Mikulás napja körül kedves meghívásnak eleget téve érkeztem a Magyar Újságírók Országos Szövetségének székházába, az AutizMuzsika együttes adventi koncertjére, amelyet a Fogyatékossággal Élők a Médiában Szakosztály szervezett. Már az előtérben megismerkedtem a csupamosoly Marcival, a teremben pedig egy másik kórustag, Gyula szüleivel. Telefonos beszélgetéseink után végre személyesen is bemutatkoztam a kórus vezetőjének, Juditnak, de nem zavartam, hiszen minden idegszálával a fellépőkre figyelt, teljes-e a létszám, komfortosan érzik-e magukat az idegen helyszínen, mindenkinél ott vannak-e a kották. Pár perc múlva Judit vezényletével felcsendült az „autizmuzsika” és elkezdődött a varázslat.
Az interjúban bemutatom a kórus alapítóját, az AutizMuzsika Alapítvány elnökét, Pető Juditot, akit többek közt arról faggattam, hogyan változnak, fejlődnek a kórustagok a közös muzsikálás hatására. Az interjú végén pedig az egyik kórustag édesanyjának gondolatait is tolmácsolom.

NÉVJEGY - Pető Judit
Judit nyugdíjas középiskolai magyartanár. Doktori címmel, kántori és több OKJ-s képesítéssel rendelkezik. Gyermeke nincs, de a széles rokonságban szoros a kapcsolata a fiatalokkal. Önszorgalomból ásta bele magát az autizmussal kapcsolatos szakirodalomba, végzett el ezen a téren továbbképzéseket, majd a tudását a gyakorlatban kamatoztatva autista fiatalokat mentorált. Ezeket a tapasztalatokat összegezve született az Álarc nélkül c. könyve. 2016-ban alapította meg az autista felnőttekből álló kórust, 2017-ben az Autizmuzsika Alapítványt, 2018 óta pedig a kórus neve is AutizMuzsika.
Judit olyan ablakot nyitott, amelyen keresztül a kórustagok kifelé tekinthetnek, a közönség pedig beleláthat az autista felnőttek világába.
Miért pont autista emberekkel kezdtél foglalkozni a nyugdíjazásod után? Van családi vagy más érintettség a háttérben?
Semmilyen érintettség nem fűz hozzájuk. Sokan fel szokták tenni a kérdést, hogy akkor miért pont ők? Azért fordultam szívesen feléjük, mert úgy tapasztaltam, hogy a sérült felnőttekre kevesebb figyelem irányul, mint a gyerekekre. 2012-től ástam bele magamat a témába. Elképesztően széles az autizmus világirodalma, talán a ráknál is nagyobb számban születnek cikkek, könyvek róla. Amikor mélyebben megismertem az autizmust, rájöttem, hogy feltehetően nekem is voltak érintett tanítványaim a gimnáziumban, csak akkoriban még nem ismertük fel a tüneteket.
Hogyan lettél életvezetési mentor?
Továbbképzésekre, tanfolyamokra jártam, hogy a pszichológia és a pedagógia módszereivel segíthessek harmonikusabbá tenni az autista felnőttek életét. Ahogy képeztem magam a témában, csomóponttá váltam: megkerestek az ismerősök, a régi tanítványaim és az ismerősök ismerősei, elmondták a tüneteket, én pedig igyekeztem az egész család számára tájékoztatást adni. Egy ismerősöm kérésére például én kísértem el pszichológushoz a gyermekét, aztán ennek nyomán a diagnózis elfogadását segítettem.
Honnan jött az ötlet, hogy autista emberek részvételével kórust alapíts?
Mentorként jó visszajelzéseket kaptam a családoktól, de rájöttem, hogy támogató közösség nélkül ez még mindig csak félsiker. Aztán 2016-ban részt vettem az autizmus világnapi felvonuláson. Miközben sétáltunk, megkérdeztem egy szülőt, hogy ki fog majd fellépni az autista emberek közül a színpadon. Az autista emberek közül? – kérdezett vissza az apuka. Amikor megtudtam, hogy nem érintett emberek fognak szerepelni,
azonnal elhatároztam, hogy nekem egy éven belül kórusom lesz – autista emberekből!
Elmentem az akkor már 14 éve működő AURA egyesület klubjába, és meghirdettem az énekkart.
Az Aura Egyesületet 2002-ben szülők hozták létre és működtetik, hogy felnőtt autista gyermekeiknek közösséget teremtsenek, sokszínű programokat szervezzenek. Céljuk a legmagasabb fokú önállóság kibontakoztatása és egyénre szabott támogatása a fiatalok képességei szerint.
A hívásomra először 7-8 fiatal jelentkezett, de lassacskán csatlakoztak mások is. Ma már 25 -28 körül mozog a létszám, de továbbra is várjuk a zenét szerető, jó hangú énekeseket. A honlapunkon megtalálhatóak az információk a Jelentkezés menüpontban.
Egyedül indítottál kórust és tettél alapítványt?
Igen. Semmi nem tántorított el, pedig egy-két barátomon kívül eleinte senki nem támogatott a dologban. Szerencsére az alkotótársaim, azaz maguk a kórustagok lelkesek voltak. Örömmel dolgoztunk és dolgozunk azóta is együtt.
Küldetésemnek tartottam bebizonyítani, hogy az autista emberek sokkal többre képesek, mint amit akár a szülők, akár a szakemberek gondolnak róluk.
Már az első próbákon láttam a fejlődési potenciált bennük. Az első karácsonyi műsorunk után a szülők gratulációja mellé döbbent csodálkozás társult: nem gondolták volna, hogy a gyerekeik ilyen teljesítményt tudnak nyújtani.
A fellépéseinken a közönséget is érzékenyítjük: változatos helyszínekre visszük el az üzenetünket. Az újságírószövetség volt a 16. hely, ahol felléptünk, a nyolc év alatt pedig már 26 előadást tartottuk. Járunk templomokba, kultúrházakba és máshová is, ahová meghívnak bennünket.

Miközben a kórustagok is formálódnak a művek és a fellépések által…
Sokszínű a repertoár, ugyanolyan boldogan énekeljük a népdalokat, a táncdalokat és a szent énekeket is. Egy közös van mindegyikben: csak olyan műveket tanítok, amelyek kárt, zavart nem okozhatnak, de szükség esetén vigaszt, erőt adhatnak.
A koncerteken katarzison esünk át. Mi is, mint előadók, illetve a közönség is.
A dalok gyógyító erejűek! A legfiatalabb tagunknak, a 22 éves Vikinek nyáron meghalt a nagypapája. Viki erre elkezdte naphosszat énekelni az egyik, az Úr jóságáról szóló dalt. Ennek segítségével lassan túljutott a krízisen, amit a szeretett családtag elvesztése okozott.
Kórusvezetőként hogy tekintesz az autizmusra?
Az autizmusnak ezer arca van. Olyan, mintha bemennél egy tükrökkel kirakott terembe és minden tükör mást mutatna. Minden tagunk másban más. Ez egyfajta kihívást jelent, de igyekszem megértően kezelni. Ha nekiállnék az autizmusukkal hadakozni, soha nem kezdenénk el zenélni.
A személyiségüket látom, nem az autizmusukat.
Ezt az elfogadást és szeretetet hirdetjük a feléllépéseinken is. Ilyenkor ők maguk is teljesen átadják magukat az élménynek, egy egység vagyunk.
Éppen ezért nem is énekelünk az autizmusról, pedig vannak ilyen dalok. A szülők biztatására megpróbáltuk egyszer, de a „gyerekek” fanyalogtak, nem jött be nekik se az amerikai, se a magyar verzió. Végül az egyik mentoráltam fogalmazta meg a lényeget: tudjuk, hogy autisták vagyunk, de nem akarunk róla énekelni!
Nem szoktam bekérni a diagnózist, nem függ attól semmi. A lényeg, hogy mindannyian örömmel jönnek és az éneklés nagyon jó hatással van rájuk. Az egyik kórustag amúgy hadar, de éneklés közben tökéletesen tartja a ritmust. A másik alig beszél, viszont minden dalt érthetően és szépen énekel. Többen is vannak, akiket azelőtt nem láttak mosolyogni, de amióta kórusba járnak, mosoly költözött az arcukra. Ezek a sikerek sok erőt adnak.
Milyen kihívásokkal jár, hogy autista emberekből áll az együttes?
Több mint nyolc éve alkotunk együtt. Mint minden közösségben, nálunk is vannak a felemelő pillanatok mellett feszültséggel teli percek is. De szépen összecsiszolódtunk, és mindnyájan ragaszkodunk a kórushoz. Ők is, én is, és szerencsére a szülők és a szélesebb közönség is.
Egyre ügyesebbek a kórustagok a saját konfliktusaik kezelésében is. Nemrég három fiú vívta ki a csodálatomat. Az egyiküknél „elszakadt a cérna”, a másik kettő reagált, és „hadiállapot” alakult ki. Be kellett avatkoznom, hogy megnyugodjanak. Persze folytattuk a próbát, de figyeltem őket. Hatalmas küzdelem volt bennük, míg sikerült legyőzniük az indulataikat. Megdolgoztak a közösségért, a jó hangulatért. Őszintén tisztelem őket ezért.
Nagyon szeretem bennük, hogy őszinték. Értékelik a másik erőfeszítését, már a próbán is megtapsoljuk azt, aki új dolgot tanul vagy előad, még akkor is, ha van még rajta javítani való. Igazi közösségként számon tartják egymást, aggódnak egymásért.
Jóindulatúak és odafigyelnek egymásra, pedig az egyik sztereotípia az autista emberekkel kapcsolatban épp az, hogy ez nekik nem megy.

Hol tartjátok az AutizMuzsika próbáit?
Sok helyet megjártunk már a fővároson belül, mire idén végre megtaláltuk az ideális helyünket a Krisztina téren, a Márai Sándor Művelődési Házban. Nagyon hálásak vagyunk, hogy díjmentesen kapunk próbatermet. Külön öröm, hogy a helyszín tömegközlekedéssel is könnyen elérhető, ugyanis a fiatalok jobbára önállóan közlekednek, munkából érkeznek. A legtöbben támogatott munkahelyen, napi négy órában dolgoznak, páran pedig a nyílt munkaerőpiacon találtak helyet maguknak.
A munka után hiába fáradtak, felüdülés számukra az éneklés.
Négy olyan tagunk is van, akik az édesanyjukkal járnak próbákra. De nem hagyjuk ám, hogy a szülők kint várakozzanak, ők is teljes jogú tagjai az együttesnek.
Nagy az izgalom a fellépések előtt?
Igen, hiszen az autizmusban érintettek általában szeretik az állandóságot, a megszokott dolgokat. Az ismeretlen helyzetekben a mi tagjaink is izgulósak, de nagyon ügyesen megtanultak már alkalmazkodni az új helyszínekhez és a koncert előtti zsongáshoz.
Az egyéni produkciókra könnyen vállalkoznak a kórustagok?
Kezdő tanár korom óta tartottam irodalmi színpadot, minden osztállyal előadtunk valamit. Ez a rutin segít, hogy észrevegyem, ha valaki alkalmas és hajlandó nagyobb szerepet vállalni, esetleg önálló produkcióval is kiállni a közönség elé.
Néhány tagunk zenét is tanul vagy tanult korábban, ezért elkezdtünk hangszeres számokat is beépíteni a műsorainkba. Olyan tagunk is van, aki épp emiatt kapott kedvet a hangszeres zenéhez. Marci, Laci és Barbi szépen zongoráznak, Áron pedig fuvolajátékával varázsol hálás mosolyt a közönség arcára. Annak is van lehetősége önálló szerepre, aki nem játszik hangszeren. A konferálás, az együttes tagjainak a bemutatása is fontos feladat, évek óta Antónia, Dávid, vagy Karcsi végzik, de emellett lehet vállalkozni egy-egy rövid felolvasásra, szavalásra is. Ebben Barbara, Zsófi, Laci és Gyula az élenjárók.

Egy ideje neves vendégzenészeket is hívsz…
Idén például a Kalákával léptünk fel a már szokásosnak mondható Autizmus Világnapi koncertünkön a MOM Kulturális Központban, 2025 áprilisában pedig Zalatnay Saroltával, Cinivel fogunk muzsikálni.
Cinivel már énekeltünk együtt, amikor a budapesti közösségi költségvetés kapcsán készítettünk kampánydalt. A Mindig kell egy barát című slágerrel igyekeztünk szavazatokat szerezni az autizmusban érintett felnőttek támogatott lakhatásáért küzdő AUTLAKSZ szövetség új kezdeményezésének, amely életviteli mentorhálózat létrehozását szeretné elérni. (A dal megtekinthető az AutizMuzsika.hu oldalon.)
Hogy fogadták az énekesnőt a kórustagok?
Cinit a jól sikerült közös éneklés után azonnal „megszállták” a fiatalok. Szelfizhetünk? – kérdezték, és sorban leültek mellé.
Cininek nagy lelke van, mindegyikükre rá tudott hangolódni. Viki még a fejét is odahajtotta Cini vállára és aztán azt mondta, ez nagyon megnyugtató volt.

A fiatalok hogyan fejezik ki, milyen hatással van rájuk az éneklés?
Mindannyian épülnek a muzsika és a közösség erejéből merítve, de ezt ki-ki a maga módján jelzi vissza. Van, aki egyszer csak elhallgat a próbán és látszólag csak mereng, én viszont tudom, hogy jól érzi magát, mert ellazult.
Az egyik csodálatos tenorunk, Gyula például árnyaltan, választékosan fogalmaz, gyakran levélben osztja meg velem a gondolatait. A mostani fellépés után például ezt írta (a hozzájárulásával idézem):
„Szeretet-közösség vagyunk. Ide senki sem azért jár, mert kötelezi őt valaki a kórusba járni. Ez egy nemes hobbi, nemes céllal, küldetéssel.
Amit közösen, egy jó karvezetővel együttműködve tudunk csak megvalósítani. Remélem, még sokáig. Közben pedig fejlődünk, kibontakozunk, és bizonyítjuk: a közösség erejével sok minden, Isten segítségével pedig bármi jó lehetséges!”
Gyula édesanyja, Györgyi így mesélt arról, hogyan került Gyula a kórusba, hogyan fejlődött és mit szeret benne:
Gyula az egyetlen gyermekünk, most 45 éves. Nem volt autizmus diagnózisunk, csak annyit láttunk, hogy egy értelmes kis csodabogár a fiunk, akinek darabosabb a mozgása. Normál oktatásban vett részt, jó eredményekkel, még főiskolát is végzett. Ott jelezték az oktatók, hogy az iparban mérnökként aligha fog tudni elhelyezkedni. Ahogyan fokozatosan szembesült a lehetőségei behatároltságával, komoly krízist élt meg.
Egy ismerős édesanya, Szekeres Tiborné Erzsébet révén Csömörön találtunk munkát Gyulának az Összefogás az Egyenlő esélyekért Nonprofit Közhasznú Kft.-nél (írtunk már róluk egy korábbi cikkünkben – a szerk.), az informatikai csoportban. Mivel jól tud angolul, cikkeket, pályázati anyagokat fordít (a covid óta otthonról), most pedig éppen egy könyvön dolgozik.
A helyzetének és önmagának, mint autista embernek az elfogadásában a munkán kívül a legtöbbet az AURA Egyesület klubja segített Gyulának, amely közösséget és jó elfoglaltságot biztosít. Az egyik klubfoglalkozáson bemutatkozott Pető Judit és elmesélte, hogy szeretne énekkart szervezni. Nekem nagyon tetszett az ötlet, de természetesen Gyuláé volt a döntés, akit hamar megnyert Judit kedves, ugyanakkor határozott személyisége. Nagy örömömre a fiunk saját maga jelentkezett a kórusba és azóta is rendszeresen jár.
Gyula visszakapta az önállóságát és önbecsülését. Nagyon jó hangja van, szívesen és szépen énekel, emellett örömmel mond verset a fellépéseken. Az énekkarban csupa jót tanulnak, Judit kulturálisan is sokat nyújt nekik, emellett érzi, mikor kell engedni és mikor legyen szigorúbb a fiatalokkal. Előfordult már, hogy nem értettek egyet Gyulával, de meg tudták beszélni a nézeteltéréseket. Szerintem a fiunk sokat fejlődött a nehéz helyzetek kezelésében és utólagos átgondolásában is.
Megfigyeltem, hogy a nyolc év alatt a többiek is rengeteget fejlődtek. Akik eleinte nem tudták tartani a ritmust vagy hadartak, esetleg nem mindig találták el a megfelelő hangot, hamar szárnyakat kaptak. Mindannyiuknak nagyon sokat jelent a kórus.
Végül arra kérlek, Judit, hogy Te is fogalmazd meg, hogy működik ez a varázslat?
Ha együtt vagyunk és éneklünk, megszűnik minden körülöttünk. Amikor pedig vége a próbának, beindul a beszélgetés, csacsogás, ölelkezés, puszilkodás. Csüngenek egymáson és rajtam is. Alig tudom „kikergetni” őket a teremből, amit legkésőbb 15 perccel a próba után át kell adnunk.
Látszik, hogy boldogok, sőt ezáltal minden másban is boldogabbak: a munkában, a kapcsolataikban, az élet minden területén.
Azzal pedig, hogy ők boldogok, a család is kiegyensúlyozottabb, a szüleik is boldogabbak.
Nem mellesleg én is.

Comments