„Látó vagyok, mégis vakon rábízom magam!”

Az Egy sima, egy fordított blog első interjújában Juhász Tomival beszélgettünk, aki kiemelte, hogy nagyon büszke a látó barátnőjére. Megkérdeztük hát az érintettet, Kittit, hogy működik az inklúzió a kapcsolatukban. Az internetes társkereséstől a családtervezési dilemmákig jutottunk, miközben szó esett koncertekről, zoknikról, főzésről, kiállításról, biciklizésről és pár „bakiról” is.



Névjegy

Nyikos Kitti 1992-ben született. HR szakértőként dolgozik egy nagyvállalatnál. Több mint három éve alkot egy párt Juhász Tomival. Nem reklámozza, de nem is rejti véka alá, hogy a vőlegénye vak. Beletanultak egymás szokásaiba, az otthonuk, az életük természetesen inkluzív, mondhatni átlagos. Ebben a fehér botnak csekély a szerepe, Kittinek és Tominak annál nagyobb!

Olvassátok el a Juhász Tomi interjút!




Kezdjük azzal, ami biztosan a legtöbbeket érdekel. Hol ismerkedtetek meg?

Egy internetes társkereső oldalon, de a történet ennél azért bonyolultabb. Meg is írtam egy fiataloknak szóló pályázatra a sztorit, mert úgy gondolom, tanulságos lehet. Az a tapasztalatom, hogy sok csalódástól menthetjük meg magunkat, ha nem a minden szempontból ideálisat keressük, hanem nyitva tartjuk a szemünk (!) és a szívünk.


Én például elmondhatom, hogy amint elengedtem a fehér lovon érkező királyfit magamban, úgy jött egy fehér botos igazi társ az életembe!

Elmeséled, hogyan történt?

Mindketten regisztráltunk egy társkereső oldalon. Én egyik nap véletlenül a rossz irányba húztam Tomi fotóját, amivel azt „üzentem”, nem akarok találkozni vele. Pedig épp az ellenkezőjét szerettem volna, mert megfogott a bemutatkozása. Mivel emlékeztem a nevére, megkerestem a közösségi portálon. És milyen jó, hogy így esett, mert ha pozitív választ adok a társkeresőn, még ma is várhatnám a jelentkezését, hiszen utóbb kiderült, hogy nem is tudta használni azt a felületet. Az üzenetemre viszont azonnal válaszolt és nagyon jó beszélgetés vette kezdetét. Pár nap múlva találkoztunk.


Hogy zajlott az első randi?

Ugyanolyan félelmek voltak bennem, mint bárki másban egy randi előtt: ne legyen kínos csend, ne legyek túl beszédes, se hallgatag. A félelmek magamra vonatkoztak és nem arra, hogy ő nem lát. Ugyanolyan gonddal készülődtem, sminkeltem, kerestem a legideálisabb öltözéket, mintha látóval találkoznék.

Olyan természetes volt minden, hogy szinte eszembe se jutott, hogy Tomi vak. Szerencsére mindketten nagy dumások vagyunk, könnyen beszélgettünk. Az egyetlen furcsaság talán az volt, hogy amikor - még aznap este - koncertre indultunk, máris kézen fogva mentünk, de ezt a helyzetnek tudtam be. Tomi meg is kérdezte, volt-e már kapcsolatom vakkal, mert olyan jól vezetem a kezét. Aztán persze kiderült, hogy a közlekedésben legtöbbször nincs szüksége vezetésre, de jól esett rám bíznia magát!





Hogyan ismerkedtél meg a „vakvilággal”?

Könnyen ment minden. Ami engem érdekelt, megkérdeztem tőle direktben, például hogyan borotválkozik (ez elektromos kütyüvel már bárkinek megy csukott szemmel), vagy honnan tudja, melyik épületbe kell bemenni (leginkább kiszámolja a lépéseket és hangok alapján tájékozódik, végső esetben kérdezősködik).

Tőle is folyamatosan jöttek az újabb információk. Eleinte, ha sétáltunk, mondogattam, hogy vigyázz, bukkanó, vigyázz, padka stb., de Tomi szólt, hogy erre nincs szükség, csak szorítsam meg a kezét, ha figyelmeztetni akarom, a fehér bottal úgyis érezni fogja az akadályt.

Mivel hamar összeköltöztünk, lakva ismertük meg egymást és alkalmazkodtunk. Megtanultam például hogy az evőeszközös fiókban a villáknak – és csakis a villáknak – a nyelük áll hátra, a foguk előre, mert ez a kupac a tájékozódási pont, ehhez képest tudja Tomi, mi merre van és anélkül tud kivenni mondjuk egy kanalat, hogy összetapogatna mindent.


Sok energiát követelt az összecsiszolódásotok?

Szerencsére Tomi nagyon önálló és motivált is, hogy megoldja a nehézségeket. Tényleg mindent megcsinál, tereget, főz… Inkább arra kellett megtanítani, hogy változatosabban egyen. Ha mondom, hogy szívesen ennék valami újat, kitalálja, kikeresi a receptet és ha szükséges, kérdez, de elkészíti egyedül. Vagy együtt csináljuk, az is jó közös program.


Milyen nehézségekkel szembesülsz, amikor segíteni szeretnél Tominak?

Mindketten elég makacsok vagyunk. Tomi - ha csak lehet - nem kér segítséget. Örülök, hogy mindent megpróbál megoldani, de annak is, amikor a sokadik „Segíthetek?” kérdésre végül mégiscsak megmondja, mit tegyek.

Fontosnak tartom elmondani, mert sokan nem tudják elképzelni, de így van: én is szoktam Tomitól segítséget kérni. Vicces, de leginkább a tájékozódásban: milyen járműre szálljunk, merre induljunk…

Voltak olyan „bakik”, amiket akaratlanul is elkövettél, megnehezítve Tomi dolgát?

Nagyon figyelek, de persze előfordul, hogy odébb teszek valamilyen tárgyat a lakásban, ő meg szegény keresi, hogy hová lett. A legviccesebb bakim talán az volt, amikor vettem neki egy csomag zoknit. Meg voltam magammal elégedve egészen addig, amíg meg nem kérdezte, hogy milyen színűek. Szépek voltak, de nem egyformák! Szerencsére megmentettem a helyzetet egy ötlettel: kis pontokat varrtam a belsejükbe, így ha Tomi szedi le a ruhákat, össze tudja párosítani az egypöttyösöket, a kétpöttyösöket…

A közlekedésben is tudunk bénázni. Amikor túl sok irányba kell figyelnem, előfordul, hogy minden igyekezetem ellenére is beüt a krach. Egyszer kutyasétáltatás közben történt, hogy közeledtünk egy belógó ág felé, szemben jött valaki, akit ki kellett kerülni, de a lábunk alatt egy gödröt is jó lett volna átlépni, a kutya meg elszabadult. Túléltük, mint ahogyan azt is, amikor véletlenül nekivezettem Tomit valaminek. Szerencsére tudunk röhögni ezeken a bakikon.


Mit szóltak a szüleid, barátaid, mikor megtudták, ki a választottad?

Édesanyámnak addig minden barátommal volt valami baja, de amikor Tomit bemutattam neki, azonnal megkedvelte! Vannak barátaim, akik nem mindig tudnak mit kezdeni a helyzettel, hogy Tomi nem lát, de mindannyian elfogadják őt. És ez az elfogadás abszolút Tomi érdeme. Az egyik barátom még az elején szóvá tette, hogy miért épp egy vak fiúval randizom, de aztán találkoztak, megkedvelték egymást és még bocsánatot is kért, hogy ilyen kérdés egyáltalán az eszébe jutott.


Mennyiben éltek más életet, mint két látó ember?

Mindent ugyanúgy csinálunk, mint bárki más. Ha például Tomi romantikus vacsorát varázsol, természetesen gyertyát is gyújt – annak a fényét ő is látja. Sose égeti meg a kezét a gyufával, van egy trükkje hozzá!

A különbség talán csak annyi, hogy ha együtt indulunk valahová, akkor sem hagyjuk otthon a fehér botot. Sőt, a bot néha a tájékozódáson túl is szerephez jut! Mindketten szeretjük például a zenét, gyakran járunk koncertre. Tominak az a szokása, hogy a feje fölött meglóbálja a fehér botját, ezzel jelzi, hogy jelen van, élvezi a bulit. Ez a védjegye.

A külső programokon sem korlátoz minket a vakság. Nem ülünk otthon, sokfelé járunk. Tomi imád bicajozni. Tandemezni szoktunk, ami nekem is hatalmas élmény, idén körbetekertük az egész Balatont! Sok újdonságot is kipróbálunk, Tomi szívesen feszegeti a határait. Még bowlingozni és csocsózni is beáll (és nem ügyetlenebb nálam!). Sőt, legutóbb hosszadalmas utánajárással a születésnapjára páros siklóernyőzést kapott tőlem!





Van, ahol furcsán néznek rátok?

Mindenféle helyekre járunk, nem érdekel minket túlságosan mások véleménye. Gyakran előfordulunk olyan programokon is, ahol megütközést kelt a jelenléte. Az emberek nem értik, mit keres egy vak például egy fotókiállításon. De mi már nem foglalkozunk ezzel, én narrálok, az emberek pedig keresnek valami más érdekeset rajtunk kívül.


Gyorsan belejöttél a „közvetítésbe”?

Eleve beszédes vagyok, nem okoz gondot elmesélni azt, amit látok. Tomi szerencsére a hangok és más jelek alapján nagyon sok mindent magától is „vesz”, de a látványra épülő dolgoknál több támpontra van szüksége. Ha moziba megyünk, már automatikusan narrálok neki. Otthon viszont, ha este leülünk filmet nézni, én általában már nagyon fáradt vagyok, bele-belealszom, Tomi meg a következő néma vagy zenés jelenetnél már kérdezi is, mi történik? Ilyenkor egyre gyorsabban fogom föl a helyzetet és tudok válaszolni – legrosszabb esetben meg kamuzok valamit, amin persze jót nevetünk.


Vannak különleges megoldásaitok?

A múltkor zenés-táncos irodalmi esten voltunk. A vírushelyzet miatt egymástól távol ültettek le mindenkit, mi sem lehettünk kivételek. Addig nem is volt gond, amíg az egyik táncjelenetben a mozdulatokhoz illeszkedve párbeszédek is el nem hangzottak. Ezt Tomi a látvány híján nyilván nem értette, de megoldottuk: fölhívtam telefonon és halkan „közvetítettem”, hogy mi történik…


Van-e olyasmi, amiben úgy érzed, még fejlődnöd kell?

A tájékozódás vicces tud lenni, nem vagyok túl jó benne. Külföldön az a taktikánk, hogy én fogom a gps-t és elindulok a jónak vélt irányba, megnézem, valóban arra kell-e menni. Addig megkérem Tomit, hogy maradjon egy kicsit egy helyben, felesleges lenne forgolódnia és többször is „vakvágányra” futnia velem. Amikor megtalálom a helyes irányt, visszamegyek érte és elindulunk együtt.

Az általános dolgok közül a türelem az, ahol még van hova fejlődnöm. Néha azon veszem észre magam, hogy ha valamit lassan csinál, akkor túlságosan sürgetem.

(Tomi anyukája és nővére ezt másként látják. A következő interjút velük olvashatjátok majd – a szerk.)


Tomi nem szereti, ha a vakságát hangsúlyozzák. Te hogyan mesélsz róla új ismerőseidnek? Mikor mondod el, hogy amúgy Tomi vak?

Magamtól általában nem hozakodom elő ezzel az információval, de nem is titkolom. Sok közös fotónk van nyilvános felületeken, aki jobban ismer, tudja. De vannak például olyan munkatársaim, akik még nem. Amikor viszont pár kollégának elbüszkélkedtem vele, hogy kézzel írt levelet kaptam tőle, természetesen hozzátettem, hogy ez azért különleges, mert ő nem lát!

Egyébként sokan szemérmességből, vagy félelemből nem is mernek rákérdezni a dologra. Erre szokta Tomi azt mondani, hogy inkább kérdezzen valaki butaságot, mint hogy keresztül nézzen rajta.


Hol találkoztatok pozitív hozzáállással?

Vannak, akik szinte ajnároznak minket, csodálatos dolognak tartják, hogy együtt vagyunk. Egyszer egy vicces jelenet zajlott le egy szupermarketben. Odajött hozzánk egy erősen ittas férfi és elismerően így szólt Tomihoz: „Milyen szerencsés vagy! Nézz rám, teljesen egészséges vagyok, még sincs barátnőm!”

Érdekes, hogy a jó példák között több is van, ami múzeumhoz köthető. Az egyik helyen annyira kedvesen kalauzolt minket végig egy teremőr néni, mintha a nagymamánk lenne. Megengedte Tominak, hogy megfogja a tárgyakat, még fel is hívta a figyelmét a fontos dolgokra: „Fogd meg, érzed, milyen puha az ágy?”

Görögországban is nagy odafigyeléssel vezettek minket végig egy tárlaton, aztán jött egy különös kérés is. „Légy szíves, olvasd el ezt Braille-ül, mert mi nem is tudjuk, hogy mi van odaírva!”

Milyen nehézségekkel kell szembenéznetek közösen?

Sajnos Tomi nehezebben talál állást, jobban meg kell küzdenie egy munkáért. Én az anyagi részét sose néztem a kapcsolatunknak, de őt frusztrálja ez a helyzet. Természetes, hogy szeretne családfenntartóvá válni, annál is inkább, mert hosszú távra tervezünk.

2022-ben lesz az esküvőnk és szóba került már a gyerekvállalás is. A mi esetünkben ezen jobban el kell gondolkodni. Nem anyagi szempontból, hanem a betegség miatt, mert bár biztosat nem tudunk, benne van a pakliban, hogy az aniridia öröklődik. Engem nem zavarna, ha nem lenne látó a gyerekünk, Tomi rengeteg mindent megtaníthatna neki. Sokkal nagyobb problémát jelent egy sajnos ma még előre nem jelezhető társult betegség, amely gyerekkorban alakul ki és pár év múlva halálozáshoz vezet. Tominál ez szerencsére nem jelent meg, de ez nem ad garanciát arra, hogy a gyermekünknél sem fog. Van még min gondolkodnunk, de addig még az orvostudomány is fejlődhet!


Tomit megkérdeztem, hogy ha lenne csodaműtét, amely meggyógyítja őt, vállalná-e? Azt válaszolta, hogy ő már berendezte így az életét, nem szeretne látó lenni. Te hogyan vélekedsz erről?

Elfogadnám a döntését és nem próbálnám meg rábeszélni a műtétre, ha nem akarja. Én is úgy érzem, hogy kerek az életünk. Olyannyira, hogy egy csomó helyzetben egyszerűen el is felejtem, hogy nem lát!

BLOG