top of page

BLOG

Végre itt egy blogcikk az EgySimaEgyFordított érzékenyítő foglalkozásairól!

Hat éve nem is gondoltuk volna, hogy az érzékenyítő foglalkozásainkkal ilyen sok embert, elsősorban gyereket, érünk el. Pedig a képlet egyszerű: érdeklődő gyerekek és az élet adta fogyatékosság-tematika találkozásából nem születhet más, mint elfogadás, nyitottság a másik ember felé. Ez a mi missziónk. Olvassatok róla!


Hogy is kezdődött?


Zavartság, félszeg mosolyok, félrenézés vagy váratlan és furcsa kérdések - sok felnőtt így reagált, ha észlelte, hogy egy spéci gyereket toltunk be a játszótérre. Ez nem rosszindulat, hanem a nemtudás, az eszköznélküliség és a végtelen megbántani nem akaró zavar eredménye. Így pedig a gyerekek sem kapnak jó válaszokat.

Éreztük, hogy tennünk kell valamit, hogy a következő generáció nyitottabb legyen, bátrabb, merjen kérdezni és kapcsolódni.

Hogy ne félrenézzen, elforduljon, hanem örömmel osszák meg a játékokat a játszótéren.

A nyitottságra nevelést pedig a gyerekeknél érdemes elkezdeni. Mert ők azok, akiket a sztereotípiák, a társadalmi elvárások és normák még kevéssé befolyásolnak. Ők azok, akik felnövekedve, ha találkoznak spéci emberekkel, nem lesz furcsa nekik, nem fognak szemlesütve elfordulni, hanem talán meg tudják teremteni a saját környezetükben azt a befogadó szemléletet, aminek a magjait igyekszünk az egyesületünk munkájával elhinteni.


Úgy emlékszem, nem is törtük sokáig a fejünket a hogyanon, egy lazább óratervvel a zsebünkben és sok eszközzel a hónunk alatt, úgy döntöttünk, keresünk egy kellően nyitott iskolát és kipróbáljuk azt, mi történik, ha egy gyerekcsoportnak tabuk nélkül kezdünk el beszélni a fogyatékosságokról.



Ha az ő nyelvükön válaszolunk minden felmerülő kérdésükre, ha a saját történetünket meséljük el, és főleg, ha minden eszközt, amit csak el tudunk vinni hozzájuk, kipróbálhatnak.



Egy újlipótvárosi iskola csoda-tanítója és lelkes osztálya voltak a tesztalanyok. A gyerekek nem voltak egyáltalán zavarban, úgy emlékszem. Nagy kíváncsisággal és empátiával vágtak bele a tapasztalati foglalkozásba, élvezték, hogy pár percre a spéci emberek bőrébe bújhatnak, nézhetik a világot az ő szemszögükből.

Valahogy így kezdődött.


Mi történik a gyerekekben?


Amikor valakit, (valamit) látunk, aki nem olyan mint, amit megszoktunk, arra jó eséllyel felfigyelünk, és általában (jómodor szintünknek megfelelően - feltűnően vagy, kevésbé feltűnően) megbámuljuk. Aztán elkezdünk azon gondolkozni, hogy ő miért ilyen, mi történt vele, milyen egyéb ügyes bajos dolgai lehetnek még, stb.

Ilyenek az emberek. Kategorizálnak, kombinálnak, minden mögött történetet keresnek, sémáknak akarnak megfeleltetni mindent, hogy sémák szerint reagálhassanak, mert így könnyebb, így gyorsabb, így biztonságosabb.

A másik oldalon viszont - az, akit megbámultak - az látja a furcsálló/szánakozó/érdeklődő stb. pillantásokat is, és tisztában van a kérdőjelekkel, melyek a másik feje fölött egy szinte tökéletesen látható buborékban villognak. És ő is temperamentumának, aktuális jókedvének és ráfordítható idejének függvényében kezd vagy nem kezd valamit ezzel a helyzettel.

Az érzékenyítés, vagy szemléletformálás ezt a kettős zavart igyekszik megszüntetni, és a kínos pillantásváltások helyére megértést hozni.

Valójában nagyon kevés elég ahhoz, hogy a falak ledőljnek, vagy fel se épüljenek. Egy történet, és ötlet arra, hogy hogyan lehet kapcsolódni a másikkal.

És ezt minél hamarabb tanulja meg egy ember(gyerek), annál folyékonyabban beszéli majd az elfogadás nyelvét...

El kellene jönnie annak a világnak, hogy nem fura, ha fogyatékos ember jön szembe,

és nem azért, mert többen lesznek, hanem mert láthatóbbak lesznek, jönnek mennek, teszik a dolgukat, és elsétálunk egymás mellett, nap, mint nap, jó esetben mosolyogva.


Változatok egy témára, avagy milyen speciális verziói vannak az érzékenyítésnek?


Az "alap" foglalkozásunk az óvodai nagycsoportosoktól kezdve negyedik osztályosokig szól. Ennek a korosztálynak a gyerekek nyelvén, azaz bábokkal, mesével, élménnyekkel beszélünk erről a témáról. Három spéci plüss érkezik hozzájuk, Cini, kerekesszéken, Répa úr fehér bottal, és Dömdödöm, akin mindaddig nem lehet semmit észrevenni, amíg be nem kell mutatkoznia, de akkor előkerül a bemutatkozó szerkentyű, hivatalos nevén kommunikátor, és hirtelen ő is furcsa lesz...

Épp addig, amíg mindenkiről meg nem tudják, hogy mi van vele, és miért van ez vele. Ezt hosszan taglaljuk, ők meg ámulattal figyelnek. Utána már nagyon várják, hogy együtt játsszanak.

Ezek a kis fogyatékosságban érintett fickók mutatják meg nekik, hogyan közlekednek, hogyan játszanak, építkeznek, és hogyan kommunikálnak.


A gyerekek mindent kipróbálhatnak, és ki is próbálnak, lelkesek, okosak, érdeklődőek, soha senki semmilyen rossz megjegyzést se tett még. A nagy játszás végén kicsit még beszélgetünk, okosakat mondunk, és általában úgy búcsúzunk, hogy a gyerekek még gyorsan keblükre ölelik a három plüss kollegánkat. És (megtörtént eset alapján) ha az iskolájukban vannak tényleges spéci gyerekek, ez után a foglalkozás után a sima gyerekek ott tolonganak az ajtóban, hogy megkeressék őket, és játsszanak velük.



Nem állunk meg a kisiskolásoknál: felső osztályosoknak, középiskolásoknak, egyetemi csoportoknak, pedagógusoknak (sőt! képzésben lévő pedagógusoknak), szülőknek, céges/munkahelyi közösségeknek, fesztiválozó közönségnek is van már kidolgozott programtervünk. Ezekben mindig az a különleges és a másabb, hogy egyéni igényekre, kérésekre hangoljuk a tematikánkat, aminek mindenhol pontosan ugyanaz a lényege: saját élményen keresztül megtapasztalni, mit is jelenthet fogyatékosságban érintettnek lenni, mit is jelent az, hogy mindannyian másban szorulunk segítségre, és mit is adhat az, hogyha egy közösség hajtóereje a befogadó és elfogadó szemlélet.



Olyan spéci megoldásokat is nyújtunk, amikor olyan osztályokba, hívtak minket, ahol már tudták, hogy érkezni fog hozzájuk egy fogyatékossággal élő tanuló, és minket kértek meg az “illesztésre”. A csapat sajátélményű előkészítésére, beszélgetésre, megerősítésre.

De céges megkeresésre szakemberek számára is tartottunk már érzékenyítő képzést, hogy felkészítsük őket a spéci ügyfelekkel való kapcsolatteremtésre.

Ezek az igazán klassz helyzetek, mert már az igény megléte jelzi, hogy az emberek érzékenyek, figyelmesek, és már csak a hogyanban kell segítenünk nekik.

 

A foglalkozásaink immár 6 éves történetében az volt az egyik legnagyobb fejlődés, hogy 2022 októberében egy négynapos képzés során átadtuk tudásunk legjavát 16 szuper leendő trénernek. Fülöp Andi frissen képzett foglalkozásvezetőnk sorai:


Újdonsült és büszke foglalkozásvezető vagyok az Egyesületben, de sohasem felejtem el a saját élményű tréningünket, ahol mi is megtapasztalhattuk, milyen érzés kerekesszékben, bekötött szemmel vagy beszéd nélkül részt venni a játlkokban. Rögtön korlátozva és kiszolgáltatottnak éreztem magam, és bele se tudok gondolni, hogy például egy gyerek hogyan élheti meg mindezt. Felemelő dolog a türkiz színű egyesületi pólóban megjelenni egy alsós osztály előtt és játékokon keresztül megmutatni nekik az inklúzió - gyereknyelven a játsszunk közösen! - fogalmát. Elárulhatok egy titkot? A gyerekek mindig, anélkül hogy mi kimondanánk, tudják, hogy a legjobb, amit egy fogyatékosságban érintett társuknak adhatnak - a befogadás!

 

NÉHÁNY EMLÉKEZETES TÖRTÉNET


Van egy különleges osztály a Dunakeszi Krisztus Király Katolikus Általános Iskolában, a Szivárvány osztály. Ez az osztály 5 halmozottan sérült vidám kis srácból és lányból áll, akik külön tanmenet szerint tanulnak ugyan, de a folyosón, az udvaron és az ebédlőben együtt játszhatnak az iskola többi tanulójával. Ezt a csodálatos módszert a spéci osztályt működtető VeniVidiVici Alapítvány “szociális integrációnak” nevezte el. Mindig büszkék leszünk arra, hogy 4 éven át minden tanév első hetében az összes osztályban jártunk a foglalkozással és név szerint megismertettük őket a szivárványos gyerekekkel.



Egy ötödik kerületi iskolában egy hallássérült kislány osztályába keresett meg minket a tanítónéni. A kislány hallása romlott, és sokszor kevesebbet értett a történésekből, egyre több dologból kimaradt. Az ő kedvükért változtattunk a tematikán, és behoztuk vendégszereplőnek Fülit, és vele hallássérüléssel kapcsolatos, többek között szájról olvasós feladatokat. Az osztálynak kellően nehéz, az érintett kislánynak óriási sikerélmény volt!


Az igazi “sosem-felejtem-el-pillanat” az egy tanév végi eset volt, ugyancsak Dunakeszin, a Szent István suliban. Ide épp - kérésre - a hiperaktivitásról és a figyelemzavarról vittünk sajátélményű feladatokat, tapasztalatszerzést. A feladat közepén kivágódott az ajtó és elözönlötték a terünket sípokkal dobokkal, jobbnál jobb jelmezekkel és mégjobb kedvvel a nyolcadikos bolondballagók. Amikor ezután visszaszereztük a csapat figyelmét, még kétszer megismétlődött az előző jelenet, mert volt még két nyolcadikos osztály. Itt már mi is nagyon nevettünk, és így fejeztük be: Na, látjátok, gyerekek, ilyen a figyelemzavar!



Praktikus: hogyan jelentkezz?


A folyton megújuló honlapunkon megtalálhatjátok a legfontosabb információkat a jelentkezés menetéről. Fontos nekünk, hogy a meghívó osztály osztályfőnöke töltse ki a jelentkezést, és vegye fel velünk a kapcsolatot. Illetve fontos az is, hogy legyen egy másik osztály is az intézményen belül, akikhez ugyanazon a napon szintén el tudunk menni megtartani a foglalkozást.


Idei újításaink az időpontfoglaló rendszer, valamint egy kis ajándék lesz, amit azok az osztályok kapnak, akik részt vettek a programon. A helyigényről, időtartamokról és egyebekről a honlapon tájékozódhattok.


Utóirat: minek nevezzzelek?


Az utóbbi időben az érzékenyítés szó kicsit kopott, vagy pejoratívabbá vált, de mindenképp kapott egy kis politikai felhangot. Az egyesületi megbeszélések jelentős részében szóba kerül, hogy hogy is lehetne jobban nnevén nevezni. Szemléletformálás? Tapasztalati foglalkozás? Sajátélmény?

Ti mit gondoltok? Ha vannak ötleteitek, osszátok meg velünk!





Comments


bottom of page