Egy korábbi interjúalanyunk említette, hogy Down-szindrómás lánya gyógypedagógiai Waldorf iskolába jár. Kíváncsiak lettünk a Rózsaházra. Bemutatjuk az egyik alapítót és a különleges iskolát.
NÉVJEGY
Páll Orsolya Emese pszichológus. Az élet úgy hozta, hogy nem csak gyermekeket és felnőtteket kísér és támogat útjukon, hanem szervezeteket és ügyeket is. Világéletében közösségek, emberek között ácsol(t) hidat, és többször került „bábai” szerepbe is. Például az első magyarországi gyógypedagógiai Waldorf-iskola, a Rózsaház létrehozásakor. Jelenleg civilben az iskolát fenntartó egyesület elnöke. Három gyermeke három különböző Waldorf-intézménybe jár, közülük a sajátos nevelési igényű középső kislánya a Rózsaházba. Minden vágya egy időnyerő varázsóra.
Nemrég készült interjú Nagygyörgy Miklóssal, aki arról mesélt, mekkora békét hozott az életükbe második kislányuk, a Down-szindrómás Zsuzsi. Elmondta, milyen jól érzi magát Zsuzsi a Rózsaház iskolában, ahol a Te lányod is az osztálytársa.
Érdekes, mert nagyon hasonló a családunk Miklósékéhoz: nekünk is három lányunk van, életkoruk is nagyon hasonló, és nálunk is a középső a „fordított”, ugyanúgy Down-szindrómás. Bár Miklósék Zsuzsija és a mi Esztusunk elsőben még nagy riválisokként csak távolabbról szemlélték egymást, harmadikra kifejezetten jó barátnők lettek. Egyébként a 9 fős osztályból négyen Down-szindrómások.
A ti családotokban volt jele a várandósság alatt annak, hogy a második baba esetleg fejlődési rendellenességgel fog születni?
Halvány gyanú felmerült, de nem mentem el a részletes genetikai vizsgálatra, mert nem volt tétje számunkra a dolognak. Csodálatos volt Eszti születése, otthon jött világra ő is, akárcsak a testvérei. Miután megszületett, én nem láttam egyértelmű jeleket, de egyszer csak hallottam, hogy a férjem megkérdezi a bábát, hogy szerinte Downos-e a gyerek. A bába válasza az volt, hogy ő lát rá esélyt, de diagnózist csak gyerekorvos adhat. Soha nem felejtem el, amikor búcsúzott tőlünk, felemelte, megölelte a kisbaba Esztit, majd miközben felém nyújtotta, azt mondta: bármi legyen is, minden kisbabát csak szeretni kell, ennyi az egész.
Az a gyerekorvos, aki kijött a szülés után megvizsgálni Esztust, nem állított fel diagnózist, de nekem egyre gyanúsabb volt, hogy valaminek lennie kell, amiért a kislányunk gyengébb izomzatú, hipotón, aluszékonyabb, lassabb, valahogy kicsit más, mint az első lányunk volt. Akkor leültem az internet elé és végigolvastam, amit lehetett. A tüneteket sorban „pipálgattam” magamban: ez is van, ez is van, ez is. Körülbelül 3 hetes volt Eszti, amikor felkerestük a gyerekorvosunkat, ő is gyanakodott, és csináltatott egy vértesztet, ami végül egyértelműen igazolta a gyanút.
Hogy fogadtad, amikor fehéren-feketén kiderült, hogy Eszti Down-szindrómás?
Igazából szerencsésnek érzem, hogy hozzánk fokozatosan érkezett el a felismerés, volt időnk hozzászokni a gondolathoz, a teszt eredménye már csak egyértelműsítette ezt. Persze, először, úgy éreztem, hogy összedőlt a világ! Emlékszem, ültem a homokozó szélén, ahol a hétéves nagylányunk játszott, Esztus aludt a babakocsiban, én meg csak bámultam a semmibe, és abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy fogalmam sincs, mi lesz, hogy nincs tovább! De ez aztán nem tartott sokáig, mindig volt tennivaló, és kialakult az új életünk.
Az azóta eltelt tíz évben pedig a hála erősödött meg bennem. Azt éljük meg Eszti által, hogy az ő lénye hogyan gazdagít minket, illetve a szűkebb és tágabb a környezetünket. Már kicsiként sem „rejtegettem”, bátran vittem mindenhová és büszke voltam, hogy megmutathatom, és hogy mások is láthatják: egy Down-szindrómás kisgyerek is pont olyan cuki, mint a többi baba. És lehet, hogy lassabban fejlődik, lassabban tanul, mint a kortársai, de ezt a méricskélést én már nagyon régen elengedtem, mert erősen hiszem, hogy mindenkit elsősorban önmagához kell viszonyítani.
Integrált óvodát választottatok neki?
Waldorfos család vagyunk. Közel áll hozzánk ez a személyiségközpontú nevelési irányzat, ezért már a nagylányunk is Waldorf oviba járt. Egyértelmű volt, hogy Esztus is oda megy, egyszerűen belenőtt a közösségbe. Most is ugyanígy döntenék, de látnom kellett a hátrányait is. Az óvónénik nagy szeretettel és a lénye iránti tisztelettel vették körül, tapintattal kísérték a jelenlétét a csoportban, de a gyerekek szembesítették néha azzal, hogy bizonyos dolgokban ő a leglassabb és legügyetlenebb. Ő maga pedig túl okos és túl érzékeny ahhoz, hogy ne vegye észre ezeket a helyzeteket.
Lehet, hogy nem tett jót neki az, hogy egyedül volt „különböző”?
Bizony nem. Be kellett látnom, hogy még ha fel is vennék egy normál Waldorf-iskolába, rengeteg kudarc érné egy nagylétszámú osztályban. Rögtön fölmerült a kérdés, hogy jó, de akkor hova menjünk? A Waldorf-szemlélet és világlátás ugyanis nagyon fontos nekem, nem tudtam elképzelni, hogy Esztus másmilyen iskolába járjon…
Hogy döntöttétek el, hogy magatok szerveztek Waldorf-szemléletű iskolát a speciális igényű gyerekeknek?
Eszti ötéves volt, még volt egy-két év az iskolakezdésig, de már elég sürgetőnek éreztem, hogy tegyek valamit azért, hogy legyen majd iskolája. Mivel nem volt akkor Magyarországon speciális Waldorf-intézmény, csak az a lehetőség maradt, hogy alapítani kellene egyet… És ahogy megszületett bennem az elhatározás, két héttel később érkezett egy levél, hogy szeretettel várnak egy beszélgetésre mindenkit, akit érdekel egy sajátos nevelési igényű gyermekek számára indítandó Waldorf-iskola.
Ezek szerint másokban is megfogalmazódott az igény…
Igen, és nem csak szülői körben. Addigra a Waldorf-tanárok és -gyógypedagógusok részéről is felmerült ennek szükségessége. Öten kezdeményezték és fogták össze ezt az első találkozót 2017 őszén, köztük Waldorf-szemléletű gyógypedagógusok és olyan szakemberek is, akik az intézményalapítás és intézményfenntartás specifikumait ismerték jól. Több mint negyvenen voltunk jelen, és közülük tizenegyen köteleződtünk el a hosszú távú iskolaalapítói munkára, mint „szellemi alapítók”. Elkezdődött egy kétéves intenzív munka, több munkacsoportban dolgoztunk. 2018-ban megalakult az új iskola fenntartó egyesülete, a Waldorf Gyógyító Pedagógiáért és Nevelésért Egyesület. 2019 őszén pedig, éppen száz évvel a világ legelső Waldorf-iskolájának indulása után, elindult Magyarország első gyógypedagógiai Waldorf-iskolája.
Mindent magatok alakítottatok ki?
Igen, hiszen az elején még semmi nem volt kitalálva, még az sem, hogy integrált vagy szegregált intézmény legyen-e. Mindent együtt gondoltunk ki. Szerencsére velünk volt kezdettől Liszka Andrea, aki nagy tapasztalatával segítette az intézmény formálódását szervezeti és gazdasági oldalról, és Sósné Pintye Mária, aki a gyógypedagógiai szakmai munkacsoportot koordinálta. Az első osztálytanító, aki elköteleződött, Molnár Mária gyógypedagógus volt, aki szintén kezdetektől részt vett az alapításban, és aki Sósné Pintye Máriával együtt hatalmas munkával kidolgozta a Magyar Gyógypedagógiai Waldorf-iskolai Kerettantervet.
Mit jelképez az iskola neve?
Sok gondolkodás, több ötlet közül tudatosan felépített közösségi folyamattal választottuk végül a Rózsaház nevet. A szebbnél szebb dolgok közül, amelyet ez a szó szimbolizál, talán azt tartom a legfontosabbnak, hogy ezen a helyen a gyerekek kinyílhatnak a maguk egyediségében, mint a színes rózsabimbók, függetlenül attól, milyen adottságaik vannak.
Míg a pedagógiai munkacsoport végezte a szakmai munkát, ti a fenntartói csapattal például a megfelelő épületet kerestétek. Hol találtátok meg a Rózsaház otthonát?
Gyönyörű helyen vagyunk, Budapesten, mégis az erdőben. A Normafa sípályák alatt egy olyan épületben, ami addig csak nyári táborok helyszínéül szolgált. Ide nem lehet autóval bejönni, csak külön engedéllyel. Minden reggel úgy indul, hogy az erdőszéli sorompótól a gyerekek hóban-fagyban, esőben vagy hőségben együtt sétálnak be az iskoláig a tanárokkal, ami remek napindító mindenkinek. Rengeteg munka és anyagi ráfordítás van ebben a helyben, de látjuk a korlátait is, ami ugyanabból fakad, mint a szépsége – nehezen megközelíthető.
Milyen gyerekeket vártok a Rózsaházba?
2019-ben két elsős osztállyal indultunk. Az „A” tagozat tanrendje intellektuális képességzavarral érintett gyerekek számára készült, a B tagozaté pedig ép értelmi képességek mellett autizmus spektrumzavarral, tanulási-, figyelmi-, vagy magatartásszabályozási zavarral érintett gyermekek részére. A létszám 7-10 fő osztályonként, és minden osztályban van legalább egy segítő is a gyógypedagógus osztálytanítók mellett. Az első év után minden évben egy-egy első osztály indult, tagozatonként váltakozva. Az összlétszám most 31 fő.
Milyen szempontok alapján mérlegelitek egy-egy jelentkező felvételét?
A Waldorf-iskolákba mindig családokat vesznek fel, itt sokkal szorosabb az együttműködés a szülők és az iskola között, mint egyéb intézményekben. Sok a közös program, ünnepek, együtt-munkálkodás. A Rózsaház több szempontból speciális helyzetben van a többi Waldorf-iskolához képest, például azért is, mert többnyire olyan családok érdeklődnek, akik nyitottak, de még keveset hallottak a Waldorf-pedagógiáról. „Csak” egy jó helyet, egy odafigyelő környezetet keresnek a különleges gyermeküknek, ahol meg tudják látni az ő gyerekükben is az értékeket, és a személye iránti tisztelettel bánnak vele.
Valójában a család és az iskola között a kölcsönös bizalomnak kell megszületnie, csak akkor fog jól működni a dolog hosszú távon. Az iskola iránti elkötelezettség fontos része a tevékeny részvétel a Rózsaház mindennapjaiban. Ezzel a szülők is nyernek egy támogató, egymásra figyelő közösséget.
A gyerekek akkor nem kerülnek nehéz, ellentmondásos helyzetbe, ha a szülők vállalják, hogy az otthoni környezet és elvárások illeszkednek az iskolában kialakítotthoz. Ez vonatkozik például a szigorú keretek közé szorított képernyőzésre, vagy a keresztény ünnepkör elfogadására, mert a pedagógiánk és a mindennapjaink szorosan kapcsolódnak ehhez.
Ha a szülők vállalják a feltételeket, mit mérlegeltek a gyermek felvételekor?
Gyógypedagógiai iskola vagyunk, ezért a felvételhez az „SNI-s papír” (szakmai grémium által a speciális nevelési igény fennállásáról szóló dokumentum) szükséges. Az adott tagozaton belül a fogyatékosság típusa vagy súlyossága nem annyira döntő a jelentkezett gyermekekkel ismerkedő pedagógusok számára. Az a cél, hogy a leendő osztály tagjai jó közösséget tudjanak majd alkotni. Egy osztályban legfeljebb egy halmozottan sérült tanulóra tudnak megfelelő figyelmet fordítani a kollégák, a többi különleges gyerek esetén pedig az együttes dinamika a fontos. Általában pár hónap alatt szépen összecsiszolódnak, igazi közösséggé válnak.
Milyen kihívás vár az iskolára és rátok, mint fenntartókra?
Egy év múlva kinőjük ezt a kedves burkot, elérjük az épület befogadóképességének határát, ezért jelenleg érleljük a megteendő lépéseket. Gondolkodunk a helyi bővítés lehetőségén, de keresgélünk is más lehetséges helyszíneket, épületeket. Kötöttséget jelent, hogy mivel a Rózsaházba járó családok sok irányból és akár 20-30 kilométerről jönnek az iskolába, nem mozdulhatunk nagyon messzire innen. A másik fontos szempont pedig az udvar és a természeti környezet közelsége, ami esetünkben elengedhetetlen.
Kicsi és fiatal intézmény vagyunk még, a családok nagyon távol laknak egymástól, és az iskola épületét sem könnyű megközelíteni, így mi, szülők, alig-alig találkozunk egymással. Ráadásul a járványhelyzet telibe találta a közösség kialakulásának időszakát. Sokkal több találkozás, közös munka és közösen megélt ünnep és kirándulás kellene, az tenne jót a lelkünknek, meg a közösségünknek. Erre vágyom szülőként is, hogy jobban megismerhessem a többieket, többet beszélgethessek velük, miközben pedig megélem, hogy iszonyú nehéz a három gyerekkel mindenhol érdemben jelen lenni. Jól jönne egy időnyerő varázsóra!
Ha leveszed a „fenntartói sapkát”, mi a tapasztalatod „mezei” szülőként?
A kezdettől meglévő szabályok és következetesség biztonságot adnak, és azokon belül megvan mindenkinek a maga szabadsága is. A tanulás a Waldorf-iskolai tanrendet követi, és mindennek, amit megtanulnak vagy tesznek, célja és értelme van. A táblarajzok, amiket felrajzol az osztálytanítójuk, Mária, művészi szépségűek. Nagyon jó látni, hogy még az átlagosnál is több odafigyeléssel és gondossággal tárják eléjük a dolgokat. A tanulásban is fontos a következetesség: minden gyerekkel szemben magasak az elvárások, de nem egyformák. A tanítók erőteljesen differenciálnak: más-más követelményeket állítanak, és más-más módszereket vetnek be az egyes gyerekeknél.
Esztus jól érzi magát ebben a környezetben?
Igen, nagyon szeret iskolába járni, tökéletesen otthon érzi magát ebben a közegben. Az osztálytársakkal motiválják, „húzzák” egymást. Esztinek hatalmas a nyugalma, és nagy hite van abban, hogy mindig minden jó lesz. Nemcsak nagyon tud szeretni, hanem pontosan tudja, kihez hogyan forduljon. Csodálatos látni például, ahogyan a legjobb barátnőjétől, egy amúgy nehezebben kapcsolódó kislánytól búcsúzkodik a nap végén. Figyelembe veszi az érzékenységét, de azért finoman megöleli, amit a másik tőle már elfogad.
Milyen jelekből éreztétek, hogy jó helyen van a lányotok?
Amikor az iskolai ismerkedő játékra érkeztünk, még folytak az előkészületek. Mária, a leendő osztálytanító épp akadálypályát készített és négykézláb mászva próbálta ki, amikor – túl korán – benyitottunk a terembe. Esztivel akkor látták egymást először.
Esztus, bár nem tudta, hogy ki ő, megállt előtte, és azonnal közölte vele, hogy „Szeretlek.”
Pedig ő nem az a típus, aki mindenkinek ezt mondja. Mária pedig megölelte, pedig ő sem az az azonnal olvadó, kenyérre kenhető fajta. Így kezdődött a kapcsolatuk, amiben kezdetben voltak kisebb hullámvölgyek, de egy szép napon Esztus itthon közölte, hogy „Most már megbarátkoztunk.” Azóta valóban teljes az elfogadás.
És a gyerekek mennyire elfogadóak egymással?
Szülőkként sokszor tartunk a sajátunktól eltérő fejlődésű, „másként más” gyerekektől, hogy vajon hogyan fog hatni a miénkre? Olyanok járnak a fejünkben, hogy egy figyelemhiányos, hiperaktív (ADHD-s) kisgyerek nem fogja-e bántani a szelíd Down-szindrómást, és az értelmileg érintett Down-os nem fogja-e visszahúzni az okos autista gyereket? Ezen én is keresztülmentem, de
a Rózsaházban azt látom, hogy a gyerekek megtanulják jól érteni-érezni egymást, odafigyelni a másikra.
Nagyon szép jelenet volt például, amikor a farsangon az Aranyhajnak öltözött kislányunk egyszer csak megkaparintott egy fakardot és bátran odalépett egy ADHD-s kisfiúhoz, aki bőszen suhogtatta a saját kardját. A fiú akkora odafigyeléssel, olyan finoman védte ki a „támadásokat”, hogy meg ne sértse Esztit, ugyanakkor megadja neki a küzdés élményét. Formálták egymást: a kisfiú szelídséget kapott Esztitől, s cserébe harcolni tudást adott neki.
Családon belül ki hogyan fogadta, fogadja Esztust?
Esztus hét évvel a nővére után született és fél év múlva egy szívműtétre is szüksége volt, így Emmának, a nagynak, nemcsak az egykeszerep elvesztése, hanem az én hosszabb távollétem is törést jelentett. Három évig küzdött, mire igazán el tudta fogadni a húgát, s addigra megszületett a legkisebbünk is, Lenke. Esztus ajándék mindkettőjüknek, megtanulták kezelni, számításba venni. A két kicsi össze is nőtt, sokáig ikreknek nézték őket.
A családunkban nagyon fontosnak tartjuk, hogy Eszti ne kapjon olyan fajta megkülönböztetett figyelmet, ami hátráltatná a fejlődésben. Elvárjuk tőle azt a maximális önállóságot, amire már képes, ugyanakkor, megadjuk neki azt a segítséget, amire szüksége van.
Szerencsések vagyunk, mert a nagy családon belül is teljes az elfogadás, kezdettől önálló személyiségként kezelik Esztust is – mert az is! Saját véleménye, nézőpontja van, és ezt képviseli is. Sokkal komplexebben gondolkodik, mint ahogy azt gondolná az ember. Eszter keresztmamája néha azt mondja: „Ó, el is felejtettem, hogy Esztus Down-szindrómás!”
Ti is így vagytok ezzel?
Mi is úgy gondoljuk, hogy Eszter a családnak és az iskolai közösségnek is teljes jogú tagja, és ebben semmilyen szerepet nem játszik az, hogy történetesen Down-szindrómával született.
Az interjúsorozat elkészülését a Mindspire támogatja.
