top of page

BLOG

Egy ikerpár, két univerzum

Milyenek a mindennapok két szenzoros kisfiúval? Mit jelent, hogy szenzoros, ingerkereső, ingerkerülő? Mi a meltdown? Az anyukájuk meséli el!


Kék szemű, vörös hajú, copfos fiatal nő portréképe

NÉVJEGY


Váró Anna


Gyógytornász, evésterápiás szakember. A korai fejlesztés területén dolgozott több helyen is, amíg meg nem érkeztek az ikrek, Andor és Donát. A fiúk négyévesek lesznek és szenzorosak (azaz röviden: a külvilág ingereit másképpen dolgozzák fel), méghozzá eltérő módon, ami nagy kihívás elé állítja az egész családot.



 

Mindig is tudtad, hogy gyógytornász szeretnél lenni?

Szerettem a biológiát, szerettem emberekkel foglalkozni, de fogalmam sem volt, mi szeretnék lenni. Aztán, ahogy lapozgattam a felvételi tájékoztatót, kiderült, hogy a gyógytornászsághoz épp ez kell. Nem bántam meg. Tetszett, hogy azt tanulom, ami érdekel, még az anatómiát is kifejezetten szerettem. Az első munkahelyeim viszont nem váltak be. Aztán jött a lehetőség, hogy a Balettintézetben dolgozzak. Két évet töltöttem el ott, aztán visszatértem Szegedre.


Mikor kezdtél gyerekekkel foglalkozni?

Véletlenül talált rám a lehetőség Szegeden. Az Odú Fejlesztőközpontban végre megtaláltam, amit szeretek csinálni! A korai fejlesztés, a kisgyermekekkel, a családokkal való munka nagyon inspiráló volt számomra, sokat tanultam. És amikor a férjemmel Dunakeszire költöztünk, még jobban belemerülhettem a szakmába, mert felvettek a Korai Fejlesztő Központba. Különösen szerettem a súlyosan, halmozottan sérülteket fejleszteni. Még a központ saját ovijában is dolgoztam. Nagyon izgalmas, fejlődéssel teli 9 évet töltöttem a „Koraiban”, még egy négyrészes angliai kurzusra is kijutottam, így beleástam magam az evésterápiába.


Te milyen gyerekekkel foglalkoztál evésterapeutaként?

Súlyosan, halmozottan sérült gyermekekkel, akiknek sokszor nehezen megy a nyelés, a rágástanulás. Különféle módszerekkel igyekszem megkönnyíteni ezt a folyamatot,

megerősíteni az izmokat, megtalálni azokat a testhelyzeteket, amelyben a gyermek nem nyel félre, könnyebben eszik. Sokat foglalkoztam szondával táplált gyermekekkel. A cél általában az volt, hogy bevezessük a gyermek képességeihez igazodóan a szájon keresztüli evést, néha pedig az, hogy leszoktassuk a szondáról. Ez a folyamat lassú, és teljesen egyedi. Nagyon sok tényező van, amin lehet változtatni, és legtöbbször a türelmes kísérletezés az, ami eredményt hoz.


Mi számít jó eredmények az evésterápiában?

Van, hogy már az is könnyít a szülő, gondozó helyzetén, ha megtaláljuk azt a testhelyzetet, amiben a gyermek el tud lazulni, és arra tud figyelni, hogy eszik. Aztán megkeressük a legalkalmasabb etetési eszközt. Műanyag vagy szilikonkanál? Esetleg hagyományos fém? Kisebb-nagyobb-közepes? Utána az étel hőmérsékletével, állagával kísérletezünk, hogy kiderítsük, melyik formában fogyaszt a legszívesebben, a legtöbbet. Jó eredmény, ha ezekkel a módszerekkel mondjuk, 40-ről 30 percre csökken egy étkezés-etetés időtartama. Máris fölszabadult egy fél óra az elképesztően sűrű napból!

Teamben dolgozunk, és ez azért is jó, mert a többi szakembertől is érkeznek ötletek. Volt például egy kislány, akivel nem jutottunk előrébb, amíg a kolléganőm meg nem kérdezte, hogy kínáltuk-e vízzel. Kommunikációs kártyával kiderítettük, hogy a falatok között szívesen fogadja a vizet, megitattuk és onnantól sokkal többet evett.


Ilyenkor a szülő is része a csapatnak?

Igen, sőt, neki van a legnagyobb szerepe! Rengeteg türelemre, kitartásra van szükség, meg egy csomó időre, előkészítésre. Sokféle kanalat hozni, többféle ételt készíteni, darabolni vagy turmixolni stb. Van, amikor a türelem önmagában is elég: az egyik kisgyermeknél kiderült, hogy lassabban kell adni az egyes falatokat. Paradox módon, így összességében hamarabb evett, mint előtte.


Időközben pedig Te is szülővé váltál…

Megérkeztek az ikrek, ráadásul a covid alatt. Kemény volt a két kicsivel, sokszor csak „túléltünk” egy-egy napot a férjemmel. Én hosszú időre megszűntem fejlesztő szakember lenni, „csak anya” voltam.


Hátulról látunk két kisbabát hason feküdni a szőnyegen, velük szemben hasal összefont kezeit az álla alatt tartva az anyukájuk, Anna

Andor és Donát kétpetéjűek, még a szemszínük se egyezik! Aztán ahogy fejlődtek, tapasztaltuk, mennyi minden másban is különböznek.

Egyezés csak abban volt, hogy mindketten nyugtalan babák voltak, nagyon érzékenyek az ingerekre, főleg a hangokra. De máshogy reagáltak a helyzetekre.

Milyen furcsaságokat vettél észre?

Hasfájósak voltak, főleg Donát. Aztán megfigyeltem, hogy ő nem szereti, ha a keze maszatos. Meg azt se, ha lecsöppen a püré. Olyankor percekig nem evett. De sajnos a törölgetést se szerette, az ételt meg rendszerint szétfújta. Andor viszont lelkesen turkált mindenben, boldogan maszatolt és közben jól evett. Az alvással kapcsolatban „cseréltek”. Donát sokkal jobban alszik, többször átalussza az éjszakát. Andor nehezen aludt el, óránként ébredt, sokat virrasztott és a mai napig is gyakrabban felébred.

A mozgásuk élénk, ez közös pont, ám más a habitusuk. Donát hamarabb megtanult kúszni, de ritkán használta új tudását, sokáig nem merészkedett le a játszószőnyegről. Andor viszont még kúszni se tudott, máris leügyeskedte magát. Kíváncsi természete abban is megmutatkozott, hogy nem szerette, ha befelé fordítva hordoztam. Donátot ugyanez nem zavarta, más annál inkább. Ő az érintésekre nagyon érzékeny. Feltűnt az is, hogy Andor a fájdalomra is sokkal kevésbé reagál, mint a testvére.


Pelenkás korú kisgyerek hasal a parkettán jól beöltözve sapkába, kesztyűbe és egy játékporszívóval "dolgozik"

A ruhákhoz való viszonyuk is érdekes a fiúknak. Andor a farmert szereti, mert szereti érezni, hogy valami rajta van, hogy hozzáér. Ezzel szemben Donát a másik véglet. Ő a puha dolgokat szereti, csak puha tapintású nadrágban hajlandó lenni. Legalább a ruhákon nem vesznek össze!

Mindaz, amit megfigyeltem rajtuk, valahogy az ingerekkel, azok feldolgozásával volt kapcsolatos.

Az ingerek úgy működtek és működnek ma is náluk, mint a cseppek egy pohár vízben.

Ha változik a napirend, mondjuk, elmegyünk a nagyszülőkhöz, és a „bejáratott” mennyiség helyett több inger éri őket, ezek összeadódnak. És amikorra hazaérünk, túlcsordul a pohár és kiborulnak. Ez fél óra kemény, ordító sírás általában, amit nem lehet csillapítani, és elviselni is nagyon nehéz.

Szép lassan összeállt a kép, hogy a fiaim „szenzorosak” lehetnek.

A szenzoros feldolgozási zavarban érintett személyek másképp érzékelik vagy dolgozzák fel az ingereket: túlzóan, vagy épp túl kevéssé reagálnak. Lehet, hogy zavarja őket egyes ingerek mennyisége vagy minősége és kerülik azokat, ha pedig telítődnek, idegesek lesznek; de az is lehet, hogy kevésnek találják és keresik az újabb és újabb ingereket.

A megérzésedre szakembertől is kaptál megerősítést?

Egyévesen elvittem őket gyermekneurológushoz, aki idegrendszeri éretlenséget állapított meg. Mi közben küzdöttünk tovább a kiborulásokkal. Kétévesen azt hittem, a sok hiszti életkori sajátosság, majd elmúlik. Nem múlt el, ezért elvittem őket az Első Lépések Alapítványához, ahol korábban dolgoztam. Ott kimondták a bűvös szót, amit addigra már sejtettem: szenzorosság.

Visszagondoltam pár jelenetre, utánaolvastam dolgoknak és „megvilágosodtam”. Egy csomó minden visszamenőleg nyert értelmet. A szenzorosság „skáláján” a két fiú máshol helyezkedik el.

Ma már tudom, hogy bár kevert típusúak, Andor inkább ingerkereső, Donát pedig több szempontból inkább ingerkerülő. Bizonyos ingerekből az egyiknek túl kevés, a másiknak meg ugyanaz túl sok. Míg például Andor fakírként gyalogolt a szétszórt LEGO kockákon, Donát visított, ha rálépett egyre. De még így sem mondhatom, hogy nagykönyvi esetek. Mert amíg Andor tapintásban, mozgásban ingerkereső, sőt, vakmerő, addig a hangokat és a szagokat kerüli, a testi ingereivel pedig nem foglalkozik. Meg se kottyant neki, amikor leesett a véroxigén-szintje: kéklő ujjakkal is vidáman szaladgált. A láz sem zavarja, egy percre se lassul le még betegen sem.


Min változtatott a szenzorosság az életetekben egy „átlagos” ikres családhoz képest, már ha egyáltalán van olyan, hogy átlagos ikres család?

A gyerekeink felfordították az életünket. A szomszédok nem viselték el a hangzavart, kertes házba kellett költöznünk. Ha egész nap bent kéne lennünk, azt mi sem viselnénk el, ezért ha esik, ha fúj, kimegyünk. Megvan a „napi adagjuk”, kell az ugrálás, mászás, sarazás, pocsolyázás. Állandóan megy a mosógép, minimum kétszer két váltás ruhával és egy nagy csomag törlőkendővel indulunk akár egy sétára is.


közvetlenül a vízparton áll két kisgyerek hátulról látjuk őket, be vannak öltözve sapka-kabátba, a vizet nézik és bottal piszkálják, mellettük az anyukájuk nagy hátizsákkal

Akkor jó nekünk egy terep, ha minél változatosabb, ha lehet csúszni-mászni, bújni. Erre otthon is szükség van! Szeretnek bujkálni, szűk terekben lenni, így mindkettőjüknek van kuckója – szigorúan külön-külön.

Mi egy U alakúra hajtott szivacsot használunk, mert ahogy bebújnak, rájuk borul. De hintázni is mindennap kell, épp most szereltetünk egy saját hintát a kertbe.

Hatalmas mozgásigényük kielégítésére hamar bevetettük a biciklit. Szerencsére mind a ketten nagyon szeretnek biciklizni, 3 évesen már kétkerekűztek. Én is biciklivel megyek velük, nem bírnék futni utánuk! Nagy szerencse, hogy a közlekedési szabályokat, amiket megbeszélünk, pontosan betartják. Tudják, hogy a sarkon meg kell állni és azt is, hogy a zebránál le kell szállni és áttoljuk a biciklit.


Mennyire tudtok más gyerekekkel, családokkal találkozni?

Nem szigetelődünk el. Járunk a városban, sokat játszóterezünk, bár igyekszünk a néptelenebb időszakokban menni. Sokan ismernek minket. Vannak, akik elhúzódnak és olyanok is, akik jól kezelik a furcsaságokat. Én persze teljes készenlétben vagyok, figyelem a jeleket, nehogy kiboruljanak valamin a fiúk. Ha kicsit erősebben nyúl valamelyik a játékokhoz vagy egy másik gyerekhez, igyekszem kivonni a helyzetből. Van, amikor elég, ha átmegyünk egy másik játszóra, és „újraindul az óra”.


egy homokozót látunk felülről, két kisfiú játszik benne vödörrel, lapáttal, őket is fölülről látjuk

Mi a kulcs, hogy lehet elkapni a jó pillanatot?

Szerintem az a lényeg, hogy ne a reakcióira figyeljünk. Ne akkor intézkedjünk, amikor ő csinál valamit, mondjuk, elkezd agresszívabb lenni, mert akkor általában már késő. Inkább az ingerre, a kiváltó okokra fókuszáljunk. Ki kell tapasztalni, mi a túl sok egy adott ingerből, és előtte közbelépni. A figyelemelterelés is csak akkor segít, ha időben lépek.

Amikor látom, hogy bepörögnének, előveszünk egy kirakót, vagy szólok, hogy gyertek, válasszatok egy mesét! Rengeteget olvasok nekik. Ez megnyugtatja őket. Erre is van szabályunk: délelőtt Andoréval kezdjük, délután Donátéval, pontosan be is tartjuk, ők is figyelnek rá.

Sajnos sok esetben nem sikerülnek az óvintézkedések, és beindul a „hiszti”, amiről mi már tudjuk, hogy nem az. A szakszó erre meltdown, de én csak azt szoktam mondani, hogy „leold az ékszíj”.

Mi történik, amikor „leold az ékszíj”?

Itt nem arról van szó, hogy sírással akarnának valamit elérni, hanem arról, hogy „újra kell indulni”, valahogy úgy, ahogy a számítógép rebootol a kikapcsolás/bekapcsolás után. Erre nekik a sírás a módszerük. Nem tudják máshogy „kiereszteni a gőzt”, mert nincs szelep rajtuk, mint a Szaffi c. mesefilmben.

A kiborulás - vagy összeomlás, ahogy a meltdown-t fordítani szokták - azért van, mert a szenzoros gyerekek ilyenek, ki kell adniuk magukból a feszültséget. Amióta ez kikristályosodott bennem, azóta tudok – nem mindig! - higgadtabb maradni. Biztatásként annyit szoktam mondani azoknak, akik hasonló cipőben járnak, hogy idővel bele lehet tanulni, lehet kezelni, és ahogy az idegrendszerük fejlődik, könnyebb lesz.


A gyerekek érzik, amikor telítődnek?

A legtöbb szenzoros gyerek szenzoros felnőtt lesz, tehát nem „növi ki”, viszont addigra megtanulja kezelni ezt az állapotot. A mi fiaink még kicsik, de máris látszik a fejlődés ebben.

Andor például már ügyesen elvonul az oviban, ha túl sok neki az inger. Sőt, négyévesen az önkontrollnak is elég magas fokára jutott. Neki mindent muszáj megfogni, szétszedni, nem tud ellenállni semminek. De szerencsére ezt már tudja magáról, és ha elérhető helyen hagyom, mondjuk a telefonomat, már szól, hogy tedd el, mert el fogom hajítani… Ha nem reagálok időben, és már megfogta, akkor viszont azonnal ki kell venni a kezéből. Olyankor már nem segít, ha azt mondom, hogy nem szabad, tedd le!


Vannak trükkjeid, amiket be tudsz vetni, ha közeleg a baj?

Erre nincsenek trükkök, legalábbis én még nem találtam meg. Ha bekövetkezik a telítődés, és jön a meltdown, már nem sokat tehetünk, ezért inkább a megelőzésre kell koncentrálni. Hogy ne telítődjenek túl ingerekkel.


egy asztalt látunk fölülről, rajta két festmény és a kellékek, amivel festették a gyerekek, akiknek a maszatos keze látszik csak

Sokat segített mikor kicsik voltak, hogy szinte percre pontos napirendünk volt. Máig fontos például, hogy nap közben is aludjanak még, úgy jobban bírják. Az a nagy szerencse, hogy általában váltva csinálják: amikor az egyik üvölt, a másik összekapja magát – és amikor a testvére lecsendesedik, akkor zendít rá…


Hogy lehet ezt a „váltott műszakot” bírni?

Nem mindig bírom. Amikor egy nap már a harmadik félóra jön, amikor nem tudok mit csinálni, mert nem válik be semmi, akkor csak kárt mentek addig, amíg a dolog le nem cseng. Az elején se a figyelemelterelés, se az ölelés nem működik, a lecsengéskor már inkább igénylik. Ha túl korán lépek így közbe, engem is megütnek. Nincs más megoldás: várni kell és idegekkel bírni. De ezt persze nem lehet, én sem tudok mindig higgadt maradni.


Te mit teszel, ha áll a bál?

Mielőtt fölrobbanok, igyekszem kilépni a helyzetből pár percre. Ezt persze csak akkor tudom megtenni, ha a férjem ott van. Szólok neki és már ki is mentem.

Sokat segít például, ha iszom egy nagy pohár hideg vizet.

Aztán, ha csendesedik az ordítás, és lecsengőben van a kiborulás, igyekszem visszahozni őket a megszokott tevékenységekhez.


Mik ezek a megszokott tevékenységek? Mivel szeretnek játszani a fiúk?

Imádnak például szerelni, de szigorúan külön-külön. Az apukájuk csinált nekik egy-egy matatófalat, ahol sokféle dolgot fogdoshatnak, kapcsolgathatnak, szétszedhetnek. A Duplo alaplapon is nagyon szeretnek építeni, ám ügyelnem kell, hogy feltegyem rá a demarkációs vonalat, különben átmennek a másik „térfelére” és kész a baj. A fasínekkel is ez van: el vannak osztva igazságosan, rajta van az óvodai jelük, hogy melyik kié. Andor figyelmes, ad a sajátjából egyet, ha Donátnak kell, fordítva ez ritkábban fordul elő.


két kisfiú játszik otthon, a nappaliban, egyikük egy szatyorban ül, a másik beletesz a szatyorba egy játékot a testvére mellé, felülről látjuk őket

Bevezettük azt a szabályt, hogy csak akkor játszhatnak a másik játékával, ha azt a másik megengedi. Ezt a beleegyezés-kérést még gyakoroljuk, ahogyan az elpakolást is. Mindennek megvan a helye, és napközben is elpakolunk a következő játék előtt.


Vannak olyan játékok, tárgyak, amik csak az egyiküket vagy másikukat érdeklik?

Ha az egyik kap valamit, a másik is kap, legfeljebb nem használja. Ilyen most a fejlámpa. Andor a fények terén is ingerkereső, fejlámpát használ, akár nappal is. Kapcsolgatni is szereti, meg a pántját állítgatni. Donátnak is kell, hogy legyen, de ő nem annyira használja. Viszont számon tartja, hogy neki is van.


két kisfiú hasal egy szoba szőnyegén, egy nyílásával feléjük fordított üres kartondoboz van a fejüknél, az egyikük bele is bújik a fejéve, a dobozba lámpával világítanak úgy, hogy a fény hátulról világítsa meg a belehelyezett játékfigurát

Bizonyos tárgyak meglepően népszerűek lesznek egy időre. Az egyik karácsonyi ajándék egy tekercs színes és könnyen ragadó ragasztószalag volt. A ragtapasz is fogyóeszköz nálunk: ha mintás, még jobb! Megy magukra, a plüssállatokra, a tárgyakra is, most épp az ágyon van belőle.

Andornak most a kesztyűk a mániája, mondhatni kesztyűfetisiszta! Sokféle van neki, de a munkáskesztyű a kedvence. Nyáron a játszóra rövidnadrág, trikó, munkáskesztyű kombinációban mentünk. De a munkáskesztyűt télen sem nélkülözhette, amikor fázott a keze. Mit tehettünk? Cérnakesztyűt adtam rá a munkáskesztyű alá.

Vannak olyan dolgok is, amik csak nálunk fontosak, más háztartásban nem. Ilyenek a ruhacímkék.

Sokat kivágják az első adandó alkalommal, én meg az üzletben olyan szemmel válogatok, hogy hova van bevarrva a címke. A legjobb, ha oldalt van, mert Donát szereti morzsolgatni ezt az érdekes anyagot. Az alvósállatának, a bálnának is van címkéje.


Milyen közös programjaitok vannak?

Ha csak lehet, külön szervezünk a két fiúnak programot, mert jobban működnek külön. Nyugodtabbak, ha teljes figyelmet kapnak.Mivel ritkán van plusz segítségünk, ilyet csak hétvégén szervezhetünk, ami viszont a közös családi programok rovására megy. Sajnáljuk, de beláttuk, hogy a nyugalom most mindennél fontosabb.

Annyira szeretnék elmenni velük múzeumba, de tudom, hogy sok lenne még nekik, inkább kirándulunk. Szerencse, hogy közel van a Duna-part, sokat mezítlábazunk ott. Andor imádja a vizet és vakmerő, figyelni kell rá. Donát eddig a partról nézte, de tavaly nyáron már ő is bemerészkedett, sőt, élvezte a pancsolást.

Kirándulni már tudunk négyesben, együtt is, de fontos, hogy a napirend ne boruljon föl.
két kisfiú sapkában egy patak partján játszik gumicsizmában, az egyikük épp egy követ dob a vízbe

Dél körül ebédelni kell, és a csendes pihenő sem maradhat ki.


Milyen rutinok vannak még, amik segítenek gördülékennyé tenni a napot?

Kialakultak bizonyos szokások. A vacsoraidő fél 7-kor van. Nem maradunk tovább a játszón, mert mindannyiunk érdekében tartjuk a napirendet. A fürdésnél például Andor megy először. Nagyon ritkán kérnek cserét, és azt is csak akkor engedélyezzük, ha mindketten beleegyeznek.

Alvásnál is vannak praktikák. Egy szobában alszanak úgy, hogy az egyikünk velük alszik egy matracon a két ágy között. Így Andor például oda tud bújni, ő gyakran lemászik az ágyról hozzánk. Felváltva vagyunk ügyeletben. Aki ott van, az gyorsabban tud reagálni, akár félálomban, így jobban tud pihenni, a másik meg nyugodtan alhat. Következő nap csere…


Mikor van időd magadra?

Még nem nagyon van. Elvileg, amikor oviban vannak, akkor van egy-egy szabad délelőttöm – persze leginkább arra használom, hogy ügyeket intézek, mert „ügy” az bőven van! Talán az is a magamra szánt időnek számít, amikor én magam megyek pszichológushoz, és nem épp őket viszem valamilyen fejlesztésre.

A szakmámban is szívesen dolgozom, ez ugyan nem magamra fordított idő, mégis kikapcsolódásként élem meg. Sajnos elég sokszor betegek a fiúk – felváltva persze! - , Andor asztmás is, ezt a normál munkahelyek nem tolerálnák. A Veni Vidi Vici Alapítványnál viszont elfogadóak voltak, úgy beszéltük meg, hogy akkor tudok menni, ha mindkettő oviban van. (A Veni Vidi Vici Alapítvány szociális integrációt valósított meg egy dunakeszi iskola falai között. Az alapítvány és vezetője, Gyenge Hajni története ebben a korábbi blogcikkünkben olvasható – a szerk.)

Szeptember óta dolgozom ezekkel a feltételekkel az alapítványnál, mert Andor és Donát azóta ovisok. Külön csoportban vannak, ami nagyon jót tett, vannak saját barátaik, élvezik a különlétet, az udvaron viszont sokszor együtt játszanak. Sőt, meg van beszélve, hogy ha igénylik, átmehetnek egymáshoz. Ez biztonságot ad.

Ahogyan az is biztonságot ad mindannyiunknak, hogy van egy közös „titkunk”, amit A láhatatlan fonal c. könyvből vettünk. Megbeszéltük, hogy amikor oviban vannak, összeköt minket ez a fonál.

Új barátságok létrejöttét segítheted adód 1%-ával, és boldogabb hely lesz a világ, Egyesület az Inklúzióért 1% Adószám: 18904693-1-41

Commentaires


bottom of page