Több Strázsa, egy cél
- Sziklainé Lengyel Zsófia
- máj. 28.
- 7 perc olvasás
3 az 1-ben: Strázsa Manufaktúra, Strázsa Kégli, Strázsa Tanya = munkahely, támogatott lakhatás, befogadás fogyatékosságban érintett embereknek
NÉVJEGY
Németné Horváth Beáta Veronika és a Strázsa
Korábban HR, illetve kommunikációs területen dolgozó, háromgyerekes édesanya. Véletlenek sorozatának tartja, hogy mára az atipikus foglalkoztatási formák mesterképzésen szerzett diplomájával a szabadszállási Strázsa komplexumot vezeti. Támogatott lakhatást és munkahelyet biztosítanak fogyatékos személyeknek, illetve menedéket olyan ukrán családoknak, akik fogyatékosságban érintett családtaggal menekültek el a háborús övezetből.
Hogy kezdődött a Strázsa-sztori?
A kommunikációs kollégánk, Kiss Bea azt szokta mondani, hogy az a sztorink, hogy nincs sztorink. Mert annyira természetes módon következett egyik lépés a másikból, hogy mire fölocsúdtunk, itt is vagyunk. Azzal indult minden, hogy 2007-ben vettünk egy családi tanyát Szabadszálláson. Martonvásáron nőttem fel, egy darabig ott is, illetve Budapesten is éltem, éltünk a családommal. A férjem tanyán gyerekeskedett, neki is hiányzott a természet. Jó ötletnek tűnt ez a mindentől távoli, erdőterületet is magában foglaló tanya a Kiskunságban, a 125 méter „magas” Strázsa-hegy közelében. Gondoltuk, itt hétvégente kipihenjük magunkat a sok stresszel járó munka után a kiállításokat szervező és akkor még lovasboltot is fenntartó férjemmel.
A cél a pihenés volt. Hogyan lett ebből költözés, vendéglátás, szálláshely?
Dehogy akartunk mi vendéglátással foglalkozni! Pihenőhelyet álmodtunk magunknak, ami olyan jól sikerült, hogy mások is szívesen pihentek volna itt. Először jöttek a barátok, aztán a gyerekek osztálytársai. Hadd jöjjenek! Megtöltötték a nyarat az ismerősök, élvezték a tanyasi vendéglátást, meg azt, hogy érdekes programokat szerveztünk nekik. Kérdezték, nem tarthatnának-e itt osztálykirándulást. Így aztán jöttek a barátok gyerekeinek az osztályai, aztán teljesen ismeretlen iskolák osztályai.
Egy darabig abban a hitben ringattuk magunkat, hogy a két életünk párhuzamosan is tud működni. De hamar döntési ponthoz érkeztünk. Amikor már nem volt olyan hét, hogy ne jöttek volna vendégek, és folyamatosan jöttünk-mentünk, rájöttünk, képtelenség a vendégházat máshonnan menedzselni, állandó itt-tartózkodásra kell berendezkedni. Feladtam az állásomat és 2010-ben családostul a tanyára költöztünk. Lettek lovak, még több programlehetőség, még több vendég, egyik hozta a másikat.
Miért kezdtetek el fogyatékossággal élő embereket is fogadni?
Ezt is a véletlennek köszönhetjük. Összetalálkoztunk egy rendezvényen az egyik gyermekem régi osztálytársával és családjával. Amikor az édesanya meghallotta, hogy mivel foglalkozunk, megkérdezte, hogy a lóimádó, intellektuális képességzavarban érintett lányuk is részt vehetne-e az egyik táborban. Miért ne jöhetne? – gondoltam. Rita – nevezzük így, – megérkezett egy csapat 10-14 éves gyerek közé, és minden szuperül működött!
A többiek nagy érzékenységgel fordultak felé, tőle pedig kíváncsiságot, érdeklődést kaptak. Mindenki kivirult, mindenki természetesnek vette a másik jelenlétét, és jól érezték magukat.
Terjedt a hírünk, gyakran jöttek hozzánk nyaralni „fordított” gyereket nevelő családok.
Csak volt annak valami előzménye, hogy ilyen ösztönösen jól foglalkoztál a „fordított” fiatalokkal…
Gyógypedagógus nem vagyok, de sokan mondják, hogy egy nyelvet beszélek velük. Talán a gyerekkori élményeim miatt van ez: Martonvásáron közel laktunk a kastélyhoz, ahol akkoriban állami gondoskodásban élő fogyatékos gyerekek laktak. Iskola után bejártam játszani hozzájuk, mindenki barátom volt. Arra gondoltam, milyen rossz nekik, hogy nincsenek szüleik. Az én szememben emellett a „fogyatékosságuk” mellett az igaziak eltörpültek.
Hova repített a tenniakarás, hogy javíts Ritának és társainak a helyzetén?
Rita szüleivel elkezdtünk gondolkodni, mit tehetnénk együtt azért, hogy ő és a többi „fordított” fiatal kikerülve a közoktatásból, a felnőttkor küszöbén egyre önállóbb lehessen, munkát vállalhasson, sőt, hosszú távon akár a tanya biztonságos, szabad környezetében élhessen, ahol nincsen kerítés, mégis védett a közeg, egészen sokáig el lehet sétálni, mert az erdős részek is átláthatók.
A következő lépésben Rita anyukájával kidolgoztunk egy képzési programot kifejezetten fogyatékossággal élő fiataloknak. A barátnőm
összeírta, hogy a lányának mire lenne szüksége, hogy önállóbbá válhasson, mi pedig összeírtuk, miben számítanánk a fogyatékosságban érintett fiatalokra a tanyán.
A listán csupa olyan munkát soroltunk fel, amelyek nem megerőltetőek, kis lépésekben elsajátíthatók és van értelmük a tanya fenntartásában. Erre alapozva született meg az önálló életre felkészítő, kezdetben pár napos, majd kéthetes Strázsa próba (később Út az önálló élethez) nevű program, amelynek keretében társadalmi ismereteket átadó, nagy közös beszélgetéseket is tartottunk.
Kéthetes bentlakásos program? Nem vágtátok túl nagy fába a fejszéteket?
Olyan értelemben nagy volt a fa, hogy önkéntes munkában kezdtünk bele az egészbe. A program azért lett kéthetes, mert úgy gondoltuk, ennyi idő legalább kell ahhoz, hogy a fiatalok megszokják a környezetet és belelendüljenek a munkába is, megérezzék ennek a másfajta életnek a szépségeit, szabadságát.
A csoportokban az enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékos fiúk és lányok voltak többségben. (Bár akadálymentes a tanya, a mozgássérült fiataloknak, főként azoknak, akik kerekesszéket használnak, nehezebb itt a terep, mert homokos a talaj a környéken.) Voltak családok, akik az ismerkedő napra még bizonytalansággal telve érkeztek, amit növelt a „tanya” szó is, hiszen ennek sajnos van egy pejoratív értelme. A szülők már akkor megnyugodtak, amikor látták, hogy 21. századi körülmények közé csöppentek.
A két hét sok(k) volt a szülőknek, de a fiataloknak még kevés is, nagyon élvezték!
Az első pár nap azzal telt, hogy megszokták, ők itt nem „örök” gyerekek, hanem felnőttek, ezért a tanyán nem szolgáljuk ki őket. Természetesen mindenkinek segítettünk abban, amiben valóban kellett, de például nem pakoltuk el a ruháikat helyettük. Az aktuális csoporttal mindig megbeszéltük, milyen programokat szeretnének, aztán együtt megvalósítottuk: jártunk fürdőben, ahol gyakorolhattuk a közösségben való viselkedés szabályait, mentünk vásárolni a piacra, hogy a pénzkezelést próbálgassák, és mindennap nagy beszélgetéseket tartottunk.
Változatos munkákba kapcsolódtak be fokozatosan a próbázók, olyasmit is szívesen végeztek nálunk, amit otthon nem szoktak. Például sosem gondoltuk volna, hogy a fiúknak és a lányoknak is a gally-gyűjtés lesz az egyik kedvenc feladata! Szerettek tevékenykedni az erdőben, keresni és pakolni a kisebb ágakat, látni és örülni, hogy gyorsan megtelik a kocsi. A vendégház működtetésében is részt vettek: a konyhai előkészítésben, a terítésben és a tálalásban, illetve a takarításban is szívesen segítettek. Örültek, hogy értelmes feladatot kaptak, hogy bízunk bennük és biztatjuk őket, s a munkájuknak van eredménye is.
Ezután jöhetett a következő „nagy fa”?
A szülők – kiheverve a kéthetes távollét sokkját és megtapasztalva, hogy mennyi új tudással gazdagodott a gyermekük,– felvetették, hogy tegyük rendszeressé ezeket a közös élményeket. Havi egy hétvégét tartottunk, klassz volt, de még mindig nem elég!
Nagyot álmodtunk: kell egy hely, ahol folyamatosan dolgozhatnak és persze lakhatnak is a fiatalok!
2010-ben alapítottunk egy szociális szövetkezetet, később ez működtette a vendégházat, ahol az érintett fiatal felnőtteket szerettük volna foglalkoztatni. Foglalkoztattuk is, de akkreditációt – és így támogatást – először csak egyetlen álláshelyre kaptunk, a kötelezettségeket viszont a rehabilitációs mentor kollégától a szociális segítő munkatársig már egy fő foglalkoztatása esetén is biztosítanunk kellett, ami rengeteg kiadással járt. Szerencsénk volt: épp mielőtt anyagilag belebuktunk volna az egészbe, megemelték a támogatotti létszámot.
A fiatalok támogatott lakhatás keretében beköltöztek a Strázsa Kéglibe, egy Szabadszállás központjában található családi házba, ahol egy kis segítséggel, de önállóan élnek. A szövetkezet a hivatalos munkahelyük lett, ahol a többségük 4 órában, de van, aki 6 órás beosztásban dolgozik. Állatokat gondoznak, könnyű erdei munkákat végeznek, a lányok inkább a konyhai munkákban segédkeznek, illetve nagyon büszkék rá, hogy szobaasszonyok lehetnek a vendégházban.
A foglalkoztatási lehetőség további bővülésével kézműves tevékenységeket is felvettünk a palettára. Kialakítottunk egy műhelyt, ahol mindenkinek tudunk testhez álló feladatot adni, olyasmit, amit szeret készíteni. Az is biztos lehetett benne, hogy értékes a munkája, aki pelenkaöltéssel szívecskéket varrt, mert ezekkel köszöntöttük a vendégeinket. Sok szívecskére volt szükség, hisz a covid előtt már 6-8000 vendégéjszakát regisztráltunk évente.
Hogy lendültetek túl a covid időszakán?
Majdnem tönkrementünk. Végül a felnőttképzés beindításával sikerült túlélnünk: a régióban tartottunk hátrányos helyzetű embereknek OKJ-s képzéseket. A Kégli megmaradt, és a műhely is, de mellette kisebb helyiségeket is béreltünk, hogy ne egy légtérben dolgozzanak a kollégák. Nyilván a termékpaletta is változott, beindult a maszkvarrás…
A Strázsán 35 megváltozott munkaképességű és/vagy fogyatékossággal élő munkavállaló dolgozik támogatott keretek között a diplomás munkatárstól a speciális iskolában végzett emberekig.
A széles termékpalettában dominálnak a textiltermékek. A többségüket támogató munkatársaink tervezik meg, de a kivitelezésben mindenképp benne van a megváltozott munkaképességű dolgozóink keze munkája, legyen szó lovacskáról, virágról, kosárkáról, szalvétatartóról, poháralátétről.
A termékeket a Strázsa Manufaktúra boltjában (Szabadszállás, Honvéd út 14.) és kézműves vásárokon lehet megvásárolni.
Működött a műhely, tartottuk az OKJ-s képzéseket, de 2022 elejétől nagyon optimistán már arra készültünk, hogy a covid után újra megnyithat a vendégházunk. Előre meg is töltöttük a foglalásokkal, azonban az élet megint felülírta a terveinket: kitört Ukrajnában a háború.
Hogy kapcsolódtatok be az ukrán menekültek ellátásába?
Egy Ukrajnából Magyarországra költözött barátnőmet kerestem meg, amikor kitört a háború. Az ő családtagjai már elmenekültek, nála tartózkodtak Magyarországon. Tőlük szereztem tudomást arról, hogy Kárpátalján egy korábban fogyatékosokat ellátó otthonban több kisgyermekes család él, nehezen viselve a zsúfoltságot.
Segíteni szerettünk volna. Megbeszéltük, hogy két édesanya két gyermekkel átköltözhet hozzánk, mint magánszemélyekhez.
Mire értük mentünk, 15-en szerettek volna hozzánk menekülni.
Még a finanszírozás nem volt sehol, de már tele lett a vendégház, a saját házunkra jegyeztettünk be jelzálogot, hogy elláthassuk őket. Ma már a Belügyminisztérium irányításával működő programban nyújtjuk ezt a segítséget.
Pillanatnyilag tele van a vendégházunk a tanyán: 30 fő él itt, azok, akik önellátásra képtelen, súlyosan, halmozottan fogyatékos gyermekről, családtagról gondoskodnak, munkát vállalni nem tudnak. Az önellátásra képtelen, hozzátartozó nélkül érkező embereket szociális ápoló gondozó munkatársaink látják el.
A Strázsán kívül élő további 40 főnek a környéken találtunk szállást, mi szakmai hátteret és anyagi támogatást biztosítunk az ellátásukhoz. Öröm, hogy többen már találtak állást, sőt, van, aki saját albérletet is fenntart. Szakmai és anyagi segítséget adunk továbbá annak a Budapesten élő közel 150 menekültnek is, akik szintén fogyatékossággal élő, esetleg tartósan beteg, vagy a háború miatt traumatizált gyermekkel, családtaggal érkeztek. Van olyan anyuka, aki nyolc gyermekét látja el, miközben a férje harcol, már négyszer is megsérült! Mi az ügyintézésben, tolmácsolásban, egészségügyi ellátás szervezésében tudunk leginkább segíteni.
Bár most a menekültek miatt még legalább két évig nem fogadunk szállóvendégeket, a támogatott lakhatás és a szociális foglalkoztatás továbbra is működik nálunk. A megváltozott munkaképességű szobaasszonyok és a ház körüli dolgozók ugyanúgy segítenek a vendégeknek, a különbség annyi, hogy ők most történetesen fogyatékossággal élő menekültek.
Hogy kapcsolódnak a szociális szövetkezetben dolgozók az Ukrajnából érkezőköz?
Sérült emberek segítenek máshonnan érkező, szintén sérült embereknek, és ez jól működik.
Nehézséget főként a kommunikáció okoz, de fordítóprogramokkal, tolmácsok segítségével, illetve esetenként kézzel-lábbal, mutogatva, s a megtanult néhány szóval már jól megértetik magukat a kollégák a vendégeinkkel. A munkatársainkat nem zavarják a furcsaságok, elfogadóak mindenkivel. Ha kell, szemrebbenés nélkül terítenek hónapokig az asztal alá egy autizmusban érintett kisfiúnak, aki ott érzi biztonságban magát.
Van már több sikertörténetünk is. Egy anya például a Down-szindrómában érintett lányával menekült át Magyarországra. Az édesapa is jött volna utánuk, de addig nem engedték át a határon, amíg be nem mutatta a gyermeke fogyatékosságban való érintettségét igazoló dokumentumot. Mi juttattuk végül el hozzá a papírokat, amikor pedig átjött, munkát kerestünk neki. Azóta már bejelentett munkából, albérletben élnek, a kislány szépen beszél, iskolába jár, beilleszkedtek, meg tudtak kapaszkodni.
Azt gondolom, azért tudunk hatékonyan segíteni, mert nemcsak a fogyatékos emberek napi ellátásában van tapasztalatunk, hanem abban is, hogy felmérjük, kit miben, milyen mértékben és meddig kell segíteni.
Comentários