Már hagyomány, hogy fogyatékossággal élő gyerekek testvéreinek tartunk mesecsoportot az Egy sima, egy fordított - Egyesület az Inklúzióért égisze alatt. Egyesületünk egyik alapítója, Élő Fruzsina kérte föl két, hozzá hasonlóan meseterápiában jártas ismerősét a feladatra. Ők hárman mesés csapatot alkotnak! Ezúttal Saroltának és Dórának adjuk át a szót, hogy meséljenek nekünk az élményeikről.
NÉVJEGY
Bata Sarolta és Rapavi Dóra
Húsz éve vagyunk barátnők. A gimnázium óta gyakorlatilag folyamatosan együtt képződünk: magyar szakon (bölcsész és tanár), alkotó-fejlesztő meseterápiás képzésen, 2020-ban pedig egyszerre mentálhigiénés szakemberképzésen. Anyák is nagyjából egyidőben lettünk, és azóta mindketten három gyereket nevelünk. Sok mindenben különbözünk, de a fontos dolgokban egyformán gondolkodunk.
Elmeséljük nektek, milyen is az „Ahol a madár se jár” mesecsoport.
A gyerekek sok figyelemre vágynak, de ezt a figyelmet sokszor még a „sima” családokban is nehéz megadni. Ha pedig van „fordított” gyerek is a családban, akkor különösen nehéz. Ezen gondolkozva merült fel bennünk az ötlet, hogy
milyen jó lenne egy olyan mesecsoport, ahol azok a gyerekek kerülnek a középpontba, akiknek van fogyatékossággal élő testvérük.
Hogy ezúttal az ő vágyaikra, az ő nehézségeikre, az ő igényeikre koncentrálhassunk. Így vette kezdetét a mi „Ahol a madár se jár” mesecsoportunk, amelyet hárman, Bata Sarolta, Élő Fruzsina, Rapavi Dóra vezetünk.
Számtalan család jelentkezett, már az első csoport meghirdetésekor is. A kedves, gondoskodó és sokszor lelkiismeret-furdalással küzdő szülők nagyon örültek, hogy megszületett az ötlet és a csoport. Végre lesz egy kis idő, ami csak a tesóké, csak nekik szól!
Élmény volt megismerkedni a szülőkkel az előzetes konzultációkon, ahol meséltek nekünk a csoportba készülő gyerekükről: mit szeret csinálni, milyen a helyzete otthon, illetve az intézményben, ahova jár. Izgatottan készülődünk ilyenkor. Találgatjuk, milyen mese tetszene nekik; milyen hosszú legyen, hogy végig is tudják hallgatni; hogyan tudnak egy-egy meséhez kapcsolódni, és az a mese hogy tud nekik segíteni; milyen játékokat játsszunk; mit alkossunk… Számtalan kérdés, amit újra és újra felteszünk magunknak.
Sosem konzervekből dolgozunk: mindig az adott csoport igényeire és szükségleteire próbálunk odafigyelni.
Nem véletlenül vagyunk ám hárman! Minden pár szemre és kézre nagy szükség van! Hol sárkánykodni kell azzal, aki erre vágyik, hol vécére kísérünk valakit, hol egy asztal alá kell bebújni valamelyikünknek, hogy megvigasztaljuk a szomorkodót, hol a ragasztó nem akar megfelelően működni, hol két futkosó energiáját kell jó mederbe terelni, de közben a foglalkozásnak haladnia kell. Csak egymásra nézünk, és már tudjuk is, kinek mi a dolga.
Már három tízalkalmas mesecsoportot vittünk együtt végig. Egyre könnyebben olvassuk a gyerekek jelzéseit, és egyre jobban egymásra is hangolódunk mi, vezetők: kinek mire van éppen figyelme, energiája - ez a legszuperebb együttműködés!
A csoportfolyamatokon dolgoztunk már finn, lapp, skót, ír, francia, magyar, burját, irokéz és cseroki indián, angol, orosz, eszkimó, erdélyi szász, mianmari, tibeti mesével - és könnyen lehet, hogy valamit kifelejtettünk, mert mire eljutunk a valóban elmesélt történetekig, rengeteg mesét olvasunk, ízlelgetünk.
Harcoltunk sárkánnyal, boszorkánnyal, kígyóval, manghatájjal, győztünk összefogással, furfanggal és erővel egyaránt, menekültünk és szembe szálltunk
- hiszen a különböző ellenfelek más és más stratégiát igényelnek.
Építettünk házat, amiről először csak reméltük, hogy nem kecskebogyóból van - mint a francia mese jércéinek építménye - aztán meg is bizonyosodtunk róla, hogy stabil az építmény. Hajóztunk, léghajóztunk, kalandoztunk földön, vízen, levegőben. Megmentettünk másokat és megmentettek minket. Segítettünk a testvérünknek, és azt se hallgattuk el, hogy vannak nagyon zavaró dolgai. Örültünk a jó élményeknek, de azt is megengedtük magunknak, hogy dühösek, zavartak, frusztráltak, unottak, fáradtak legyünk, hogy féljünk egy-egy helyzetben.
Nagyon remek lányokat és fiúkat ismertünk meg, akik beletették magukat a mesékbe, a helyzetekbe, nem féltek megmutatni önmagukat és a nehezebb érzéseiket, a figyelemkereső és sokfelé figyelő arcukat egyaránt. Velük együtt pedig igazán odafigyelő, nagyon lelkiismeretes, jófej családokkal kerültünk kapcsolatba, akik hétről hétre megoldották, hogy a város másik feléből, vagy akár vidékről jelen lehessenek a gyerekek a csoportban.
Mindig hálatelt szívvel hallgatjuk a folyamat végén a szülőket, akik azt mesélik, hogy a gyerekeknek máris hiányzik az épphogy befejezett csoport;
hogy bár nehezen indultak el a fárasztó iskola után, a csoportfoglalkozás végén már csillogó szemmel mentek haza; hogy egész héten a keddet várták; hogy nyugodtabban teltek a napok; hogy kifejeződhettek régen feszítő, de nem előkerülő haragok; hogy mennyire értékes volt az az idő, amit végre dedikáltan az „egyszerűbb” gyerekükkel töltöttek, akivel kevesebb a kötelező kör, és így a saját idő is.
Szeretettel gondolunk egyenként az összes gyerekre, akik jártak valamelyik tesócsoportunkba, emlegetjük a vicces és szívmelengető megmozdulásaikat, és boldogok vagyunk, amikor egy pikniken, egyéb programon vagy éppen véletlenül, a villamoson újra találkozhatunk.
Nagyon hálásak vagyunk a MOL Alapítványnak és egy magántámogatónak, hogy mindezt lehetővé tették számunkra! Reméljük, minden félévben sikerül egy-egy csoportot elindítanunk, mert
ez az ingyenes, tízalkalmas folyamat nagy segítséget jelent sok-sok családnak,
és nem utolsósorban mi is nagyon-nagyon szeretjük a közös munkát, szárnyalunk az együttműködésben. Nagyon várjuk a lehetőséget, hogy beléphessünk a következő csapat mesevilágába!