Hogy lehet jól segíteni a dadogó embereket? Fejleszthető, palástolható-e ez a fogyatékosság? Kell-e palástolni? Egyáltalán fogyatékosság? Vajon miért zavarja egyes embereket extrém módon másnak a dadogása? Hogyan rejtőzködnek vagy lavíroznak egyes dadogó emberek, míg mások miért vállalják nyíltan ezt a problémát? Mit tehetnek az érintettek és mit a nem érintettek a dadogó emberek nagyobb mértékű elfogadása érdekében?
NÉVJEGY
Hojdák Gergely
Gergő magyar-hittan szakon végzett. Évek óta tartalommenedzserként dolgozik, weboldalakat és közösségimédia-felületeket szerkeszt. Azon kevesek közé tartozik, akik nem feszélyezik magukat, ha a dadogásukról kérdezik őket, és egyesületi keretek között is sokat tesz az érintettekért. Cikkeket ír, sőt, vlogolni is kezdett a dadogásról és híres dadogó emberekről.
Kezdjük az elején, te érintettként mit mondanál, mi a dadogás?
A dadogás egyfajta kommunikációs zavar, azon belül légzési, hangadási és artikulációs zavar, mely a beszédben megakadásokat és hangismétléseket okoz. Azt szokták mondani, hogy ahány dadogó ember, annyiféle dadogás. Van, aki leginkább szótagokat ismétel, másoknak szóindítási nehézségeik vannak, megint másoknak egy-egy konkrét hang képzése okoz gondot.
A dadogás a beszédben részt vevő izmok görcséből adódik, ám sokszor más izomcsoport is bevonódik az arcon, vagy görcsbe jöhet akár a váll, a kéz vagy a láb is. Ez egy összetett idegrendszeri zavar, vannak biológiai, pszichés, környezeti és szociális tényezői is. Ugyanannál az embernél is változhat a körülményektől függően. Például a dadogó ember általában nem dadog, ha verset mond, énekel, suttog vagy kiabál.
Én abból a szempontból az autizmushoz szoktam hasonlítani, hogy a dadogás is egy spektrumon írható le
a szélsőségesen nehezített beszédtől (amikor egy szót is fél percbe telik kimondani) a tipikushoz közelítő beszédig, ahol egy kívülálló akár nem is érzékeli, hogy egy amúgy dadogó emberrel beszél.
Ismerjük–e a dadogás kiváltó okait?
A leggyakrabban már a beszédinduláskor vagy óvodás korban kezdődik, és szerencsére sokan kinövik, vagy túlteszik rajta magukat valahogy a kamaszkorig, de nem mindenki. Elfordul az is, hogy trauma vagy fizikai sérülés hatására felnőtt korban alakul ki, de ez elég ritka.
Sokaknál megfigyelhető családi halmozódás, hajlam erre a beszédzavarra. Van, aki azt mondja – vagy azt mesélték neki a szülei –, hogy egyik pillanatról a másikra kezdett dadogni, egy ijedség vagy stresszes élethelyzet miatt, de szerintem ez sokszor csak egy kézenfekvő magyarázat egy komplexebb problémára. A másik tipikus jellemzője a dadogásnak – és ez valóban a stresszel függ össze –, hogy ismeretlen emberekkel, pláne tekintélyszemélyekkel (orvos, tanár, rendőr stb.) beszélve súlyosabb a probléma. Na, meg persze a bemutatkozáskor is, ami a legtöbb dadogó ember rémálma...
Nálad mikor és hogyan jelentkezett a dadogás, és mivel próbáltak javítani az állapotodon?
Szinte azzal együtt indult, ahogy beszélni kezdtem. Ráadásul többfajta beszédhibám is volt egyszerre: artikulációs zavar vagy pöszeség és a dadogás. A szüleim nagyon szerettek volna segíteni, de akkoriban vidéken még elég korlátozottak voltak a lehetőségek.
Tipikus, hogy kívülállók értelmi sérültnek gondolják a dadogó embert, mert nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy furcsán beszél, vagy rángatóznak a száj- és arcizmai.
Gyakran tagoltan, szótagolva válaszolnak nekünk, holott az értésünkkel, az értelmünkkel nincs semmi gond. Az anyukám például ezt ösztönösen igyekezett kivédeni azzal, hogy úgy mutatott be: „okos gyerek, csak nehezen beszél”.
A szüleim korán logopédushoz vittek, aki a hangformáláson segített is. Tisztán emlékszem, ahogy megdicsér, amiért tökéletesen elmondtam neki a „Répa, retek, mogyoró…” versikét. Aztán a dicséretet én dadogva köszöntem meg, merthogy ezen nem tudott segíteni.
A szüleim ezután is minden követ megmozgattak, vittek a vándor hipnotizőrtől az akupunktúrás kezelésen át a pszichológusig mindenhová. Tartósan egyik sem segített, bár a pszichológustól remek relaxációs technikákat tanultam, és az önismeretem is sokat fejlődött.
Ma jobbak a lehetőségek a terápiás fejlesztésre?
Nem az az igazán szomorú, hogy 30 évvel ezelőtt nekem Miskolcon nem tudtak segíteni, hanem az, hogy a barátom gyerekének, aki most ugyanott él, ugyanúgy nem tudnak, mert nincs helyben szakember, aki értene ehhez. Az Egyesült Államokban ma már úgynevezett dadogásklinikák működnek, ahol szakértői csapatok többé-kevésbé társadalombiztosítási alapon, komplexen és célzottan foglalkoznak ezzel a problémával. A németek vagy a hollandok a dadogók önszerveződése terén mutatnak jó példát. Mi ettől még elég messze vagyunk. A két kezemen meg tudom számolni, hány logopédus vállal felnőtt dadogásterápiát, ők is leginkább a főváros környékén elérhetők.
Mennyit lehet javítani a dadogáson?
A dadogással minden életkorban érdemes foglalkozni, tehát felnőtt korban sem késő terápiába kezdeni. Ugyanakkor tudni kell, hogy csak nagy eltökéltséggel és kitartással, általában lassú folyamatban lehet javulást elérni.
Azt egy szakember sem jelentheti ki felelősséggel, hogy biztosan „meg tudja gyógyítani” a dadogást, már csak azért sem, mert ez nem betegség.
Nálatok megfigyelhető családi halmozódás?
Én csak felnőtt fejjel tudtam meg, hogy az apai nagymamám is érintett. Talán az erős társadalmi stigma miatt még ő maga és a család sem mondta ki soha, hogy dadogna, csak „nehezen beszél”. Azt is csak idős korában mesélte el nekem, hogy az ő anyukája is így beszélt. A felmenők miatt számítottunk rá a feleségemmel, hogy a gyermekeink esetleg érintettek lesznek. A két nagyobbiknál nem, de a legkisebbnél, aki ovis, néha mutatkoznak a dadogás jelei.
Hogyan tudjátok jól segíteni a kislányotokat?
Szerencsére mi már tudjuk, mivel állunk szemben, és azt is, hogy egy dadogó gyereknek mire van szüksége ahhoz, hogy kezelni tudja a beszédzavart. Nagyon fontos a mi hozzáállásunk: bennünk már nincs belső feszültség vagy bűntudat emiatt. Nem okoljuk magunkat, és nem gondoljuk, hogy bármit elrontottunk volna.
Elfogadó, empatikus, türelmes hozzáállást igyekszünk tanúsítani, hogy a kislányunk ne stresszeljen,
hanem ebben a nyugodt és szégyenmentes légkörben kialakíthasson egy olyan beszédtempót és -módot, ami ellene hat a dadogásának.
Ebben érintettként nagyon gyakorlatias módon is tudok segíteni. Mondtam neki, hogy amikor elakad, vegyen egy levegőt és kezdje újra lágyabban, dallamosabban. Ez segített is: ösztönösen lassabb, szinte éneklő beszédre vált, ezzel segíti át magát az elakadáson. Emellett természetesen, ha kell, eljárunk vele logopédushoz, esetleg pszichológushoz is, de jelenleg ez nem látszik szükségesnek. Nem kell benne folyamatosan tudatosítani a dadogást.
A pályaválasztásban téged mennyire befolyásolt a dadogásod?
Természetesen valamennyire behatárolt, hogy merre menjek, de azért igyekeztem, hogy ne befolyásoljon túlságosan. Az soha nem jutott eszembe, hogy mondjuk sportkommentátor legyek, de mivel minden szakmában vannak kollégák, és többnyire ügyfelek is, szinte mindenhol kell valamennyit beszélni, úgy gondolom, kár ebben nagyon megkötni magunkat. Én olyan területeket választottam, ami tényleg érdekelt. Humán és vallásos beállítottsággal magyar-hittan szakon végeztem, most vállalkozóként tartalommenedzsmenttel foglalkozom, és több szervezetnek – köztük a Démoszthenész Beszédhibások és Segítőik Országos Érdekvédelmi Egyesületének – is írok cikkeket, hozok létre kreatív anyagokat. A szövegeim, a posztok és a videók pedig beszélnek helyettem.
Miért csatlakoztál a Démoszthenész Egyesülethez, amelynek idén elnökségi tagjává is választottak?
Úgy gondolom, hogy érintettként van felelősségem abban, hogy a társadalom többet tudjon meg erről a problémáról, és az ismeretek fényében hatékonyabban segítse, de legalábbis elfogadja a dadogó embereket.
A Démoszthenész Egyesületnél az érdekképviselet mellett különböző programokat, előadásokat, tanácsadást igyekszünk szervezni az érintetteknek és a segítő szakembereknek egyaránt. Működtetünk egy logopéduskeresőt is, ahol települések, a páciens életkora, illetve a beszédhibák szerint szűrve is lehet szakembert találni.
Az ismeretterjesztésben te is aktívan részt veszel, az egyesület Facebook-oldalán „dadogOK” címmel vlogot is indítottál.
Úgy éreztem, van rá igény, hogy ebben a formában újszerűen, személyesen, egy érintett szájából lehessen hallani a dadogásról.
Persze nem mindenkinek könnyű végighallgatni egy dadogó ember többperces videóit, de nem is kötelező. Ilyen esetben arra is érdemes reflektálni – és most nem bűntudatot szeretnék kelteni ezzel –, hogy
a normál beszédű emberekben vajon milyen olyan görcsösség, lelki elakadás van, ami miatt ennyire zavarja őket valaki másnak a dadogása.
Mert azt tapasztalom, hogy bizonyos embereket ez egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevéssé zavar, mások viszont annyira idegesek lesznek, hogy agresszíven reagálnak, vagy menekülőre fogják.
A "dadogOK" vlog 2. részében, amit itt láthatnak az olvasók is, említesz híres, dadogással küzdő embereket. Közülük külön sorozatot szenteltél az ókoriaknak az egyesület online Magazinjában.
A bibliai Mózessel kezdtem, aki azt mondja magáról, hogy "nem vagyok a szavak embere" és "A szám akadozó, a nyelvem lassú." Mégis őt választotta ki Isten arra a feladatra, hogy a zsidó népet kivezesse Egyiptomból az Ígéret földjére. De írtam az egyesület névadójáról, Démoszthenészről is, akit már életében a szónoklás nagymestereként tartottak számon, pedig súlyosan dadogott, ám nagyon eltökélten fejlesztette magát.
Kavicsokkal a nyelve alatt gyakorolt éjt nappallá téve, így megtanulta kontrollálni a beszédhibáját, és kialakított egy saját beszédstílust.
Ehhez hozzá tartozott az élénk gesztikuláció, ami akkoriban még szokatlannak számított. Amúgy a feszültséget levezető kézmozdulatokat most is használják a dadogás elleni beszédterápiákban.
Ma élő emberekről is készítettél portrét: híres tudósokról, politikusokról, – és ami talán a legmeglepőbb – színészekről is, akik felvállalják dadogásukat.
Bizony, a színészek között is bőven találunk dadogó embereket, itthon a legismertebb Őze Lajos, illetve a fia, Őze Áron, aki jelenleg is az egyesületünk elnöke. De kevesen tudnak róla, hogy Julia Roberts, Nicole Kidman vagy Denzel Washington is érintett. Írtam cikket Bruce Willisről, aki éppen a dadogás leküzdésének eszközeként tekintett a színészetre. Samuel L. Jackson szintén súlyosan dadogó gyerek volt, akit önkéntes némasági fogadalma alól – érdekes módon – az önkéntelen káromkodás oldott fel, ami később a filmjeiben a védjegyévé vált. De ott van például James Earl Jones, a Darth Vadert alakító színész hangdublőrje is, akinek zengő mélybasszus hangját nemrég hatalmas összegért vásárolta meg egy mesterséges intelligenciával foglalkozó cég, hogy a későbbi Star Wars-epizódok számára viszontértékesítsék.
Lehet egyáltalán úgy tenni, mintha nem dadognál?
Elég sok a rejtőzködő dadogó, bár hozzá kell tenni, hogy nagyon nehéz „elrejteni” a dadogást, ráadásul rettenetesen sok energiát igényel. Van egy elmélet, amely szerint
a dadogás egy jéghegyhez hasonlítható. Az akadozó, görcsös beszéd a csúcsa, de a felszín alatt egy nagy szorongás- és félelemhalmaz van, ami folyamatos stresszt okoz.
A rejtőzködők esetén ez a stressz még nagyobb!
Milyen trükkökkel élnek, akik megpróbálják elrejteni e beszédhibájukat?
Akadnak, akik szinte szó szerint rejtőzködnek, mert akkorára nő bennük a beszédfélelem, hogy egyáltalán nem mernek szóban kommunikálni. Ez az internet korában nem is olyan nehéz, hiszen szinte mindent el lehet intézni online. Mások „lavíroznak”. Vannak társas kapcsolataik, de ügyelnek rá, hogy ne kerüljenek olyan szituációkba, amelyek félelemmel töltik el őket, például nem hajlandóak a munkahelyükön felvenni a telefont, inkább mindent e-mailben intéznek.
Azok közül viszont, akik tudatosan vagy kényszerűségből, de mégiscsak beszélnek, többen alkalmaznak kisebb-nagyobb „trükköket”. Mindenkinek más válik be.
A legtöbben elkerülik a számukra nehezen kiejthető szavakat, és egy könnyebben kimondható szinonimára cserélik őket. Van, aki sokat ööö-zik vagy töltelékszavakat használ (izé, ugye, hát stb.); van, aki „felmondja” az előre betanult szövegeket, és ettől lehetőleg nem tér el. Olyanról is tudok, aki egyszerűen csak odaképzel valakit maga mellé, mintha együtt beszélnének, mert olyankor folyamatosabb a beszéde.
A legérdekesebb példa számomra egy olyan ember, akiről azt olvastam, hogy évtizedekig sikeresen rejtőzködött, miközben karriert épített, családot alapított. Nemhogy a kollégái, de még a családtagjai sem sejtették, hogy ő bizony egy dadogó ember. Aztán ötvenévesen váltott, mert krízisbe került, és rájött, mekkora energiákat köt le a szócserékre való odafigyelése. Azóta felszabadultabban él – dadogva.
Te nyílt dadogónak mondod magad, ez mit jelent pontosan?
Amerikából indult egy irányzat, amelynek open stuttering, magyarul nyílt dadogás a neve, és azt mondja, hogy
dobjuk félre a trükköket, menjünk bele minden helyzetbe. Engedjük meg magunknak a dadogást
és ne engedjük, hogy ez a beszédzavar visszatartson a beszédtől. Beszéljünk sokat és bátran, mert ennek hatására fog oldódni a beszédfélelem. Ezt olyannyira komolyan veszik, hogy csoportos foglalkozásokon gyakorolnak, beszélnek egymás előtt, sőt, egyesek beszédterapeutává képzik magukat, és másoknak is segítenek. Az biztos, hogy ezek a terapeuták nagyon hitelesek.
Ennek hatására én is eldöntöttem, hogy inkább dadogok, de igyekszem pontosan azt mondani, ami ténylegesen a fejemben van. Nem cserélgetem a szavakat, hanem mindenféle trükk vagy elkerülő módszer alkalmazása nélkül beszélek, felvállalva ezt a fogyatékosságomat.
Beszélhetünk a dadogásról fogyatékosságként?
Úgy tudom, hogy a fogyatékos személyek jogairól szóló törvényt (Fot.) épp most egészítik ki a beszédfogyatékosság kategóriájával, ami számos új lehetőséget fog megnyitni többek közt a dadogó személyek számára is. Ezt azért is tartom indokoltnak, mert a beszédhibák és kommunikációs zavarok egy része olyan nehézségeket jelent a vele küzdők mindennapjaiban, hogy az nyugodtan mondható fogyatékosságnak. Másrészről az is igaz, hogy sokan vannak az érintettek között, akik nem szeretnék, ha őket fogyatékosnak „bélyegeznék”.
Én mégis úgy gondolom, hogy kezdeni kellett valamit ezzel a dologgal, hiszen a nemzetközi statisztikákból tudható, hogy a fejlett országokban a felnőtt lakosság nagyjából 1-2 százaléka dadogó (gyerekkorban ez az arány még magasabb), akik eddig szinte semmilyen állami ellátásban, társadalmi segítségben nem részesültek. Az összes beszédfogyatékossággal vagy kommunikációs zavarral élő emberek száma pedig a többszöröse ennek – nagyon jó lesz tehát, ha ez a törvénymódosítás megszületik. Egy olyan rendelet egyébként már régebb óta létezik, hogy az érettségi és az egyetemi vizsgák során az érintettek dönthetnek úgy, hogy a szóbeli felelet helyett írásban adnak számot tudásukról.
A társadalmi elfogadottságot mi segítheti még a törvényi kereteken túl?
Lehet, hogy furcsán hangzik, de az elfogadásban, megértésben óriási szerepe van például a filmeknek. Egy-egy dadogást ábrázoló film után megnő a közérdeklődés a téma iránt. Az igaz történetet feldolgozó A király beszéde című film ebből a szempontból különösen nagy jelentőségű volt. Egyrészt, mert a dadogó szereplő végre nem egy szerencsétlen, balfék figura, hanem egy király, másrészt, mert a VI. Györgyöt alakító Colin Firth megtanult nagyon hitelesen dadogni! Az utóbbi időben pedig a Larry című magyar filmet is említhetnénk. A mai világban persze a filmek mellett az internetes influenszereknek is komoly szerepe van, ilyen például Magyarországon „Jocó bácsi”, Papp Szabi énekes vagy épp egyesületünk elnöke, Őze Áron, akik nyíltan vállalják dadogásukat a nagyközönség előtt is.
Szerinted ti, dadogó emberek mit tehettek az elfogadás érdekében?
Az ember úgy kezeli a problémáját, ahogy épp tudja.
Én arra tudom biztatni minden sorstársamat, hogy vállalja fel a dadogását, beszéljen nyíltan erről a problémáról!
Ezáltal lekerülhet a stigma a dadogásról, és elindul egy pozitív spirál: egyre többen vállalják fel, egyre többen beszélnek róla, így egyre könnyebb lesz mindenkinek, érintetteknek és hallgatóknak egyaránt...
És ha a nem érintetteknek is adhatnál egy tanácsot, mi lenne az?
Legyenek türelmesek és hallgassanak minket végig. Ne próbálják meg kitalálni, mit szeretnénk mondani, hanem várják meg, hogy valójában mit mondunk. Így nem fog előfordulni olyan eset, hogy bemegyek kenyérért a pékségbe, és kiflivel térek haza.
Fotók: Zigó-Horváth Kornélia, illetve https://demoszthenesz.hu/