A huszonéves Rozival a Belső tenger című könyve kapcsán arról beszélgettünk, hogyan lesz íróvá, mi mindent tesz szívügyéért, az akadálymentesítésért. Elmeséli, hogyan vált nyitottá mások felé és sokat megtudhatunk tőle a „jó segítésről” is. Rozi garantáltan beragyogja azt a pár percet, amíg az interjút elolvasod.
NÉVJEGY – Kováts Laura Rozália
Bár tartós betegségben szenvedek, nem akarom, hogy ez határozzon meg engem. Mozgáskorlátozott vagyok és több részképesség-zavarom is van, az agyvizemet egy kis szerkezet (sönt) vezeti el a fejemből, de ez mind nem nagyon látszik. Az életem olyan, mint bárki másé. „Fordított” ember vagyok, de „sima” életet élek. Most fejezem be az iskoláimat és várom, mi vár rám a jövőben. Most az határozza meg az életemet, hogy éppen íróvá válok…
Rozi, novemberben jelent meg a Belső tenger című könyved, amihez gratulálok! Jól gondolom, hogy ez egy belső utazás is volt számodra?
Nem akarok spoilerezni, mert szeretném, ha sokan elolvasnák a könyvemet, de valóban a saját történetemet írtam meg, a babakori problémáktól az iskolai sikereken, kudarcokon át a kamaszkori nehézségekig, miközben beszámolok arról is, kik és hogyan segítettek nekem, milyen módszerekkel fejlődhettem.
A Névjegyben úgy fogalmazol: éppen íróvá válsz… Milyen lépésekben történik ez?
Eleinte utáltam írni, fizikailag nehezen megy még mindig. Aztán a Radnóti Ifjúsági Műhelyben (RIM, a Radnóti Színház színházpedagógiai programja – a szerk.) a drámapedagógusokkal készítettünk egy előadást a saját történeteinkből Önbiztosító címmel. Először mindenki írt valamit magáról az önbizalom és megfelelési kényszer témában. Az én monológom a függőségről meghatóra sikerült, amit nem én mondok róla, hanem a többiek mondták.
Megéreztem, milyen sokat ad nekem maga az írás, és rájöttem, milyen jó ez a forma arra, hogy megmutassa, ki vagyok, anélkül, hogy látszanom kellene. Az anyukámnak színésznőként (Kováts Adél – a szerk.) a szerepei jelentik a védőburkot, nekem ugyanez a burok az írás. Nincs ott az arcom, de én mégis ott vagyok benne.
Hogyan született meg a könyv?
Eleinte csak az volt a cél, hogy kiírjam magamból a történetemet. Még nem volt világos, hogy mi lesz belőle. Én mindent úgy kezdek el, hogy felkészülök, rákészülök. Először is kutattam, a Shunt-ös Életek Alapítvány honlapján (shuntoseletek.hu) utánanéztem például a vízfejűségnek, ami nekem van, meg a kezelési módjainak is, hogy egyszerűen le tudjam írni. Anya is segített. De nem az írásban, hanem abban, hogy újra elmesélte, mi hogyan történt velem, velünk. Addig sem volt ez titok, de amikor 17 évesen eldöntöttem, hogy megírom a történetem, már egészen más füllel hallgattam a dolgokat. Mélyebb összefüggésekre leltem. Már ez felért egy terápiával. És eszembe jutott, hogy meg kéne osztanom másokkal is a történetet, mert talán nekik is segíthet. Az, hogy ebből könyv legyen, csak később alakult ki.
A Belső tenger egy számodra fontos napon jelent meg…
Hosszabb volt az út, mint ahogy terveztük. Nem sokkal azután, hogy egymásra találtunk a Partvonal kiadóval, nagyon beteg lettem. Elzáródott a söntöm és 2021 legelején majdnem meghaltam. Többször műtöttek, csak júniusban kerültem ki a kórházból. Amikor végre személyesen is találkozhattam a szerkesztővel, lendületet vett a könyv ügye.
Tartottam kicsit a szerkesztési folyamattól. Féltem, hogy esetleg kikerül a szövegből az, ami én vagyok. Tudtam, hogy van benne javítanivaló, hiszen épp az érintettségeim miatt szoktam ragozási hibát véteni, vagy új szót találok ki egy meglévő helyett, de lényeges volt, hogy a stílus megmaradjon. Végül nagyon jó lett szerintem és a koraszülöttek világnapján jelent meg. Az időzítést én javasoltam. A hosszú kórházi tartózkodás miatt mindenképp el kellett tolni a kiadását és kitaláltam, hogy legyen november 17-én, hiszen én is koraszülöttként jöttem a világra.
A könyved azért is különleges, mert ez az első olyan irodalmi alkotás Magyarországon, amit Könnyen Érthető Kommunikációval (KÉK) is lefordítottak, tehát akadálymentes.
Az akadálymentesítés a szívügyem. Olyan jó lenne, ha mindenki egyenlő esélyekkel indulna az életben! Igyekszem ebben én is segíteni. Akár azzal, hogy részt veszek az egyesületetek programjain, vagy azzal, hogy egy magasan funkcionáló, autizmusban érintett fiú, Buday Bence alkotását viselem a pólómon... Amikor eldöntöttük, hogy könyv lesz a kéziratból, mindenképp azt szerettem volna, hogy akadálymentes legyen. Mert bár sok könyv sorakozik a polcomon, nem tudom őket elolvasni. Nagyon lassan olvasok és általában túl hosszúak számomra a mondatok, a fejezetek…
A saját könyvem kapcsán először fizikai akadálymentesítésre gondoltam: kemény borító, téphetetlen lapok, esetleg e-könyv. Aztán általatok, az egyesület közvetítésével megismertem Farkasné Gönczi Ritát (a vele készült interjúnk itt olvasható – a szerk.), aki nagy örömömre elvállalta a tartalmi akadálymentesítést és lefordította a könyvemet Könnyen Érthető Kommunikációval. A kötet most egymás után tartalmazza az én szövegemet és a KÉK változatot. Így még inkább megvalósulhat a célom: másoknak is segíteni a történetemmel.
Mik a közeli és távolabbi terveid?
Vár rám egy angol érettségi még. A többi tantárgyból már megszereztem, de ez az egy még hátravan. Utána adatrögzítőnek fogok tanulni, ami hároméves, szakmát adó képzés. Aztán meglátjuk, milyen lehetőségek jönnek. Nem titkolom, hogy a terveim között szerepel még néhány könyv megírása.
Sokféle intézményben tanultál. Melyiknek mi az előnye szerinted?
Az integrációnak az a legnagyobb előnye, hogy ott nem vagyunk elszigetelődve. Amikor integrált iskolába jártam, nagyon tetszett például, hogy a saját, konduktív mozgásórám mellett bejártam a rendes testnevelésórára is, ahol bár lassabban, de megcsináltam a feladatokat. A szegregált oktatásban pedig az a jó, hogy teljesen személyre szabott. Ott mindenkinek kialakítják azt a segítő módszert, amivel ugyanonnan tud indulni, ahonnan a többiek.
Nincs jobb vagy rosszabb rendszer, mindenkinek más válik be. Érdemes kicsi korban mindkettőt megtapasztalni, illetve az sem rossz, ha időközben iskolát vált a gyerek. Szerintem ahol nem túl nagy a létszám és mindenkire jut idő, illetve jó az igazgató, a pedagógusok és az osztályfőnök, ott jó tanulni, akár integrált, akár szegregált a suli. Ami még jól működött nálam, az a magántanulói státusz. A közösség részének éreztem magam, mégis szabad voltam. Ha például fájt a fejem, haza tudtam menni.
Szerinted hogy tudnánk elérni, hogy a társadalomban jobban megértsük a másikat, a „másokat”…
A megértés útja a megismerésen át vezet. Én sönttel élek, ami nem látszik. Ez megtanított arra, hogy nyitottabb legyek mások felé. Igyekszem megismerni a másikat, mert addig honnan is tudnám, mi mozgatja, mi segítheti…
Az a stratégiám, hogy nem gondolom túl a dolgokat, hanem inkább kérdezek.
Akiknek nincs elég idejük, türelmük arra, hogy megismerjenek, sokszor akaratlanul is lelki sérülést okoznak. Nekem korábban sok negatív élményem volt, és a bántások miatt bezárkóztam, elszigetelődtem. Olyannyira, hogy nem tudtam elfogadni a „sima” embereket, mert azt gondoltam, mindenki bántani fog. Idő kellett hozzá, de ma már bátrabban nyitok. Rájöttem, hogy ha nem teszek semmit, hiába várom, hogy elfogadjanak. Előbb nekem kell nyitni a többiek felé, lehetőséget adni arra, hogy megismerjenek.
Ha már a megismerésnél tartunk, szerinted mik a te szuperképességeid?
Talán a nyitottságom és ennek köszönhetően az, hogy az átlagnál sokkal jobban megértek embereket. Azt szokták mondani rólam, hogy napsugárként világítok. Ez a hasonlat nekem is tetszik!
Szeretsz érzékenyíteni?
Először az anyukám volt az, aki érzékenyíteni kezdte a környezetét azzal, hogy mesélt rólunk. De én tíz évvel ezelőtt megkértem, hogy ne beszéljen többet erről a témáról, mert éreztem, hogy ez az én feladatom lesz. A könyvvel megtettem egy jelentős lépést. És nincs vége, sok projektötlet van a fejemben, ami a nyitást, az egymás elfogadását segíti majd elő.
Szerinted hogyan lehetne megtanítani egymást jobban segíteni?
A hasznos, nem megbélyegző segítség is a megismeréssel kezdődik. Csak akkor van esélyem jól segíteni, ha tudom, hogy az illető mire képes, milyen állapotban van éppen és mire van szüksége. De ehhez idő kell. Szeretem Marjorie Chappelnek azt a gondolatát, hogy
„Áldott, aki soha sem siettet, és ezerszer áldott, aki nem veszi ki a munkát kezünkből, hogy megcsinálja helyettünk, mert sokszor csak időre van szükségünk, nem segítségre.”
Kisiskolásként nekem például jó segítség volt, ha fölvitték a táskámat az emeletre, mert ahhoz gyenge voltam, viszont azt nem szerettem, ha csupa jóindulatból elkezdtek kipakolni helyettem, mert azt én is meg tudtam csinálni, még ha lassabban is. Az én nehézségeimmel még az is a baj, hogy gyorsan fáradok és lehet, hogy amit egy órája még meg tudtam csinálni, abban kicsivel később már segítségre szorulok. Megértem, ha ennyi mindenre nehéz valakinek odafigyelni, de van egy egyszerű megoldás!
És mi az? Mi a jó segítés Szent Grálja?
Nem agyalni kell, nem elméleteket gyártani, hiszen úgy sem láthatunk bele a másik fejébe, hanem egyszerűen csak kérdezni!
Ha nem tudjuk pontosan, mivel teszünk jót, kérdezzünk rá!
Bár az se mindegy, hogyan, mert akaratlanul is megbánthatunk másokat. Mondok egy példát.
Amikor valaki odajön hozzám és megkérdezi, hogy „Látom, nehezebben jársz, segíthetek felmenni a lépcsőn?”, akkor ez lehet számomra megbélyegző, megkülönböztető még akkor is, ha tudom, hogy jó szándékkal fogalmazták meg. Sokkal jobb, gyorsabb és egyszerűbb csak annyit kérdezni: „Segíthetek?” vagy „Tudok valamiben segíteni?” Ezekre a kérdésekre könnyebb a másik megbántása nélkül nemmel felelnem - a köszönet után, persze. Ha meg tényleg jól esne a segítség, akkor a nyitottan feltett kérdésre pontosabban tudok válaszolni. Meg tudom mondani, hogy hogyan segítsen fölmenni, de azt is, ha inkább azt szeretném, hogy a táskámat vigye föl.
A segítő részéről a jóindulat mellé türelem és nyitottság is szükséges, ugyanakkor a másik félnek is van feladata! Nekem jól és pontosan kell kommunikálnom, kérnem.
Milyen csodakütyüre vágysz? Mire kínáljon megoldást?
Sok ilyen van. Talán jó lenne, ha egy kütyü közvetítené, kivetítené a gondolataimat. Például azt, hogy én egy segítségre szoruló ember vagyok és éppen milyen segítségre van szükségem. Aztán szuper lenne egy agyba beépített eszköz, amivel könyvet tudnék olvasni. És kéne egy applikáció, ami folyamatosan mutatná, hogy a sönt jól működik-e a fejemben, mert ezt most csak CT-vel lehet megnézni.
Mi az, amit legszívesebben magadra írnál, hogy mindenki lássa?
Mindig más fontos éppen, ezért inkább azt a kütyüt használnám, amit az előbb említettem. Az kivetítené azt is, hogy „Rozi vagyok, sönttel élek, időnként nehézségeim vannak, segítségre szorulok.”, de konkrétan azt is, hogy „Légy szíves, segíts leszállni a buszról!”, vagy azt, hogy „Nehezen hallok, kérlek, beszélj hangosan, artikuláltan.”
Milyen lesz az ideális munkahely, munkaközösség számodra?
Ahol elfogadás és megértés van, ahol biztonságban érzem magam, az rossz munkahely nem lehet! Ha a közösség nyitott és egyenlően kezel mindenkit, akkor ott jó lenni. Ha elfogadják majd, hogy korlátaim vannak, és néha segítségre szorulok - és mindez nem bélyegként kerül rám -, akkor jól fogunk tudunk együtt dolgozni. Rajtam nem fog múlni, szívesen alkalmazkodom, mert vágyom rá, hogy fejlődjek egy közösségben.
Eddig milyen közösségekben érezted azt, hogy egyenrangú partnerként tekintenek rád?
Már Pető intézet ovija is ilyen volt. Később jött a drámapedagógia a Radnóti Ifjúsági Műhelyben, a táncterápia az Artmenőkkel (a csapat korábbi és mostani vezetőjével készült riportunk itt olvasható – a szerk.) és az agyagozós foglalkozás.
Nem hízelgésképpen mondom, de a ti körötökben, az Egyesület az Inklúzióért csapatával is jól érzem magam. Fantasztikus energia árad belőletek. Csodálatos dolgokat csináltok úgy, hogy nem erőltettek senkire semmit, a nyitottság a példátok nyomán mégis megszületik azokban, akik kapcsolatba kerülnek veletek.
A legutóbbi jó tapasztalatom pedig maga a könyvkészítés volt.
A kiadóban nem voltam se mozgáskorlátozott, se sönttel élő, se híres anyuci kislánya, „csak” egy átlagos ember, aki íróvá válik éppen.
Mi az, amit még fontosnak tartasz kiemelni az interjú végén?
A könyvemre érkező visszajelzésekből az derült ki, hogy nemcsak a fordított fiataloknak meg a családjuknak lehet segítség a történetem, hanem a segítő szakemberek számára is hasznos egy érintett szemszögéből látni a dolgokat. Nem azt akartam felsorolni, hogy ki mit rontott el, inkább rávilágítani arra, hogy mit lehetett volna másképpen tenni. És mindenekelőtt bemutatni, hogy az orvosoktól a pedagógusokig mennyien segítettek nekem. Ezek az emberek méltatlanul kevés elismerést kapnak, pedig nem lehetünk elég hálásak nekik.
Januárban majdnem meghaltam. Egy ideig nem is tudtam magamról, sokat sírtam és kiabáltam. Volt a kórházban egy különösen kedves nővér, aki nem vetette a szememre, hogy miket csinálok, hanem szelíden óvott, vigyázott rám. Tegnap este vittem neki egy példányt a könyvemből és megköszöntem a kedvességét, ami rengeteget jelentett nekem.
Tényleg napsugár vagy! Maradj ilyen, Rozi!
