November 17-e van, ma van a koraszülöttek világnapja. Nekünk is van itt az Egyesületben két varázslatos koraszülöttkénk.
Úgyhogy most mesélünk picit arról, hogy hogyan szoktunk erről mesélni a gyerekeknek, amikor elmeséljük a nem beszélő, kicsit kelekótya Dömdödöm, a mozgássérült Cini, vagy a látássérült Répa úr történetét.
A gyerekek ugyanis mindennél kíváncsibbak arra, hogy valaki miért olyan, amilyen.
Valójában minden ember keresi a történetet a jelenségek mögött. És ha nem kap választ akkor mindenfélét belevetít, kitalál saját kedve, fantáziája és neveltetése szerint.
És nem kell ehhez fogyatékosságokra gondolni egyből. Lehet, hogy csak ül velünk szemben valaki a metrón egy hatalmas zöld folttal az ingén… Máris elkezdünk kérdéseket, majd sztorikat gyártani arról, hogy mi az a zöld, tán spenót? És hogy került oda, és miért ült fel így a metróra, ahelyett, hogy átöltözött volna szépen? És akkor ez még csak egy zöld folt. Mi lenne, ha piros lenne.
Na ha az ember felszáll a furin viselkedő vagy kinéző gyerekével a metróra, vagy kimegy a játszótérre, épp ilyen hatást vált ki az emberekből.
Ezért mesélünk arról, hogy hogyan lettek olyanok, amilyenek. Ilyen kicsit mások, furák, de azért végső soron mégiscsak gyerekek.
Mivel ma a koraszülöttek világnapja van, vegyük, húzzuk most ezt a tételt. Hogyan beszélnél gyerekeknek a koraszülöttségről? Mi így:
Tudjátok, mennyi ideig van egy baba az anyukája hasában? (életkortól függően erre nagyon vegyes válaszok érkeznek a 3 hónaptól a 3 évig bezárólag)
9 hónapig, az három évszak, mondjuk tél, tavasz, nyár. És képzeljétek, hogy Dömdödöm csak hat hónapot, sőt annyit se volt bent az anyukája hasában, egy egész évszakkal kevesebbet, mint a többi baba. Tudjátok mekkora egy újszülött baba?
Látjátok Dömdödöm zokniját? Képzeljétek el, hogy régen, amikor született, ez volt a sapkája. Hát igen, ilyen pici volt a feje. És akinek ilyen pici a feje, annak mindene pici, a lába, a keze, a szája, amivel enne, a tüdeje, amivel lélegezne, a hasa, ahol el kell férnie az ennivalónak. Nagyon fázik is, mert semmi hája nincs, hogy melengesse. Ezért inkubátorba szokták tenni az ilyen pici babákat, az egy meleg, átlátszó doboz. Azért inkubátor, mert bátor gyerekek kerülnek bele, akik ilyen pici létükre beleszületnek ebbe a hatalmas világba és mégis kitartanak.
Ez bizony nem könnyű, mert aki ilyen pici, az nagyon sérülékeny, mint egy vitéz, akinek kard és táltos ló nélkül kell megküzdenie a sárkánnyal.
Vannak, akik nem tudnak megküzdeni ezzel a helyzettel, és sokan vannak, akik úgy küzdenek, hogy semmi bajuk nem lesz. Valakinek pici baja lesz, és vannak, akik nagyon megsérülnek ebben a nagy küzdelemben. Sok betegséget elkapnak, megsérülhet látásuk, a hallásuk, megsérülhet az agyacskájuk, ami tudjátok, mindent irányít. A mozgást, a beszédet és a gondolkodást is. Nekik az agyuk nem jól irányít, ezért a mozgásuk például lehet, hogy nem fog úgy működni, mint nektek. Rengeteget kell tornázniuk és tanulniuk ahhoz, hogy megtanuljanak olyan dolgokat, ami nektek nagyon egyszerű, például egyenesen tartani a fejüket.
Ebben különböznek tőletek, de egy csomó mindenben hasonlítanak rátok. Például szeretik a zenét, meg a focit, szeretnek legóval játszani. Ki szereti ezeket közületek? (éééééééén!!!!)
Hát valahogy így. Iszonyú fontosak a válaszok, hogy ne legyenek furcsa képzetek az emberek fejében.
És igen, sokszor nekünk kell segíteni, még a kérdést is feltenni helyettük, mert az ember azt se tudja, hol kezdje, hogy kezdje.
Sok minden állhat a mögött, ha valaki valamiért fura. Adjunk esélyt egy olyan történetnek, ami nem őt hibáztatja, hanem érthetővé teszi az ő állapotát, helyzetét, tán még érdekes és inspiráló is.
Mi pedig, akik a furi oldalon állunk, ne vegyünk zokon minden ránk irányuló pillantást, nekünk is vannak más felé ilyen pillantásaink. Segítsünk magunknak azzal, hogy van kerek, jól bejáratott, gyereknyelven is működő válaszunk, és akár még a fel nem tett kérdés előtt ajánljuk fel, hogy elmeséljük a történetünket. Lesz, akit érdekel, lesz, aki elfut. De legalább mi megpróbáltuk.
És ezzel segítünk a többi sorstársunknak is, mert minél több ilyen sztorit ismernek az emberek, annál kevesebb megválaszolatlan kérdés lesz a tekintetükben. Helyette talán inkább megértés és nyitottság.
Kalapemelés minden icipici koraszülöttnek és családjának, és azoknak az ápolóknak, orvosoknak, és terapeutáknak, akik őket gyógyítgatják, növelgetik.