Ki ne ábrándozott volna már arról anyaként, hogy a háttérben állva, s közben szerényen könnyezve lássa gyermeke örömét az édesanyai kezek által készített tökéletes szülinapi torta felett?
Hiába a romantikus elképzelés, ha tortáról van szó, a hibalehetőségek száma végtelen. Előfordul, hogy meg sem köt a zselatin, így kanállal esszük az alkotást. (Milyen szerencse, hogy egy első szülinapon az ünnepeltnek még nincs összehasonlítási alapja…) Van aztán néha úgy is, hogy nagyon megköt, és kőkemény lesz a szülinapi fősütemény. (A sziklatortát a másik egyévesem kapta. Igaz volt rá, amit egykoron dédanyám mondott: ha megdobnak vele, ottmaradsz.)
És persze néhány kivételes pillanatban megszületnek az egészen jól, a kifejezetten jól, és a meglepően jól sikerült darabok. Néha ugyanis mégiscsak rájön az ember, hogy lehet marcipán figurát venni, vagy épp Playmobillal helyettesíteni. S ott van még az igazi aduász: a gumicukor, amiből akár hernyó alakú is kapható!
A cukorbombák miatt biztos, hogy mindenki eszik egy keveset a tortából, mi pedig, büszke anyák, szerény mosolyunkkal háríthatjuk a rokoni dicséretet: “Ugyan, semmi komoly, csak igyekeztem hipp-hopp összedobni ezt a kis semmiséget.”
Így megy ez: barkácsolgatunk a konyhában, és közben reméljük a legjobbakat.
A sok konyhai kézműveskedésen felbuzdulva pár éve megleptem magunkat Biri és Brúnó barkácsmeséivel, mert olyan jókat mesehallgattam és barkácsoltam Fruzsival és Zituval. (Innen üzenem nekik: legyen újra Mesepakk, légyszi!) Rájöttem, nem az a lényeg, hogy mi hogyan sikerül, hanem az út, amit együtt járunk a próbálkozások során.
Lettek csodaszép és mókásan vicces gyártmányaim, amik mind hozzámtettek valamit. A könyvben ugyan minden tökéletes és színes, de itthon a kimosott tejesdoboz alaposan bebüdösödik, mire csodás szörnyet farag belőle az ember. A hatalmas papírdobozból készülő vacokhoz meg pont nincs itthon seprűnyél és hegymászókötél, de mégis megoldjuk, mert van helyettük csipesz és ágytakaró - és kész is a csodás kuckó!
Legyen szó tortáról, kuckóról, vagy bármilyen tervünkről az életben, nem az lényeg, hogy mennyire lesz pontosan olyan, mint amilyennek elgondoltuk.
Sokkal fontosabb, hogy mennyire tudunk annak örülni, amink lett - és hogy mennyire hangosan tudunk mulatni az út közben a huppanókon. Az elfogadás szuperképesség, nemcsak a konyhában.