Soha nem volt esélyem észrevétlen maradni


Ha létezne ilyen foglalkozás, talán Fekete Ádám lehetne az inklúzió influenszere. A dramaturg, rendező saját mozgássérültségéről (is) beszél Tajgetosz Show című online műsorában. Nekünk pedig arról mesélt, hogy miért hálás a szüleinek, hogy kezdte a színházi karrierjét, honnan merít ötletet a műsorához és mi baja a zoknikkal.


Fotó: Dömölky Dániel

NÉVJEGY


Fekete Ádám 1991-ben született. Az ekkor őt ért oxigénhiány miatt mozgássérült. Volt olyan kor, amikor kitették volna a Tajgetoszra. Ma más időket élünk: a YouTube-on rövid videókban ő mutatja meg, milyen a mi korunk Tajgetosza. Kendőzetlenül, okosan, változatosan, elgondolkodtatóan és nagyon szórakoztatóan!








Mikor derült ki, hogy nem úgy fejlődsz, mint ahogy „kellene”?

Elhúzódott a születésem, de ott nem tulajdonítottak ennek nagy jelentőséget. A szüleim is csak akkor kezdtek gyanakodni, amikor nem álltam lábra abban az időben, amikor az elvárható lenne. Volt szakember, aki azt mondta, nincs itt semmi baj, de akadt olyan orvos is, aki azt kérdezte, miért nem mentünk hamarabb? A születéskori oxigénhiányra visszavezethető tünetek, mint a remegés vagy a mozgás rendezetlensége fokozatosan alakultak ki és senki nem tudta megjósolni, mi jön még…


A családod hogy állt a mozgássérültségedhez?

A nővérem elég hamar önálló lett – ebben lehet része annak, hogy a figyelem nagy része rám irányult, rám kellett jobban vigyázni. Szerintem nem élte meg a helyzetet traumaként és nem is haragudott rám. Ha egzecíroztatott kiskorunkban, az nem az állapotom miatt volt, hanem mert a tesók már csak ilyenek. Én is egzecíroztattam őt a magam eszközeivel.

A szüleimet nyilván sokkolta a hír, de nem csináltak belőle tragédiát. Tanácstalanok voltak, azt hiszem, nem tudták, mennyire leszek önálló stb., de törekedtek arra, hogy amit meg tudok csinálni egyedül, azt csináljam is meg! Hálás vagyok a támogatásukért! Megadták a lehetőséget, hogy próbálkozzam és akár rá is cáfoljak egyik-másik orvosi szakvéleményre. Anyám és apám minden törekvése az volt, hogy önálló legyek.

Azt a családi üzenetet kaptam, hogy „képes vagy rá”!

Te is úgy érzed, hogy bármit meg tudsz tenni?

Még annak ellenére sem, hogy a szüleimből áradt az elfogadás és a buzdítás. Minden igyekezetük ellenére ma is van bennem egy adag „úgysetudommegcsinálni”-érzés. Sokáig függtem anyám jelenlététől, a bólintását vártam mindig, hogy erre vagy arra képes vagyok-e. Dühös voltam emiatt, illetve nem akkor, inkább később, amikor szembesültem a saját lustaságommal, a hajlamommal az elkényelmesedésre. Most, az utóbbi években azon dolgozunk mindketten, hogy a zsigeri összetartozás ellenére az egymásról való leválás megtörténjen.


Integráló közösségbe kerültél?

Erős vita volt a rokonságban arról, hogy integrált vagy speciális intézménybe járjak. Több családtag félelmei ellenére a szüleim úgy döntöttek, nem izolálnak és már bölcsődébe is normál csoportba írattak be. Akik féltettek, azt mondták, sok lesz a kudarcélményem, még magányosabb leszek. A szüleim pedig úgy gondolták, hogy ha ér is kudarc, tanulok belőle. Mérhetetlenül hálás vagyok az integrált nevelésért. Szerintem nagymértékben emiatt lettem az, aki most vagyok.


Te látod hátrányát az integrációnak?

Például nincs „sérültségtudatom”, néha megfeledkezem róla, hogy mozgássérült vagyok. Ez egyfelől persze jó, de nehézségeket is okoz. Hajlamos vagyok túlzottan eltartani magamtól a témát, ami miatt a testemmel a mai napig jó pár kibeszéletlen konfliktusom van. Büszkeségből, vagy a „minden áron meg tudom csinálni” mentalitásból adódóan néha nem hagyom, hogy segítsenek, pedig lehet, hogy mindenkinek könnyebb lenne bizonyos esetekben.


A kortársaid hogy viszonyultak hozzád?

Jól alakultak a közösségeim, törekedtem rá, hogy ne legyen előjogom semmiben, ezért nem volt mire féltékenynek lenni… Nem nagyon piszkáltak. Nem voltam piszkálható, mert immunis maradtam a sértegetésekre, amik mindig vagy felületesek maradtak, vagy visszafelé sültek el. Amint az ismerőseim megszokták, hogy mozgássérült vagyok, már nem volt ez téma, tudtunk másról beszélgetni, együtt alkotni.



Mikor kezdett érdekelni az alkotás, a művészetek?

A szüleim, akik maguk is játékos, a képzeletvilágukra sokat támaszkodó emberek, nagy szabadságot adtak, hagyták, hogy kitaláljam, mihez van kedvem, mit szeretnék az életben. Először írni kezdtem: dalszövegeket, verseket, rövid történeteket. Szerettem és szeretek rajzolni is. Bár a suliban számítógéppel írtam, fontos volt a kézzel írás, hogy ügyesedjek a finommozgások terén.


És hogy jött a képbe a színház?

Sokat írtam, de emellett volt bennem egyfajta exhibicionizmus is. Nekem soha nem volt esélyem észrevétlen maradni vagy beolvadni egy társaságba, én mindig szem előtt vagyok.

Nem azt akartam megmutatni, hogy mozgássérült vagyok, hanem azt, ami belül van. Ehhez viszont vállalnom kellett a testemet, mint látványosságot.

A Madách Gimnáziumba jártam és a suliban csináltunk színházat a barátaimmal. Először csak ökörködtünk, aztán komolyabbra fordult a dolog. Egy drámaversenyre az osztállyal megrendeztem A vihart és – nagy szerényen – eljátszottam benne Prosperót. A zsűritagok közül Bíró Kriszta és Mácsai Pál odajöttek, hogy látnak bennem tüzet, erősítsem a képességeimet!

Komolyan vettem a dolgot. Például elkezdtem logopédushoz járni. A tisztább beszédnek lett egy váratlan hozadéka is: sokkal kevesebben hiszik már rólam, hogy értelmileg is sérült vagyok – kisebb koromban ez általános volt! Jártam Földessy Margit stúdiójába is: színpadi beszédet, jelenlétet, tudatosságot tanultam. Aztán hallottam az SZFE színházi dramaturg szakáról, ami egyszerre írás és színház. Úgy gondoltam, ezt nekem találták ki!


Mi jelentett fordulópontot a színházzal kapcsolatban?

Már a gimi végén is jártam a TÁP Színház performanszaira. Klubokban, kocsmákban léptek fel. Egyik alkalommal Vajdai Vili, a társulat vezetője felkérte a közönséget, hogy jöjjön, aki szeretne valami kellemetlent, cikit, unalmasat előadni és „égni” a színpadon. Ez nekem való kihívás volt! Eljátszottam azt a kínt, amikor valaki nagyon el akar mesélni egy viccet, de nem sikerül neki, mert belezavarodik… Nem ismert senki, nem tudták, ki vagyok, percek teltek el, mire a feszült közönség el merte hinni, hogy nincs semmi baj, én eljátszom ezt a dolgot, sőt, még élvezem is. Amikor ez kiderült számukra, már ők is jól szórakoztak. Így csatlakoztam a TÁP Színházhoz, ahol azóta szerepelek, írok és rendezek is.


Fotó: Szilágyi Lenke

Eközben hogyan alakult az egészségi állapotod?

18 éves koromban rettenetesen elkezdett fájni a csípőm, majd kiderült, hogy csípődiszpláziám van. Gyakorlatilag nem volt, ami a helyén tartsa a gömbölyű csontvéget, ami ezáltal egyre rosszabb szögben állt. Tizenegy évig fájdalomcsillapítókon éltem. Az ortopéd orvos azt mondta, nem is érti, hogy tudok még járni, annyira elkopott a porcom.

És itt jött a patthelyzet: indokolt lett volna azonnal megműteni, de az oxigénhiányos állapotból adódó izomfeszülés miatt nagy volt a kockázat, hogy nem maradna a helyén a protézis sem. Először bentlakásos mozgásterápiára küldtek. Nyújtottuk az izmokat, hogy csökkenjen az ötcentis különbség a két lábam hossza között. Többféle segédeszközt kipróbáltam. Mivel az eredeti orvosom továbbra sem javasolta a műtétet, én viszont nem akartam elfogadni, hogy rövid időn belül nagy eséllyel kerekesszékbe kerülök, felkerestünk egy másik szakembert. Ő is látott rizikót, de nem tartotta lehetetlennek a műtétet. Bevállaltuk.


Mennyiben változott a helyzet a műtét óta?

Abszolút sikeres volt a műtét! Az életemet akkorra már több éve kísérő folyamatos fájdalom a járás újratanulásának hónapjai során megszűnt. Már ezért megérte! A lábaim közti különbség pedig 1,5 centire csökkent, ami már csak bicegés, és jól korrigálható! Szerencsére nagyon jó a jelenlegi gyógytornászom, folyamatosan bátorít, így hamar megtanultam ebben az „új” testben járni.


Mi lenne az a csodakütyü, aminek örülnél, ha valaki feltalálná?

Jól jönne nekem egy zoknihúzó gép!

Nem a világ legnagyobb traumája, tudom, de mégis kellemetlen reggel, hogy a legtávolabbi testrészem után kell kalimpálnom egy egérméretű szövetzsákkal.

És mindezt kávé előtt! Ez a művelet a műtét előtt egyáltalán nem ment, ma már jobban, de vannak napok, amikor nehezen hajlik minden. Ilyenkor azt gondolom, miért nem lehet az ember állandóan zokniban? Idegesítő kis dolog, amit indokolatlanul nehéz megcsinálni, és ha sikerül, abban sincs semmi dicsőség. Felhúzta a zokniját – na és? Ezen dobhatna egy zoknihúzó gép.


Kapsz furcsa beszólásokat, megjegyzéseket?

Érdekes, hogy annyira sikerült elhitetnem a környezetemmel, hogy nekem minden megy, hogy sokszor megkapom:

„Ne csinálj már úgy, mintha nem tudnád megcsinálni!”

(A fejemben legalábbis nap mint nap ez megy, így perlekedek a testemmel.) Ez nem keserít el, inkább motivál.

Rosszindulatú megjegyzéseket nem szoktam kapni, sőt, mostanában kifejezetten felemelő élményeim vannak. Többször is megtörtént, hogy egy rászoruló ember meglátta bennem a szerinte még rászorultabbat. Jött oda hozzám nagyon szegény néni és hajléktalan bácsi is. Megható ez az összetartás, ez a „társadalom kitaszítottjai, segítsük egymást”-felfogás!


Honnan és mikor jött a Tajgetosz Show ötlete?

A színpadon sokszor dolgozunk az esendőségünkkel. Viszont a színház kevesekhez jut el. Ebből jött az ötlete Végh Zsoltnak és Egger Gézának, hogy mutassuk meg ezt a munkát online is. Nekem eszembe se jutott, hogy YouTube csatornát indítsak. A színházat megszoktam, az egy limitált közeg: hosszasan dolgozunk egy előadáson, amit aztán pár százan látnak. Az online tér nagyon más: a tegnapi ötletekből ma megvalósított anyagot holnapra több ezren megnézhetik. Furcsa volt ebbe belegondolni, viszont bíztam az alkotótársaimban, akik egyben a barátaim is és jól ismernek. Addig nógattak, amíg megpróbáltam.


Bejött a dolog? Szereted csinálni?

Nem hittem volna, hogy ennyire fogom élvezni! Kezdetben nehéz volt, jöttek a dilemmák: ez mennyire vagyok én és mennyire egy szerep, egy nézőpont, aminek átadom magam, meddig menjek el a személyességben. Később ez a határ elmosódott, már személyes, intimebb, nehezebb történeteket is megosztok a nézőkkel. Jól esik, hogy „egymáson keresztül” gondolkodhatunk, kereshetünk megoldást a saját személyes problémáinkra. Örülök, hogy sokan fontosnak és érdekesnek találják a témákat, amiket feszegetek és sokaknak tetszik, ahogyan feldolgozom ezeket.



Milyenek a közönség visszajelzései?

Nem szeretném, ha nagyon befolyásolnának a nézők. Előfordult már, hogy tönkretette a napomat egy vélemény, miszerint az adott epizód gyengébbre sikerült az előzőeknél. Fejlődnöm kell még, hogy ne azt érezzem ilyenkor, hogy „Jaj, akkor az a negyven másik néző, aki lelkendezett, mind téved.” Inkább nézzem arról az oldaláról, hogy addig lement x epizód és ez az első, amit gyengébbnek érzett egy néző, sokan pedig ezt is imádták. Fel kell tennem a kérdést magamnak, hogy ha zavar egy vélemény, mi zavar benne? Tanulom értelmezni a reakciókat.


Engem a közvetlenség fogott meg…

Én valamennyire ismerem magamat, tudom, hogy milyen vagyok és azt is el tudom képzelni, hogy ez mit jelent a kívülállók számára. Az ismeretlenekkel előre tisztázom, hogy nem kell félni, lehet velem beszélgetni, lehet bármit kérdezni, nem igazán tudnak megsérteni. Ettől sokkal gördülékenyebb lesz minden… Szeretném, ha a Show-ban is ezt tudnám megmutatni.


Honnan jön az inspiráció, a témaötletek?

Szeretem én kitalálni, miről legyen szó és a csapat is nagyon sokat segít. Leginkább a saját élményeimet hozom be (lásd az Ez történt velem a villamoson c. fergeteges epizódota szerk.), mert úgy tudok a legtermészetesebb és a leghatásosabb lenni. Bebarangolom a saját emlékemet, ötletszerűen idézek fel belőle bizonyos részleteket.

Bemutatom, hogy bár nekem még a járás sem magától értetődő, mégis igyekszem élvezni az életet annak minden botrányosságával együtt.


A témát és a hatást tekintve eszembe jutott rád egy kifejezés: lehetnél az ország első inkluenszere, az inklúzió influenszere. Vállalod?

Lehet, hogy az lettem, de ez nem állt szándékomban. Úgy gondolom, hogy ha jól nyúlunk a témához, az érzékenyítés megtörténik magától. A személyem miatt a show-nak része az érzékenyítés, de nem érzem magamat „harcosnak”. Nem szeretnék szájbarágós lenni, mert azzal sokakat megijesztenék.

Mondok egy példát: engem személy szerint nagyon frusztrál a klímaválság, de annál is jobban befeszít a körülötte lévő kommunikáció, a vészharang-kongatás retorikája. Sokszor érzem, hogy annyira a végső stádiumban vagyunk és nekem személyesen már annyi mindent kellett volna tennem, amit nem tettem, hogy leblokkolok. Eltántorít a cselekvéstől, ha az lebeg a szemem előtt, hogy ezt már teljesen elrontottam. És még a zoknimat sem lesz kedvem felhúzni…

A Tajgetosz Show nem várja el a nézőktől, hogy inkluzívak legyenek. Viszont segít, hogy közelebb kerülhessenek a témához. Örülünk, ha sikerül új nézőpontot adni nekik a közösségi léthez és saját maguk jobb megértéséhez.


Add nekünk te is adód 1%-át!

Név: Egyesület az Inklúzióért

Adószám: 18904693-1-41

BLOG