top of page

BLOG

A gyerek a fontos, nem a tanmenet

Bemutatjuk a Csillagház „Fecó bácsiját", aki elképesztő tehetséggel tanítja a halmozottan fogyatékos, mozgáskorlátozott gyerekeket.

 

zöld növények háttere előtt egy fiatal, barna hajú, borostás-szakállas fiatalember mosolyog színes ingben, zöld pulcsiban

NÉVJEGY - Török Ferenc


Konduktor, azaz központi idegrendszeri sérült személyeket fejlesztő pedagógus. Annak a Csillagház Általános iskolának a jelenleg egyetlen férfi tanára, amelyet a halmozottan fogyatékos, mozgáskorlátozott gyermekek nevelésére-oktatására több mint 50 éve alapítottak. Fecó bácsi – mert így hívják - jelenlegi osztályában öt 12-13 éves gyermekkel foglalkozik csapatmunkában a kollégáival.

 

A Csillagház vezetőjével, Illés Barbarával korábban készült interjúnk itt olvasható.

 


Ritka a férfi pedagógus. Elsőre arra gondolnék, családi érintettség, vagy tradíciók miatt választottad ezt a hivatást.

Egyáltalán nem így volt. Abszolút nem terveztem, hogy ezen a pályán fogok dolgozni. Fogalmam sem volt, mi leszek, ha nagy leszek. Bár a tágabb családban vannak pedagógusok, az én szüleim nem tanárok, és Túrkevén, ahol felnőttem, emlékeim szerint egyetlen fogyatékkal élő emberrel sem találkoztam.

 

Akkor hol kerültél kapcsolatba súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekekkel?

Véletlenül alakult úgy, hogy egy spéci gyerekekkel foglalkozó intézménybe kerültem önkéntesként. Szerettem volna a továbbtanulás előtt valahol külföldön kipróbálni magam, ezért hazai szervezésben, de Németországba mentem egy önkéntes szociális évre az érettségi után.

Előbb egy idősek otthonába osztottak be, el is fogadtam, de végül mégsem oda kerültem, hanem a Németország közepén található Kasselbe, a település speciális iskolájába.

 

Kaptál valamilyen előzetes felkészítést?

Volt felkészítő tréning, ami jó alapokat adott, bár nem volt fogyatékosság-specifikus, mert együtt voltunk olyanokkal is, akik idősek otthonába, vagy épp hajléktalanszállóra kaptak beosztást. Az egyhetes táborban és az időközben, negyedévenként megszervezett párnapos képzéseken szituációs gyakorlatokat oldottunk meg, rengeteg tapasztalatot hallhattunk másoktól, és saját élményeket is szerezhettünk. Például beültünk egy kerekesszékbe és egy napig ki se szálltunk. Azzal jártunk a városban, próbáltunk étterembe menni stb.

 

Mi volt az első benyomásod, amikor megérkeztél a spéci iskolába?

Pszichológiai szűrés ide, felkészítő tréning és szituációs játékok oda, én az első pillanatban még így is lefagytam.

Nekem, a fogyatékossággal élőket addig csak hírből ismerő fiatalnak földbe gyökerezett a lábam a bejáratnál, amikor a kertben megláttam a több mint száz diákot, Down-szindrómás, kerekesszékes és más fiúkat és lányokat. Ők viszont nem lepődtek meg, hozzá voltak szokva, hogy minden évben egy csomó új önkéntes érkezik, úgyhogy azonnal odajöttek, kérdezgettek és oldódott a feszültség.

egy mozgássérült négy év körüli szőke kislány (az arca elhomályosítva) ül egy kék szivacs fotelszerűségben egy hmokozó szélén, egy szemüveges férfi pedig homokot szór a kislány meztelen lábaira

Mi tetszett meg ebben a német intézményben?

A légkör fogott meg. Egy szigorú, bentlakásos református gimnáziumból csöppentem bele egy csomó önfeledt, szabad, nyitott és jó kedélyű gyerek és fiatal felnőtt közösségébe. Elvarázsolt a légkör, felszabadító volt látni, hogy ezek a fiatalok minden nehézségük ellenére jól érzik magukat az iskolában. Hogy lehet az iskola olyan terep, ahova boldogan járnak, és ahol mindenki egyenrangú és nyitottan áll a másikhoz.

 

Mi volt a feladatod önkéntesként?

Egyszemélyi segítő lettem egy akkor 18 éves, tehát nálam alig fiatalabb fiú mellett, aki autizmussal és súlyos értelmi fogyatékossággal élt, mozgásában is akadályozott volt és nem beszélt. Reggeltől délután 3-ig mindenben én segítettem őt: az önellátás területén az étkezéstől a mosdóhasználatig, az iskolai tevékenységekben pedig a tanórákon való felzárkóztatásban és a kapott feladatok elvégzésében is.

Ő egy rendkívül kedves, boldog fiú volt, az elején össze kellett csiszolódnunk, de hamar jóban lettünk, megkedveltük egymást.

A szülei is barátságosak voltak, még meg is hívtak magukhoz egy vacsorára.

 

Mikor jött el a pillanat, amikor azt érezted, ebből akár hivatás is válhat?

Nagyon jól éreztem magamat Kasselben. Szerencsére semmilyen nyomás nem volt rajtam, a szüleimnek nem volt elvárásuk, hogy ebből szakma legyen. Valahogy kialakult, hogy ez tetszik, szívesen csinálom.

Nem hasított belém, hogy hú, ez életem munkája, hanem egy folyamat volt. Nem tudom megmondani, miért vagy pontosan mikor döntöttem el, mindenesetre az önkéntes év közben, a megfelelő időben beadtam a jelentkezésemet a Bárczira (az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kara – a szerk.). A levelező szakot választottam, hogy közben tudjak dolgozni is. A pilisvörösvári Virgonc Gyermekház lett az első munkahelyem.

Aztán úgy döntöttem, hogy inkább nappali tagozaton folytatnám, és több konduktor ismerősöm hatására átmentem a Pető Intézetbe konduktornak tanulni. Az egy speciális és nagyon gyakorlatias képzés, az első pillanattól együtt halad az elméleti és a gyakorlati oktatás, tapasztalatszerzés.

 

Mit kezdtél a konduktor diplomáddal?

Maradtam még egy évet a Pető Intézetben, a nemzetközi részlegen dolgoztam. Mivel a Pető-féle konduktív pedagógia egyfajta hungarikum, külföldről is járnak ide mozgássérült, mozgásfejlesztésre szoruló gyerekek. Én a fiatal felnőttek csoportjában dolgoztam, majd nyáron lehetőségem volt egy korábbi Petős diák mellett, a családjánál segíteni három hónapon át – Hawaii-n. Hatalmas élmény volt!

Amúgy is terveztem, hogy szeretnék majd egyszer külföldön is dolgozni, úgyhogy ezekkel a nemzetközi tapasztalatokkal újra Németország felé vettem az irányt. München környékén kötöttem ki. Előbb egy konduktív iskolában töltöttem két évet, aztán egy másik fenntartó napközi ellátójában dolgoztam, ahová délután jöttek a gyerekek speciális fejlesztésekre. Utána korosztályt váltottam és ugyanennek a fenntartónak az óvodájában kaptam munkát egy München melletti kisvárosban.

egy fejlesztőeszközökkel zsúfoltan teli tornateremben egy kék szőnyegen térdel egy két év körüli szőke copfos kislány négykézláb, az arca elhomályosítva, szemben vele két piros kuglibáb, mögötte térdel és a csípőjét fogva segíti őt egy szemüveges fiatalember

Nem volt furcsa a fiatal felnőttek után óvodásokkal foglalkozni?

Eleinte nagyon szokatlan volt kicsikkel dolgozni. Egészen más attitűd kell hozzá, sok játékkal, énekkel fűszerezve zajlik a fejlesztés. Én az autizmussal élő gyerekek csoportjához kerültem. Megszerettem ezt a területet is, olyannyira, hogy később itthon beiratkoztam az ELTE neveléstudomány koragyermekkor pedagógiájának mesterszakára, nemrég végeztem.

 

Ha ilyen jól érezted magad, mi húzott mégis vissza Magyarországra?

Az biztos, hogy nem a fizetés és a társadalmi megbecsülés hozott haza, hanem a honvágy. Nem terveztem úgy, hogy végleg kint maradnék, csak tapasztalatot szerettem volna gyűjteni. Hét évet voltam kint egyhuzamban, ebből négyet dolgoztam az óvodában. Egyszer csak kezdtem azt érezni, hogy ennyi elég volt. Nagyon jó baráti társaságom és családom van, hiányoztak. És korábban már kaptam egy tippet, hová menjek dolgozni, úgyhogy belevágtam az itthoni kalandba.

 

Melyik munkahely volt az a bizonyos jó tipp?

Egy konduktorlány említette egy olaszországi táborban, ahol együtt táboroztattunk, hogy ő a Csillagházban dolgozik, nagyon szereti és ajánlja. Amikor hazajöttem, jelentkeztem és fel is vettek. Ennek már öt éve, épp a covid előtt csatlakoztam ehhez a jó kis csapathoz. Könnyű volt beilleszkednem, mert nagyon segítőkészek a kollégák.

 

Mi volt az itthoni munkában a „kaland”?

Furán hangzik, tudom, de éppen a nyelv miatt volt nehéz újra magyar környezetben dolgozni.

Nem mintha elfelejtettem volna magyarul! Az értelmileg akadályozott emberekkel való foglalkozáskor az az egyik kihívás, hogy a kommunikációban kedves, de direkt és nagyon egyszerű, lecsupaszított nyelvet kell használni. Németül ez nekem azért ment jól, mert az számomra is egy tanult nyelv, ezért nem zavart, vagy nem tűnt fel, ha egy percen belül ötször használtam ugyanazt a szót. Magyarul, az anyanyelvemen akkor is önkéntelenül törekszem a változatosságra, ha tudom, hogy nem az a legcélszerűbb bizonyos helyzetekben.

egy játszótéren két fiatal férfi jesítő a hóna alatt megfogva tart két mozgássérült kislányt egy ugrálóasztal fölött, hogy ugrálhassanak, amit a kislányok nagyon élveznek, nevetnek

 

A Csillagházban mit tapasztaltál?

Gyorsan otthon éreztem magam a suliban, mert ugyanaz a légkör fogadott, amire annyira rácsodálkoztam az első, önkéntes évem során.

Nyitott, kreatív, kísérletező szemlélet hatja át a Csillagházat. Itt megvan a tér a kreativitásra, az ötletek megvalósítására.

Az iskola alapítója az 50 éves évfordulón azt mondta egy interjúban, hogy a gyereket kell nézni, nem a tanmenetet. Én ezzel nagyon egyet tudok érteni – és szerintem minden iskolára érvényes a mondás.

 

Milyen osztályt kaptál?

Ötödikeseket, akik értelmileg és mozgásukban is érintettek voltak. Az osztályok nálunk nagyon kis létszámúak, hiszen halmozottan fogyatékos gyerekekkel dolgozunk, akik a mozgássérültség mellett több más fogyatékossággal élnek, sokan például nem beszélnek. Mi először 3 fővel kezdtünk, de gyorsan négyfősre bővült a csapat, végül ötüket búcsúztattuk tavaly. A mostani osztályunk is ötfős.

 

Hogyan találjátok meg a kulcsot a nem beszélő gyerekekhez?

Szinte minden gyereknek külön „nyelve”, azaz jelkészlete van. A családjával és velünk is talál ki új jeleket, ezek olvadnak eggyé egy saját „eszköztárban”, amely folyamatosan bővül és finomodik.

 

Csipesz

A kutyámat Csipesznek hívják, és szoktam róla mesélni a gyerekeknek. Az egyikük egyszer csak elkezdett egy tátogásra, vagy csattogásra hasonlító kézmozdulatot használni, amikor Csipeszről volt szó. Ezt aztán az egész osztály átvette, Csipesznek külön jele lett!

 

Többes számban beszélsz, hiszen csapatmunkában dolgoztok…

A Csillagházban a gyerekek támogatási igényétől függően egy vagy két pedagógiai asszisztens segíti az osztályokat és a két pedagógust. Mi ketten felosztjuk egymás között az órákat, illetve napokat is, és sokat konzultálunk. Én most az olvasás-írást viszem inkább, amibe a kommunikáció is beletartozik, a tanárpárom pedig a természetismeret-matematika vonalat.

Van egy közös napunk, amikor egész nap együtt vagyunk bent. Ez nem azt jelenti, hogy ugyanazt az órát ketten tartjuk, hanem inkább azt, hogy kettébontjuk az osztályt. Amíg például az egyikünk a két enyhe értelmi fogyatékos tanulóval dolgozik, a másikunk a három középsúlyosan érintettel dolgozza fel ugyanazt a témát. Még gyakrabban az egyikünk egyéni fejlesztésre visz valakit, míg a többiekkel a másikunk foglalkozik. Így tudunk differenciálni. Van tantervünk, de teljesen egyéni, hogy kivel meddig sikerül eljutni a tananyagban.

 

Gondolom, nálatok speciális a tananyag is, meg a követelmények is…

Kétféle tanmenet szerint dolgozunk a jelenlegi osztályban, és a Csillagház egészében is: enyhe-, illetve középsúlyos értelmi fogyatékos diákok számára előírt kerettanterv alapján. Ezeket a kerettanterveket az állam határozza meg, de intézményi szinten bizonyos fokig formálhatjuk. A kívülállók számára talán az enyhe értelmi fogyatékosoknak szánt tanterv hasonlít a hagyományos iskolák tantervéhez. A középsúlyos gyerekeké inkább gyakorlatfókuszú, és nagy hangsúlyt kap az önellátás.

Az előző osztályunkban például a szociális képességek fejlesztése, a minél szélesebb körű önellátás elérése, és a kommunikáció fejlesztése voltak a fő célok.

Ez kell ahhoz, hogy a suli végeztével könnyebben felvegyék a szociális szférába, a foglalkoztatókba. Itt nem fontos az olvasás, de alapvető, hogy tudja minél önállóbban használni a mosdót, illetve tolerálja mások jelenlétét; baráti kapcsolatokat tudjon kialakítani, vagy minél pontosabban, ismeretlenek számára is érthetően ki tudja magát fejezni valamilyen módon.

 

És mi a helyzet a jelenlegi osztályodban?

A mostani osztályunkban is nagyon egyéni, mit és mennyit tudunk átadni a gyerekeknek a tananyagból. Először a „legkisebb közös többszörös” elvén azt tanítjuk, amibe mind az öten be tudnak kapcsolódni, aztán mindenkinek nehezítjük, mélyítjük az anyagot a lehetőségei, képességei szerint. Mindenkinek vannak egyéni fejlesztései: logopédia, evésterápia, látásfejlesztés óra stb. Úgy rakjuk össze az órarendet, hogy amíg egyikük vagy ketten elmennek logopédiára vagy máshová, akkor a maradókkal olyasmit veszünk, ami az elmenőknek nehéz lenne, vagy ellenkezőleg, már jobban megy.

egy tornateremben ül egy kerekesszékben egy piros pulcsis fiatal srác elhomályosított arccal, 16-18 év körüli, mellette egy széken egy fiatalember ül, kezében táblát tart, amin képek vannak és amire odavezeti a fiú kezét, aki mutatóujjával a képre mutat.

 

Egy nem beszélő gyereket például hogyan tanítasz olvasni?

Inkább az értésre koncentrálok. Az egyik módszer a mutatás: én olvasom, ő mutatja, hol tartok. Más esetben a kommunikációt segítő programot hívjuk segítségül: én mondom a szótagot, ő beírja a programba, így látom az íráskészség elsajátítását.

Kevesen vannak a Csillagházban, akik a szó klasszikus értelmében meg tudnak tanulni olvasni, de ez nem jelenti azt, hogy az olvasástanulás hiábavaló lenne. 

A részcélok miatt nagyon hasznosak ezek a gyakorlatok: pl. bővítik a memóriakapacitást, fejlesztik a figyelemtartást, az artikulációt.


És azok a gyerekek, akik beszélnek, hogyan kapnak lehetőséget a fejlődésre?

Nekik sokszor azért fárasztó a nap, mert nem tudják kibeszélni magukból a feszültségeiket, illetve napközben nincsenek az osztályukban megfelelő társak a beszélgetéshez. Ezért a Csillagházban létezik az úgynevezett Hangos csoportot, ahová péntek délutánonként a 16-18 éves, önreflexióra képes, beszélő gyerekeket várjuk.

Itt az övék a terep, ők hozzák a témákat, mi csak támogatjuk őket és segítjük a beszélgetés menetét. Sokszor előre készülnek előadással, ez lehet a számítógépes játéktól a kutyatartáson át a favágásig bármi. Többször hoznak saját problémákat is, és kikérik a társaik véleményét iskolai, családi konfliktusokról, vagy épp szerelmi ügyekben.

Sokkal hitelesebb, ha a kortárs sorstárs ad tanácsot valakinek a saját tapasztalatai alapján, hogy mi tehet például akkor, ha nagyon dühös vagy csalódott

és legszívesebben szétverné a berendezést. Szeretem ezt a csoportot, sokat tudnak egymásnak segíteni, és sokat tanulunk mi is belőle.

 

Milyen sikerekre, eredményekre vagy büszke a „gyerekeiddel” kapcsolatban?

A spéci gyerekeknél a siker nem egy ponthoz köthető, hanem egy hosszú folyamat eredménye. Ránézésre nem látszik, de ha az ember később visszatekint, látja a változást. Egy viselkedészavaros gyereknél, aki nehezen tud kommunikálni, emiatt erőteljesen frusztrált és vannak autisztikus vonásai is, siker például, ha már nem borul ki egy iskolai rendezvényen. Egyszer csak feltűnik, hogy jé, itt egy program és gond nélkül részt vesz már rajta, holott korábban nehezen viselte. Ha valaki nem ismeri őt, és csak annyit lát, hogy ül a padon, nem sejti, mekkora dolog az, hogy ott ül szépen és nem borul ki egy sűrű nap után.

egy szemüveges fiatalember ül egy asztalnál és egy felvágott sütőtök száránál lévő részét-darabját fogja a száránál, odatartva egy 10-12 éves  forma kisfiú felé, aki a kezével egy, az asztalon lévő jénaitálba csipegeti belőle a tökmagokat. A fiú arca el van homályosítva

 

Kiborulás - megnyugvás

A Csillagházban rendszeresen megyünk ottalvós táborba. Az egyik tábor végén már épp a buszba pakoltuk a csomagokat, amikor az egyik gyerek a végzős osztályomból nagyon-nagyon-nagyon kiborult. Az egész tábort jól bírta, tőle szokatlanul kevés kiborulással, ezért nem is számítottam ilyen kihívásra. Amikor pedig nagy nehezen sikerült megnyugtatni, és végre felszállhattunk a buszra, iszonyú zokogásban tört ki. Az az érzésem, hogy ez azért történt, mert így jött ki belőle a közelgő elválás okozta stressz az utolsó közös programunkon. Megható volt, a végén meg is ölelt.

 

Mit tartasz a legnehezebb dolognak a hivatásodban?

Velünk egy átlagos pedagógusnál gyakrabban fordul elő, hogy egy tanítványunk fiatalon elmegy. Megszokhatatlan érzés ránézni valakire, és tudni, hogy azzal a szindrómával, amivel ő él, általában tizenévesen befejeződik az élet.

 

Mi teszi könnyedebbé a mindennapi munkát a Csillagházban?

A humorra nagyon vevők a gyerekek! Mindig van egy kis szürrealitás, minden napra jut valami vicces dolog.

És nemcsak mi használjuk, a gyerekek is tudnak humorosak lenni szándékkal vagy véletlenül.

 

Gyermeki őszinteség

Legutóbb a Normafánál kirándultunk. Egész héten gyönyörű idő volt, péntekre viszont beborult, hideg lett és az egész Normafa ködben állt, az orrunkig sem láttunk. Próbáltuk menteni a helyzetet, nem volt könnyű. A kirándulás végén megkérdeztük a gyerekeket, hogyan érezték magukat. Egy mindig mosolygós, tünemény kislány, fülig érő szájjal azt válaszolta: "Soha többet nem jövök ide."

 

Mi maradt esetleg ki az interjúból, amit még mindenképp elmondanál?

Mindenki legyen boldog, és éljen teljes életet a képességei szerint!


Ne gondold túl, csak kezdd el a beszélgetést!

Köszönjük, ha adód 1%-ával támogatsz!

Az egyesületünk neve: Egyesület az Inklúzióért

Adószám: 18904693-1-41



Comments


bottom of page