Mi hangzik jobban: mozgáskorlátozott vagy paralimpikon? Adámi Zsanett az utóbbit használja. Kinek könnyebb: a kerekesszékes lányoknak vagy a kerekesszékes fiúknak? Zsani szerint a fiúknak. És mesélt még iskoláról, doktori tervekről, úszásról, divatról, nyitottságról…
NÉVJEGY
Adámi Zsanett paralimpikon úszó, végzős a Corvinus Egyetem Kommunikáció- és médiatudomány mesterszakán, reménybeli doktorandusz, önálló nő, aki büszke lehet nemcsak a Tokióban elért eredményeire, hanem arra is, hogy a volt munkahelyén két országra kiterjedő jótékonysági projekteken dolgozhatott.
Milyen állomásai voltak számodra az állapotod elfogadásának?
Születésem óta mozgáskorlátozott vagyok. Örökbefogadó szüleim 7 éves koromig babakocsiban toltak. Aszódon, az óvodában pozitív és negatív megkülönböztetés is ért. Az anyukám ott volt velem 3 éven át mindennap, ami más gyereknek nem adatott meg, viszont még így sem vállaltak délutánra. Négykézláb közlekedtem. Emlékszem, hogy nem tudtam részt venni a körjátékban, ekkor tudatosult, hogy hoppá, én más vagyok.
És miben volt más az iskola?
Hatalmas fordulatot jelentett az életemben az iskolakezdés. A szüleim eldöntötték, hogy ha áldozatok árán is, de Budapestre költözünk, hogy a Mozgásjavító Általános Iskolába járhassak. Hasznos volt spéci iskolában kezdeni. Szembesültem vele, hogy vannak nálam súlyosabb esetek is. Ettől kezdve nagyon hálás voltam azért, hogy tudok beszélni, enni. Sok olyan dolgot is megtanultunk, amivel egy integrált helyen nem foglalkoznak pl. cipőkötés, nadrággombolás, írás, gépírás, meg persze maga a kocsi is!
Ekkor kaptam az első elektromos kerekesszékemet, amit én is kocsinak hívok, mint az előző interjúalanyotok, Tóth-Kovalik Ádám, aki amúgy az osztálytársam volt. Meg kellett szoknom, hogy én irányítok. Menő volt, imádtam, hogy száguldozhattam Herbie-vel. Magabiztosabb is lettem.
Mikor láttál először medencét?
Az iskolában. Mindenkinek kötelező volt az úszás heti egyszer. Fürdőruhában persze pontosan látszik, milyen vagyok, de hamar eldöntöttem, hogy nem fogok emiatt stresszelni. Fél év alatt kiderült, hogy nagyon jól megy az úszás, másik csoportba kerültem. Mély medencében, edzővel edzhettem. Ott úsztak a paralimpikonok is. Persze, hogy a példaképeink lettek!
Mi fogott meg téged az úszásban?
Jött a lehetőség és éltem vele. Jók az adottságaim, mert könnyebb a fajsúlyom, nem tudok elsüllyedni. Nagyon tetszett, hogy ki tudok tűnni, különb lehetek valamiben másoknál. Örültem, hogy sikereim vannak, hogy világot láthatok… És imponált, hogy a fiúk körében is ismert, elismert lettem. Talán el is szálltam kicsit magamtól, de anyáék okosan visszafogtak, hogy az értékrendem a helyén maradjon.
Mit ad neked a sport?
Először is egy titulust. Ha úgy mutatkozom be, hogy paraúszó vagyok, nem kell kimondanom, hogy mozgássérült. Attól meg szoktak ijedni. A sport viszont jó beszédtéma. 11 évesen mentem az első külföldi versenyre. Csak az edzőm kísérhetett el, mégis jó élmény volt. Aztán már az olimpiák lebegtek a szemem előtt… 2012-ben kijutottam ugyan Londonba, de elvették az egyik kvótát és nekem kellett itthon maradnom. Nagyon nehéz volt ezen túltenni magam, de csak azért is meg akartam mutatni, mit tudok. A következő három évben 4 világcsúcsot úsztam és 2016-ban névre szóló kvótám volt Rióba, ahol negyedik helyet szereztem. A következő cél Tokió lett. Addigra a hátúszás vált a legjobb számommá, amiből a végül idén megrendezett versenyen 50 és 100 méteren is hetedik helyet értem el. Azt hoztam, amit vártam magamtól paraúszóként.
Mi volt az első terep, ahol integrációba kerültél?
Kamaszodva azt éreztem, hogy be vagyok zárva a Mozgásjavítóba. Kíváncsi voltam, hogy boldogulok egy „normál” iskolában. Mai fejjel azt mondom, már előbb kivettem volna magam a szegregációból.
A Csík Ferenc Általános Iskola és Gimnázium ötosztályos képzésére vettek föl, sporttagozatra. Én voltam az első mozgássérült diák, de jó példa lettem, megnyitottam a kaput másoknak is. Annak idején az igazgató válságtervet készített az integrálásomhoz, de egy hónap után kidobta, mert minden ment magától!
Persze ezt nem lehetett előre látni. Bennem is nagy volt a para. Izgultam, de jól fogadtak és segítettek, már a gólyatáborban is, amit ki nem hagytam volna! A tanárokkal is jól megtaláltam a hangot. Nem vagyok jó matekos, de a matektanár például az egyik kedvencem volt.
Amíg a többiek geometria dolgozatot írtak, én elmeséltem, mit hogyan csinálnék a körzővel, ha meg tudnám fogni.
Csak az olyan dolgokban kértem és kaptam „kedvezményeket”, amelyek feltétlen fontosak voltak. Például én nem tudtam 20 perc alatt megebédelni, ezért befejezhettem a magam tempójában, nem írtak be késést a következő óráról. A dolgozatoknál is kaptam többletidőt.
Miért volt jó integrált iskolába járni?
Meg kellett tanulnom elfogadtatni magam és a közösség részévé válni. Szerencsére szuper osztályba kerültem. Izgultam, hogy húúú, sok a fiú, ráadásul helyes, izmos vízilabdás srácok, de mint lány is sikeresen integrálódtam. A legjobb barátom is a gimiből való. A sráccal az első évtől együtt ültünk a padnál (és nem a padban! – a szerk.). Az utolsó évben még nyaralni is együtt mentünk és a mai napig a legjobb barátom.
Az egyetem mennyiben jelentett más kihívást?
Elkezdtem teljesen egyedül közlekedni, nőtt az önállóságom. Meghatározó élményem a folytonos vándorlás. Mindig máshová menni órára, állandóan pakolni, ami nekem lassan megy… Segítenének a többiek, de elég makacs vagyok, szeretem egyedül megoldani a dolgokat.
Ezúttal már felnőtt emberek között kellett elfogadtatni magam. A vidékről érkező csoporttársak nagy részének például kevés fogalma volt a mozgáskorlátozottságról. Meg kellett mutatnom, hogy velem is ugyanúgy lehet beszélgetni vagy programozni, mint bárki mással. Általában a sport felől indítottam, mert ha azt mondom, hogy sérült vagyok, behúzzák a féket, de ha azzal kezdek, hogy úszás és paralimpia, akkor felbátorodnak. Nem sajnálnak, hanem kérdezgetnek és csodálkoznak, hogy milyen eredményeket értem el, és drukkolnak nekem azóta is a versenyeken.
Mióta élsz önállóan és mennyire könnyű ez számodra?
Nagyon jó felkészítést kaptunk a Mozgásjavítóban. Az intézmény bérelt egy lakást és ketten-ketten beköltözhettünk három hétre nyolcadikban. Kaptunk pénzt is, abból kellett megélni. Mindent magunk csináltunk: bevásárlás, főzés, takarítás, beágyazás, vendégfogadás stb. Ezen kívül heti két óránk volt a tankonyhán. Sokféle ételt készítettünk. Ott tanultam meg késsel vágni, krumplit pucolni stb. A mai napig emlegetem a tanárt, hálás vagyok neki, mert biztos alapokat adott.
Nagyon korán költöztem el otthonról, már 20 évesen. Igaz, csak a szomszéd lakásba. Ez jó megoldás volt, mert külön életem lett, de segítséget is bármikor kaphattam. A szüleim rugalmasak, jól tudnak segíteni: nem mindenáron és nem tolakodóan teszik. Ha nem élnének most is itt a sarkon, akkor is meglennék, de persze örülök, ha anya főz és hoz belőle, vagy átjön és segít berakni a mosást. Amikor együtt éltem a barátommal, nem zavartak, háttérbe vonultak.
Milyen nehézségeid vannak a mindennapokban?
Igazából mindent meg tudok csinálni, de sokkal lassabban. És van, amikor nincs elég időm, energiám, türelmem… Régen nem mertem segítséget kérni. Most már inkább az a nehéz, hogy eldöntsem, mikor válasszam a könnyebb utat. Például fel kell mérnem, hogy ha túl fáradt vagyok a főzéshez, akkor időben rendeljek vagy vegyek valamit.
Mi az, amihez mindenképp segítségre van szükséged?
Például imádom a hosszú hajam, de nem tudom magamnak összefogni. Egy ügyes fodrász be szokta fonni, az több napig is jól mutat. Anyukám is át szokott jönni segíteni. A maszk felvételéhez vagy a kabátom becipzározásához viszont idegenektől, az utcán kell segítséget kérnem. Páran zavarba jönnek, de általában szívesen segítenek.
Az öltözködésben milyen praktikáid vannak?
A cipőt megtanultam még elsőben bekötni, de csak a vásárláskor kötöm meg, utána mindig belebújok. A bodykat és az over-size pólókat, pulcsikat nekem találták ki! Inget nem veszek, csak olyat, amit begombolva is föl tudok húzni, mert apró gombot gombolgatni nem tudok. A nadrággomb megy. De jobban szeretem a bőrhatású, gumiból készült nadrágokat: nem kell se gombolni, se cipzározni, esőben csak letörlőm róla a vizet, télre meg van bélelt változat. Imádom!
Mi az, amit még nem találtak föl, de jól jönne neked?
Ha már öltözködés, akkor a mágneses melltartót föltalálhatná már valaki!
Szoktam gondolkozni rajta, mennyivel könnyebb a mozgássérült férfiak élete, hisz nincs hosszú hajuk és melltartójuk.
A „roki” wc is a fiúknak kedvez: általában elöl „ki van vágva”, hogy piszoárnak is jó legyen, nekem viszont így nehezebben használható. Mondjuk wc-ügyben engem nem lehet meglepni. A paralimpián a doppingvizsgálaton más társaságában kell produkálni, aki néz közben. Eleinte tréningeztem erre egy barátnőmmel, meg az egyetemi wc is „segít”, mert valamiért nem lehet bezárni és többször rám nyitottak már. Szóval jó lenne egy rigli. Azt már föltalálták…
Milyen arányban vannak sima és fordított barátaid?
Az uszodából vannak végtaghiányos barátaim, a régi suliból is maradtak néhányan, de az összes többi ismerősöm „sima”. Az egyetemen és a munkahelyeimen is sok barátot szereztem. Érdekes, hogy egyik exem sem volt mozgássérült, csupa ép fiúval jártam!
Mi alapján választasz partnert?
Amikor panaszkodtam egy barátnőmnek, hogy nekem mennyivel nehezebb fiúzni, azt mondta, örüljek, mert van egy objektív szűrőm.
Velem nem jön el akárki randizni, csak az, aki el tud így fogadni. Minden lány erről álmodik, nem igaz?
De hogy mást is említsek, az például zavar, ha olyasmit is meg akar csinálni a partnerem helyettem, amit én is tudok. Éppen ezért szeretek már az elején „kitálalni”, elmondani, miben van szükségem segítségre. És akiről észreveszem, hogy ez neki sok, azt hagyom elmenni. Mert aki nem fogad el így, az nem az én emberem!
Mi leszel, ha nagy leszel?
Már nagy vagyok! (nevet) Kommunikációs szakértő vagyok és jelenleg a Corvinus egyetemen végzős mesterszakos. De szeretném még folytatni a tanulást, doktori iskolába készülök, mert családon belüli kommunikációs szaktanácsadó szeretnék lenni. Leginkább örökbefogadással kapcsolatos ügyekben szeretnék segíteni.
Az egyetem és a sport mellett már több helyen is dolgoztál. Milyen az ideális munkakörnyezet számodra?
Az otthonom! A covid alatt megtapasztaltam a home office-t és nagyon tetszik! De szerettem irodában is dolgozni. A lényeg, hogy működjön a lift és együttműködők legyenek a kollégák. Szerencsére legtöbbször barátságos, nyitott emberek közé kerültem. Legutóbb kommunikációs menedzserként dolgoztam és egy jótékonysági projektet fogtam össze.
Mennyire vagy nyitott a kollégáid vagy mások kérdéseire?
Bármikor, bárkinek, bármilyen kérdésére válaszok. Nem szoktak félni tőlem, de ha látom, hogy nem mernek kérdezni, akkor bátorítom őket. Nekem kell nyitottnak lennem, hogy ők is nyissanak felém és leküzdhessük a negatív sztereotípiákat. Még régen, az általános iskolában megkaptam egyszer, hogy „izomagy” vagyok, csak mert sportolok. Remélem, végzős mesterszakosként, leendő doktoranduszként már nem akasztja rám senki ezt a címkét.
Szeretsz a környezetedben is érzékenyíteni?
Ha adódik egy alkalmas helyzet, azt nem hagyom ki! Ha egy kisgyerek a buszon megkérdezi az anyukáját, hogy a néni miért ül székben, az anyuka meg azt válaszolja, hogy mert fáj a lába, arra azonnal „ugrok”.
Elmondom, hogy nem fáj a lábam, de ha véletlenül rágurulnék a tiédre, az lehet, hogy fájna neked.
Ez a humor része, de aztán hozzáteszem, hogy én így születtem, te úgy, nekem ez a normális, neked az, hogy tudsz járni.
Mi az, amit legszívesebben magadra írnál, hogy mindenki lássa?
Vagy azt, hogy „Parasportoló vagyok, olimpikon”, mert ennek nagyon pozitív a töltete, vagy egy provokatív kérdést: „Azért nézel, mert szép vagyok, vagy mert székben ülök?”
Szerinted mi kell ahhoz, hogy nyitottabb legyen a világ és inkluzívabb a társadalom?
Minél több „hőst” bemutatni, hogy eloszlassuk azokat a sztereotípiákat, hogy kerekesszékben ülve csak kéregetni lehet. Fontos, hogy mi magunk is legyünk nyitottak, ne csak mástól várjuk el.
Nekünk kell inkluzívvá tenni a társadalmat, ez a mi feladatunk. Ne a hiányt, a fogyatékot toljuk a többiek arcába, hanem legyünk jók valamiben, amit meg is mutatunk!
