Fenyvesi Zoli szerint van miért hálásnak lenni. Ma már nemcsak programozó vagy koldus lehet egy kerekesszékes ember. Ma már egészen jól tud tömegközlekedni. Ma már kiskorában testre szabott eszközt kaphat. Sportolhat, sőt, maratont futhat. Nézhet olyan akciófilmet, amiben kerekesszékesek a főszereplők. És tehet azért, hogy a változás folytatódjon, főként a fejekben…
NÉVJEGY: Fenyvesi Zoltán
Futó, motivációs előadó, amatőr színész, önkéntes, edző és mindez együtt: wheelchairguy, azaz a kerekesszékes fiú, aki kíváncsi, beszédes, mozgékony és ebből következően szeret utazni, új embereket, új helyeket megismerni. Ismerős lehet a mozivászonról a Tiszta szívvel című filmből, a SUHANJ! Alapítvány rendezvényeiről és edzőterméből vagy futóversenyekről.
Az Instagramon @wheelchairguy néven szerepelsz. Milyen kifejezéseket használsz magadra, mit szeretsz és mit nem?
Nem címkézem magamat, bár tudom, hogy a felvett nevem is egy címke. Születésemtől fogva mozgássérült vagyok, tehát valóban kerekesszékes srác. Régen a tolószék szót nem szerettem, de rájöttem, hogy ennek semmi jelentősége, hiszen ugyanazt mondjuk más szavakkal. Az idősebbek azért használják – sokan még a mozgássérültek közül is –, mert ezt tanulták. Nem akarnak senkit megbántani vele és ez a fontos! Általánosságban amúgy „fogyatékkal élő”-t szoktam mondani, de számomra a lényeg inkább ez: ugyanolyan ember, csak másképp éli az életét.
A kerekesszék kapcsán mi volt a legfurább helyzet, amibe kerültél?
Nem is egyszer történt már meg, hogy amíg egy bolt előtt vagy egy megállóban várakoztam, koldusnak néztek és pénzt dobtak az ölembe. Pedig igyekszem divatosan öltözködni és nincs nálam üres pohár. Ilyenkor csak azt látják, hogy kerekesszékben ülök.
A másik véglet meg az, amikor a barátaimmal megyünk valahova és egész egyszerűen elfelejtik, hogy én nem tudok fölszaladni a lépcsőn. Azért megoldjuk, legfeljebb cipelnek. De olyan is volt, amikor bent felejtettek volna az autóban, ha nem szólok… Nekik már nem tűnik fel, miben vagyok más, mert amúgy nem vagyok más.
Főszerepet kaptál Till Attila Tiszta szívvel című filmjében. Hogy jött a lehetőség?
Megszületett Tillának a fejében a koncepció, és elkezdett alapítványokhoz járkálni azzal, hogy kerekesszékes szereplőket keres. Engem többen is ajánlottak neki, de persze ettől még nem lett enyém a szerep, mert az azért nem elég, hogy kerekesszékes vagyok és Zolinak hívnak. Ez utóbbi persze nem volt feltétel, de a főszereplő karakterét tényleg Zolinak hívták már a forgatókönyvben is.
Fárasztó, de hihetetlenül izgalmas időszak kezdődött. Végig kellett menni a kiválasztási folyamaton és a felkészítő heteken is, hiszen nem vagyok színész. A film előtt csak reklámokban szerepeltem, amolyan mosolygós „díszletként”, itt viszont beszélni kellett, improvizálni stb. Sokat tanultam a felkészítés és a forgatás alatt is. (A film másik szereplőjével, Fekete Ádámmal itt olvasható interjúnk – a szerk.)
Mi tetszett a forgatókönyvben?
Nagyon jó a sztori! Sok hasonlóság van a karakter és köztem, bár amiatt azért
szólnom kellett Tillának, hogy ha engem választ, akkor az utolsó jelenetet át kell írnia, mert a „feláll és elsétál az apjával” még nekem sem fog menni!
Mi volt a legnagyobb kihívás a karakter megformálásában?
A filmbeli Zoli dühös, még nem fogadta el az állapotát. Én már jóval korábban megbékéltem, lezártam magamban a „miért pont én?”-korszakot, de valamennyire elő tudtam szedni ezt magamból. Abban a jelentben, amiben a filmbéli anyukámmal veszekszem, és Balsai Móni elkezd sírni, majdnem megvigasztaltam a forgatáson, hogy nyugi, már jól vagyok!
Bizonyára nálatok is előfordultak otthon viták…
Persze, de egészen másfajták. Engem anyukám egyedül nevelt föl. Társaságkedvelő ő is, én is, mindig mentünk valahova. Talán ebből is jött, hogy a mobilitásomat minél hamarabb a kezembe akarta adni és erőltette, hogy amint lehet, szerezzek jogosítványt. Én viszont 17 évesen nem az autóban akartam ülni egy oktatóval, hanem a strandon a haverokkal. Persze igaza volt, jó, hogy megtanultam vezetni.
Milyen érzés a filmmel jött népszerűség?
Érdekes, mert sokan évek óta ismernek, mégsem kötik össze a két dolgot. Mások viszont fölismernek, és odajönnek, hogy „Te vagy az a srác abból a filmből?” Olyan is volt, aki megkérdezte, hogy jól vagyok-e a műtét óta, mert a filmben látta, hogy megoperáltak… A legviccesebb viszont az, amikor valaki ezt kérdezi: „Te vagy az a srác abból a filmből, amit még nem láttam?” – ezt nem igazán tudom hova tenni…
Te milyen lépésekben tudtad elfogadni az állapotodat?
Születésem óta mozgássérült vagyok egy orvosi műhiba miatt. Először 2-3 évesen tudatosult bennem, hogy más vagyok, mint például az unokatestvéreim. De ez nem sokban akadályozott, sőt, a bunyónál még segített is. A kisgyerekes verekedéseinkben én állítottam föl a szabályokat, hogy egyenlőek legyenek az esélyek: nem lehetett a lábat használni. Így viszont én kerültem előnybe, mert a lépcsőkön kézzel húztam föl magam és ebben elég jól megerősödtem!
A gyerekek természetesebbek, elfogadóbbak.
Kiskoromban nagy kedvencem volt az egyik gyorsétterem és a játszóháza. Szerettem a kis labdákkal teli medencét, ahol többen megkérdezték tőlem, hogy „Nem mozog a lábad?” Én meg válaszoltam, hogy nem, és ennyi volt.
Tudomásul vették és játszottunk tovább.
Az óvodában, iskolában is ilyen simán ment minden?
Szegregált oviba jártam, de a nagyszüleimmel szívesebben töltöttem az időt, péntekenként inkább hozzájuk mentem. Aztán iskolás lettem. Anyu nem tudott volna messzire hordani engem, így a legközelebbi iskolába íratott be. Mivel mégsem tolhatott babakocsiban iskolába, a Máltai Szeretetszolgálat segítségével megkaptam életem első kerekesszékét. Ez egy felnőtt méretű szék volt, ezért egy csomó párna kellett bele. Ötödikben lett először saját, testre szabottabb kerekesszékem.
Hogyan integrálódtál az osztályba?
12 évig jártunk együtt, egészen érettségiig. Úgy álltam hozzá, hogy ha elfogadnak, elfogadnak, ha nem, nem. Bár nem vagyunk túl összetartó osztály, azért jó pár barátot szereztem. Az egész iskolából sok ismerősöm van, mert a négyszintes épületben nem volt lift. Az egyetlen lehetőségem, hogy eljussak a földszintről a harmadikra, aztán vissza, ha valakit megkérek, hogy segítsen lépcsőről lépcsőre felhúzni a kocsimat, lefelé meg stabilan tartani, miközben fokról fokra zökkenek. Ez mélyvíz volt: muszáj volt kinyitnom a számat és segítséget kérni.
Mai fejjel hogy látod, jó volt integráltan tanulni, végig egy helyen?
Utólag úgy gondolom, talán egészségesebb lett volna, ha kamaszkorban váltok és egy másik osztályban, iskolában is szerzek élményeket, de az az igazság, hogy nem akartam a szociális életemet máshol nulláról kezdeni.
Milyen jövőképed volt kamaszkorodban?
A legnagyobb kérdés az volt, hogy mi lesz belőlem. Nem nagyon találkoztam más kerekesszékes emberekkel, csak koldusokat láttam az utcán. Ez nyilván nem volt vonzó, ahogyan az informatikusi pálya sem: el se tudtam volna képzelni, hogy programozzak. Ma más a helyzet, az interneten lehet inspirálódni.
Az internet előtti világban ki volt az, aki neked példaképül szolgálhatott?
Minden ott kezdődött, hogy nagyon mozgékony voltam, talán hiperaktív is, anyukám pedig szeretett volna nekem találni egy testhez álló sportot. A futás érdekelt volna, mindig is szerettem száguldozni a kerekesszékemmel.
Akkoriban jöttek ki a Taxi című filmek, még a székemre is fölírtam a filmbeli taxi rendszámát, az iskolában pedig az U alakú folyosón rodeóztam…
De a futást a még fejlődésben lévő gerincem miatt nem javasolták.
Végül anyu unszolására kipróbáltam a kerekesszékes táncot. Hihetetlenül motiváló közegbe kerültem! Én voltam a legfiatalabb. A többiek mind dolgoztak és senki nem volt informatikus! Volt ügyfélszolgálatos, ügyvéd, könyvelő, modell – csupa különböző szakma, csupa jó fej ember! A tánccsoport és a fellépések rángattak ki a kamaszkori lelki gödörből. A fellépések után mindig engem toltak oda a többiek, hogy adjak interjút, így arra is rájöttem, mennyire szeretek beszélni.
Ez vezetett a kommunikációs szakma felé?
Érettségi után jogi asszisztensnek tanultam, de időközben rájöttem, hogy ez a terület túl száraz nekem. És akkor sorra jöttek az újdonságok az életembe: elkezdtem a Kommunikációs Főiskolát (ma Metropolitan Egyetem), megtalált Tilla a filmszereppel, egy táncostársam pedig beajánlott, hogy fussunk együtt egy futóversenyen…
Mikor volt az első futóversenyed?
2011 őszén 5 kilométer megtételére készültem a táncostársammal, de ő lebetegedett. Én is le akartam mondani a részvételt, de anya nem hagyta annyiban! A helyszínen Gusztos Péter, a SUHANJ! társalapítója arra kért, hogy vállaljam be egyedül a 10 km-t, az önkéntes futók majd segítenek, ha kell, tolnak is. Nem nagyon bíztam benne, hogy végigmegyek, de sikerült. Rengeteg jó tanácsot kaptam közben és az egyik szurkoló is életre szóló tanulsággal szolgált.
Mi volt ez az útravaló?
Egy hölgy nagyon biztatóan odakiabált: „Meg tudod csinálni!!!” Ez jól esett, de annyira fáradt voltam, hogy válaszolni sem volt erőm. Az engem kísérő önkéntes mentette meg a becsületem egy „Köszönjük!”-kel. Mire váratlan módon a hölgy, aki nem ismerhette a szereposztást, megszólalt: „Nem neked mondtam, hanem a kerekesszékesnek!” Na, ez a személyesen nekem szóló biztatás aztán berepített a célba és innen nem volt megállás. A SUHANJ!-nak köszönhetően azóta már a berlini és a New York-i maratont is teljesítettem handbike-kal.
Sőt, ma már edzéseket is tartasz!
Nagyon megszerettem ezt a speciális, kézzel hajtható kerékpárt. A SUHANJ! Alapítványnál amellett, hogy a kommunikációban segítek, önkénteskedem és heti kétszer handbike-edzéseket is tartok a SUHANJ! Fitnessben, ahol épek és fogyatékkal élők együtt sportolhatnak.
Milyen szuperképességeid vannak?
Tudok két kerékkel befékezve egyensúlyozni úgy, hogy kávét is iszom közben! 😊 Ezen kívül a temperamentumom, a kapcsolatteremtő képességem és az örök optimizmusom említeném. A mozgássérült emberektől sokszor meg is kapom, hogy túl pozitívan látom a világot. Erre azt mondom, nézzünk körül, mennyi minden változott csak az utóbbi tíz évben! Gimnazista koromban még nem voltak sportolási lehetőségeim, ma meg itt a SUHANJ! Fitness. Régebben iszonyú nehézkes volt a tömegközlekedés, ma meg rengeteg vonalon közlekedik lehajtható rámpával ellátott busz. Tudom, hogy sok a tennivaló még, de szerintem hálásak lehetünk azért, ami eddig történt!
Mit gondolsz, mik az akadálymentesítésben a legégetőbb tennivalók?
Az oktatást erősen megreformálnám. Sok olyasmit tanulunk, aminek köze sincs az élethez, pedig elsősorban erre kéne mindenkit felkészíteni. Ebbe a „tantárgyba” az adózási ismereteknek ugyanúgy bele kéne férnie, mint az empátia-elfogadás-érzékenyítés témának.
Jó lenne a médiában jobban foglalkozni a fogyatékkal élőkkel. Lehetne a képernyőn kerekesszékes szereplő. Szívesen vállalnék én is ilyesmit, akár reggeli műsor is lehetne, bár nem szeretek korán kelni. 😊 Vagy szívesen játszanám, mondjuk a főszereplő barátját egy hosszabb sorozatban…
Fontosak a beszélgetések, a találkozások is. Sokszor úgy tűnik, hogy nincs közvetlen haszna, de az emberekben mégis gyakran megmozdul valami. Egyszer egy elég unott osztállyal beszélgettem, aztán az osztályfőnöktől kaptam egy visszajelzést: a gyerekek az év egyik meghatározó élményének nevezték a találkozást.
Ha mindenkit így „eltalálnánk”, akkor nem lenne olyan buszsofőr, aki úgy tesz, mintha nem venne észre a megállóban, vagy aki odacsapja elém a rámpát. Mert mindannyian tudni fogják, hogy nem őket akarom bosszantani, meg azt is, hogy én lennék a legboldogabb, ha nem kéne segítséget kérnem.
Szerinted hogy tud valaki jól segíteni?
Csak ennyi kell: „Szia, segíthetek?” Ha szükségem van rá, megmondom, miben. És azt is megmondom, ha nem kérek segítséget. Ez iszonyú fontos!
A múltkor egy bácsi puszta jóindulatból föltolt a villamosra, pedig csak vártam valakit a megállóban és eszem ágában sem volt utazni! Elég macerás volt leszállni, visszamenni. Szóval jobb kérdezni!
Mit írnál a pólódra, hogy mindenki lássa?
Nem igazán vágyom plusz figyelemre, de talán azt: „Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más.” Van viszont egy mottó, ami nagyon tetszik, és arról szól, hogy minden két emberen múlik. Egy kevéssé ismert rajzfilmből (Dr. Seuss Lorax) való az idézet: „Hacsak valaki nem tesz az ügyért, komám, akkor semmi sem fog megjavulni, de nem ám!”
A borítóképet készítette: Stalter György.