A végpontcsokinak varázsereje van

Más-világban jártam. Lelkes önkéntesekkel és még lelkesebb „versenyzőkkel” ereszkedtem le egy 8 méteres létrán a föld alá, hogy részese lehessek egy különleges terápiának. A kétórás csúszás-mászás a barlangászokat és az akár halmozottan sérült résztvevőket egyaránt elfárasztja, de fel is tölti. A csoda-helyet szó szerint kell érteni: a kerekesszékek, járókeretek a felszínen maradnak!


Rendhagyó névjegy: Verocs Szakosztály


A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat „Verocs” szakosztályát Mikolovits Veronika konduktor és nem mellesleg barlangász alapította azért, hogy a fogyatékossággal élő, halmozottan sérült gyerekek és fiatal felnőttek fejlesztését barlangi túrákkal színesítse. Az alapító egy himalájai balesetben sajnos elhunyt, de társai és az újabb csatlakozó barlangász segítők, túravezetők továbbra is önkéntesen foglalkoznak a túrázókkal, avagy „versenyzőkkel”, akik nem egymást, hanem önmagukat győzik le.


Beszélgetőtársaim Keresztes Anikó, Várkonyi Beáta és Faragó Tamás önkéntesek voltak.


Faragó Tamás, a túrák szervezője civilben villamosmérnök, hobbiból barlangászik. A kezdetektől, közel 20 éve a csapat, majd a szakosztály önkéntese. Ő találkozik először az új résztvevőkkel, akikről már a kézfogás erejéből sejti, hogy másznak majd le a létrán. Szuperképessége az empátia. Úgy gondolja, hogy mindenki, aki belép a vasajtón, az túrázó – akárhonnan jött, akárhogy mozog, akár barlangász, akár nem.


Keresztes Anikót a csatornacsövek fektetésével kapcsolatos munkája is a föld alatti világhoz köti, de még jobban szereti, ha barlangba mehet. Verocs barátnőjeként hamar részt vállalt a szakosztály életében. Rengeteg „pácienssel” került már kapcsolatba, a kedd esti programokról kivétel nélkül feltöltődve ér haza. Szuperképessége a humora és a türelme. Néha azzal segít a legtöbbet, hogy kivárja, amíg megszületik egy-egy mozdulat.


Várkonyi Beáta 2017-ben csatlakozott a szakosztályhoz több évtizedes hegymászó és barlangásztapasztalattal. Vízgazdálkodási mérnök a szakmája, de vérbeli pedagógusokhoz hasonló lelkesedéssel mesél a „túrázókról”. Még ma is meghatódik attól a bizalomtól, amivel a szülők, de főként a résztvevők fordulnak felé. Szuperképessége a túra teljes időtartama alatt szóval tartani és haladásra ösztökélni a figyelemzavaros túrázókat.


Hogy kezdődött a barlangi élményterápia?


A: A szakosztály alapítója, Vera barátnőm a Nemzetközi Pető Intézetben dolgozott konduktorként, a hobbija pedig a barlangászás (és a hegymászás) volt. Először az általa fejlesztett gyerekeknek jutalomból ajánlotta föl a barlangi élmény lehetőségét.


T: Időközben kiderült, hogy ezek a Mátyás-hegyi-barlangban tett túrák nemcsak élményt adnak, hanem jelentősen hozzájárulnak a gyerekek fejlesztéséhez is.

Az a mozdulat, amit a tornatermi mozgásórán kínszenvedés, vagy csak unalmas több százszor elvégezni, a barlangban észrevétlenül megy.

Honnan érkeznek hozzátok a fiatalok?


T: Különböző speciális iskolákkal, intézményekkel és az ott dolgozó gyógypedagógusokkal, konduktorokkal vagyunk kapcsolatban. Minden alkalom előtt egyeztetünk velük. Ők döntik el a fiatalok képességei, erőnléte, állapota alapján, hogy kiket hoznak, hozhatnak el a túrára. Ők szervezik a csapat idejutását és a fiatalok hazaszállítását is. Ehhez anyagi támogatást a MOL Alapítvány pályázatai és más adományok jelentenek. Alkalmanként más-más intézmény diákjait fogadjuk, de ha marad hely, a csapat olykor kiegészül akár évek óta visszatérő, régebbi tagokkal is.


Kik mehetnek le a barlangba és kik nem?


T: Szinte mindenki jöhet. Mozgásszervi vagy értelmi fogyatékossággal élők, látás- vagy hallássérültek, autizmussal élők, ADHD-s fiatalok is barlangásztak már velünk a „Matyiban”. Sok esetben halmozottan sérültek a „versenyzőink”. Nagy előny, ha az illető jól tud kapaszkodni. Ám ha mégsem, akkor is megoldjuk a helyzetet.


A vízválasztó gondolom a létra…


B: Igen, a lejárat technikailag a legnehezebb része a túrának, mert kapaszkodni kell. Az egyik kissrác az anyukájával jött először, és Tamás egy kézfogással kezdte a felmérést. Ebből tudta, mennyi segítség kell a lejutáshoz. Az először túrázókat mindig biztosítjuk, mert nem tudhatjuk, mire hogyan reagálnak, milyen nehézségeik támadnak.


A: Van, amire egyáltalán nem számítunk. Egy nagyothalló fiú például észrevette, hogy koszos lett a keze a létrától. Simán elengedte a vasat és porolni kezdte a kezét, miközben mi hiába kiabáltunk, hogy fogja meg a létrát.


B:

Van olyan is, aki lefelé önállóan megy, de a túra végére túlságosan elfárad. Ilyenkor kötéllel biztosítjuk, és minél észrevétlenebbül igyekszünk segíteni, nem csorbítva az önállóságát.

Aki könnyebb, azt a combomra szoktam ültetni kicsit, a többieket meg megtámasztom, vagy kézzel a következő fokra igazítom a lábát.


A: Nálam az vált be, hogy a vállamra ültetem, így a súlyból leveszek, de továbbra is ő kapaszkodik és húzza magát.



Hogyan osztjátok be a csapatot, a segítőket és a túrázókat?


B: Amikor átöltözünk, csoportbeosztást készítünk. Akár 4-5 részre bontjuk a létszámot a várható haladási sebesség szerint. Így a gyorsabbak nem toporognak a lassabbak mögött, és mindenki „testre szabott” kihívás elé állhat, hisz a kis csapatok más-más útvonalat járnak be. Miután visszatérünk, átöltözünk és a fiatalok elmentek, mi még leülünk és megbeszéljük, hogy melyik csoportban mi történt, melyik túrázó hogy haladt.


A: Igyekszünk úgy alakítani a csoportokat, hogy a gyógypedagógusok és az esetleg velünk tartó szülők ne a saját gyerekeik, tanítványaik mellé kerüljenek, mert úgy vettük észre, hogy nagyon nehezen engedik el – szó szerint is – az ismerős kezeket. Így viszont nincs megfelelési kényszer a fiatalokban, a felnőttek pedig másokkal szerezhetnek hasznos tapasztalatokat.


T: A barlangban mások a szabályok. A föld alatt a gyógypedagógusok is inkább résztvevők, bár nyilván segítenek is, hiszen ez a szakmájuk, mégsem ők vezetik a terápiát.


Hogy áll össze az önkéntesek csapata?


T: Mindannyian gyakorlott barlangászok vagyunk, biztos helyismerettel, és szívesen töltjük a szabadidőnk egy részét sérült fiatalokkal. Mindenképpen kell a csapatba vizsgázott barlangi túravezető, csak ő kaphat kulcsot a vasajtóhoz. Egy túravezető legfeljebb 9 másik személyt vihet le, tehát ha nagyobb csapat jönne, több túravezetőről és persze több önkéntesről is kell gondoskodnunk.


Mi kell ahhoz, hogy jó segítői legyetek a „versenyzőknek”?


A: Türelem. A barlangban néha szükség van egy-egy, addig soha nem gyakorolt mozdulatra. Nekem folyamatos biztatás mellett „csak” meg kell várnom, amíg az a mozdulat megszületik. Itt előny, hogy nem vagyok segítő szakember, mert ők csupa jószándékból és szakmai alapon nekiállnának segíteni. Nekünk itt más az eszköztárunk. Sokszor csak türelem kell. Ha akarnám se tudnám siettetni a túrázót, mert nem tudom kitalálni, mi módon fogja végül megoldani a kihívást.


B: Az a dolgunk, hogy hagyjuk őket, jussanak előre, ahogy tudnak. Megmutatjuk, mi hogyan csináljuk, de ha neki máshogy kényelmesebb, akkor hagyjuk. Most például mutattam az egyik helyen a kisfiúnak, hogy itt mi általában négykézláb megyünk át. Ő máshogy csinálta és ügyes volt. Én meg figyeltem rá, megfogtam a kapucniját, nehogy véletlenül lefejelje a földet…


A:

Azt szoktam mondani, hogy a barlangász segítő olyan legyen, mint egy puha kő, hogy rá essen a túrázó, ha úgy adódik.

B: Az esések megelőzésében és egyáltalán, a haladásban egy figyelemzavaros túrázónál például végtelen kreativitásra van szükség. Ő mindenhova menne, mindent nézne, ráadásul nincs veszélyérzete, nekem meg nem elég folyamatosan rajta tartani a szemem, de még szóval is kell tartanom, hogy haladhassunk. Ez talán a legfárasztóbb a túrában, ha végig nyomni kell a sódert.


A: És nem árt a humor sem. Verától lestem el, hogy nincs tabu, a túrázókkal is ugyanúgy lehet viccelni, mint bárki mással. Emlékszem, egyszer valaki nehezebben jutott át egy szűkületen. Vera megkérdezte: „Mi van, útban van a lábad?” „Igen. Lecsatolhatom?” Én meg csak néztem, mert nekem föl se tűnt, hogy műlába van az illetőnek. Le is vette, ügyesebb volt nélküle.


B: Arra viszont figyelnünk kell, hogy az ügyességet megkülönböztessük a túl laza ízületek miatti hajlékonyságtól. Tudni kell, melyik mozdulat milyen sérülésveszéllyel járhat. A barlangi mentés bonyolult és hosszadalmas dolog, nem szeretnénk, hogy szükségünk legyen rá.


A: Óvatos duhajként próbálkozunk és figyeljük, ki mire képes. Mivel nem vagyunk mozgásterapeuták, nincsenek előfeltevéseink, hogy ki milyen mozdulatokra képes és melyekre nem. Számunkra minden lehetséges. Az egyik új kislányt például szokásom szerint „fölakasztottam” a falra, azaz megmutattam, hogyan támaszkodjon és kapaszkodjon önállóan. Szépen haladt a fal mellett. Nem volt ebben semmi meglepő addig, amíg a gyógypedagógus meg nem látta, hogy egymás mellett jövünk kifelé. Szinte kiszaladt a barlangból szólni az édesanyának. Addig ugyanis mindenki úgy tudta, hogy a kislány csak kézen fogva képes haladni! Az évek során sokat fejlődött. Megtanult figyelni a kezére, irányítani a saját mozdulatait. Megtanulta fölemelni a fejét és megerősödtek a nyakizmai, mert a szűkületekben muszáj volt előre néznie. Mindez a barlang nélkül nem biztos, hogy sikerült volna.



Mi motiválja a „versenyzőket” a részvételre?


B: Maga a barlang! Van, aki a társaitól hall a lehetőségről és előfordul, hogy akár egy évig is szorgalmasan küzd azért, hogy bekerülhessen a csapatba. Egy leányzónak majdnem másfél évbe telt, míg kifejezetten a barlang kedvéért megtanulta szabályozni a vizeletürítését. Az ő esetében a fejlődés már az előtt elkezdődött, hogy lement volna a létrán…


A: Egy anyuka mesélte, hogy a gyermeke sokféle fejlesztő foglalkozást kipróbált, de legkésőbb a harmadik alkalom után mindet abbahagyta. A barlang mellett azonban évekig kitartott. Akkora lett a „szerelem”, hogy amikor a nem beszélő, képekkel kommunikáló lány meglátott egy barlangos képet, azonnal rohant összeszedni a ruháit, mert azt hitte, ide indulnak.

Annyira szeretnek jönni a túrázók, hogy mindent megtesznek a barlangért. Egy srácról megtudtam, hogy matekórán nem elég figyelmes. Legközelebb mondtam neki, hogy figyeljen matekon, mert csak akkor jöhet a barlangba! (Mi mondhatunk ilyet, mert nem vagyunk a tanárai…) Már ott lent megígérte, hogy figyelni fog és tényleg! A gyógypedagógus, aki nem tudott a mi kis megállapodásunkról, pár hét múlva mesélte, hogy nem tudják, mi történt, de nemcsak a mozgása javult a srácnak, hanem egyre jobban igyekszik figyelni az órákon! Hát, a barlangi levegő csodákat tesz!


És a híres végpontcsoki is motivál, igaz?


B: De még hogy! Sokakat lendít előre a haladásban a tudat, hogy a túra legtávolabbi pontján, egy nagyobb teremben megpihenve ehetnek pár kockányi csokit vagy egy kis gumicukrot a visszafordulás előtt. A finomságnak nagy szerepe van, ez ad energiát a visszaútra.


A: És hosszú távú hatása is van! Egyszer épphogy csak letelepedtünk, még ki se bontottam a csokit, amikor az egyik túrázónk mindenkit félrelökve előrecsörtetett. „Adjál csokit!” – hangzott a „kérés”, mert időközben én szépen visszacsomagoltam a táblát. Elmagyaráztam, hogy amikor valakit félrelök, a másik beleeshet a szakadékba, beütheti a fejét stb. Ezután elkezdtem gyakran szólni neki, hogy forduljon vissza és segítsen a következőnek. Addig-addig, hogy a következő alkalommal már ő jött oda hozzám: „Láttad, hogy segítettem, pedig nem is szóltál?” Az már csak hab a tortán, hogy a suliban is felfigyeltek arra, hogy együttműködőbb lett. Mondom, a végpontcsokinak varázsereje van!


Milyen kapcsolat alakul ki köztetek és a „túrázók” között?


A: Aki ide lejön, arra egyenrangú emberként tekintünk, ahogy annak idején Verocs is tette. Lehet, hogy ami nekünk 3 perc, az neki másfél óra lesz. Lehet, hogy 10 métert halad a kétórás túrán. De legyőzi önmagát! És lehet, hogy más készségekben simán lepipál minket!

A gyengénlátó túrázók például pár alkalom után jobban tájékozódnak, mint én a lámpámmal, a szememmel, a térképpel és a helyismeretemmel.

Ennek lehet hátránya is! Volt egy eset, amikor két vak fiatal „megviccelt”. Egy ismerős, biztonságos résznél kérték, hadd menjenek kicsit előre. A következő teremig engedtem őket, de csak azzal, hogy a lámpát nem kapcsolhatják le. Röhögtek, hogy nekik az nem is kell, de mondtam, hogy nekem viszont igen, hogy lássam őket. Egy perc múlva, amikor a harmadik pácienssel átjutottunk egy számára nehezebb szakaszon és körülnéztem, nem láttam a két előresietőt. Se fény, se hang, se szuszogás. Egyszer csak hallom egy beszögellésből, hogy „Hihihi”. A frászt hozták rám.


B: Sok mindent megosztanak velünk a túra alatt, főleg a kisebb gyerekek. Így könnyű őket szavakkal is motiválni. Sok-sok visszatérő „versenyzőnk” van, ragaszkodnak a barlanghoz és hozzánk. Azt hiszem, ez kölcsönös.


Milyen nehéznél is nehezebb helyzetekbe keveredtetek az évek során?


A: Nincsen nehézség! Mindent megoldunk!


B:

Nagyon nehéz például haladásra ösztökélni azt a fiatalt, aki nem hall vagy nem lát. Vagy elérni, hogy a figyelemzavaros jórészt a lába elé nézzen. De annak a túrázónak se könnyű megfelelő mozgásformát találni, aki szinte alig tud magától mozogni.

A barlangban letesszük a földre és meglátjuk, mit tud, aztán kitalálunk valamit. Például enyhe lejtőn behajlítja a lábát, megtámasztjuk és kinyújtja, így hernyózva tud haladni lassanként. És hogy mindez ne legyen unalmas, mondókázunk közben. És persze mi is kifáradunk, kiizzadunk rendesen!


A: Vannak egészen váratlan helyzetek is. Egy bentlakásos iskolából érkezett kislány például, amikor le kellett volna ülni a haladáshoz, csak állt és elkezdett sírni. Kiderült, hogy attól fél, hogy a nevelőnő nem fogja időben kimosni a ruháját és kikap otthon az anyukájától, ha koszosan viszi haza. Megnyugtattam, hogy a néni ki fogja mosni a ruhát, itt pedig az a feladat a barlangban, hogy minél koszosabbak legyünk!



Egymásnak is segítenek a túrázók?


B: Még azok is átveszik ezt az attitűdöt tőlünk, akik halmozottan sérültek. Egy nem halló, nem beszélő kislánynak például megérintettem azt a lábát, amelyiket emelnie kellett és rámutattam a helyre, ahova tegye. Miután ügyesen megcsinálta, hátrafordult, és a következő lánynak ugyanazokkal a mozdulatokkal elmutogatta, mit kell csinálni.

Ha rendszeresen járnak, előbb-utóbb igazi segítők válnak belőlük. Van egy nagyfiú, akinek hatalmas szíve-lelke van, nagyon megbízható, sokat segít az öltözőben a kicsiknek, beállítja a többiek sisakját stb. Olyannyira természetes ez már nekem is, hogy néha önkéntelenül szólok neki, hogy add tovább a többieknek… és ebben a pillanatban eszembe jut, hogy ő nem hall!


Mit mondanak az élményeikről maguk a résztvevők?


A: Sokszor mondják, hogy ők már barlangászok! Emlékszem, egy kissrác az első alkalom után megkérdezte: „Holnap mondhatom az iskolában, hogy barlangász vagyok?” „Édes szívem, persze, hogy mondhatod!”


B: Főleg az erősen mozgáskorlátozottak, vagy a sokat otthon lévők életében maga a csoporthoz tartozás a legnagyobb élmény. Hogy van a családján kívül egy másik társaság, ahol otthon érezheti magát. Abszolút barlangászként tekintenek magukra. Az egyik táborban például egy kerekesszékes kislány meghallotta, hogy valaki leszólta a barlangászokat. Azonnal hangosan kikérte magának a dolgot, így kezdte a mondatot: „Mi, barlangászok…”


Van, ami csak a barlangban sikerül valakinek?


A:

Kaptunk már olyan visszajelzést, hogy egy féloldali bénult túrázónknak izomláza van a „béna” oldalán. Önkéntelenül mégiscsak használta támaszkodásra, vagy apró mozdulatokra.

Ezért biztatunk mindenkit, hogy használja a kevésbé ügyes testrészeit is. Sőt, kifejezetten olyan helyre visszük, ahol a rosszabbik oldalát is kell használnia.


B: A barlangba nem viszünk járókeretet vagy kerekesszéket. Ez felszabadulás a „versenyzőknek” is. Vicces eset volt, amikor a program végi kávézás után indultunk haza és utánunk szóltak, hogy a járókeretet ne hagyjuk ott! A tulajdonosa egészen megfeledkezett róla…


A: Nekem két évembe telt, amíg sikerült rábeszélnem egy erős gerincferdüléssel élő nagylányt, hogy próbálja ki a barlangot a tartásjavító korzettje nélkül. Azóta az öltözőben marad a segédeszköz, ő pedig jöhet olyan útvonalakon is, ahová addig nem fért be a páncéljával. Ez hatalmas önbizalmat ad neki.



Az élményterápia módszerre utal a mottótok „Nekik élmény, nekünk terápia”. Hogy értitek ezt pontosan?


T: A „versenyzőink” kalandként élik meg a túrát, nem úgy gondolnak rá, mint egy fejlesztő foglalkozásra. Észrevétlenül fejlődnek – és nem csak a mozgásukban! Magabiztosabbak lesznek és jobban odafigyelnek egymásra.


B: Alkalomról alkalomra látjuk, mennyit fejlődnek és azt is, hogy hihetetlenül élvezik a kalandot. Jól érzik magukat, ahogyan én is, mert tudom, hogy értelmes dolgot csinálok. Ráadásul jöhetek bármilyen fáradtan, esetleg rosszkedvvel, innen mindig feltöltődve megyek haza. Mert látom a visszatérő túrázók életfelfogását. Nehezen, de mégis megoldják az akár nagyon nagy kihívásokat is. És életvidámak!


A: Nekem is nagyon sokat adnak a kedd esték. Mintha terápiára járnék… A hétköznapi hajtás után lelassulok a barlangban és felteszem magamnak a kérdést, hogy hova is rohanok amúgy? És nem győzöm csodálni, mekkora erő van a túrázókban! Ha a padlón vagyok, arra gondolok, hogy ha nekik van erejük az élethez, akkor én nem nyavalyoghatok a kis nyűgjeim miatt. És az a legszebb, hogy ők is tudnak segíteni nekem!

Egy nehéz életszakaszomban, amiről persze nem beszéltem nekik, egy nagyothalló kislány például egyszer csak odajött, átölelt, megfogta a fejem és azt mondta: „Ne legyél szomorú!”

Nem csoda, hogy 20 éve függő lettem. Ha abba kéne hagynom, lehet, hogy pszichológushoz kéne fordulnom…


Este 10 óra lett, mire befejeztük az interjút. Rengeteg élmény ért, mégsem érzek fáradtságot. Engem is megbabonázott a hely szelleme, a „versenyzők” ügyessége, az önkéntesek lelkesedése és a sok történet. Amikor együtt kilépünk a kávézó ajtaján, már hó borítja a tájat – de odalent minden változatlan! A barlang és a Verocs Szakosztály önkéntesei jövő kedden is várják a túrázókat.

BLOG