„Velem akarsz beszélgetni, vagy a vakságommal?”

Juhász Tomit kérdeztük arról, ő hogy látja a világot fizikai és átvitt értelemben. Elmeséli, hogyan integrálta magát az iskoláiba és hol tapasztalta meg az inklúziót. Meg azt is, hogy hol nem. Leginkább pedig azt, hogy ő mit tesz azért, hogy mi elsősorban ne a vakot lássuk benne.



Névjegy

Tomi 1988-ban született. Az ELTE történelem és kommunikáció szakán végzett, a Kőbányai Zenei Stúdióban gitáros képesítést szerzett. „Juhász Tomi – Vaklárma”címmel szóló produkcióban zenél, de színházi zenekarban is játszik, musicalekben (ha a vírus nem volna…). Cikkeket ír egy kerületi újságba, kritikákat egy online magazinba. Emellett novellákkal is kísérletezik. Mellesleg nincs írisze.



Milyen típusú sérüléssel élsz?

Nagyon ritka betegségem van, egymillióból egy gyerek születik szivárványhártya, azaz írisz nélkül. A diagnózis meglett, de itthon semmit sem tudtak erről a betegségről. A szüleim Amerikából igyekeztek tájékozódni. Kaptak is egy csomó ijesztő információt, például halálos vesetumorról. Emiatt sokat vizsgáltak, de nálam az a kór szerencsére nem jelentkezett.


Hogy látod a világot?

Kiskoromban még láttam valamelyest, de a társult zöldhályog miatt hamar megvakultam, ezért nagyon kevés a képi emlékem. Arcokra nem emlékszem, csak pár rajzfilm-jelenetre: előttem van például a Vukból a Simabőrű Ember csizmája. Azóta fényt, árnyékot és foltokat látok csupán, erős fényben pedig az élénkebb színeket is. Viszont a legtöbb esetben nem tudom megmondani, hogy sárga vagy zöld az, ami előttem van. Ebből a szempontból nem vagyok rosszabb, mint a pasik többsége.


Milyen szóhasználat az, amit elfogadsz?

Az identitásomban a vakságom a listán valahol hátul áll, annak ellenére, hogy az emberek ezt veszik észre először. Én nem tartom érdemleges információnak magamról. Ha muszáj erről beszélnem, simán mondom magamra, hogy vak, hiszen az vagyok, nem finomkodok, de ez a tulajdonságszámomra huszadrangú.


Mi az a 19 dolog, ami előbb jön, amikor magadról beszélsz?

Újságot írok, novellákat írok, zenélek, barátnőm van, zsidónak tartom magam, ezeket mind előbb mondanám el magamról, mint azt, hogy nem látok.


A vakság olyan tulajdonságom, mint az, hogy egyébként barna a hajam. Ez persze függ a család hozzáállásától is. Ahol tragédiának fogják föl, ott nagyobb gondot okoz.

Az ember általában aszerint határozza meg magát, hogy milyen környezetben él. Ha sok időt tölt vakok közt, akkor a vakos közeget tartja normálisnak. Én máshol tanultam, látó barátaim voltak és otthon sem foglalkoztak különösebben azzal, hogy nem látok. Segítettek, amiben fontos volt, de nem pátyolgattak.





Az iskolákban hogyan boldogultál?

Látó óvodába jártam, aztán a Vakodába (Vakok Iskolája) kerültem. Hasznos volt az előkészítő és az első osztály, mert meg kellett tanulnom például a Braille-írást. Ezután viszont gyorsan integrációba vittek.

Másodiktól a Lauderben tanultam, hetediktől átkerültem az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba. Mindkét helyen hasonló folyamatot éltem meg. Eleinte kedvesen fogadtak, aztán ez eltűnt. A tanárok nem töltötték be azt a mediátor szerepet, ami a konfliktuskezelésben eleinte szükséges lett volna. Sok nehézségem támadt, de valószínűleg ez a természetemből adódott és nem (csak) a vakságomból. Meg kellett tanulnom elviselni, hogy nem mindig én vagyok a középpontban.

Azon túl, hogy beiratkoztam, nem foglalkoztak külön velem. Tudásuk nem volt az integrációról és erőfeszítést sem tettek. Rám hagyták a problémáim megoldását. Összességében úgy gondolom, az iskoláimban én oldottam meg jól-rosszabbul a saját integrálásomat. Mindkét helyen alig vártuk, hogy befejezzem a tanulmányaimat.


Volt olyan közeg is, ahol egyértelműen elfogadtak, befogadtak?

Szerencsére igen. A Lauder színjátszó körében kifejezetten jól éreztem magam, még gimnazista koromban is visszajártam. Szerettem a próbafolyamatot, az előadásokat, ott aztán szerepelhettem!

A másik ilyen hely egy zsidó tábor volt, ahová 15-16 évesen, pár barátommal együtt kerültem. Ők segítetek, vállalták a mediátori szerepet. Felszabadító érzés volt ez a tábor, egy igazi sikertörténet, amiből addig a suliban nem sok jutott. Ezután bátrabb is lettem.





A zene hogy vált az életed részévé?

Másfél éves koromban volt egy műtétem, ami után 17 napig még annyit sem láttam, mint addig. Állítólag a teljes apátiából az hozott ki, hogy kaptam egy kis szintetizátort, amit nyomkodhattam. Iskolásként aztán elkezdtem gitározni, de csak később, egyetem után foglalkoztam ezzel tudatosabban. Felvettek a Kőbányai Zenei Stúdióba. Megijedtek tőlem egy kicsit, de nyitottak voltak. Lett is hamar inklúzió! Ugyanolyan kemények voltak velem, mint a többiekkel!

Amikor ezt később szóvá tettem, az igazgató elmagyarázta, hogy azért viselkedett velem így, mert azt szerette volna, hogy jó gitáros legyek. Hogy majd magamért hívjanak egy együttesbe. Ne azt mondják rám, hogy vak létére egész jól zenél, hanem azt, hogy baromi jól gitározik ez a csávó, ja és egyébként nem lát. Jól esett, amit mondott, és értettem, hogy jót akart, bár az eszközei nem mindig voltak megfelelőek. És sajnos mindezek ellenére is többször volt olyan, hogy azért utasított el egy zenekar, mert nem tudtak egy vakkal mit kezdeni. Pedig egy nagy színpadon nem is látszik, milyen a szemem!


Célod, hogy ne a vakot lássák benned, mégis sokat szerepelsz ennek kapcsán…

Az anyám újságíró, ezért 7-8 éves korom óta rengeteg interjú készült velem, egyszerűen kéznél voltam a kollégáinak, mint vak. A felkérésnek akkor a legnehezebb eleget tenni, amikor nem is velem akarnak beszélgetni, hanem a vakságommal. Nyilván először a vakságom miatt vagyok érdekes, de szeretném, ha nem csak erről esne szó.


A nagyobb baj az, hogy az emberek egy része is csak a vakságom miatt akar velem beszélgetni, holott lehet, hogy én barátkozni, ne adj’ isten ismerkedni szeretnék.

Az interjúkban adott válaszaim néha talán félre is vitték a nézők, hallgatók, olvasók gondolkodását, mert azt hihették, hogy minden vak hasonló. Pedig én egyáltalán nem vagyok tipikus vak. Erről anyámmal írtunk is egy könyvet. A Szegény anyám, ha látnám című kötetből kiderül, milyen légkörben nevelkedtem és mennyire természetesnek vették, vesszük, hogy nem látok.


Érzékenyítő programokban is gyakran felbukkan a neved...

Valóban több kezdeményezésben veszek és vettem részt, bár már kezdek belefáradni kicsit. Amit nagyon-nagyon szerettem, az a Nézőművészeti Kft. osztályszínházi előadása volt Vakság címmel. Scherer Péterék hiteles és őszinte képet rajzoltak az előadáson arról, hogyan veszíti el az ember a látását vagy bármilyen képességét. Én voltam az egyik vendég a feldolgozó beszélgetésen. Az exhibicionizmusomnak jól esett a sok csillogó szemű tizenéves. A siker hetekre feltöltött, átlendített több mélyponton. Amikor leállt ez a program, nagy törést jelentett.

De van egy másik, diákoknak szóló esemény, amelyben főszerepet kapok. A What the vak elnevezésű programban előbb egy közös nyelvet, a zenét használom arra, hogy föloldódjunk, s utána már tudunk beszélgetni a diákokkal vakságról és sok minden másról. Talán a pandémia után ez is újraindul. Emellett alkalomszerűen elmegyek kisebb gyerekekhez is érzékenyíteni, az Egy sima, egy fordítottal is.





Milyen álmodat szeretnéd legközelebb megvalósítani?

Örülnék, ha megjelenhetne egy novelláskötetem. Az írás szerencsés dolog, elküldök egy szöveget és nem kell tudni rólam, hogy vak vagyok. Később persze kiderül, mert a borítón nyilván rajta lesz a fotóm és az író-olvasó találkozón meg ott ülök élőben.


Szuper lenne, ha majd nem úgy mutatnának be, hogy itt van velünk Juhász Tamás látássérült író. Ez látszik rajtam, nem kell külön szóvá tenni, beszélgessünk inkább a novellákról!

Amíg nem leszel főállású író, milyen fizető munkát tudsz vállalni?

Vakon munkát találni nem egy sikertörténet. Vállalni sok mindent tudnék, de a társadalomban elég kevés a nyitottság arra, hogy megmutathassam, mit is tudok. Vannak fellángolásaim, hogy polgári munkát keressek. Az ambíciómat még csak-csak elfogadnák, de azt, hogy tehetségem vagy szakértelmem is van valamihez, már kevésbé. És nem is a HR-esek riadnak vissza, a dolog a közvetlen főnökökön múlik, akik nem tudják elképzelni, hogyan dolgozhatnék velük. Lassan lehet ezen csak változtatni. Amikor például bekerültem a kerületi újsághoz, első körben azt mondta a szerkesztő, hogy írjak „vakos” témákról. Megcsináltam, indulásnak jó volt, most pedig már másról is írhatok.


Mikor és hol tapasztaltál leginkább inklúziós szemléletet?

Angliában wow-élmény volt, mennyire természetesen kezelik a bármilyen fogyatékkal élőket. Külön fönntartott helyek vannak számukra a közlekedési eszközökön és azokat még a reggeli csúcsban sem foglalja el senki más, üresen hagyják. Ezen kívül külföldi múzeumi élmények jutnak eszembe. Lengyelországban például beálltunk egy irgalmatlan hosszú sorba. A múzeum bejárata több saroknyira volt még, amikor megjelent egy biztonsági őr és szólt, hogy menjünk előre. Először nem is értettük, hogy mit szeretne… Szóval lehet örülni a pozitív diszkriminációnak is, bár nem várom el.


Milyen helyzetekben éled meg a legnehezebben a vakságodat?

Huszonévesen például, amikor egy gyengénlátó lánnyal randiztam és étterembe mentünk, nagyon zavart a kiszolgáltatottság érzése. Valószínűleg azért, mert én igyekeztem minél inkább beolvadni a látó közösségbe, viszont egy másik emberrel az oldalamon, aki nem lát, ez esélytelen. Tisztáztam is magamban, hogy nem a lány látássérültségével van bajom. Érdekes tanulság volt, talán nem véletlen, hogy látó barátnőm van. (Kittivel külön interjú készül hamarosan a blogunkon – a szerk.)


Mennyire van szükséged segítségre és mennyire tapasztalsz segítő szándékot mások részéről?

Ismerős terepen általában elboldugulok egyedül is. Ha pedig idegen helyen vagyok, ugyanúgy lehetnek tájékozódási nehézségeim, mint egy átlagos turistának.


Ha szükségem van segítségre, kérek és azzal sincs bajom, ha valaki kéretlenül ajánlja fel a segítségét. Viszont fontos, hogy elfogadja azt is, ha nem kérem.

Amivel nehéz mit kezdeni az az, amikor a barátnőmmel vásárolunk, közlekedünk és az emberek őt figyelmen kívül hagyva akarnak segíteni, mintha ott sem lenne. Pedig a legtöbbször megoldunk mi mindent, hisz Kitti látó.


Van-e olyan csodakütyü, amit ha föltalálnának, megkönnyítenék vele a mindennapjaidat?

Egy Facebook-olvasó jó lenne! Pontosabban egy olyan alkalmazás, amely nemcsak a szövegeket tenné elérhetővé számomra, hanem a képi információkat is. E nélkül a közösségi oldalakat és a grafikus felületeket, például a zenéhez hasznos profi hangszerkesztőket egyedül egyelőre nem tudom használni.


Követed az orvosi kutatásokat? Mi lenne, ha egyszer arról olvasnál, hogy egy műtéttel meg tudnának gyógyítani?

Nem érdekelnek az orvosi dolgok, abszolút elfogadtam, hogy nem látok, nem várok csodákat. Azt hiszem, hogy ha lenne ilyen műtét, akkor sem vetném alá magam. Már berendeztem így az életem, köszönöm szépen.


BLOG

Egyesület az Inklúzióért

Székhely: 1136 Budapest, Balzac u. 21.

Adószám: 18904693-1-41

Bankszámlaszám: Magnet Bank 16200010-10109849 

Közhasznú egyesület vagyunk.

© 2019-2021 Egyesület az Inklúzióért. Minden jog fenntartva.

Beszámolók  '17  '18  '19