Lehet egy fogyatékos ember profi színész? Igen! Erre bizonyíték a lassan 27 éve működő, sérült színészekkel dolgozó Baltazár Színház, amelynek alapító-vezetőjével, Elek Dórával beszélgettünk.
NÉVJEGY
Elek Dóra
Párizsban végzett színházi és filmrendező. 1998-ban alapította meg Magyarország első és egyetlen profi társulatát, amely sérült színészeket foglalkoztat, ez a Baltazár Színház. A színházzal párhuzamosan működik a Baltazár Művészeti Központ, amely ép és sérült embereknek közösen kínál fejlesztő programokat.
Az interjú nem titkolt célja a bemutatáson túl az is, hogy kedvet csináljon a széles közönségnek a Baltazár Színház előadásaihoz. Mindenkinek ajánljuk, aki igazán színvonalas, felemelő, valódi színházi élményre vágyik! Legújabb darabjuk, az Ideje van a fénynek című legközelebb 2024. november 11-én és 18-án látható.
Dóra, hogy született meg benned a gondolat, hogy sérült emberekkel csinálj színházat?
Párizsban színházszakon végeztem, ahol többek között színházantropológiát és ezer mást is tanultam. Az egyik tanárom levitt egy fesztiválra, ahol két, sérültekből álló társulat is fellépett. Nagyon nagy hatással voltak rám ezek a produkciók, a színjátszás magasiskolája volt mindkettő. Aztán következő nap összefutottam a liftnél a belga csapattal: ott álltak tanácstalanul, hogy melyik gombot nyomják meg. A hétköznapi életben való eligazodás, illetve a színházi produkciójuk között annyira nagy és látványos volt a különbség, hogy ez megbabonázott.
Engem kiskoromtól fogva nagyon érdekelt a színház, és ebben a pillanatban ráláttam, az élet elém tette a konkrét választ arra a kérdésre, hogy milyen a jó színház. A színpad amolyan nagyítóként működik: a néző tekintetét arra irányítja, amit meg szeretnénk mutatni.
A hétköznapokban olykor esetlen emberek a színpadon abszolút értelemben nagy formátumú, fantasztikus színészek voltak – nem annak ellenére, hogy fogyatékosok, hanem azzal együtt, mert a színpadon nem fogyatékos embereket láttam, hanem színészeket.
Ezt akartam én is megteremteni, itthon. Miután hazajöttem, két évig Friderikusz Sándor dokumentumfilm-sorozatát, Az én mozim-at szerkesztettem, amelynek az egyik filmje Pulitzer-díjat nyert. Aztán 1998-ban eldöntöttem, hogy nekilátok, színházat fogok csinálni. Nem vártam senkire, fölhívtam a belga társulatot, kimentem hozzájuk egy hétre, megnéztem, mit hogyan csinálnak, aztán hazajöttem és egy hét múlva volt társulat.
Hogyan szerveztél össze ilyen rövid idő alatt ennyi különféle embert, akik szeretnének veled színházat csinálni?
Az összes, fogyatékos embereket fogadó bentlakásos otthont végigjártam a környéken, és Göncz Zsuzsa nénitől, a KézenFogva Alapítvány elnökétől is kértem listát, hogy kiket kereshetek. Azzal nyitottam, hogy profi színházat csinálok, és színészeket keresek. Gyorsan találtam helyszínt is, aki befogadott, így már az első alkalmat is a Ferencvárosi Művelődési Házban tartottuk és maradtunk hét és fél évet.
Arra a bizonyos első alkalomra a következő héten került sor. Nagyjából harmincan kezdtük el a munkát. Három hónapig intenzíven foglalkoztam velük, miközben elmentem még egy másik otthonba is, ahova én jártam ki foglalkozásokat tartani pár hónapig.
Ezután jött a válogatás?
Nem volt válogatás. Megmutattam nekik az alatt a pár hónap alatt sok gyakorlattal és játékkal, hogy számomra mit jelent a színházcsinálás, és kíváncsi voltam, kit érdekel annyira, hogy folytassa.
A végén kértem, hogy az maradjon, aki színész akar lenni. Nem én válogattam, ők dönthettek. Azt gondoltam, hogy nekik sose adatott meg a döntés szabadsága, és én ezt meg akartam adni nekik.
Hogy egyszer végre ne a szülők vagy az iskola döntsön arról, hogy nekik mi jó vagy mi nem, hanem ők maguk.
És volt vacillálás?
Nem! Egyből jelentkezett, aki úgy érezte, hogy ez neki tetszik. Tizenöten folytatták, s abból nyolcan még 27 év elteltével is, mind a mai napig itt vannak velünk! (Olyan is van persze, akinek megromlott az egészsége, ilyenkor a régebbi darabokban még játszik, de újat már nem vállal.) Attól pedig, aki nem jelentkezett, elbúcsúztunk, de az a lényeg, hogy ők is jó élményekkel gazdagodtak.
A jelentkezőkkel pedig elkezdtük az intenzív színházi munkát. Még mindig egyedül voltam, az első nyáron például egyszál magam a családi nyaralóba vittem a tizenöt embert egy hétre táborozni. Én csináltam nekik a reggelit és a vacsorát, én figyeltem a szükségleteikre - mert a 15 fő között sok, különböző támogatást igénylő fiatal volt, például mozgássérült ember is -, és természetesen én tartottam a foglalkozásokat is reggeltől estig. Jól összekovácsolódott a csapat.
Hogy hívod a színház tagjait?
Természetesen a nevükön, de
a mi berkeinken kívül színészeknek hívom őket, mert azok! Igazi, képzett színészek. Szerintem nálunk játszik az ország egyik legjobb színésznője, csak kevesen látták még!
Ezek az emberek komoly színészi munkát végeznek, ugyanolyat, mint bármelyik másik színház színészei. Az első pillanattól teljes joggal színészi státuszban vannak, megtanulták a mesterséget és folyamatosan képezzük őket.
Hogy zajlik a színészeitek felkészítése, és hogy kerültek köréd más stábtagok?
A baráti körömből kerestem meg a legjobb szakembereket: táncosokat, színészeket, koreográfusokat a különböző színészmesterséggel kapcsolatos órákhoz. Sokakat hívtam az évek során. Felkészítés nem igazán tudott lenni, a puding próbája az evés volt.
Annyit mondtam előre a barátoknak, hogy nem tudom, milyen lesz, gyere el és nézd meg! És beszippantotta őket ez a különös világ.
Nagyon örülök például, hogy a kiváló pantomimművész és koreográfus Regős Pali bácsi is hozzánk csapódott, pedig idős volt már. Az énekre Zsazsa Taxot választottam, aki női ruhákban lépett fel transzvesztita bárokban. Fantasztikus előadó és fantasztikus tanár is volt, komoly képzést tartott a zenetörténettől az énekgyakorlatokig. De először persze, amikor mint jó barátomat fölkértem, meg volt ijedve, hogy mit fognak hozzá szólni. Pár mondattal nyilván bevezettem a tagoknak, hogy most a tanárotok egy férfi lesz, aki női ruhában lép fel. Emlékszem a „fogadására”: ahogy Zsazsa leszállt a villamosról, a fiatalok azonnal átszaladtak hozzá a megállóba és máris kérdezték: „Te most akkor férfi vagy, vagy nő? A fiúkat vagy a lányokat szereted?” Ilyen kérdésdömping után kezdtek el dolgozni, flottul és természetesen, mert a második alkalomtól már a munka volt a fontos, a „fiú vagy lány”-téma már nem volt többé kérdés.
A beszédtanáruk a csodálatos Győry Franciska volt, akit gyerekkoromtól ismertem, mert Bori lánya volt a legjobb barátnőm. Szívesen jött és nagyon jó munkát végzett a társulattal. Akkoriban többször fölléptünk a Radnóti Színházban, amelynek az igazgatója Bálint András volt. Egyszer direkt beült a leghátsó sorba, előadás után pedig lelkendezve jött, hogy
„Dóra, minden szavukat értettem!”
Nemrégen is volt egy hasonló élményem, egy ismerősöm jött a darabra, de véletlenül otthon hagyta a hallókészülékét. És nem volt rá szüksége, mindent jól hallott. Ezeken keresztül tudjuk lemérni, hogy milyen tökéletesen tanulták meg a színpadi beszédet ezek a színészek. Azt hiszem, nem minden színházi előadásról lehet elmondani, hogy az utolsó sorból is minden szó jól hallható…
Milyen foglalkozásokon vesznek részt a fiatalok a képzés során?
Nemcsak színházi órák vannak, sokkal szélesebb a képzésünk. Járt például két évig egy angoltanár is hozzánk. A mozgásművészetet is nagyon szélesen értelmezzük, volt már néptáncalapú mozgásfejlesztés (ezt egy ideig Kerekes József tanította, akivel korábban készítettünk már interjút, itt olvasható – a szerk.), két évig tajcsiztunk, három évig pedig aikidóztunk. Komolyan vettük, le is vizsgáztunk mindannyian! A történetünk legelejétől pedig jógáztunk egy indiai élményem nyomán…
A társulat közösen is elutazott Indiába, hogyan tudtátok ezt az utat megvalósítani?
1998 nyarán voltam először Indiában, és az első színházi táborban sokat meséltem az élményeimről. Megfogta a színészeket a beszámolóm, mindenki azt mondta, hogy szeretne ő is elmenni Indiába. Erre 13 évet vártunk, de sikerült!
Megkeresett a Magyar Televízió, hogy új tv-vetélkedőt készítenek, amit párban játszanak a csapatok, és mi lehetnénk a Madách Színház párja, segítője. A „szerződés” szerint, ha a Madách megnyeri a játékot, akkor mi is megnyerjük, és valóra váltják egy álmunkat. A felkérés valahogy így zajlott:
- Rendben, mondtam, akkor ha nyertesek leszünk, egy indiai utat kérünk szépen.
- Jó, de hány főre?
- Csak úgy van értelme, ha az egész stáb mehet, az 21 fő.
- Ó, ez túl sok.
- Ez esetben nem vállaljuk.
- Kis idő elteltével: - Rendben van!
És megnyertük a Madách-csal karöltve! Fantasztikus élményben volt részünk Indiában, amit egy filmben is megörökítettem Világlátó Baltazár címmel. A film 2018-ban a Jaipuri Filmfesztiválon a legjobb dokumentumfilm díját nyerte el.
A Baltazár Művészeti Központban is lehet jógázni?
Jógafoglalkozások csak a társulatnak voltak, egészen a covidig, azóta viszont ott sincs. Egyrészt pénzügyileg sem bírtuk, másrészt azóta átalakult a rendszer. A művészeti központunk a színháztól teljesen függetlenül működik, bárki jöhet, fogyatékos vagy ép ember egyaránt. Annyi csak a közös a kétféle foglalkozás-kínálatban, hogy a tanárok egy része itt is, ott is tanít vagy tanított. Jelenleg a központban szűkebb a kínálatunk, mint korábban, viszont sokkal intenzívebb. Egyre többen is jönnek!
Nem volt cél, de úgy alakult, hogy most kizárólag sérült fiatalok járnak a Baltazár Művészeti Központba. Nagyon jó a csapat.
Most épp az a tervem, hogy jövő nyáron együtt táboroznak majd vidéken a művészeti központosok a baltazáros profi színészekkel.
A társulat nem kizárólag sérült színészekből áll. Hogy alakult át vegyessé a csapat?
Szerettem volna feldolgozni egy darabban a családom történetét és úgy éreztem, hogy a szüleimet kívülről kéne valakinek játszania. A Kőválasz című darab II. világháborús részét ép színészekkel akartam megjeleníteni, hogy később, amiután a világ megváltozik, jöhessenek a sérült színészeink. A nagymamám és a nagypapám szerepére Varga Klárit és Müller Péter Sziámit kértem föl, önmagamat pedig Kecskés Karina játszotta. Azóta is tagjaink mind a hárman. A csapat jól és természetesen fogadta, befogadta őket.
Szuper társulatunk van! Az alkotók köre is szépen bővült, a zeneszerzésért például a csodás Darvas Ferenc, illetve Szirtes Edina Mókus felel.
És a nézőtéren kik ülnek általában? Milyen a törzsközönségetek?
Nincs jellegzetes közönségünk szerintem, nagyon vegyes az összetétel, de van egy „kemény mag”, akik mindent megnéznek, amit játszunk. Viszont mindig jönnek újabb és újabb arcok, sokan, aminek különösen örülünk. Van egy gyerekdarabunk, a Graffaló, amit nemrég felújítottunk és újra játsszuk, ott egészen másfajta közöséget látunk vendégül, főként kisgyerekes családokat, meg persze érdeklődő felnőtteket.
Most, hogy az új darabunkat, az Ideje van a fénynek címűt az Artus Kortárs Művészeti Stúdióval közösen készítettük, ismét bővült a kör. Ezért is jók a közös produkciók, mert a törzsközönség fúziója is létrejön. Sokan jönnek Baltazár-rajongók, akik először járnak az Artusnál, és bizonyára vannak itt olyan, az Artust kedvelő nézők, akik először látnak Baltazár-produkciót, és először találkoznak ezzel a fajta színházzal.
Az Ideje van a fénynek produkciót 2024 októberében mutattátok be. Hogyan találkoztatok össze az Artussal, hogy jött létre a közös darab?
Vissza kell menni 25 évet. Goda Gáborral, az Artus alapítójával és vezetőjével 1999-ben találkoztunk Szegeden, a Thealter fesztiválon, ahová mindkét társulatot meghívták. Mivel akkor még egy egész hetet az egész társulat ott tudott tölteni, megnéztük egymást, többször találkoztunk, strandoltunk is, visszafelé is együtt utaztunk. Aztán rendszeresen néztünk előadásokat, de nem dolgoztunk együtt egészen két évvel ezelőttig.
Akkor egy álmomban megjelent Gábor. Rá egy hétre pedig újra vele álmodtam, egy kiállításon voltunk, ami alkotás, művészet… Arra gondoltam, lehet, hogy nekünk közösen kell valamit csinálni?
Megkerestem Gábort és igent mondott.
Hogy került a kezedbe Jacques Lusseyran írása?
Az életrajzi művel három éve találkoztam egy szakrális túrán, ahol a meditáció után a túravezető felolvasott egy részletet az És lőn újra világosság című könyvből. Azonnal megtetszett, inspirált. Annál is inkább, mert máris tudtam, ki lesz az írót megtestesítő szereplő.
Addigra már kapcsolatban álltatok Klabacsek Dániel vak színésszel?
Igen, egy évvel korábban egyszer csak jelentkezett nálunk „Klabi”, hogy szeretne nálunk játszani. Ez nem egy fellángolás volt, hanem abszolút tudatos megkeresés, mert addigra már elvégezte a Főnix Színházstúdiót és képzett színésznek vallotta magát. Meghallgattam, vagyis inkább beszélgettünk, meg elénekelt egy dalt, és rögtön igent mondtam, olyan meggyőző volt. Örültünk, hogy van egy vak színészünk is, és kerestünk vagy írtunk neki való jeleneteket. Aztán jött ez a darab…
Az előadás mennyire követi a vak szerző eredeti művét?
A szöveg fő részét a koncentrációs tábort is megjárt francia írótól hoztuk, de Gábor több réteget is szeretett volna a darabba, úgyhogy a társulat tagjaival készült interjúk anyagát is beledolgoztuk, valamint bekerültek rövid, tudományos részletek bizonyos, a szemmel kapcsolatos kísérletekről, illetve olyan részek is, amelyeket régóta velünk dolgozó szerzőnk, Vörös István írt jelenetté. Az Ideje van a fénynek tehát egy átdolgozás is, nem csak a francia író műve.
A Baltazár Színház 27 éves lesz januárban. Változott-e a közönség fogadtatása, a nézők reakciói, a társulat elfogadottsága ez alatt az idő alatt? Befogadóbbak lettünk az inkluzív színházélményre?
Tudok mondani jó és kevésbé jó példát is. Az első években a Rómeó és Júlia alapján átiratot készítettem, amelyben eléggé megjelent a szexualitás is. Ekkor, az ezredfordulón még a gyógypedagógusok a főiskolán azt tanulták a tankönyvből, hogy a Down-szindrómás ember nem él szexuális életet, pont.
Egyesek fel is voltak háborodva, hogy mit akarok én ezzel a darabbal? De mondhatom, hogy szerencsére ez hamar megváltozott, olyannyira, hogy a főiskola is mellénk állt.
Ami kevésbé örvendetes, hogy a színházi szakmának – tisztelet az igen kis számú kivételnek – ez a 27 év sem volt elég arra, hogy felénk forduljon, vagy észrevegye, milyen szakmai munkát végeznek a mi színészeink. Fájlalom, hogy nem jönnek el az előadásainkra és nem győződnek meg arról személyesen, hogy milyen munkát végzünk. Remélem, ez változni fog.
Mi azon vagyunk, hogy időről időre új szempontokat, új szereplőket vonjunk be, újat mutassunk. A Kvantumtorna c. előadásunkban például roma fiatalokkal dolgozunk együtt.
Kikre hárul majd a szakma meggyőzésének faladata? Honnan jön az utánpótlás, kik a jövő Balatazárosai?
Több színészünk előbb a Baltazár Művészeti Központ növendéke. Ez nem jelenti azt, hogy ott színészeket képzünk, de a foglalkozásokon általában kiderül, hogy valakinek tetszik-e ez az irány, és tehetséges-e. Van, aki „csak” hobbiból jár az órákra, amivel persze az égvilágon semmi baj nincs. De vannak olyanok is, akikről lassacskán kiderül, hogy szeretnék mélyebben is beleásni magukat a színházcsinálásba. Rendszeresen bejárok, meg-megnézem őket, és a kitartóbb „gyerekeket” pár év múlva, amikor felkészültnek látom őket a közös továbbfejlődésre, meghívom, hogy dolgozzanak velünk, próbálják ki komolyabb formában is, ha szeretnék.
A nyári táborban is találkozom a művészeti központba járókkal. Most például volt a táborban egy 9 éves kis Down-szindrómás lányka, akivel úgy lehetett együtt dolgozni, mint egy felnőtt emberrel, egy felnőtt színésznővel! Elképesztő fegyelmezett és ügyes, öröm vele dolgozni. Biztos vagyok benne, hogy folytatódik a közös történetünk, annál is inkább,
mert az apukája mondta, hogy a tábor óta a lánya nem állatorvos, hanem színésznő szeretne lenni! Az is lesz, csak kicsit még meg kell nőnie!
Comments