A MáSzínház immár közel 150, többnyire értelmi fogyatékossággal élő fiatalnak jelent elfoglaltságot, fejlődési lehetőséget, élményt, sikert és közösséget, néhányuknak munkalehetőséget is. A közönségnek évről évre több elgondolkodtató, interaktív színházi élményt. A Magyarországon egyedülálló, inkluzív előadásokat színre vivő csapat egyik munkatársával, Bakonyvári Krisztinával beszélgettünk.
Névjegy
Bakonyvári Krisztina drámapedagógus, színházi nevelési szakember. Haditudósítónak készült, de mivel kamaszkorától „belenőtt” a MáSzínházba, amelyet édesanyja álmodott meg, előbb-utóbb győzött a színházi közeg, ahol sok egyenrangú, de különbözőképpen sérült és ép játszó alkot fantasztikusat előadásról előadásra.
Ma már ő is vezet csoportokat és rendez darabokat.
Fotó: Balla Dávid
2020-ban a 15. születésnapját ünnepelte a MáSzínház. Hogyan kezdődött ez a történet?
A kezdeményezés Kővirág színjátszó csoport néven, képesség- és készségfejlesztő foglalkozásként indult. Édesanyám, Bakonyvári L. Ágnes tanító, drámapedagógus és akkori kollégája, Göllesz Csilla gyógypedagógus fogtak össze, hogy eszköztárukat vegyítve létrehozzanak valamit, ami segít az enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékossággal élők fejlesztésében. Eleinte szó sem volt inklúzióról és valódi színházról, a foglalkozások élményalapú játékokból álltak. A „tét” annyi volt, hogy a feldolgozott meséből év végén a szülőknek előadást tartottak a fiatalok.
Hogyan növekedett a közösségetek?
A pedagógusok azt tapasztalták, hogy a résztvevők szinte megtáltosodtak, a fejlesztésük sokkal hatékonyabbá vált attól, hogy készültek a bemutatóra. Az előadás maga is euforikus élményt jelentett a játszóknak és persze a családtagokból álló közönségnek is! Hírünk ment és egyre többen csatlakoztak.
Aztán kialakult egy valódi, mégis kicsit „más” színház…
Ahogy nőttünk, fejlődtünk, úgy vált egyre fontosabbá a művészi érték az előadásainkban. A képesség- és készségfejlesztés egyáltalán nem szorult háttérbe, de hangsúlyt kapott a „színházcsinálás” folyamata és felvettük a MáSzínház nevet.
Az első igazán nagy ugrás a Lackfi Jánossal való megismerkedésünk volt. Ő beleszeretett a csapatba és kimondottan a mi játszóinkra megírta a Világablak című drámát. Ezt már repertoárra is vettük, azaz többször is játszottuk közönség előtt. A második darabunk, a Napok tánca is Lackfi-mű, amelyet már én rendeztem. Ezt az előadást iskolákba is elvittük, mindenféle közönségnek az értelmi fogyatékos gyerekcsoportoktól a „sima” iskolás osztályokig.
Fotó: Szabó Hanna
A „sima” szót használtad. Amúgy milyen megnevezést fogadtok el és mit használtok magatok is jó szívvel?
Hivatalosan az „értelmi fogyatékossággal élő személy” kifejezést használjuk, de a MáSzínházon belül ezzel nem tudunk mit kezdeni. Ahogyan a szülők által a legsemlegesebbnek tartott „speciális igényű” jelzővel sem. Kézenfekvő volt, hogy megkérdezzük a hozzánk járókat is, de őket egyáltalán nem érdekli a téma, mert maguk közt nem tesznek különbséget.
Legyünk akár Down- vagy Williams-szindrómás, autista vagy értelmi sérült emberek, úgyis a nevünkön szólítjuk egymást. Ha pedig közös elnevezés szükséges, nem foglalkozunk a címkékkel. Mi mindannyian mászínházasok, vagy egyszerűen csak „játszók” vagyunk.
Ez azért is illik hozzánk, mert inkluzív színházként nem szeretjük kettéosztani a világot sérültekre és épekre. Olyan sokszor kiderült már, hogy ez a két szó viszonylagos és a témától függően kerülhet rá vagy éppen le valakiről. A közönségnek persze el kell magyaráznunk, hogy a játszóink egyenrangúak ugyan, de bizonyos szempontból mások. Az egyik előadásunkon a nézőtéri székekre ÉP vagy SÉRÜLT feliratot tettünk felváltva és bizony egyikre se ültek le szívesen a vendégek, mert rájöttek, hogy a különbségtételhez szükség van valamilyen szempontra, ami alapján dönthetnek.
Van-e valamilyen feltétele a hozzátok való jelentkezésnek?
Két kizáró ok van, ami a működésünkből következik. Súlyosan értelmi fogyatékos fiatalokat nem fogadunk, mert a foglalkozásaink alatt nem tudjuk ellátni őket. Fizikai sérültséggel élőket pedig azért nem, mert az eddigi helyszínünk nem volt akadálymentes, illetve szakemberünk sincs. Ezen túlmenően azonban nem kérünk orvosi szakvéleményt és nem válogatunk a jelentkezők között. Csak őt magát nézzük: együtt játszunk és azon vagyunk, hogy fejlődjön.
A szakdolgozatom miatt elolvastam az addig nem is látott szakvéleményeket azokról a játszótársakról, akikkel 8-10 éve rendszeresen együtt dolgozunk.
Ha figyelembe vettük volna a prognózisokat, sok jelentkezőről le kellett volna mondanunk, mert „papíron” nem fejleszthetők. Nálunk viszont rácáfoltak erre és „teljesítették” azokat a dolgokat, amelyekről azt írták a szakértők, hogy soha nem lesznek rá képesek.
A fejlődés az értelmi képességekben mutatkozik meg?
Ezen a téren mindenképpen fejlődnek, de lényeges az is, hogy sokat javulnak a szociális készségeik. Az egyik leglátványosabb történet egy olyan játszónké, aki integrált iskolai osztályba járt, ahol rengeteg figyelmet kapott. Ő furcsának találta a foglalkozásainkat, ahol azzal szembesült, hogy mindenkire ugyanúgy figyelünk, nem csak rá. Először 10 perc után lett elege, de az édesanyja kitartó volt, hozta továbbra is. A gyermeke egyre többet tudott velünk lenni, míg év végére teljesen partnerré vált. Most főszereplő az egyik előadásunkban, a csoportban pedig már észreveszi, ha valaki támogatásra szorul és kérés nélkül is segít.
Nagyon szépen kinőttétek magatokat az elmúlt években…
Már 120-150 fős létszámnak tartjuk hétről hétre a foglalkozásokat. 16 csoportunk működik jelenleg és nagyon sokszínű a játszók közössége. A készség- és képességfejlesztés specializálódott. Lett táncos, zenés, rajz-művészeti, szociális cirkuszi, színjátszó és összművészeti csoportunk. Már komoly órarend készül, mindenki olyan foglalkozást „vesz fel”, ami őt érdekli. Akárcsak egy egyetemen.
Inkluzív színjátszó csoportjaink is vannak. KözösÉg néven alakult meg az első, amelyben érdeklődő egyetemisták lettek a játszóink partnerei. Mára 15-20 fős a csapat és nagyon büszke vagyok rájuk, minden évben létrehozunk egy előadást velük. Ez nem a nagyközönségnek szól, a fókusz inkább az alkotófolyamaton van. Ebbe a csoportunkba kívülről bárki jelentkezhet, a mi játszóink közül pedig azokat válogatjuk be, akik önállóbbak és szociálisan is érettek arra, hogy a többiek partnerei legyenek.
Fotó: Rostás Bianka
Hogyan indultatok el az inkluzív színházcsinálás felé?
Külön csoportban zajlanak a nagyközönségnek szánt előadásaink előkészületei. Konkrét szerepekre választjuk ki a játszókat művészi-szakmai szempontok szerint. A játszóink nemcsak a közösen kiválasztott központi témával foglalkoznak, hanem azzal is, hogyan lehet a nézőket bevonni, akár magában az előadásban (ha az interaktív), akár beavató vagy épp feldolgozó foglalkozás keretében, akár egy szakmai beszélgetésben.
Az Ügyelő című darabunk lett az első integrációs előadásunk, ahol négy „sima” és ugyanennyi „fordított” szereplő játszott együtt, köztük én is. A darab egyfajta sérültségről, a függőségről szólt és 2-3 évig futott a hozzá készült érzékenyítő, feldolgozó előadással együtt. Itt vált véglegessé számomra, hogy színházi területen szeretnék dolgozni.
Hogyan született meg az első inkluzív előadásotok?
A KépMás című előadást, amelyet 39 alkalommal adtunk elő teltház előtt, a szereplők nemcsak eljátszották, hanem együtt is készítették. Három fogyatékossággal élő játszónk és két ép értelmű színésznő egyenrangú félként dolgoztak. A saját élményeikből, a saját munkájuk által alakult ki a női identitásról szóló új darab. A közös anyaggyűjtéstől a főpróbáig kilenc hónap telt el.
A folyamatban átértelmeződött a sérültség és épség fogalma, világossá vált, hogyan vagyunk mindnyájan sérültek, vagy éppen épek.
Mindenki mesélt epizódokat a saját életéből, ezeket átkereteztük és egy másik szereplőnek „adtuk”. Így mindenki a saját személyiségével, de mások történeteit játszotta.
Ha mindannyian épek és sérültek is vagyunk, vajon van-e különbség ép és sérült játszók között?
Sokáig kerestem erre a kérdésre a választ. Egyetlen dolgot találtam: az ép játszóinknak van képességük arra, hogy elrejtsék a sérültségüket, míg más játszóink nem feltétlen rendelkeznek ezzel a képességgel. Mi tökéletesen álcázzuk a sérüléseinket, ők viszont kiszolgáltatottabbak azáltal, hogy nem tudják elrejteni ezeket mások elől. És ebből nem következik, hogy mi jártunk jobban!
Az előadásaitok „rendes” színházi programok. A nézők jegyet vesznek, a játszók pedig fizetést kapnak.
Ez borzasztó fontos szempont. Az inklúzió nemcsak az alkotói folyamatban valósul meg, hanem gazdasági téren is. A színészeink egyenértékű díjazásban részesülnek, nem teszünk köztük semmilyen különbséget. Ez valódi, bejelentett munka számukra, amelyért fizetést kapnak. Így vált a MáSzínház munkahelyteremtő vállalkozássá.
Olyan szép mindez, amit mesélsz. Azért értek benneteket kudarcok is?
Többnyire nagyon jók a tapasztalataink: a nézők közül sokan jelentkeztek önkéntesnek a nyári táborokba, illetve nálunk töltik az Iskolai Közösségi Szolgálatukat. De természetesen minket is érnek kudarcok, hiszen az inkluzív színház sem mindig „hab-fény-party”!
A legnagyobb kudarcunk kicsit a mi hibánk is volt: egy osztály úgy vett részt az egyik előadásunkon, hogy valamiért nem tartottuk meg nekik a bevezető, rávezető foglalkozást. Ennek hiányában tönkretették az előadást: bekiabáltak, videóztak, röhögtek, dobálóztak, amivel a többi nézőt és a játszókat is zavarták. Utóbbiak hatalmas tiszteletet érdemelnek, mert semmi nem tudta kizökkenteni őket, végigvitték az előadást. Utána persze sokáig bennük volt a félelem, de a többi harmincvalahány előadás gond nélkül zajlott.
Ezt a traumatikus élményt magunk között és az osztállyal is fel kellett dolgozni. Nehezen mentem be az osztályterembe, hogy találkozzak a gyerekekkel. Érdekelt, hogy mi az, amiért szerintük így porig lehetett alázni a szereplőket. Sokáig nem jött válasz, aztán többekből kitört a sírás. Aztán szavakba öntötték, hogy nekik milyen sérüléseik vannak, őket ki és miért bántja és hogy nem állnak jól egymás elfogadásával sem. Borzasztóan nagy árat fizettünk ezért a felismerésért, de azt gondolom, az üzenetet végül elvitték magukkal.
Fotó: Torják Orsi
Milyen szerepe van a családoknak a közös munkában?
A családi támogatás nagyon fontos tényező. A szülők látják, hogy a gyermekük szívesen jön a MáSzínházba, szereti a játszótársait és élvezi az alkotás örömét. Ezért szívesen tesznek meg mindent a szülők is. A repertoáron tartott előadásokban részt venni nemcsak a játszók számára fárasztó, hanem a családtól is sok áldozatot kíván. Korán kelni, későn feküdni, segíteni a szövegtanulásban, motiválni, hozni-vinni a játszókat – ez hosszú távú elköteleződés nélkül nem megy.
Az évek alatt a szülőkből is összetartó közösség épült. Már nekik is tartunk külön foglalkozásokat. A szülőcsoportunkban a felnőttek is játszanak. Ez az idő csak róluk szól, elmerülhetnek az alkotás örömében. A szülőknek tartott nyári táborunk is igazi sikersztori lett! Most az online foglalkozásokon pedig felmerült az ötlet, hogy ők is előadnának valamit…
A covid miatt hogyan változtak a mindennapjaitok?
A MáSzínház úgy működik, mint egy nagy család. Az érintés, az üdvözlő puszi és az ölelés alapvető kapcsolódási forma, de most ezt mind nem lehet. Nagyon nehéz, hogy nem találkozhatunk, de mivel ragaszkodunk egymáshoz, ezért minden nehézség ellenére kitartóan folytatjuk a foglalkozásokat online! Sőt, már filmkészítéssel is kísérleteztünk.
A járvány okozta helyzet nekünk szakmai és anyagi szempontból is nehéz. Várjuk, hogy ismét találkozhassunk egymással és a közönséggel. Öröm az ürömben, hogy a Ferencvárosi Önkormányzat pályázatát elnyerve új helyre költözhetünk. A Bakáts téri termeket sikerül most felújítanunk, hogy ott fogadhassuk a játszóinkat és a közönségünket is. Oda várjuk majd a cikk olvasóit is!