top of page

BLOG

Mese az alternatív kishercegről

Volt egyszer egy különleges kisfiú, akit a gyógypedagógusa egy hirtelen ötlettől vezérelve benevezett egy versenyre, ahol különdíjat kapott!


Vendégszerzőnk, Karner Judit írása


Névjegy

Karner Judit vagyok, gyógypedagógus. A Zümmögő Korai weboldal és blog, illetve a Zümmögő Facebook oldal tulajdonosa.


Szabadúszó vállalkozóként kísérem a családokat korai fejlesztésben, szenzoros integrációs terápiákban és a szívemnek oly kedves súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermekek gyógypedagógiájában.


Egyébként pedig komfortzónát tágítok, szemléletet formálok, innoválok, ajtókat nyitogatok, tanulok és tanítok, illetve írok, amíg bírok.



Útjaim Jancsival és az ő remekbe szabott kompániájával valamikor 2013-ban kereszteződtek.

A kompánia meglehetősen nagy és színes, de Jancsi életében természetesen a legfontosabb szerepet szülei – Fruzsi és Oli –, illetve testvérei játsszák. Persze ott van még Mami meg Nagypapa is, akik olyanok, hogy bárki ember gyermeke leszerződtetné őket tiszteletbeli nagyszülőknek…


Egy gyógypedagógus életében sok olyan dolog van, amit megtanul az egyetemi képzés során, és legalább háromszor ennyi, amit nem.

Ezzel szerintem nem árulok zsákbamacskát. Néhány nagyszerű tanárom értékes gondolatát elraktároztam a fejemben, hagyva, hogy formálja a szemléletem, de az igazi fekete öves szemléletformálódás a gyakorlati munkában indul el. Ahhoz, hogy ez hatékonyan működjön, persze szükséges kimozdulni a komfortzónából, amiről valahol azt olvastam, hogy az a hely, ahol bár nyugalmunk van, mégsem tudunk előnyünkre változni.


Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nincs olyan szakember ezen a földgolyón, aki egy reggel úgy ébred, hogy mindenről helyesen gondolkodik, mindent jól csinál, és sohasem küszködik imposztorszindrómával. Én is meg tudom határozni azokat a pillanatokat a szakmai életemben, amikor egy erősebb felismerés felrázott, kilökve az épp aktuális nyugvópontról.


Fiatal hölgy ölében egy feszes izomzatú, nyúlánk fejformájú, mosolygó, szőke kisfiúval, akinek a nyakában kendő van
Jancsi és Fruzsi

Az egyik ilyen annak megtapasztalása volt, ahogy Jancsiék családja működött. Őket látva egyszerűen a világ legtermészetesebb dolgának látszott számomra, hogy Jancsi olyan, amilyen és fikarcnyit sem csorbul a személyiségének és önrendelkezésének fontossága a testvéreihez képest. Nyilvánvaló tisztelettel viseltettek Jancsi jellemfejlődése, érdeklődése, és egyben korlátainak legyőzése iránt, ami

engem is arra tanított szakemberként, hogy egy gyermek személyiségképe mindig fontosabb, mint a diagnózis okozta aktuális állapota.

Mert egyszeri és megismételhetetlen személyisége, jelleme van minden embernek, aki erre a világra megszületik. Teljesen mindegy, hogy az a bizonyos születés épp hogyan alakul, és milyen következményei lesznek.


Ha Jancsit a diagnózisa alapján akarom bemutatni, akkor elmesélhetném róla, hogy extrém koraszülött volt, átesett számos agyvérzésen, transzfúzión, műtéten, és ezernyi más orvosi beavatkozáson, mire hosszú hónapok után szülei hazavihették. És hiába nőtt a kertjük tövében egy gyógypedagógiai intézmény - nagyjából azonnali segítséget nyújtva a családnak -, Jancsi élete a sima gyerekek életéhez viszonyítva mégis kissé fordítottra sikeredett. Ennek nyomán súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermeknek nevezhető, és ha valaki csupán ennyit tud róla, akkor jellemzően elkezd sopánkodva kezet tördelni és sajnálkozni.


Fiatal nő beszél egy ültetőszékba bekötött, feszes izomzatú, szóke kisfiúhoz és egy konyhai keverőgépet tart a kezében


A valóság azonban az, hogy ha a személyisége és jelleme alapján akarom őt bemutatni, akkor egy igazán vagány, jó kedélyű, és alternatív kis srác.

Imád közösségben lenni, nagyon érdeklődő, alternatív módon képes helyet változtatni, alternatív módon étkezik és alternatív módon kommunikál, vagy fejezi ki döntéseit.

Utóbbi kettőben egyébként rendkívül motivált. Mint minden gyerek a világon, képes kiakadni, ellenállni, és időszakosan bugyuta szokásokat felvenni – közös múltunk során például a köpködés volt ilyen. Tehát, mint minden gyereket a világon, őt is szükséges biztonságot adó keretek közé terelni, és következetesen nevelni. Ebből a nézőpontból nagyon sok mindenben egyáltalán nem különbözik a sima gyerekektől.


Jancsi családja és az ő alternatív szemléletük a fogyatékos gyermekek neveléséről odáig fajult, hogy segített eltávolodnom attól a gyógypedagógus-beidegződéstől, hogy a számomra legszembetűnőbb nehézségek megoldását kell a fókuszba helyeznem ahelyett, hogy csak úgy simán megismerném és örülnék egy új kapcsolódásnak egy gyermekkel. Mert ha valakit jól ismerek, annak az illetőnek a valós szükségleteire is jobban tudok összpontosítani. És ezek a szükségletek nem biztos, hogy megegyeznek azzal, amit én elsőre, szakemberként gondoltam. Lassabb meg macerásabb, de hosszú távon kifizetődőbb és igazán komfortzóna-nyitogató folyamat.


Fiatal nő ül egy szőnyegen, ölében egy nyúlánk arcú, szőke kisfiú, mellettü egy fekete-fehér színű (terápiás) kutyus


Ha már a komfortzóna-nyitogatás és a személyiség tisztelete a téma, akkor elmesélném, hogy Jancsival egyszer egészen odáig merészkedtünk - direkt többes számban írom –. hogy váratlanul beneveztem az intézményi szavalóversenyre. Nem mondom, hogy a szervezők nem néztek rám döbbenten, amikor elmondtam, hogy Jancsi alternatív kommunikációt segítő eszközzel fog a színpadra lépni, melyet saját adekvát hangjaival fog kiegészíteni.

Az intézménybe járó gyermekként ő is nevezhet, és joga van megmutatni, hogy más formában is el lehet mondani egy verset!

Végül beleegyeztek. Tény, hogy ismertek annyira, hogy tudták, nem az a típus vagyok, aki csak úgy félreteszi határozott elképzelését, hogy történelmet írjunk az alternatív szavalás terén. Jancsi extrovertált személyisége és motivációja ugyanis ezt tökéletesen lehetővé tette.


Szüleit - főként Fruzsit - egyáltalán nem lepte meg az ötletem, így otthon összedugták a fejüket, és írtak egy verset kommunikátorra és Jancsi hangjaira. A nagy nap előtt sokat gyakoroltunk. Még a mikrofont is volt lehetőség kipróbálni, közönség nélkül.


A szavalóverseny napján színpadra lépve Jancsi kissé visszafogottabb volt, mint általában, de hát, lássuk be, kevesen vagyunk, akiknek szerepléskor nincs lámpaláza. A közönség számára abszolút sikerült nem mindennapi élményt nyújtani. Sajnálom, hogy nem készíthettem fotót az arcokról, de az az igazság, hogy zömében derűt és érdeklődést lehetett leolvasni, kevés volt, aki megdöbbent vagy zavarba jött a produkció láttán.


Egy asztalon torta égő gyertyákkal, mellette guggol egy fiatal nő, átkarolva egy kisfiút és fújó mozdulatot téve


Mivel kategóriájában nem akadt párja, Jancsi különdíjat nyert!

A díj nem szánalomból született, hanem egy teljesen új, inkluzív lépés megtételéért ítélték oda, ezért különösen értékes.

Hálás voltam a zsűrinek és a szervezőknek, amiért ők is úgy gondolták, hogy ez a lépés méltó az értékelésre. Őszinte boldogság töltötte el a szívem, mert megérte a sok gyakorlás és fáradság, hogy egy új dolgot kipróbáljunk. Reméltem, hogy talán hagyomány válik belőle.


A történtek emlékét számomra Fruzsinak az a mondata tette még teljesebbé, amit hazamenetelük előtt osztott meg velem, és amit soha, de soha nem fogok elfelejteni. Emlékszem, Jancsit berakta a kocsiba, kezében pedig még mindig a szatyrokat meg az oklevelet szorongatva ezt mondta:

„Judit, én utoljára akkor ábrándoztam arról, hogy a Jancsi szavalóversenyre megy, amikor még a hasamban volt…”

(Képek: Zümmögő/Karner Judit tulajdona, a család engedélyével)

Comments


bottom of page