Hány százalékkal kéne inkluzívabb világ?
Nem eggyel, mégis sok 1% sokat segíthet! De pontosan min is?
Elkezdődött a tavaszi egyszázalék szezon. Hatalmas zajban kell hangosan kiabálni, hogy ide ide, nekem, nekem! Mint tesiórán, amikor kosaraztunk. Amit amúgy én, személy szerint, utáltam, mert mindig fellöktek a nálam nagyobb, erősebb, valamint elszántabb lányok. Most is vannak nálunk nagyobbak, és erősebbek, de talán az elszántságunk nekünk se kicsi már.
Most itt azt szeretnénk elmondani, hogy mire vagyunk olyan elszántak, hogy tulajdonképpen mire adod az 1%-od, ha nekünk adod. Mert az talán kevés magyarázat, hogy az inklúzióra. De amúgy arra.
Ebben az évben igazán alaposan megtapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor be vagyunk zárva, el vagyunk szigetelve, nincs semmi jó szórakozásunk, ugyanazon az akárhány négyzeméteren kell eltöltenünk az időnket minden áldott nap. Érezzük az unalom és a fásultság zsibbasztó, fojtogató markát az agyunkon és lelkünkön. Vagy minden nap főnixmadárként felkelve próbálunk mindezen úrrá lenni, és csakazértis élni valami életszerű életet.
Nos az van, hogy vannak emberek, akik így élnek amúgyis. Azok az emberek és azoknak az embereknek, gyerekeknek a családjai, akik valamilyen fogyatékosság miatt nehezebben tudnak kint kvaterkázni a világban. Mert az, mondjuk, nem akadálymentes, és ezzel kapásból nem megközelíthető, vagy csak nem elég barátságos, és mindig csak bámul meg sutyorog. Vagy mert azt mondja, maradj csak otthon, nincs rád szükség, ne dolgozz, úgyse értesz semmihez, túl bonyolult lenne téged foglalkoztatni, inkább maradj otthon. Vagy azt: sajnos az ön gyereke nem való ebbe az iskolába, túl izé, meg hogyishívják, értse meg anyuka, a többi gyerek, meg hát a pedagógusaink nem erre vannak kiképezve. Maradjanak otthon, majd kimegy az utazógyógypedagógus. Vagy csak simán nincs is iskola.
És az csak egy dolog, hogy otthon ülni, nem társaságban lenni, elszigetelődni, (most már mind tudjuk, hogy mennyire) szar. De ezek az emberek nem csak társasági életüket tekintve, hanem anyagi helyzetüket, és végső soron lelki és ennélfogva fizikai jóllétüket tekintve is elindulhatnak a lejtőn. Ha nincs munka, ha nincs szórakozás, ha nincs semmi…
Szerencsére egyre több szuper szervezet és kezdeményezés van, akik azon dolgoznak, hogy a fogyatékkal élő és spéci emberek, illetve ilyen gyerekeket nevelő családok helyzetén változtassanak. Van, aki iskolát vagy foglalkoztatót alapít; van aki segít bulizni; van, aki inkluzív színházat csinál; van, aki esélyegyenlőségi harcot vív, és politikusokat győzköd; van, aki munkát ad; van, aki családokat segít, sorolhatnám.
Mi pedig azért dolgozunk, hogy terjesszük az inklúzív szemléletet. Hogy ne csak egy-egy elszánt pionír érezze dolgának, hogy figyelembe vegye a fogyatékkal élő emberek szempontjait, hanem mindenki, a péktől a miniszterelnökig, ebben a szemléletben csináljon mindent.
Persze a jövő pékjeiről és miniszterelnökeiről beszélünk, mi még azelőtt elcsípjük őket, hogy pályát választanának, és a fülükbe súgdossuk, hogy helló, hahó, gondolj MINDENKIRE!
Adj munkát, széles bejáratot, inkluzív iskolát, liftet, padkamentes járdát, alacsonypadlós vonatot, szociális támogatást, kedves elfogadó tekintetet, nyílt kommunikációt, és akkor senki nem kell, hogy otthon gubbasszon, csak mert rá nem gondoltak azok, akik gondolhattak volna, ha szóltak volna nekik, hogy gondoljanak.
Mi szólunk. Megyünk mindenfelé, iskolákba, óvodákba, egyetemi tanórákra, a blogunkon keresztül ki tudja merre, s hova; és mondjuk, mondjuk, hogy figyi, itt vannak Dömdödöm, Cini és Répaúr, meg a többiek: gyerekek, anyák, apák, felnőttek… Jöttek elmondani, hogy ők ugyanolyan dolgokra vágynak mint ti, csak eggyel (százzal) nehezebb megkapniuk őket, de ha beveszitek őket a bandába, és figyeltek rájuk is, már nem lesz nekik nehezebb vagy nem annyira, vagy nem úgy.
És nem csak akkor mondjuk ezt, amikor dolgozunk, hanem, amikor a saját spéci gyerekeinket kivisszük a játszótérre, és bevisszük a tesóik iskoláiba, és felszállunk a buszra mi akkor is ezt mondjuk, és magyarázunk, és megnevezzük az addig meg nem nevezett fura állapotot, és a fura állapot okát, és a közös nevezőt. Falakat bontunk. És látjuk, hogy ez jó.
És nem csak mondjuk, hanem programokat is szervezünk: közös játékot, pikniket, online közösséget, ahol valódi találkozásokat segítünk, sima és fordított barátságokat kötünk. Szemléletet formálunk.
Sajnálat helyett együttműködést, odafordulást, nyílt kommunikációt kérünk. És adunk. Nagyon-nagyon hiszünk abban, hogy a sok információval és élménnyel, amit adunk, változást érünk el a fogyatékkal élő emberek befogadását illetően.
Segítsetek, kérlek, hogy többen lehessünk, hogy több helyre eljuthassunk, hogy munkát adhassunk, hogy változtathassunk a világon!
Név: Egyesület az Inklúzióért
Adószám: 18904693-1-41