Czene Gábor, a hazai kengyelfutó gyalogkakukk
- Sziklainé Lengyel Zsófia
- 3 nappal ezelőtt
- 8 perc olvasás
Frissítve: 1 nappal ezelőtt
Gábor az első és eddig egyetlen Magyarországon, aki műlábon teljesítette a hosszútávú triatlont. Története nemcsak a sportról szól, hanem kitartásról, döntésekről, újrakezdésről és arról, hogyan lehet a legnehezebb helyzetekből is talpraállni.
NÉVJEGY Czene Gábor
Sokoldalú sportoló: úszik, fut, kerékpározik, és a hármat együtt is űzi mint triatlonversenyző, emellett atletizált, motorozik, thai boxol, lovagol, lovasíjászkodik. Magyarországon az első és eddig egyetlen, aki műlábon teljesítette a hosszútávú triatlont.
Állattenyésztő a szakmája, de volt tűzvédelmi vezető is, 2026 januárjától pedig új munkahelyén halakkal dolgozik.
Szívesen segíti a sorstársait: „révészként” támogatást nyújt a friss sérülés után lábadozóknak, és céljai vannak az inkluzív sportoktatói végzettségével is. Emellett elkötelezett véradó.
Mit írna legszívesebben a névjegyére?
Mondjuk azt, hogy kengyelfutó gyalogkakukk. (Nevet.)
Hogyan lett önből kengyelfutó gyalogkakukk?
Világéletemben sokat mozogtam, sportoltam. A gyerekkoromat átívelte a lovassport, a díjugratás, de teniszeztem, fociztam, úsztam és kézilabdáztam is. Aztán – hogy ironikusan fogalmazzak – 25 évesen jelentősen vissza kellett vennem a tempóból…
2004 júliusában motoros közúti közlekedési balesetet szenvedtem. Két nappal azután, hogy levettek a lélegeztetőről, a főorvos kertelés nélkül elmondta nekem és a szüleimnek, hogy sebészileg irracionális harcolni a lábamért. Úgy fogalmazott, hogy most még én tudok dönteni, de később esetleg már ott amputálnak, ahol muszáj.
A szüleim a végsőkig el akartak menni, én viszont sorra vettem a felsorolt kockázatokat: az altatás után nem biztos, hogy felébredek; a plasztika kockázatos és megterhelő lenne; a baktériumok is bármikor közbeszólhatnak; ráadásul kicsi az esély a lábam működőképes megmentésére. Mindezt mérlegelve még ott, az intenzíven aláírtam a beleegyező nyilatkozatot az amputációhoz. Nehéz, de jó érzés volt, hogy saját magam dönthettem a végtagom sorsáról.
A megmaradt kis térdem így is begyulladt, de kitisztították, és végül megmenekült. A rehabilitációs intézetbe még magas lázzal kerültem át, egy hét múlva azonban rendbejöttem. A felépülés persze ennél azért hosszabb időt vett igénybe, még úgy is, hogy a lehető legjobb kezekbe kerültem Budakeszin.
Persze, hogy felmerült bennem, hogy fogok én így csajozni, táncolni, focizni, motorozni, autót vezetni ezután. De úgy voltam vele, hogy addig dolgozom rajta, amíg nem sikerül.
Másfél hónap után mentem először haza hétvégére. Addigra otthon édesanyám meglepetésként átalakíttatta a házunkat. Rámpák, széles közlekedők stb. Sokkolt a látvány, hisz már akkor is mankóval közlekedtem, nem kerekesszékben. Végül együtt örültünk, hogy az átalakításra nem is volt szükség.
Már a rehabon protetizáltak, azaz megkaptam az első, ideiglenes műlábamat. És onnantól már félbottal (azaz egy darab bottal) mászkáltam, aztán azt is hamar elhagytam. A balesetet követően, fél év múlva már nem volt szükségem semmilyen támasztékra, pedig annak idején az orvos azt mondta, segédeszköz nélkül nem leszek képes járni. A motorra is elég hamar visszaültem…
Már a bot nélküli járás is nagy teljesítmény, de ön nem állt meg. Hogy jutott el újra a futásig?
Az első műlábbal nem volt annyira gördülékeny a járás, ezért kipróbáltunk más bokát, más vázat. Ez már jobb volt, de futni továbbra sem tudtam, pedig azt is újra akartam kezdeni. Persze addig is sportoltam, például úsztam, az jól ment. Aztán kerékpároztam. 2018-ban megnyertem a parakerékpár országos bajnokságot. De nekem ez se volt elég, arra törekedtem, hogy visszakerüljön az életembe a futás is.
12 évig hallgattam, hogy azzal a pici csonkkal, ami maradt, nem fogok futni, elégedjek meg ennyivel. Általános megfigyelésem volt, hogy aki nagyot akart durrantani, azt lehűtötték kicsit, nehogy túl nagyot csalódjon. De én nem hagytam magam.
Nem értem be félmegoldással. Láttam egy műsort Erőss Zsolttal. Megjegyeztem a cég nevét, ahol a protézisét készítették, és megkerestem őket.
Így kerültem az OrtoProfilnál Kis Tamás ortopédiai műszerészhez, neki mondtam el, mit szeretnék.
2017-ben megvettem egy használt, de nem kihasznált lábat, amit átépítettünk Tamással. (Tamással már készítettünk interjút, ő mesélt nekünk először Gáborról. Az interjú itt olvasható: Nem engedem el az ügyfelem kezét – sem a lábát)
Meglepetésemre, amikor elkészültünk vele, eleinte csak helyben tudtam topogni vele. Sokat kellett még erősítenem. Elmentem Gyöngyösre Hatvani Fecóhoz thai boxolni. Ő és az edzőm, Erdős Péter voltak egyedül, akik hittek bennem, és abban, hogy futni fogok. Heti hatszor Gyöngyösön töltöttem a napomat, edzés, nyújtás, erősítés. Mindezt óvatosan, mert nem szimmetrikus a testem, kímélni kell bizonyos részeket. Pár hónap múlva le tudtam futni egy kilométert.
Azért egy kilométer és az Iron Man maratoni távja között óriási a különbség! Mennyi idő alatt készült fel a versenyre és mi adta hozzá az inspirációt?
A kollégáim hosszútávú triatlonra készültek, és többször említették a nagyatádi eXtremeMan versenyt. Eldöntöttem, hogy meglepem őket és leutaztam, hogy megnézzem magát a versenyt és fotózzak is (fotózni is szeretek). Lemotoroztam Nagyatádra és ahogy kattingattam, magával ragadott az esemény hangulata. Óriási látni, mit küzdenek a résztvevők. Én is ki akartam próbálni.
Váltóban neveztem a kollégákkal, először az úszást vállaltam csak be, azt gyerekkorom óta versenyszerűen űztem. A következő évben már csak párosban neveztünk, de a kollégám lesérült, így elkezdtem egyénire készülni.
8,5 hónap alatt készültem fel az edzőimmel a 3800 méter úszásból, 180 km bringázásból és egy maraton lefutásából álló hosszútávra, amit Iron Man távnak is neveznek.
A hosszútávot céloztam meg, de a fele olyan hosszú középtáv volt hozzá a biztos beszállójegy. Minden versenyen elindultam, ahol lehetett. Duatlon, középtáv, rövidebb távok is, minden hétvégén versenyeztem. A sprinttávot, amelyet amúgy a paralimpián is alkalmaznak, rengetegszer teljesítettem, a mai napig sok versenyen veszek részt ezen a távon, ami 750 méter úszásból, 20 km kerékpározásból és 5 km futásból áll.
A középtávú kaposvári versenyre nem tudott velem jönni Tamás, hogy megigazítsa a lábat, ha szükséges. Elugrottam reggel hozzá, beállítottunk a futólábat. Aztán a verseny kezdete előtt eltörtem egy csavart a tok alatt. Elkezdtem az úszást, ahhoz nem kell láb, és közben gondolkodtam, mi legyen a folytatással.
Amikor a vízből kijöttem, szóltam a segítőnek, hogy talál a csomagtartóban egy lábat…
A depóban összeszereltem magamnak a normál – nem futó - lábat. Ez persze kikezdte a csonkomat már a 90km-es biciklizés alatt. És ott volt még a 21 km futás! A futópályán vagy harmincszor megálltam szerelni, beállítani, megtörölni, borzasztó meleg volt és a pálya is féloldalas volt, ami csavarta az alsó részt a futólábon. A helyi futókkal volt alkalmam futni az utolsó kört és közben biztattak, így a nagy fájdalmaim ellenére is mentem, ők meg futottak mellettem. A célba érkezésem előtt 500-600m-el kérdezték, mire vágyok legjobban. Wc-re menni, mondtam, mert a verseny előtt nem volt rá időm... Beértem valahogy, igaz felszakadt lábujjkörömmel.
Örömteli, megállíthatatlan sírás fogott el. Annyian mondták, hogy ne csináljam, mert nem fog sikerülni, annyit hallgattam ezt, hogy nagy megkönnyebbülést éreztem. Csakazértis megcsináltam! Fel voltam villanyozva, tudtam mit kell hozzátennem még a hosszútávig.
Aztán eljött a 2018-as nagyatádi hosszútávú triatlonverseny. A verseny előtt, reggel kérdeztem meg a szervezőket, hogy teljesítette-e ezt már valaki protézissel. Az volt a válasz, hogy nem. Rögtön interjút készítettek velem. A riportot a tv-ben is leadták, hidegrázós élmény volt látni. Néha ma is visszahallgatom motivációból. A verseny kezdeti részében esett az eső, ami nekem jól jött, mert a nagy meleg csak hátráltat. Az épek szintidején belül akartam végezni, ami 16 óra. Végül 15 óra 40 perc alatt teljesítettem a távot!
Azóta sem csinálta ezt utánam senki, pedig szeretném, hogy mások is legyenek, akik végtaghiányosként teljesítik ezt a versenyt.
Ezért kezdett másoknak mesélni a történetéről?
Már nem sokkal a felépülésem után is jártam vissza a rehabilitációra. Először csoportos foglalkozásra. A magam példáját vittem, meg a lábat, hogy megmutassam. Nagyon sokat számít, ha valaki kézzel foghatóan ott van és a saját élményét osztja meg. A friss sérülteknek persze még más problémáik vannak, lassan adagolom, nem lehet rögtön triatlonozni hívni őket...
Emlékszem, annak idején, amikor még a kórházban meglátogatott az akkori főnököm, és biztosított róla, hogy visszavárnak, nekem még egyáltalán nem a munkán járt az eszem, hanem azon, hogy végre mankóval ki tudjak menni egyedül a mosdóba.
Sokáig a triatlont magam miatt csináltam, de már az hajt, hogy példát tudok mutatni a sorstársaimnak, hogy tovább lehet lépni. Csak az emberen múlik, hogy mit tud elérni!
Már papírja is van arról, hogy hivatásos sorstársi segítő…
Elvégeztem a Mozgássérült Emberek Önálló Élet Egyesületénél, az ÖNÉ-nél a „révész”-képzést. A révész egy tanácsadó, aki segít a sorstársainak. A képzés sokrétű tudást adott. Sokakat meg tudok szólítani, már a gerincsérülteket is, megtanultam hallgatni, kérdezni, és tolakodás nélkül megosztani a történetemet.
Szívesen segítek praktikus dolgokban is: elmondom a tapasztalataimat az autó átalakításával vagy a protézisekkel kapcsolatban is, de mivel minden eset más, mindig megfelelő szakemberhez irányítom a hozzám fordulókat. Friss sérültekhez külön is járok, akár már a kórházi ágy mellé is mesélni, a saját példámon keresztül megmutatni, hogy a legnehezebb helyzetekből is fel lehet állni. Mivel sok a nehéz élethelyzet, ezt a munkát csak akkor tudom vállalni, ha érzelmileg jól vagyok. Ha üres a „tár”, akkor nem tudok menni, előbb a saját elemeimet kell feltöltenem.
Mit ad a révészség önnek?
Ha akár csak egy embernek is tudok segíteni a testi vagy a lelki nehézségeit áthidalni, vagy inspirációt adni, már megérte.
Jó érzés, ha valaki erőt tud meríteni magának a történetemből. Az csak hab a tortán, ha sportolni is elkezd.
Többen vettek már futólábat a hatásomra és sokan kezdték el a sportolást. Az egyik sorstársam komolyan érdeklődik a futás és az Iron Man után. Talán ő lesz az, aki utánam csinálja? Mindenesetre szeretnék segíteni a felkészülésében. Emellett a családban is van már sikerélményem: az édesapám is elkezdett sportolni!
Milyen sikereket ért el eddig parasportolóként?
Atletizáltam, hat bajnoki címem van, pedig csak brahiból neveztem be a legtöbb versenyre. A legjobban a triatlon vonz. A legnagyobb múltú klub, a Tiszaújvárosi Triatlon Klub tagja vagyok, egyedüli parasportolóként. Többszörös magyar bajnok lettem paratriatlonban. Néha én is rácsodálkozok erre az útra, ami mögöttem van. Nem is volt a kedvencem a futás, most meg 4:30 perces kilométereket futok.
2019-ben Marosvásárhelyen például Európa-bajnok lettem középtávú triatlonban, ezt a címemet azóta is tartom, más nem csinálta még utánam. Tavaly két világkupám volt, az egyik Tatán, ahol életem legjobb eredményét értem el. Akár abba is hagyhattam volna a csúcson, de ebből a lendületből elmentem Portugáliába. Jelenleg a 47. vagyok a kategóriámban a világranglistán. Úgy érzem, még van bennem egy kicsi...
A Paralimpiával sosem kacérkodott?
A hosszútávú triatlonverseny teljesítése után meghívtak a válogatottba és edzőtáborozni, ami igazán jó élmény volt, mégsem gondolkodtam Paralimpián. Viszont eljutottam egy világkupára Tasmániába: hatalmas élmény egy nagyközségből, Kartalról eljutni a 16 000 kilométerre lévő Devenportba! Akkor úsztam először óceánban.
Ahhoz, hogy az országot méltó eredményekkel képviseljem, sok idő, pénz és tehetség is kell, és ami a legfőbb: nem ártana jó pár évvel fiatalabbnak is lenni. De egy másik sportágban még talán el tudnám képzelni magam paralimpiai résztvevőként…
Mert a munka és a triatlonversenyek mellett újra lóra ült…
A fiatalkori élményeim miatt nagyon szerettem volna ismét lovagolni. Császár Csilla a Monty Roberts módszerrel vezetett vissza a lovakhoz Bárdudvarnokon, a bizalom felépítésével. Aztán a covid alatt, a mesteremnél, Kassai Lajosnál elkezdtem lovasíjászkodni.
Nehéz szavakba önteni, hogy milyen galaktikus érzés volt újra vágtázni!
Megtanultam magabiztosan kezelni az íjat, felépítettük újra az alapokat és sokat fejlődtem, már csak a rajtengedély várat magára, hogy megméressem magam.
Vagy éppen edzősködjön? Mert közben újabb végzettséget szerzett a Testnevelési Egyetemen…
Elvégeztem az inkluzív sportoktatói szakképzést. Sokféle emberhez eljutottunk és sokaktól tanulhattunk, nagyon jó élmény volt. A lovasíjászatban szeretném kamatoztatni a megszerzett tudást. Remélem, hogy lassan olimpiai – és ezután várhatóan paralimpiai - sportág lesz. Szeretnék részese lenni ennek a folyamatnak, illetve támogatni a magyar részvételt. Hogy sportolóként vagy inkluzív edzőként tehetem majd ezt, az még a jövő zenéje.
Addig mik a közelebbi céljai?
Szeretnék egy futónapot szervezni a szülőfalumban, Kartalon. És jó lenne elmondani a történetemet sokaknak, akiket inspirálhatok. Épeknek is, akár gyerekeknek. Hívnak időnként iskolákba is előadást tartani. Akkor kezdem el érezni az elfogadást, amikor a fiatalok fel merik tenni a kérdéseiket és elindul egy jófajta eszmecsere.
Mi volt a legemlékezetesebb kérdés, amit a gyerekektől kapott?
Egy kislány azt kérdezte, hogy ha lenne három kívánságom, benne lenne-e egy ép, saját láb? Őszintén azt tudtam mondani, hogy nem.
Azért nem, mert olyan mélyről jöttem, olyasmiket éltem át, amit máshogy nem élhettem volna át. Olyan barátokra tettem szert, akiket amúgy nem ismertem volna meg, és olyan élményeket szereztem az elmúlt 22 évben, amit nem cserélnék el egy ép lábra!
Amikor pedig azt kérdezik, nem hiányzik-e a lábam, sokszor humorizálok. Mesélek arról, hogy szerencsére feleannyi lábkörmöt kell vágnom, vagy csak az egyik lábam izzad. Azt is szoktam mondani viccesen, hogy egyedül az anyajegyem hiányzik.
Ha ép lábra nem is, mi másra vágyik?
Talán egy cipzáras vádlira. Sportolás közben nem zavar, ha látszik a protézisem, de amikor valahol meg kell jelennem és hosszú nadrágot veszek, ami elkezd lobogni, mondjuk a szélben, az elég furcsa. Ez ellen fáslizni szoktam a csövet, de egyszerűbb lenne egy felcsatolható vádli.
Ennél drágább vágyam is van: Tamással szeptemberben megállapítottuk, hogy a végét járja a futólábam. A 12-13 rétegből már 4 át van repedve a „C-alakban”, ami a legdrágább elem a futólábon. Elképzelhető, hogy hamarosan el fog törni. Kéne egy új, de ez újonnan sokmilliós tétel.
Nincs valakinek véletlenül egy szekrényben tartott, kihasználatlan futólába?
A nem jelölt képek forrása: Czene Gábor
Hozzászólások