Épp egy éve mutatta be a 444.hu Fődi Kitti Elkezdődik a következő 24 óra című dokumentumfilmjét. A film megvalósulásának történetéről, fogadtatásáról és utóéletéről kérdeztük a rendezőt. Azok kedvéért, akik még nem látták a filmet - amit amúgy gyorsan pótoljanak - eláruljuk, hogy egy magyar és egy norvég, fogyatékosságban érintett férfi és családjuk életén keresztül mutatja be a két ország egészségügyi ellátórendszere közötti különbséget.
NÉVJEGY
Fődi Kitti
Nyolc éve dolgozik újságíróként, pályafutását az abcug.hu-nál kezdte, ahol szociális témákról írt, beleértve a fogyatékossággal élőket, az oktatást, a szegénységet, emberi jogokat. 2019-ben Norvégiában tanult dokumentumfilmezést, akkor kezdte el forgatni első filmjét, az Elkezdődik a következő 24 órát. 2020 óta a 444.hu-nál dolgozik újságíróként és videós újságíróként, ahol főként továbbra is szociális témákkal foglalkozik, első dokumentumfilmjét pedig itt fejezte be.
Van bármi érintettséged a fogyatékossággal, a fogyatékossággal élő emberekkel kapcsolatban? Miért kezdtél ezzel a témával foglalkozni?
Családi érintettségem egyáltalán nincs. Amikor először találkoztam fogyatékossággal élő gyerekekkel, az nekem az általános iskolában volt. Egy integrált suliba jártam Szegeden, ezért nekem volt mozgássérült, hallássérült osztálytársam is. Később újságíróként vissza is mentem írni erről, mert akkor döbbentem rá, hogy ez nem volt általános. Ez nagy dolog volt akkoriban, és nekünk annyira természetes volt, hogy ott voltak ezek a gyerekek. Mindig ment a verseny, főleg télen, hogy ki maradhat fent a mozgássérült lánnyal a teremben, hogy ne kelljen kimenni, mert valakinek mindig ott kellett maradni vele. Meg indigós papírra kellett mindig írni, mert nehéz volt nekik jegyzetelni.
Ez akkor is bennem volt, amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az újságírással, még az egyetem alatt. Amikor az Abcúghoz kerültem, elő is vettem a témát.
Amikor kimentem Norvégiába egyetemre, ugyanaz az érzés jött, mint az általános iskolában, hogy ott is annyira szem előtt volt minden mozgássérült vagy bármilyen fogyatékossággal élő ember, hogy azt éreztem, hogy de jó, otthon vagyok. Az az érdekes, hogy ez ott így természetes.
Az identitás egy csomó dologból tevődik össze, és persze az akadályozottság ott van a fogyatékosságban érintett embereknél, hiszen mindig úgy kell szervezniük az életüket, vagy a szülőknek, vagy maguknak, de valahogy mi ezt próbáljuk hirdetni, hogy én ügyetlenül rajzolok, de könnyen felkelek reggel, ezek ugyanolyanok, mint hogy valaki fogyatékossággal él, és nem ez kell, hogy meghatározza őt. Ez a mi alapelvünk és úgy tűnik, te ezt fogalmazod meg újra és újra, ebben a filmben is.
Van erről egy történetem. Norvégiában nincsenek függönyök, így akkor is belátsz a házakba, ha nem akarsz. Az egyetem mellett volt egy ház, ott lakott egy ötven körüli nő, akinek nem volt keze meg lába. Azt vettem észre, hogy mindig más fiatal van vele, aki mondjuk, odatartja a cigit a szájához, és úgy ülnek kint a teraszon. És akkor kiderült, hogy hozzá is olyan segítők járnak, mint a filmemben szereplő Kjell Kristianhoz. Neki extrém sok, tizenhét segítője volt. (Kjell Kristiannak „csak” hét - a szerk.)
A kommunikációval is volt valami nehézsége, tablet segítségével érttette meg magát. Megtudtam róla, hogy egyetemi professzor. Irtó menőnek tartottam.
Fontos volt, hogy az identitásának van egy olyan része, ami egyértelműen nem kapcsolódik az egészségi állapotához.
Ő sajnos nem szerette volna vállalni, hogy szerepeljen a filmben, de nagyon aranyos volt, mert elhívott magához és elmondta, hogy hogy működik ez a rendszer. Ez a filmnek amolyan kutató fázisa volt.
Hogy jutottál el a norvég családhoz, akik végül szerepeltek a filmben?
Nehezen találtam alanyt. Volt egy holland barátnőm, akivel együtt lovagoltunk Norvégiában, és neki mondtam, hogy nagyon el vagyok keseredve, mert még mindig nincs alany, pedig már hosszú hetek óta keresek és már a szupervízorom is rágja a fülemet, hogy most már el kellene kezdeni a feladatot.
Mert akkor már tudtad, hogy ez egy vizsgafilm lesz?
Igen, igen, igen. Ez a holland barátnőm mesélte, hogy belépett egy norvég lovas csoportba, és ott látta, hogy van egy nő, aki lovas terápiával foglalkozik, és keressem meg őt. Ő volt Torill a filmben, akinek az öccse Kjell Kristian. Ő rögtön mondta, hogy neki van egy fogyatékosságban érintett testvére, aki vállalná, és akkor találkoztam is velük, és nagyon készségesek voltak. Ráadásul beszélnek angolul. Közel is voltak, szóval ideális volt.
Ennek a filmnek az ötletével együtt mentél ki Norvégiába vagy a norvég egyetem megbízásából készült?
Nem, én még akkor tanultam, de már újságíróként dolgoztam, tehát már ismertem ezt a témát, aztán kimentem dokumentumfilmezést tanulni Norvégiába, a Volda University College-be, és igazából ott született meg az ötlet.
Amikor megérkeztem az oslói repülőtérre, sokként ért, hogy nagyon-nagyon sok kerekesszék volt egymásba tolva, mint a bevásárlókocsik. Ki voltak rakva és bárki elvehette.
Tehát, ha például egy idős emberrel utazol és sokat kellene gyalogolnia, fogod, elveszed, beleül, eltolod odáig, ameddig akarod és nem az van, mint más reptéren, hogy napokkal előre írásban kell leadni a kérvényt, hogy neked kerekesszékre van szükséged, meg valakire, aki áttol, hanem ez ott alap volt. Ez engem annyira meglepett! És utána, amikor egyébként egy faluban jártam egyetemre, tehát nem egy nagyvárosba, ott is ez a benyomás ért, hogy mindenhol ott vannak a kerekesszékes emberek, vagy bármilyen fogyatékossággal élők.
És volt egy olyan óra, amire jártam, ahol a tantárgy teljesítésének feltétele, hogy egy vizsgafilmet csináljunk. Akkor kitaláltam, hogy ez lesz a téma. Volt egy szupervízorom, aki egyengette a filmnek az útját, elsősorban filmes szempontból, de ott még diák minőségemben voltam.
A film magyar szereplőit, Krisztát és a fogyatékosságban érintett fiát, Ágostont a régi újságíró munkáidon keresztül ismerted meg?
Igen, egy alternatív kommunikációról szóló riport kapcsán. Azelőtt jártam nálunk, mielőtt kimentem Norvégiába. Amikor eldöntöttem, hogy ezzel akarok foglalkozni, írtam is rögtön Krisztának, hogy szeretném, ha ez egy magyar-norvég párhuzam lenne. Kicsit nehéz volt a szervezés, mert nem jöttem haza a kint töltött hat hónapom alatt. Úgyhogy úgy kellett valahogy megoldani a magyar részeket, hogy kép nem volt hozzá, hanem Krisztának küldtem egy kérdéssort, hogy gondolja át, hogy mit akar elmondani, aztán beültem az egyetem egyik podcast stúdiójába, és telefonnal egy háromórás interjút vettünk fel.
Azt szeretem nagyon Krisztában, és azért is nem gondoltam arra, hogy más alany után kezdjek keresgélni, mert szeretem azt, ahogy ő áll ehhez a helyzethez: „Teszem a dolgomat, aztán majd csak lesz valahogy.”
És akkor hogy állt össze a film?
Felvettem a magyar hanganyagot, kint leforgattam a norvég részeket, de mivel kellett az órára a vizsgafilm, azért meg kellett oldani abból, ami volt. Ezért a filmnek az első változata lényegében úgy néz ki, hogy azzal próbáltam játszani, hogy a magyar részeknél az én kérdéseim nem hallatszottak, hanem narráció volt, és amikor valami nagyon fajsúlyos dolgot mondott Kriszta, akkor fekete háttér volt az ő hangjával. Ezt én nagyon szerettem, és élveztem, de hát nyilván azt tudtam, hogy előbb-utóbb meg kell csinálni a magyar verzióját.
Amikor hazajöttem, pont munkahelyet váltottam, mert megszűnt az Abcúg, és átkerültem a 444-hez. Oda már úgy mentem, hogy mondtam, hogy van ez a lényegében félkész film, és ezt meg szeretném csinálni.
És támogatóak voltak?
Abszolút, nagyon! Örültek neki, főleg, hogy előtte nem nagyon foglalkozott senki ezzel a témával. Persze közbeszólt a Covid. Igazából ezért is készült ilyen sok évig, mert a norvég részeket már 2019-ben felvettem.
Mennyi idő volt az egész, mire összeállt az ötlettől a bemutatóig?
Három év, ez dokumentumfilmek közt kevésnek számít. A 444-en most indult a Jeti Mozi projekt, ahol magyar dokumentumfilmeket mutatunk be, amit én kurálok. Az első film a Nagyi Projekt volt. Az hét évig készült.
És végül hányan látták az Elkezdődik a következő 24 órát?
YouTube-on majdnem 80 ezren. Egyébként nagyon érdekes, hogy az elején, amikor megjelent a film, megvolt a vetítés, csalódott voltam, hogy nagyon kevesen látták. Nyilván, mert most ahhoz vagyunk szokva, hogy kirakunk egy videót a 444-en, hogy például elkapta valamelyik újságíró Orbán Viktort, akkor ez rögtön 100-200 ezres megtekintés. Azért ez egy nehéz téma, meg az a tény, hogy a film egyórás, kicsit nehezíti a helyzetet.
Ki volt a szemed előtt, mint néző? Kinek szántad a filmet? Ez igazából egy szemléletformálás, hogy nézzétek, többségi társadalom, hogy ilyen problémák vannak, és ez hogy működik Norvégiában, és hogyan nálunk?
Igazából arra akartam rávilágítani, hogy nem szükségszerű az, hogy ez így legyen, ahogy most van. Vannak megoldások, még hogyha ahhoz mondjuk, sok pénz is kell, de létezik olyan ország, ahol ezek az emberek pontosan ugyanúgy tudnak élni, mint az ép emberek. Ezért érintetteknek is, meg olyanoknak is szántam, akik semmit nem tudnak erről a témáról.
Aztán egyébként felvilágosítottak, hogy törvényi szinten is teljesen más a hozzáállás, míg Norvégiában az alapvetés, hogy minden embernek joga van ahhoz, hogy a saját otthonában éljen, és megkapja az ehhez szükséges segítséget, addig itthon meg pont az a helyzet, hogy az állam ebben nagyon-nagyon sokára jön, hogy ezt biztosítsa.
Néha van olyan reményem, hogy hátra egyszer bekerül a kormányba valaki olyan, aki érintett, és akkor van esély a változásra.
Milyen a film utóélete? Milyen visszajelzések jöttek?
Jönnek sorban az elismerések. Egyrészt egy svéd filmfesztiválon, a Lulea International Film Festivalon, ami nem is dokumentumfilm fesztivál, mert fikciós filmek is vannak. Ott nyert a film dokumentumfilm kategóriában. Bekerült egy norvég filmfesztiválra is, amit az az egyetem szervezett, ahova én jártam.
Illetve, ami nagyon-nagyon meglepő volt, hogy Amerikában, Tennesseeben egy fesztiválra, a Lane Doc Festre is bekerült a film. Beválogatták, pedig véletlenül neveztem, mert nem vettem észre, hogy Amerikában van. Csak azt láttam, hogy ez egy emberi jogokkal, szociális kérdésekkel foglalkozó filmfesztivál. Sajnos nem tudtam kimenni, ezért nem tudom, hogy milyen volt a fogadtatása, hogy ott milyen visszajelzések jöttek.
A norvégok annak idején nagyon érdekesen reagáltak. Amikor mindenkinek már elkészült a vizsgafilmje, volt egy vetítés, amire bejöttek az egyetemen tanító tanárok, professzorok, professzor emeritusok is. És amikor az én filmemet vetítették, aminek ez az első verziója volt, akkor nevettek. És annyira fura volt, hogy amikor például Kriszta sorolja a filmben azt, hogy mennyi feladatot lát el Ágoston körül, azon nevettek. És az egyik román csoporttársammal összenéztünk, mert kelet-európaiként ő is nagyon meglepődött, hogy mi ezen a vicces.Aztán erről beszélgettünk is, hogy vajon miért nevettek. Végül azt fejtettük meg, hogy valószínűleg azért, mert annyira meglepő, annyira abszurd az egész helyzet onnan nézve. Nyilván nekik kicsit nehezített volt abból a szempontból, hogy ott nem voltak leforgatva még a magyar részek, tehát Krisztának csak a hangját hallották, mondjuk úgy elképzelni azt, hogy ők milyen helyzetben vannak, nyilván nehezebb, de alapvetően azért nevettek, mert abszurd volt.
És itthon? Jöttek nézői vagy egyéb visszajelzések?
Ami talán a legfontosabb visszajelzés volt, pont egy vetítésen történt. Ott egy érintett anyuka nagyon megköszönte a filmet, és leginkább azt, hogy mennyire érzékenyen nyúltam a témához. Ez nekem nagyon-nagyon sokat jelentett. Mert egy kicsit féltem amikor forgattam, mert bár volt ebben a témában rutinom, mégis
azt éreztem, hogy egy kicsit pengeélen kell táncolni, hogy egyrészt ne menjen át nyomorpornóba, ne legyen tiszteletlen, másrészt ne csináljak úgy, mintha itt valami hatalmas dráma lenne, miközben nem.
Követted a norvég srác, Kjell Kristian és a magyar család, Kriszta és Ágoston sorsát? Tartod velük a kapcsolatot? Mit lehet róluk tudni?
A norvég családdal úgy tartottam a kapcsolatot, hogy mindig szóltam nekik, amikor új fázisba lépett a film. De a norvégokra jellemző, hogy egy bizonyos szintig közel engednek magukhoz, de egy bizonyos szinten belül meg már nem, és kicsit velük kapcsolatban is azt érzem, hogy amikor ott voltam, nagyon kedvesek és szívélyesek voltak, bármit felvettem, nem szóltak bele. Viszont onnantól kezdve, hogy eljöttem onnan, mintha húztak volna egy határt.
De megnézték a teljes filmet a magyar verzióval együtt?
Igen, látták. Az első verziót is látták, meg a másodikat is. Igazándiból Kjell Kristiannal nem is tudtam beszélni, csak a nővérével, Torillal, de komoly visszajelzést nem kaptam, csak egy lájkot. Sajnos az is benne van a pakliban, hogy romlott az állapota, azért is nem akartam feszegetni a kérdést.
A magyar családdal állandó kapcsolatban vagyok. Kriszta mindig felhív és elmeséli, ha valami fontos történik velük. Egyébként emberileg is nagyon közel állunk egymáshoz, és Kriszta tudja, hogy ha bármi olyan témája van, kereshet, és biztos fogok vele foglalkozni.
Van-e a pénzen kívül valami csodaszer, ami szerinted most nagyon kellene?
Nem tudom, nekem ami a norvég rendszerben a legjobban tetszett, hogy vannak ezek a fiatalok, a segítők. Magyarországon, ha egy fiatal arra gondol, hogy mit dolgozzon egyetem mellett, hacsak nem szociológus- vagy pszichológushallgató, egyből a vendéglátásra gondol. Azt gondolom, hogy ha mondjuk, ez lehetne a csodaszer, akkor az, hogy ne legyünk annyira papír-orientáltak, legyen elég egy tanfolyam. Mert,
amit ezek a fiatalok végeznek, ahhoz nem kell gyógypedagógus végzettség. Mégis nagyon fontos munka.
Van még vágyad ezzel a filmmel kapcsolatban?
Hát, ezzel a filmmel vágyam nincs, de ha most újra nekiállhatnék, akkor biztos megpróbálnék valahogy pénzt szerezni arra, hogy visszamenjek és újra forgassak a családdal, mert azért éreztem hiányosságokat, meg olyan információkat, amik három év alatt elavultak, azokat jó lett volna frissíteni kicsit. Vizsgafilmnek jó volt, és nem gondoltam, hogy pár csoporttárson kívül többen fogják látni.
És mi a következő terved, ami elmondható és nem babona?
Hát... az a baj, hogy pont olyasmi van, ami nem elmondható. Most a dokumentumfilm-válogatás és -követés a fő projekt. Ez most kapcsolatépítési szempontból is fontos, mert előbb-utóbb szeretném egy kicsit az újságírást leépíteni, és inkább a dokumentumfilmezés felé fordulni. Az a jó egyébként abban, ha az ember újságíró, hogy akkor annyi ilyen témával találkozik! Elmegyünk valahova egy riportot készíteni és azon gondolkozom, hogy erről simán lehetne dokumentumfilmet is csinálni. Majd egyszer…
Comentarios