az erőnk! Azért vettem részt a kiállításon, hogy ország-világ előtt felvállaljam az állapotomat és megmutassak az életemből egy kis szeletet, hiszen az a tapasztalatom, hogy az emberek kevésbé félnek attól, amit valamelyest már ismernek.
Ivicsics Borbála
Karjaim hiányában születésem óta a lábaimmal oldok meg mindent, amin szinte mindenki csodálkozik. A képeimmel és a történetemmel azt szeretném elérni, hogy meglássák, számomra ez nem olyan különleges, sőt, teljesen természetes állapot. Jó érzéssel tölt el, ha más fogyatékkal élőkkel kapcsolódhatok különböző projekteken keresztül, mert így erősíteni tudjuk egymást, és a társadalmi elfogadottságunk is nő. Ebben a projektben nekem szervezőként az összegyűlt színes társaság volt a legnagyobb élmény, résztvevőként pedig az, hogy új barátságok szövődtek az alkotófolyamat alatt.
Kocsis Nikolett
Születéskori agyvérzés miatt lettem mozgássérült. Az alkotókedvem sokszor átsegített a nehézségeken. Gyerekkorom óta írok, és fontos számomra az is, hogy másokat is hozzásegítsek az önkifejezéshez. Korábban a Nem Adom Fel Alapítvány berkeiben voltam szervezője egy irodalmi és egy összművészeti pályázatnak. Az Önállóan Lakni - Közösségben Élni csoporttal is dolgoztam együtt: 2019-ban a napi 24 órában elérhető segítségnyújtás fontosságára hívtuk fel a figyelmet, 2021-ben pedig a fogyatékossággal élők lakhatási problémáira világítottunk rá egy Lego pályázat keretében. 2022-ben pedig a Nő az Erőnkkel léptünk ki a láthatatlanságból a megvalósult kiállítással.
Lakatos Emese
Lakatos Emese vagyok, Budapesten élek. Az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál adminisztratív teendőket látok el. Nyolc éves koromig tudtam járni, azonban egy anyagcsere-betegség miatt leromlott az állapotom és azóta kerekesszékkel közlekedem. Nagyon szeretek képeket és videókat készíteni, Iskolás korom óta járok fotótanfolyamokra, például Csoszó Gabriellához is. Örömmel vállaltam most is a részvételt, hogy a képeken keresztül megismerhessék az emberek a fogyatékkal élő nőket és lássák, mi is tudunk élményeket nyújtani a közönségnek.
Patkó Linda
26 éves vagyok. Siketen születtem, majdnem négy éves korom óta van cochleáris implantátumom, aminek a segítségével hallok és boldogulok a hétköznapjaimban. Mindig is fontosnak tartottam, hogy az emberekhez minél több és hitelesebb információ jusson el arról, hogy milyen hallássérültként élni. Amikor szükség volt rá, harcoltam a jogaimért is. A fotóhang projekt kapcsán megnyílt előttem egy új világ. Megismertem más fogyatékkal élők helyzetét, valamint a művészetbe is sikerült belekóstolnom.
Pék Anita
A művésznevem Anita Cicus. Gyermekkorom óta epilepsziás vagyok és autizmussal élek. 2013 óta tagja vagyok a Never Give Up gospelkórusnak mint énekes és furulyaszólista. Írok verseket, blogot, vlogot is készítek. 2021 nyarán csatlakoztam a Nő az erőnk csapatához, ahol lehetőségem van arra, hogy kinyíljak. A fotóhang projektben is sokat tanultam. A feladatok néha nehezek voltak, de akadtak egyszerűbbek is. Most először készítettem olyan fotókat, amelyek kiállításon is láthatóak, de a legnagyobb élményem az, hogy jó volt a többi sérült emberrel együtt, egy csapatban alkotni.