NÉVJEGY
Lami Juli 38 évesen döntötte el, hogy belevág az örökbefogadásba egyedül. Kevesebb mint másfél évvel később találtak egymásra Bibivel. Juli újságíró, az örökbefogadása óta különös figyelmet szentel munkájában is annak, hogy a társadalom elfogadóbb és nyitottabb legyen mindennel, ami nem átlagos, és mindenkivel, aki nem mindennapi.
Amikor a szélesebb ismerősi köröm is megtudta, hogy örökbefogadó leszek, nagyon gyakran megkaptam azt a kérdést, hogy nem félek-e, hogy a gyerekem majd tudni akarja a teljes igazságot a származásáról. Nem, nem félek, sőt, mindent megteszek, hogy ebben segítsem őt. Mert teljes szívemből és eszemmel abban hiszek, hogy az igazság a legkevésbé fájdalmas út. Nemcsak az örökbefogadás tekintetében.
Egy örökbefogadott gyerek származásában sok olyan dolog van, amiről nehéz beszélni. Vagy amihez nehéz megtalálni a megfelelő szavakat. Egyedülállóként fogadtam örökbe a kislányomat két és fél évvel ezelőtt, ő akkor kétéves volt. Az ő származási körülményeiben is szerepel olyan dolog, nem is egy, amelyről nem könnyű beszélni. Ráadásul ez egy olyan terület, amelyben az embernek általában semmiféle rutinja nincsen, magának kell kijelölni az irányt. Nekem sem volt semmilyen tapasztalatom,
egy dolgot tudtam biztosan: joga van ahhoz, hogy minden információt, amit a származási körülményeiről tudok, átadjak neki.
De hogyan? Eleinte ez volt a nagy kérdés.
Tapasztalataim azt mutatják, hogy az egyik legnagyobb tévhit az örökbefogadott gyerekekkel kapcsolatban, hogy kellemetlen kérdéseket tesznek fel a származásukról. A saját példámon is látom, és nagyon sok sorstársam példáján is, hogy a gyerekek nagyon jól tudnak kérdezni. És nem kérdeznek olyat, amire nem bírnák el a választ. Tehát ezek a sokszor random párbeszédek a származásukról egyáltalán nem kellemetlenek, sőt, minden alkalom eggyel előrébb visz. Ehhez pedig az a legfontosabb, hogy mi, örökbefogadó szülők ne érezzük kellemetlennek ezt az egész kérdéskört. Én például ezt úgy intéztem el magamban, hogy az elején nagyon sokszor elmeséltem magamnak a történetet. Addig mondtam, míg teljesen meg nem barátkoztam vele, és természetessé nem vált, hogy ez az ő életének, és ezáltal a mi közös életünk része is.
Évtizedekkel ezelőtt ugyebár még teljesen elfogadott tény volt, hogy a gyereknek nem kell megmondani, hogy örökbefogadott. Illetve hogy csak akkor kell megmondani, ha megkérdezi. Ma már tudom, hogy egy örökbefogadott gyerek, aki érzi, hogy valami nem stimmel, nem fogja megkérdezni, hogy örökbefogadott-e. Ugyanis nagy valószínűséggel nem bírná el a választ. Nem bírná el, ha kiderülne, hogy minden, amit addig biztosnak hitt az életében, alapjaiban roppan össze. Biztos mindenki hallott már örökbefogadós rémtörténeteket, amelyekben az örökbefogadott gyerekek a szüleik ellen fordultak, megszöktek, titokban megkeresték a vér szerinti szüleiket. Ezekben a városi legendákban ugyan van igazság, de ezek a rémtörténetek pont azért történhetnek meg, mert az örökbefogadott gyerek hazugságban nő fel. Ha egy gyereknek hazudnak a származásáról, vagy elhallgatnak róla részleteket, akkor amikor kiderül az igazság, a gyerek joggal hiszi azt, hogy ha az nem igaz, hogy a szülei a vér szerinti szülei, akkor semmi más sem igaz. Akkor az sem igaz, hogy szeretik őt.
Sokan kérdezik tőlem, hogy mikor fogom megmondani a kislányomnak, hogy örökbefogadott. Itt jegyzem meg, hogy sokan úgy teszik fel ezt a kérdést, hogy mikor mondom meg neki, hogy nem én vagyok az igazi anyukája, vagy hogy ő nem a saját gyerekem. Ilyenkor helyesbítéssel kezdem a választ:
én vagyok az igazi anyukája és nekem ő a saját gyerekem.
Nem tagadom, hogy van egy vér szerinti anyukája is, de az igazi anyukája én vagyok. És lehetnének még rajta kívül vér szerinti gyerekeim is, mindenki a saját gyerekem lenne. De visszatérve a kérdésre, a válasz egyszerű: folyamatosan mondom neki, hogy örökbefogadott. A saját tapasztalatom azt mutatja, hogy egy örökbefogadott gyerek származásának tisztázása a családban nem egy bizonyos pillanat, hanem egy hosszú út, ami folyamatosan épül. Ezt addig én sem tudtam elképzelni, amíg nem lett a saját életem része. Amíg természetes nem lett, hogy ezt időről időre szóba hozom, én is sokat tépelődtem rajta, hogyan kell ezt jól csinálni. Főleg, hogy a kislányom semmit sem reagál arra, amikor felhozom a témát. Eddig egyetlen kérdést tett fel az egésszel kapcsolatban, azzal a kérdésével azonban minden kétségemet eloszlatta, és tudatosította bennem, hogy mindent hall és ért, amit erről mondok, de egyelőre nem szeretne jobban belemenni.
Az, hogy ezt a nagy kaliberű kérdést teljesen nyíltan kezeljük, azt is magával hozza, hogy más dolgokat sem vagyok hajlandó tabusítani. Emlékszem, amikor először mondtam ki a kislányomnak azt a szót, hogy valaki meghalt. A szomorúságon kívül egy felszabadító érzés is hatalmába kerített. Akkor jöttem rá, hogy teljesen felesleges az igazságot hosszú körmondatokba rejteni. Aki meghalt, az nem „elaludt”, nem „nincs már velünk”, nem „felment az égbe”, hanem meghalt. Aztán ezt lehet árnyalni hitünk, meggyőződésünk és reményeink szerint, de a kiindulópont az egyszerű, tiszta igazság.
Sajnos a környezetemben most is azt tapasztalom, hogy az örökbefogadásról nagyon kevesen beszélnek jól, még azok közül is, akik ismernek örökbefogadott gyerekeket. Többször előfordult velem, hogy barátoktól, ismerősöktől örökbefogadásra érzékenyítő mesekönyvet kaptam. Ilyenkor legszívesebben visszaadnám a könyvet, és arra kérném őket, hogy vigyék ezeket a könyveket inkább haza, és olvassák fel saját gyerekeiknek.
Mert végighallgathatja a kislányom ezerszer is, hogy az örökbefogadás jó dolog, és az örökbefogadott gyerekek ugyanolyanok, mint a többi gyerek, ha erről a többi gyerek semmit sem tud, akkor neki továbbra is nehezebb lesz az élete és a társadalomba való beilleszkedése.
Már most látom, hogy a tabuk nélküli életnek mennyi pozitív hozadéka van. Azzal, hogy mindig igazat mondok, rengeteg feszengéstől és felesleges bonyodalomtól kímélem meg magunkat. És egyre jobban zavar, ha ködösítést látok magam körül. Ilyenkor azt érzem, hogy minden hazugság, amit egy gyereknek mondanak, egy kicsit szabotálja az én igazmondásomat.
Egyszer találkoztam egy anyukával a játszótéren, aki feltett néhány részletes kérdést a kislányom babakorával kapcsolatban, úgyhogy megmondtam neki, hogy ezekre nem tudok válaszolni, mert akkor még nem ismertem őt. Az anyuka szinte felkiáltott, hogy „úristen, én még sosem láttam örökbefogadott gyereket”. Épp jókedvemben voltam, ezért jeleztem neki, hogy minden bizonnyal már látott, csak nem tűnt fel neki, mivel nincs a homlokukra írva, hogy örökebfogadottak. Ha lehetne egy kívánságom a témával kapcsolatban, azt kérném, hogy mindenkinek legyen legalább egy örökbefogadó család a környezetében, hogy az örökbefogadás ne csak annak legyen természetes, aki érintett, hanem mindenki másnak is.
Hogy ne egy ijesztő, utolsó utáni, netán kétségbeesett opció legyen azok számára, akiknek nem jött össze a vér szerinti gyerek, hanem egy olyan választási lehetőség, aminek a csodáját – a nehézségekkel együtt – egyre több ember ismeri közelről.
