Dobszerkó az egész világ!


Gál Dániel dobos, akit a véletlen és a spontán bejelentkező tanítványok „avattak” dobtanárrá. Nem is akármilyenné! Sok autizmus spektrumzavarral érintett és figyelemzavaros ember jár hozzá, sőt, egyre több gyógypedagógus is. Mit ad a dobolás a tanítványoknak és mit a tanárnak? Danit a tapasztalatokról, a szülői visszajelzésekről és az új tervekről is kérdeztük.





NÉVJEGY


Gál Dániel a Budai Dobiskola megálmodója, oktatója. Kisgyerekkorától üti a ritmust mindenütt. Színpadon képzelte el az életét, de ma már szívesebben oktat, mert egy évtizede tapasztalja a dobolás áldásos hatásait „sima” és „fordított” tanítványain egyaránt. Az óráján valahogy mindenki kisimul…







Mit tartasz a legfontosabbnak magadról elmondani?

Szeretek adni, mindig is szerettem. Eleinte zenét, most már inkább a zenélés örömét. A klasszikus „jobb adni, mint kapni” mondást én átírnám. Ha adok, akkor kapok is, ezért úgy mondom, hogy „jobb adni és kapni”. A zene szeretetén keresztül próbálok kapcsolatot tartani az emberekkel. Mert a zene ugyan megfoghatatlan, de bárki képes elsajátítani családi, szociális és egészségügyi állapottól függetlenül.

Bármilyen „címkét” is kap másutt, itt ez nem számít. Itt csak az ember és a zene van!

Hogyan lettél dobos?

Nem tudok zenész felmenőről, ennek ellenére én püfölök mindent, mióta az eszemet tudom. Talán a gospelkoncertek tetszettek meg, ahová anyukámmal jártunk. Öt-hatévesen aztán, amikor otthon már több ülőalkalmatosságban is kárt tettem, a szüleim elvittek a művelődési házba, ahol Zsuzsa nénitől tanulhattam klasszikus dobot. Szerettem, de amint lehetett, átnyergeltem a könnyűzenére, az érdekelt igazán. Mondtam is a szüleimnek, akik amúgy műszaki pályára szántak, hogy dobos leszek.


És hogyan lettél dobtanár?

Nekem nagyon pozitív élményeim voltak a zenetanulással és szerettem volna, ha más is átéli ezt. A dobtanáraim inspiráltak, bár eleinte egyáltalán nem gondoltam arra, hogy én tanítani fogok. Abszolút a színpadon képzeltem el magam. Doboltam több rock- és jazz-zenekarban, jól éreztem magam. Aztán egyre többen jöttek oda hozzám a koncertek után, hogy tetszik, amit csinálok, szívesen tanulnának tőlem!

Nem tudtam nemet mondani, belevágtam. Húszéves voltam, nem tanultam tanítani, de a korábbi tanáraim mentorként segítettek. Nagyon ösztönzőleg hatott rám ez a munka. Több mint tíz éve tanítok és bár a zenélést sem hagytam abba, a tanítás már sokkal jobban érdekel.


Mitől mások a te dobóráid?

Rájöttem, hogyan lehet élménnyé tenni a tanulást. Igyekszem kerülni az intézményesített zeneoktatás hátulütőit. Azt erősítem a tanítványaimban, amiben jók, és amit szeretnek csinálni. Saját tapasztalatból tudom, hogy ez mennyire inspiráló!

Fontos, hogy ne kényszerből, ne valamilyen elvárás miatt jöjjenek dobolni a srácok. Mindig újítok, szeretek műfajokat összemosni, kísérletezni, kedvet csinálok a zenéléshez. Személyre szabott módszerekkel dolgozom, nincs két egyforma tanítványom, ezért nincs két egyforma órám sem.


Hogyan kezdtél „fordított” fiatalokkal foglalkozni?

Véletlenül. Összeismerkedtem egy szakpszichológussal, aki azért járt hozzám, mert a saját pácienseivel a zenén keresztül akart foglalkozni, kutatásokat akart végezni. Nem mellesleg ő maga is figyelemzavaros volt. Ő nyitotta rá a szemem erre a világra. Később elsodródtunk egymástól, de engem addigra „megfertőzött”. Ráadásul elkezdtek hozzám járni a páciensei, a szülők egymásnak adták a kilincset. Nem tudtam, nem tanultam, hogyan kell bánni ezekkel a gyerekekkel, de ösztönösen ráéreztem. Őket a szokásosnál is többet kell motiválni, lelkesíteni.


Mik a szuperképességeid?

Azt szokták mondani, hogy nagyon türelmes vagyok. Ez tényleg a tanítás kulcsa abból a szempontból, hogy a tanítvány hogyan éli át a folyamatot. Nálam nincs kötelező tananyag, sőt, vizsga sincs, így erre nem kell figyelnem, csakis a gyerekre. Persze vannak kitűzött célok, de ezek egyénre szabottak és rugalmasak. Mondjuk, olyasmit tűzünk ki, hogy megismerkedjen az általa kedvelt stílussal, esetleg pár másikkal is, be tudjon mutatkozni egy zenekar tagjaként vagy az dobgálánkon.

Messze elkerülöm a büntetés minden formáját. A közoktatásban ezeket a gyerekeket annyi „minősítés” éri, annyi fekete pontot kapnak, hogy itt fordítunk a dolgon: motiválom őket, dicséret van és jutalmazás. Azt emelem ki, azt erősítem meg, amit jól csinál. Mindig kedvelt zenére dobolunk, rendes dobszerkón, így már az első alkalomtól érezhetik, milyen élmény színpadon lenni.


Milyen eredményeket értek el együtt a tanítványaiddal?

Engem is meglep, hogy milyen jelentősek a dobolás pozitív „mellékhatásai”. Egyértelműen javul például a koordináció. Mi is így látjuk az órán, de a hatás szerencsére tartós, a szülők és pedagógusok számára is nap mint nap érzékelhető. Javulnak a reflexek, a tanítványok jobban tudnak koncentrálni, hosszabban képesek figyelni – nemcsak itt, hanem az iskolában vagy otthon is.

Ezzel összefügg, hogy a kívülálló szemszögéből jobban „viselkednek” a dobolók, mint korábban, amikor még nem jártak hozzánk.

Kidobolják magukból a feszültséget, megnyugszanak, jobb lesz a hangulatuk, javul a magaviseletük és kezelhetőbbé válnak.

És ami még megdöbbentőbb: többen beszámoltak róla, hogy tisztult, olvashatóbbá vált a gyerekek kézírása. Azaz a finommotoros fejlődés is egyértelmű. Engem is visz előre ez a rengeteg pozitív visszajelzés!


Hogyan élik meg a dobórákat a tanítványaid?

A legtöbben azonnal beleszeretnek a dobolásba és nem egyszer már az első óra közepén kirohannak a szülőkhöz, hogy kell otthonra is egy dobszerkó! (Még szerencse, hogy már létezik elektroakusztikus változat, ami panelban is „szomszéd-barát”.) Nem csoda, hogy élvezik a zenélést, mert itt flow-élményben van részük, amit délelőtt az iskolában ritkán élnek át. Nálunk kikapcsolják a külvilágot, csak a dobra koncentrálnak. Máshogy viselkednek, mások a reakcióik is, mint egyébként. Aki kényszertartásos, annak „elfelejt” önálló életet élni a keze, ha az ütőt fogja. Aki amúgy rohangál és képtelen pár pillanatnál hosszabban figyelni, itt néhány foglalkozás után már csak akkor pattan fel óra közben, ha mozgásos gyakorlatokat csinálunk. A túlhallásos tanítványok között (akik különösen érzékenyek a hangokra és sokszor csak hangtompítós hallásvédővel tudják elviselni a környezet ingereit – a szerk.) pedig van, akit itt nem zavar az extrém erős hang, „füles” nélkül dobol.

Van olyan tanítványom is, aki nem beszél, ezért nem kapok tőle közvetlen visszajelzést, mégis érzem, hogy jó úton haladunk. Egyik esetben csak sokkal később, egy blogbejegyzést olvasva derült ki számomra, hogy nagyon élvezi az órákat. (Ez a bizonyos tanítvány Pataki Panka, aki már adott interjút a Blogunkba – a szerk.)


Te hogyan fogalmaznád meg, mi történik az órákon?

Jó kedvet és motivációt adunk a tanítványoknak. Itt mosolyból sok van, görcsből egyre kevesebb.


Szájról szájra jár az óráid híre…

Nagyon jó érzés, hogy hozzák egymást a tanítványok, a szülők Facebook-csoportokban osztják meg tapasztalataikat… Időközben bővültünk, már hárman oktatunk. Dávid kollégám a volt tanítványom, szintén dobos és hivatalosan is dobtanár. Levente pedig dobos és emellett gyógypedagógus is.


Hova fognak elférni az új tanítványok?

A budai oldalon szeretnénk két új helyszínt nyitni. Mindenkit várunk a dobok világába, fiatalt, idősebbet, simát és fordítottat, teljesen kezdőt és tapasztaltabbat egyaránt. Pár hónapja például jár hozzám egy gyógypedagógus hölgy, aki húsz éve sérült gyerekekkel foglalkozik, felüdülés számára az óra, imádja csinálni. Nyitottak vagyunk külső helyszínekre is, szívesen vállalunk kitelepülést, ahová természetesen nem a hangos szerelést, hanem az elektroakusztikus verziót visszük. Idén először pedig dobtábort is szervezünk!


A terápiás vonalat is erősítenétek?

Mivel látjuk a kedvező „mellékhatásokat”, igen. Az elméleti háttérrel is szívesen foglalkoznánk mélyebben. Sok nemzetközi publikációt olvasok és szerintem

itt az ideje, hogy mi is közzé tegyük az autizmus spektrumzavarban érintettekkel kapcsolatos tapasztalatainkat.

Tudományos cikkben szeretnénk bemutatni a módszerünket, amihez egy gyógypedagógussal hamarosan kutatást indítunk.



Mi az álmod?

A dob szerintem a világ legnehezebb hangszere, de tanulható és sikerélményt ad! Azt szeretném, ha ezt minél többen átélnék. Azért is szívesen dolgozom, hogy a dobolás – mint terápiát kiegészítő lehetőség – híre minél több gyógypedagógushoz eljusson. Képzést is tervezünk nekik. Emellett egy egyesületet vagy alapítványt is szeretnénk, hogy minél többeknek vihessünk ritmust az életébe.


Ha egyenpólót terveznél magatoknak, milyen üzenetet írnál rá?

Talán azt, hogy „Válj azzá, akivé szeretnél!”, vagy azt, „Dobszerkó az egész világ!”


A szokásos kérdésemet, hogy milyen csodakütyüt találnál fel, amivel segíthetsz a fordítottaknak, már fel sem teszem, mert úgy tűnik, nincs itt semmi feltalálnivaló, a dobszerkó létezik! – a szerk.

BLOG