top of page

BLOG

Más szemmel

Egy autizmussal élő alkotókból alakult, díjat díjra halmozó óbudai fotócsoport gyógypedagógus vezetőjével beszélgettünk.

 


NÉVJEGY


Koncz Dezső


Egyetlen ember, sokféle mesterség. Dezső hol párhuzamosan, hol meg-megszakítva gyakorolja őket: gyógypedagógus, fotós, filmproducer, s emmellett könyvei is jelentek meg.

2018 óta az Óbuda Fotóklub Egyesület vezetője, ahol autista fotócsoportot alakított, miután az iskolában, ahol gyógypedagógusként dolgozik, sikeres klubot vezet kacifántos gyerekeknek.



 

Meséld el, kérlek, hogy lettél gyógypedagógus ÉS fotós!

Mindkét történet Csobánkán kezdődött. Édesapám a faluban egykor működő bentlakásos intézmény igazgatója volt, ahol értelmi fogyatékos gyerekek nevelkedtek. Mi is ott laktunk a kastélyban, egy szolgálati lakásban. Szinte kézenfekvő volt, hogy én is apám szakmáját választom, és gyógypedagógus leszek. Apám tanácsára levelezőn végeztem a főiskolát, miközben én is Csobánkán dolgoztam testnevelőtanárként.

A fotózás felé családi barátunk, a szintén a faluban élő festőművész, Szalóky Sándor irányított. Amikor meglátta a filmfelvevővel készített kisfilmjeimet, megjegyezte, hogy inkább fényképezőgépet vegyek a kezembe, mert „állnak” a filmjeim. Témát is Csobánkán találtam. Először fákat, ágakat, később már embereket, mozgást is fotóztam. Apám fényképezőgépével cigány szegkovácsok munkáját örökítettem meg, akik sötétben, hajnalban dolgoznak: izzott a vas, röpködtek a szikrák, a képekből pedig a híres fotós, Keleti Éva válogatott egy nagy sikerű anyagot az Új Tükör című lapba.


Hogyan kapcsolódott össze a sport és a fényképezés?

Úgy kombináltam a két hobbimat, hogy versenyekre jártam, s ha már ott voltam, fotóztam is. Az egyik képemmel pedig ismeretlenül beneveztem egy profiknak kiírt, európai sportfotópályázatra. A Klampár Tibor asztaliteniszező szerváját megörökítő képem váratlan sikert ért el: harmadik helyet szereztem vele. Egyedül én voltam magyar a díjazottak között, pedig indult sok profi sportfotós is. Azonnal megkerestek a Képes Sporttól. Hétvégente sporteseményeket fotózhattam nekik külsősként. Híres sportfotósokkal dolgozhattam együtt, sokat tanultam tőlük!

Aztán más újságoktól is érkeztek felkérések, és hamarosan eljött az a pont, amikor a fotózásból kezdtem élni. Előfordult, hogy egy hónapban 13 különböző lapban jelentek meg a képeim – és írásaim, mert szövegeket is elkezdtem írni a fotók mellé. Készítettem sportos, színházi és táncos anyagokat is.

Aztán összetalálkozott a két foglalkozásom, amikor pedagógus végzettségű fotós újságíróként állandó állást ajánlottak a Pajtás nevű, ikonikus ifjúsági lapnál.

Rengeteg országos rendezvényt, főleg koncerteket fotóztam, az összes híres zenésszel megismerkedtem. A Pajtás újság megszűnése után ezek a kapcsolatok egy újabb állomáshoz vitték az életemet.


Több utat is kipróbáltál, hol egyik, hol másik szakmád került a középpontba. Mikor „állapodtál meg”?

Nem tudom, egyáltalán megállapodtam-e. A Pajtás után mindenesetre voltam egy ideig művelődésiház-igazgató Budakalászon. Ebből az időszakból arra vagyok a legbüszkébb, hogy nálunk működött az ország legnagyobb R-GO klubja! Aztán újra gyógypedagógusnak álltam, a Mosoni utcai lányintézetbe kerültem, ahol rövidesen igazgatónak választottak. Az első merész húzásom az volt, hogy koedukálttá tettem az intézményt. Aztán megalakítottuk az Értük – Velük Egyesületet, amely az értelmi fogyatékos gyerekeket oktató-nevelő iskolákat, intézményeket tömöríti.

Az igazgatói ciklusom letelte után megint „új életet kezdtem”, ezúttal filmproducerként. A zenei kapcsolataimmal elkezdtem az azóta is futó, saját gyártású sorozatomat, a Sztárbarangolót. Az ötlet Charlie-tól származott, az első adást vele vettük föl. A koncepció lényege, hogy egy-egy zenészt és várost együtt mutatunk be, miközben barangolunk a település utcáin, és beszélgetünk. Először különböző televíziókban ment ez a műsor, aztán az internetre költöztettem. Most készült el a 192. epizód. Emellett Sztárok és sztorik címmel négykötetes könyvsorozatot is írtam, zenészek, színészek, sportolók mesélnek el benne addig még meg nem jelent sztorikat magukról.


Miközben sztárokról írsz és filmezel velük, visszakanyarodtál a gyógypedagógiához is.

Igen. Egy, az édesapámról elnevezett verseny, a „Koncz Dezső Országos Tanulmányi Verseny az értelmileg akadályozott tanulók nevelését, oktatását ellátó általános iskolák diákjai számára” kapcsán megismerkedtem a mostani feleségemmel, aki gyógypedagógus. Óbudára költöztünk és én is újra elkezdtem gyógypedagógusként dolgozni: a Szellő utcai EGYMI (Egységes Gyógypedagógiai és Módszertani Intézmény) logopédusa lettem.


Őszi eső után készült kép egy fehér autó visszapillantó tükre látszik közelről, amiben tökröződik egy, az autó ajtajára hullott, vizes, sárga falevél
Várady Lajos: Ősz

Az Óbuda Fotóklubbal is az Óbudára költözésedkor köteleződtél el?

Egyáltalán nem! A kapcsolatunk nem újkeletű. Szinte gyerekként kerültem az éppen hogy csak megalakult fotóklubba. Ott tudtam meg, hogy léteznek pályázatok. Sok képet beküldtem, szép díjakat nyertem. Aztán hosszú időre elváltak az útjaink a klubbal, és csak évtizedekkel később aktivizáltam magam újra. Előbb tagként tevékenykedtem, 2018-ban pedig megválasztottak a klub vezetőjévé.


Honnan jött az ötlet, hogy a fotózást és a gyógypedagógiát összekapcsold?

Láttam, hogy az iskolában szóbeli kommunikációval sok gyerekhez nem találunk „kulcsot”. Gondoltam, hátha a képek segítenek!

Nagyon nehéz kideríteni, mi járhat a fejükben, de a képi megfogalmazás sokat éreztet abból, mi foglalkoztatja őket, milyen lelkiállapotban vannak.

Egy fotós cégtől kaptam támogatásként három komolyabb gépet, és belevágtam. Indítottam a suliban egy fotószakkört – persze nem csak autista gyerekeknek! Mindenki szívesen jött és jön, mert imádnak fotózni!

Az első tagok között volt egy autizmussal élő testvérpár. A fiút a kollégáim hozták hozzám azzal, hogy nem beszél, és semmilyen reakciót nem tudnak kiváltani belőle. Én sem tudtam először, mit kezdjek vele. Aztán odaadtam neki az egyik fényképezőgépet. A srác öt perc alatt „levette”, mi hogy működik rajta! Ez azért nagy dolog, mert egy bonyolult masináról volt szó, amit nekem egy évbe telt teljesen kiismerni! Elkezdett kattintgatni.


Erdőben egy magas fa koronája a törzséhez közelről, fölfelé fényképezve
Rajczy Mátyás: Téli világfa
Csak a plafont fényképezte. Gondoltam, kiviszem az utcára: onnantól jöttek a kandeláberek és a fák – de azoknak is csak a teteje. Mindig fölfelé fényképezett. Rájöttem, hogy neki ott fönt kezdődik a világ!

Szépen lassan sikerült a látásmódját lejjebb vinni. Kitartóan mutogattam neki, hogy nézd, itt is van valami érdekes, meg ott is, egyre lejjebb. Ráérzett a dologra, de a lelki világában súlyos sérülések lehettek, mert lejjebb is csak a „pusztulatot” fotózta, például betört ablakot. Aztán megtetszett neki a HÉV mint téma, amivel kapcsolatban fantasztikus sikerélményt élhettünk át!


Mit hozott a zöld szerelvény fotózása a fiú életébe?

Élete első szava lett! A fotózás közben egyszer csak kimondta, hogy HÉV. Ő, aki egyáltalán nem beszélt addig! Aztán a nővére neve következett – de sajnos ezután megállt, nem érdekelte tovább a beszéd. Addigra a nővérét is bevettük a szakkörbe. Ő is egysíkúan választott témát, de mást. Eltartotta magától a gépet és csak magát fotózta, fura pofákat vágva. Ő beszélt is, de halandzsa nyelven. Kiderült, hogy otthon sok mesefilmet néz: az értelmetlen, de változatos hanglejtésű hangsoraival a figurák hangját adta vissza, a fotón lévő grimaszokkal pedig utánozta a mesehősök arckifejezéseit.


Milyen eredményekkel büszkélkedhet a Szellő EGYMI fotós szakköre?

Hatalmas sikerünk volt a legutóbbi Országos Diákfotó-pályázaton. Ez egy teljesen nyílt verseny, ahol rengeteg művészeti iskola is részt vesz, tehát széles és erős a mezőny. Három kategóriában írták ki a pályázatot, és a 160 nevező iskola között csupán két speciális suli képviseltette magát. Az egyik kategóriában az előkelő ötödik helyezést értük el, a másikban harmadik helyet nyertünk, a harmadikban pedig

egy csodálatos második helyet sikerült megszereznünk. Az utóbbi azért is különleges, mert a kategória címe „Érzelmek” volt, ez pedig az életnek az a területe, ahol az autizmussal élők kevésbé mozognak magabiztosan.

Az iskolai fotószakkör azóta is működik, de oda csak az épp aktuális tanítványok járnak, főleg autizmusban érintett fiatalok. Aki végez, és látom rajta, hogy tehetséges és szívesen fotózik, azt elhívom az Óbuda Fotóklubba, ahol szintén alakítottam egy speciális csoportot.


Cirkuszi jelenet, harcos ruhába öltözött férfiak és nők pózolnak a szám végén a porondon
Takó Gergő: Finálé

Mikor jött létre az autizmussal élő fiatalokból álló csoport?

Az Óbuda Fotóklubon belül, hivatalos keretek között 2018-ban alakult meg a csoport, ahol autizmusban érintett fiatal alkotók kapnak lehetőséget a minőségi munkára minőségi felszereléssel, workshopokkal. Közben annak érdekében, hogy támogatásokra pályázhassunk, egyesületté alakítottam az Óbuda Fotóklubot.


A víz partján pózol egy barna ruhába öltözött szőke modell, hat fiatal fényképező őt
Modellfotózás az óbudai Duna-parton

Az aktuális és a volt tanítványaim után felnőttek is csatlakoztak hozzánk az Autisták Országos Szövetségén keresztül, ahol Csendes Péterrel működött – és működik ma is - egy fotós csoport, az ASD Focus Club. Szoros az együttműködésünk, ők is tagjai a klubunknak, együtt szervezünk fotózásokat. A támogatásokból van lehetőségünk workshopokat vagy műtermi fotózásokat szervezni.

A hosszú távú célunk az, hogy országos merítésűvé váljunk, ezért várjuk további, autizmussal élő alkotók jelentkezését is.

Hol sikerült eddig tárlatot rendezni a speciális fotóscsoport képeiből?

Az eddigi öt közül az első kiállításunkat a Magnet Bank közösségi terébe fogadták be. Keleti Éva mentorként segített a csoportnak a képek válogatásában. A bank pedig azzal is támogatott minket, hogy több képet meg is vásárolt tőlünk.


Szépen felújított belső udvarban asztaloknál ülő közönség hallgatja a megnyitőt, körben a falakon fotók kiállítva
Kiállításmegnyitó a Magnet Bank közösségi terében

A Fővárosi Nagycirkuszban is tartottunk már kiállítást, méghozzá azért, mert a sok jó téma miatt szeretünk oda járni fotózni a fiatalokkal. Komoly visszhangra talált a Budapesti Művelődési Központban rendezett kiállításunk is, amelyet épp az autizmus világnapján nyitottunk meg. Akkora sikere volt, hogy Szlovákiába is meghívták az anyagot.


Miben mások az autizmussal élők alkotásai? Van olyan jellegzetesség, ami alapján felismerhetők az ő képeik?

Lassacskán mindenkinek kialakul az egyedi stílusa, technikája, és megtalálja a kedvenc témáit is.

Van olyan tanítványom, aki jól fotózik, remekül komponál, de ha nem mutatok rá, hogy mit kapjon lencsevégre, akkor lehet, hogy az egész fotósétán egyszer sem kattintana…

Van, aki nem a témaválasztásban igényel segítséget, hanem inkább a képek feldolgozásban, a számítógépes programok használatában kér – eleinte - egy kis támogatást. A többség pedig teljesen önállóan dolgozik.

A technika is különböző. Az egyik nagyon tehetséges srác például utál géppel fotózni, csak telefonnal hajlandó, de azzal remek képeket készít! A fő témája is különleges: legszívesebben aluljárókat és metróalagutakat fotóz. Egy másik fiú a távolból alkot, és nemcsak azért, mert a feleségével vidékre költöztek. A másik oka, amiért inkább csak beküldi a képeit az az, hogy nehezen viseli a tömeget – és hat embernél több, az neki már tömeg.


Őszi erdőben sárgás lombú fák alulról felfelé fotózva
Orsós Roland: Napsütés

Az autista alkotóknak gyakran más a nézőpontjuk, olykor meglepő a témaválasztásuk, vagy a témához való ragaszkodásuk, de nincs olyan, hogy „jellegzetesen autista vonás” a képeiken. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a tagjaink elsősorban fotósok, komoly alkotók, ezért kezdeményeztem, hogy felvegyék a csoportot a MAFOSZ (Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége) tagjai közé is.

Mostanában, hogy megmutassuk, nincs különbség az alkotások minőségében, közös kiállításokat szervezünk az Óbuda Fotóklub más tagjaival és

nem írjuk ki, hogy melyik képet készítette autizmussal élő alkotó. Csak a nevét tüntetjük fel, ahogyan a többiekét is. Mondhatjuk, hogy ezek inkluzív kiállítások.

Legközelebb hol láthatóak az alkotások?

Idén 55 éves az Óbuda Fotóklub! A jubileumot különleges tárlattal ünnepeljük Óbuda szívében. A Flórián téri aluljárón végighúzódik egy hatalmas üvegfal, amely elválasztja a római kori romokat a mai mindennapos nyüzsgéstől. Erre a falra válogattunk 55 fotót, köztük ötöt autista alkotóktól.

Mindenkit szeretettel várunk 2024. május 10-én este 6-ra a Flórián téri aluljáróba a kiállítás megnyitójára!


1% kampányfelhívás


Comments


bottom of page