Síelni mindenki tud, vallja Fábián Attila, a magyar parasíelők szövetségi kapitánya és Krakler Kata, aki fogyatékossággal élőknek tart élménysí-foglalkozásokat. Kettejüket hallgatva legszívesebben máris a sípályán lennénk!
NÉVJEGYEK
Fábián Attila
Attila bár kisebb, mozgását nehezítő sérüléssel él, folyamatos mozgásban van. Marketinges munkája mellett síedző, oktató. 2000 óta a magyar parasíelők szövetségi kapitánya és versenyekre való felkészítője, versenyszervező, valamint a több szakosztállyal működő Holtpont Sportegyesület vezetője.
Krakler Kata
Kata síoktató a Normafa Síiskolánál. Attila szakmai segítségével, a síiskola tulajdonosának anyagi támogatásával, valamint néhány oktatótársa lelkes közreműködésével 2021 óta síeltet fogyatékkal élő személyeket, hatalmas élményt adva nekik – és meglepő módon magának is!
Attila, hogyan kapcsolódott össze a síelés és a parasport az életedben?
Korán megtanultam síelni, 10 évesen már versenyeztem. Mozgékony fiatalként sok sportágat kipróbáltam, szenvedélyes vitorlázó is vagyok, de sziklát is másztam. Utóbbiból adódóan fiatal felnőttként ért egy baleset. Másfél évnyi komoly rehabilitáció kellett ahhoz, hogy egyáltalán járni tudjak. Szerencsére felépültem, de a bokám a mai napig nem mozog jól. A sport viszont annyira az életem része, hogy nem tudtam volna, és nem is akartam róla lemondani. A családi cégben marketinges munkám volt és van, de hobbiból már a balesetem előtt is síedzősködtem, amit a rehabilitáció után is folytattam: főként versenyzőkkel foglalkoztam.
A parasível mégsem a saját sérülékenységed megtapasztalása miatt kezdtél foglalkozni, hanem …?
Van egy jó barátom, aki azt mondta rólam, hogy az épek közt nem vagyok elég ép, de bénának sem vagyok elég béna. Tőle én ezt bóknak vettem, ugyanis ő – szintén egy baleset miatt – kerekesszékbe kényszerült. Navratyil Sándornak hívják és az autóbalesete után Grazba került egy olyan rehabilitációs intézetbe, ahol több sportággal is megismertették. Először a tenisz fogta meg, ki is jutott 1996-ban a paralimpiára.
De síelni is megtanították Sanyit Grazban, és ezen az úton is továbblépett, beruházott egy saját eszközbe, egy ún. monosíbe vagy ülősíbe. Ekkor döntöttük el, hogy edzeni kezdünk. Én tudtam, hogy az épekkel hogyan kell dolgozni, neki pedig volt monosí-tapasztalata, hát összegyúrtuk a kettőt! Nem kellett feltalálnunk a spanyolviaszt, csak nyitott szemmel járni és figyelni a sípályákon, a versenyeken, valamint folyamatosan tanulni, kísérletezni.
Pár sikeres verseny után megkérdeztem Sanyit, mi lenne, ha megcéloznánk a 2002-es téli paralimpiát? Nem kellett őt sokat győzködni, s végül a Magyar Paralimpiai Biztosság támogatását is sikerült megszerezni, sőt, szövetségi kapitány lettem 2000-ben. Összeállt a kvalifikációs menetrend, Sanyi megfutotta a szükséges szintet a versenyeken és történelmet írtunk azzal, hogy Salt Lake Cityben mi képviselhettük Magyarországot.
Egy fecske hogy csinált nyarat, azaz ebből a kezdeti sikerből hogyan építkeztetek tovább?
A 2002-es téli paralimpia után megnőtt a médiaérdeklődés és az egyéni érdeklődés is a sportág iránt. Egyre több sérült ember keresett meg azzal, hogy szeretné kipróbálni a monosít. Szépen nőtt a kis csapat létszáma, minden fontos nemzetközi versenyen ki tudtunk állítani 3-4 magyar indulót.
Mivel a versenyrendszer feltétele, hogy egyesületi tag legyen a versenyző, 2003-ban létrehoztam a Holtpont SE-t, ezzel összefogva az ép és a fogyatékossággal élő versenyzőimet egyaránt. Ez az egyesület nem csak a síről szól, van vitorlásszakosztály és szörfösök is.
Mindig is szívesen foglalkoztam a versenyek felé kacsingató sportolókkal, épekkel és fogyatékkal élőkkel egyaránt, de a 2012-től leszűkült a kör a parasportolókra. Jobbára olyanokkal foglalkoztam, akik korábban is tudtak síelni, a technikai alapjaik megvoltak.
A saját rehabilitációm óta még nyitottabban közelítek a fogyatékkal élők felé, de fontosnak tartom, hogy sportolóként foglalkozzak velük, és ne hímes tojásként.
Aki versenyzésre adta a fejét, az eredményt akar és ez engem is motivál.
Hogyan zajlik a versenyfelkészítés?
Mivel a csapattagok nem profi sportolók, engem is beleértve mindenkinek van civil munkája, a sí „csak” a szenvedélyünk. Mindannyian elkötelezettek vagyunk, a tagok időt, energiát – sőt, a felszerelés és a versenyek miatt pénzt is – áldoznak arra, hogy parasportolóként versenyezzenek. Mivel nem feltétlenül lakunk közel egymáshoz, a felkészülés két részből áll. Az erőnléti edzéseket egy helyi kondiedzővel oldják meg a tagok, velem pedig ritkábban, de akkor általában havas edzésen, edzőtáborban találkoznak, ilyenkor készülünk a konkrét versenyekre.
A felkészülési tervet én készítem és úgy állítom össze, hogy „beleférjünk” a Paralimpiai Bizottság által biztosított keretbe, hiszen plusz forrásokat nem könnyű teremteni. És nem is mehetünk akárhová, hiszen az akadálymentesség kulcsfontosságú. Apartmant szoktunk bérelni, de eleinte a körültekintés ellenére is belefutottunk Sanyival olyan házba, ahol nekem kellett felhúznom őt a csigalépcsőn, vagy leakasztani a fürdőszoba ajtaját, hogy használni tudja. Most már megvannak a bejáratott, valóban akadálymentes szállásaink, ahol biztos lehetek benne, hogy a szobától a síliftig lépcső nélkül jutunk el. A pályán pedig már nincs akadály!
Az első pillanattól integrált a síedzés. Simán beállunk az épek közé is edzeni bárhol, meg is néznek minket, aminek nagyon örülünk, jó reklámfelület vagyunk, többen így szereznek tudomást ennek a sportágnak a létezéséről, nálunk látnak először monosít.
Milyen eszköz a monosí?
Síbobnak, ülősínek vagy monosínek is nevezik, én leggyakrabban a monosí kifejezést használom annak ellenére, hogy ezen a néven létezik egyléces sí épek számára is. A parasportolók monosíje egy komplett szerkezet, amelybe a kerekesszékből átülnek. Több méret létezik, a benne ülő súlyától függ a méretezés. Olyan ez, mint a cipő, a megfelelő méretet kell választani. A versenyzőknél elengedhetetlen a saját méretre készült beülővel ellátott eszköz.
Fontos még elmondani, hogy nem minden parasíelő használ monosít, ugyanis három kategóriát különböztetnek meg a versenyszabályok. A monosí az ülő kategória eszköze, de emellett létezik az álló és a látássérült kategória is, utóbbiban a versenyző normál felszereléssel, de egy látó vezetővel, úgynevezett guide-dal teljesíti a távot. Hazánkban jelenleg Balogh Zsolt versenyez látássérültként, akinek kezdetben én voltam a guide-ja.
Merre fejlődik a parasí?
A sport lassan, de biztosan fejlődik. Az Országos Paralimpiai Bizottság támogatásának köszönhetően már van külön erőnléti edzőnk, én pedig leginkább edzőtáborok és hazai versenyek szervezéssel, a versenyév megtervezésével, a felkészülés felépítésével foglalkozom. Örülök, hogy már van olyan versenyzőnk is, aki nem a Holtpont SE versenyzője, hanem egy másik síiskola készíti fel, én pedig csak mint szövetségi kapitány foglalkozom vele.
Hozzáteszem, hogy nemcsak a klasszikus, alpesi sí kategóriában rendeznek paraversenyeket, hanem léteznek fogyatékossággal élők számára sífutó vagy snowboard versenyek is. Szeretnénk ezekbe az irányokba is bővíteni a magyar versenyzők körét.
Lelkes amatőrökből lesznek a jó versenysportolók, ezért egyre jobban foglalkoztat a kérdés, hogy hogyan növelhetnénk a parasízők számát.
Arra gondoltam, hogy 20 évnyi versenyeztetés után nyitni kellene a tömegsport felé.
Szerencsére másban is megvolt a nyitottság…
Meseszerű a történet: a covid kellős közepén megkeresett a Normafa Síiskola, hogy szeretnének fogyatékkal élőkkel foglalkozni, és felkértek, hogy segítsek elindítani náluk az élménysízést. Tetszettek az elképzeléseik, a hozzáállásuk, a nyitottságuk, hamar a tettek mezejére léptünk. Szereztünk eszközöket, megmutattam a kezdő lépéseket az oktatóknak, akik lelkesen gyakoroltak, majd 2021 őszén elkezdődtek a heti rendszeres élménysí-foglalkozások. A résztvevőknek nyilván csak egy nagyon kis részéből lesz, lehet versenyző, de a lehetőség adott, hiszen akinek jó a felépítése és szeretné, az megtanulhat önállóan is csúszni. Az élménysínek viszont nem feltétele az önállóság, hiszen ott az oktató „lekíséri” a jobbára mozgássérültséggel élő fiatalt a pályán. Erről azonban Kata tud többet mesélni…
Kata, hogyan csöppentél bele a parasí világába?
Erről három napig tudnék mesélni, pedig a történet csak egy évet ölel fel! Úgy kezdődött, hogy a síszakma éves összejövetele 2021-ben nálunk volt, a Normafán. Eljött Dani Gyöngyi a maga temperamentumával, bemutatta a Paraktív Alapítványt és céljukat, hogy a parasportot népszerűsítsék és elérjék, hogy minél több mozgássérült ember sportoljon. Azonnal megfogott a lelkesedése, s mivel mesélte, hogy síel is, odamentem hozzá, hogy próbáljuk ki, megy-e ez nálunk is. Voltak aggályai, azt hallotta, műanyag pályán nem lehet monosízni. Ezt egy módon lehetett csak kideríteni, ha kipróbáljuk.
Két hét múlva el is jött a saját eszközével és kiderült, működik a dolog. A lesiklással nem is volt gond, csak a liftezéssel, de ez nem állított meg minket. Ismertem már korábbról Attilát, tudtam, mennyit tett azért, hogy téli sportokban is legyenek paralimpikonjaink, Gyöngyi pedig edzett korábban vele, úgyhogy ő volt a következő lépés. Két hét múlva eljött, és hozott egy üres bobot. Együtt bénáztunk, gondolkodtunk, mit hogyan lehetne.
A harmadik alkalommal a felvonózás volt terítéken, ekkor már bevontunk két kollégát is, együtt sikerült mindenféle hevederekkel felvonni a bobot. Ezen felbuzdulva a negyedik alkalomra, 2021 végére szerveztem egy mini képzést, ahol Attila 8-10 oktatónak mutatta meg, hogy kell síelni, felvonózni a monosível. Beülni se volt egyszerű, haladni meg pláne, ugyanis baromi nehéz ép lábúként kikapcsolni a lábadat a mozgásból, az irányításból.
A négyévszakos műanyagpálya után ki kellett próbálnunk mindezt havon is: Attila Eplényben is tartott egy kurzust. A Paraktív SE-től Jancsó Péter és Dani Gyöngyi szerveztek próbaképpen csoportokat az Eplényi Síarénába. Zuglóból, a Mozgásjavítóból jöttek a gyerekek, mi vittük az oktatókat, a pálya pedig dedikált mindehhez egy végtelenül rendes liftest. Négy alkalmat tartottunk, a lelkesedésünk pedig csak tovább nőtt a gyerekek jókedvét látva.
Ez előtt volt bármilyen tapasztalatotok sérült emberekkel?
Nem igazán, ezért eleinte nehéz is volt találkozni a halmozottan sérült emberekkel. Egyikünknek sem szakmája a velük való foglalkozás, de élményt akartunk adni, ehhez pedig megvolt a szeretetünk és a technikai hozzáértésünk. A Normafán szerettük volna kihasználni a műanyag pályánk szabad időpontjait, így próbaképpen tavaszra és nyárra, a délelőtti órákra minden héten felváltva meghívtuk négy gyógypedagógiai intézmény diákjait csúszni.
Jöttek hozzánk a Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központjából (MEREK), a Mozgásjavító Általános Iskolából és a Pető Intézetből, valamint a közeli Sztehlo Gábor Gyerekotthonból, utóbbiból nem csak mozgássérült fiatalok. A MEREK-ből először eljöttek a pedagógusok megnézni, milyen az eszköz, a pálya, aztán kiválasztották, kik jöhetnek a náluk lakók közül.
Amúgy mindenki jöhet, aki nem fekvőbeteg, azaz tud ülni. Ha nem tudja tartani a fejét, azt is megoldjuk. Ezen kívül csak súlykorlát és csípőszélesség-korlát van, mert 42-es a legnagyobb bobunk, az jöhet, aki belefér. Azon a napon jönnek a MEREK-ből, amikor a fiataloknak épp szabadnapjuk van (mert amúgy dolgoznak az intézményben), és amikor buszt és kísérőt is tudnak biztosítani a programhoz.
A gyógypedagógusok segítenek, kit hogy emeljünk át a bobba, hogy támasszuk ki, hova tegyük az oxigénjét (mert olyan fiatal is jött, aki még ennyi időre sem tud megválni a készüléktől), aztán indulhat is a kaland!
Kit hogyan síeltettek?
Délelőtt jönnek a csoportok, négyen tudjuk fogadni őket két oktató kollégámmal, Szoboszlay Kingával és Papp Ivánnal, valamint Kinga férjével, Istvánnal, aki a felvonózásban segít. Két irányba indultunk. Elsősorban az élménysíeltetésre koncentrálunk. Ez egy passzív forma, a fiatalt beültetjük a monosíbe, az oktató pedig mögötte halad a saját lécével és tolja, irányítja az eszközt.
De van egy aktívabb, dinamikusabb irány is. A MEREK-ből érkező fiatalok között például vannak, akik pár alkalom után önálló sízésre is képesek. Nekik már csak a felvonózásban segítünk, de egyedül csúsznak le. Akiknek ép a keze és tudja mozgatni, azt megtanítjuk, hogyan tudja egy-egy rövid kis mankóval maga irányítani a bobját. Sőt, olyanok is vannak, akik normál, álló (állva használt) léccel próbálkoznak: a Mozgásjavítóból szakkör jelleggel fognak járni hozzánk páran így. Hatalmas élmény csak nézni is! Aki ügyes önállóan (akár állva, akár ülve), az mehet majd Attilához edzeni, ha van kedve.
Milyen élményekkel gazdagodnak nálatok a „fordított” gyerekek?
Az leírhatatlan! Egészen ellazulnak, látni kell az arcukat! Nem lehet visszaadni azt, amikor lesiklás közben egy teljesen merev izomzatú kisgyereknek - ha csak egy pillanatra is, de - végre ellazulnak az izmai! A másikuknak meglágyulnak a vonásai és mosolyogni kezd a grimasz helyett. Vagy az is
fantasztikus érzés, amikor megtudod, hogy a srác, akit lekísértél és kurjantott egyet közben, egész életében akkor adott ki először hangot!
Többször beszámolnak róla a pedagógusok is, hogy napokig érezhető a változás, a nyugodtság a gyerekeken a foglalkozások után.
Az egészben az a legszebb, hogy nekünk legalább annyit ad ez a program, mint a srácoknak! Nap mint nap csodaszámba menő jelenetek tanúi lehetünk, jó értelemben csak kapkodjuk a fejünket. És még csak egy éve kezdtük!
Ti mivel lesztek többek a foglalkozások után?
Rengeteget kapunk tőlük! Amikor például megérkeztek az első Sztehlósok, csak lestünk. Ilyen halmozottan sérült gyerekekkel ugyanis nem találkozik senki, aki nem velük foglalkozik, mert szinte ki sem lépnek az intézményből. Annyira kacifántosak, hogy sehol nem fogadják őket külső sportprogramra. Mi bevállaltuk és jól tettük.
A mozgásukban és sokszor értelmi képességeikben is akadályozott fiatalok ugyanis nem nyavalyognak, nem panaszkodnak, hanem mosolyognak és örülnek, hogy itt lehetnek.
Mindenkihez meg kell találnunk a kulcsot, hogy jól érezze magát nálunk. A siketvak gyerkőcnek megsimítjuk az arcát, és máris érzi, jót akarunk neki. Ez számunkra felér egy önismereti foglalkozással. Magunkba nézünk és elkezdjük jobban megbecsülni azt, amink van. És még szívesebben adjuk nekik, amit tudunk.
Hogyan szélesítitek az érdeklődők körét?
Először mi magunk kerestük meg az intézményeket, de Gyöngyiékkel együtt más fórumokon is igyekszünk sokaknak megmutatni ezt a lehetőséget. Meghívást kaptunk például a Margitszigetre, az Integrált Sportnapra. Vittük a bobot, megmutattuk, hogy lehet használni, beültettük, gurítottuk az érdeklődőket.
Ugyanígy kitelepültünk a Para Sportágválasztó rendezvényre is a Mexikói útra, a Mozgásjavítóba. Ott találkoztunk például a para-wakeboard csapattal, akiket meghívtunk, hogy tanuljanak nálunk. Persze a dolog kölcsönös, mi is tanulunk tőlük, már rendszeresen járnak hozzánk. Kifejezetten vagány, laza társaság, humorosak, viccelnek a hiányukkal. Ez sokat segít nekünk is, hogy könnyebben kezeljük őket. Mert mi akarva-akaratlanul anyáskodunk kicsit felettük, s nagyon örülünk, amikor érzik annyira mélynek a kapcsolatunkat, hogy mernek szólni „Roki vagyok, de felnőtt.”
És ilyenkor kinyílik a szemünk és meglátjuk, hogy ugyanolyan, mint mi: a párjával él, dolgozik, autót vezet, csak épp kerekesszékben tölti a mindennapjait. A legnagyobb élmény, amikor egy kerekesszékes tanít téged mint síoktatót bobbal síelni! Ez utóbbi persze csak játék, a lényeg az, hogy ők egyre ügyesedjenek, önállósodjanak. Győzködjük is őket, hogy kezdjenek el versenyezni!
Lassan ránk találnak külsős érdeklődők is. Négy szülő például összefogott és saját erőből, privátban hozzák a gyerekeiket foglalkozásra. Ha ez beválik, szívesen bővítjük a kört.
Elnézést a profán kérdésért, de mindezt teljesen ingyen?
Igen. Ezen a ponton a főnököm, egyben a síiskola tulajdonosa, Tóth Etre a kulcsember. Szerencsére nagyon nyitott, erkölcsi és anyagi értelemben is támogatja a programot. Nagyszerű dolgunk van, mert szabad kezet és pénzt is ad. Mi pedig az időnket, a munkánkat és a lelkesedésünket tesszük bele, hogy a gyerekek ingyen jöhessenek. Az iskoláknak így is nehéz megoldani, hogy ideszállítsák a sok, nem egy esetben speciális felszereléssel érkező gyereket. A magánemberként érkezőktől azt kérjük, hogy lehetőségeikhez mérten járuljanak hozzá az oktatók órabéréhez.
Persze tudjuk, hogy forrásteremtés nélkül nincs fejlődés, ezért azon is rajta vagyok, hogy pályázzunk. A Paraktív Alapítványon keresztül, Gyöngyiékkel is igyekszünk támogatókhoz jutni. Nagyon bizakodó vagyok, mert eddig annyi minden megtalált minket „csak úgy”, szuper emberek csatlakoztak az ügyhöz, ennek folytatódnia kell.
Kikkel és milyen terveket kovácsoltok még?
Attilán és Gyöngyin kívül Simon András nevét szeretném kiemelni, mert nagy kincs a sztoriban. Ő gyógypedagógus síoktatóként dolgozik egy speciális osztrák síiskolában, ahol kifejezetten sérültek oktatásával foglalkoznak. Itthon eddig ezt nem művelte, de ahogy hallotta hírünket, azonnal megkeresett és „beszállt a buliba”. Utána pedig egy szakmai szervezet, az Iskolai Síoktatók Egyesülete nevében Demeter Antal elnök csatlakozott hozzánk.
A terveink nagyok. Attila, Andris, Anti és én egy 30 órás, akkreditált felnőtt síoktató-képzést álmodtunk meg, amely nemcsak síoktatóknak, hanem testnevelőknek, gyógypedagógusoknak, konduktoroknak vagy akár érintett emberek aktívan síelő szüleinek, segítőinek szólna. Tavasszal indul a 12 óra elméletet és 18 óra gyakorlatot ötvöző képzés. Andris lefordította a német szakanyagot, Anti lebonyolította az akkreditációs folyamatot, Attila a versenysport-vonatkozásokat hozza majd, mi pedig a gazdái és helyszíne leszünk a képzésnek.
Attila segítségével be is szereztünk 10 használt, különféle bobot a lesikláshoz, valamint sikerült szert tennünk négy sífutó bobra is, ugyanis Lőrincz Kriszta wakeboardos és sífutó paralimpikon segítségével – aki szintén abszolút példakép - szeretnénk meghonosítani a parasífutást is a Normafán. Szerencsére ehhez sem kell feltétlenül hó, az eszközök görgőkkel is szépen futnak a sima aszfaltúton.
Elképesztő a tempója a programnak. Vannak hosszabb távú terveitek is?
„Csak” terveink vannak, amelyeket igyekszünk mihamarabb valóra váltani. Decemberben megnyitottuk az újabb sípályánkat Balatonfüreden. Örülnénk, ha ezen a vidéki bázison is tudnánk fogadni mozgáskorlátozott gyerekeket és felnőtteket. Szerencsére a közelben él a parasíző Navratyil Sándor (akivel Attila és a sztori is elindult – a szerk.), már meg is kezdtük vele az egyeztetést a közös munkáról.
A másik tervünk, hogy a Normafán tábort szervezzünk. Szerencsére jó helyen vagyunk, hiszen az egész, szépen felújított park akadálymentes. Szerintem idén nyáron elindulunk ezzel is. Aztán a többi műanyagpályával rendelkező síiskolát is szeretnénk bevonni, hogy mozgalom legyen a parasíből. Mi annyi jót kaptunk ez alatt az egy év alatt, hogy ez átlendít minden nehézségen. Az biztos, hogy mi nem állunk meg! Reméljük, lelkesednek majd mások is!
