Februárban meghirdettük a Kamaszkritika *Special Edition pályázatunkat, amelyet a Pagony könyvesbolttal indítottunk közösen. Célunk az volt, hogy a másság, kirekesztés, befogadás témáját olvasáson keresztül vigyük közelebb a kamaszokhoz, és az ő véleményükön keresztül pedig a szélesebb olvasóközönségnek. Az ezzel a témával foglalkozó könyvek listáját, a teljesség igénye nélkül, itt találhatjátok.
Itt pedig az általunk kiválasztott hat nyertes pályaművet ismerhetitek meg. Ezúton is köszönjük az összes beérkezett kritikát, a nyerteseknek pedig gratuálunk!
Baranyai Dorka
Louise O’Neill: Te kerested a bajt
„Mind ártatlanok, amíg be nem bizonyosodik a bűnösségük. De én nem. Én hazug vagyok, amíg be nem bizonyosodik az őszinteségem.”
Mindannyian követünk el hibákat az éltünkben. Némelyik olyan aprócska, hogy egy idő után mindenki elfelejti. De vannak nagyobb hibák is. Olyanok, amik képesek tönkretenni az egész életünket. Emma O’Donovan is hibázott, de vajon tényleg az ő nyakába lehet varrni az egész történetet?
A könyv egy ír kisvárosban játszódik, a főszereplője egy gyönyörű, népszerű tizenéves lány, Emma. Egy este Emma elmegy egy buliba, másnap reggel pedig a házuk teraszán ébred, és semmire sem emlékszik az éjszakából. Mindenki más azonban igen. A buliról készült fényképeket látva Emma szép lassan rájön, hogy mi is történt. Megerőszakolták. Ezek után többé nem érzi sajátjának a testét, undorodik magától, és mindennek tetejébe az egész város meg van győződve arról, hogy minden az ő hibája.
Emma nem az a fajta szereplő, akit kedvelünk. Önző, nagyképű és lenéző, sokkal inkább egy negatív karakter, mint egy szimpatikus főszereplő. Éppen ezért nagyon érdekesnek találtam, hogy mennyire tudok sajnálni valakit annak ellenére, hogy visszataszítónak találom a jellemét. Le a kalappal az írónő előtt, hogy sikerült úgy megírnia a történetet, hogy mindenki eljusson arra a pontra, ahol már nem számít, hogy Emma mennyire kiállhatatlan, egyszerűen megsajnáljuk, mert annyira igazságtalan az, ami vele történt.
Úgy gondolom, beszélnünk kell róla. Beszélnünk kell arról, hogy a szexuális zaklatás semmilyen formában sem elfogadható, és hogy mennyire nincsen rendben a társadalom hozzáállása a témához. Beszélnünk kell az áldozathibáztatásról, arról, hogy akárhogy nézzük, a szexuális erőszak nem lehet az áldozat hibája. Nem, amíg nem történt beleegyezés. Hányszor hallhatjuk azokat a mondatokat, hogy ez azért történt, mert az áldozat így vagy úgy öltözött fel, mert egyedül mászkált, mert rossz környéken sétálgatott… Nem. Mindenkinek joga van azt felvenni, amit szeretne, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy félelem nélkül végigmenjen az utcán.
Emma története tökéletesen reprezentálja a társadalom általános hozzáállását a témához. Az egész város a lányra keni azt, ami történt, elfelejtve, hogy nem ő egyedül volt ott aznap éjjel, hanem ott voltak azok a fiúk is, akik ezt tették vele. Velük mi történt utána? Tulajdonképpen semmi. Egy kis idő után az életük visszazökkent a normális kerékvágásba. De Emmáé nem. Az ő életét tulajdonképpen tönkretette egyetlen rossz döntés, egyetlen felelőtlen éjszaka.
Beszélnünk kell róla. Beszélnünk kell az Emmához hasonló lányok történetéről. Ijesztő, hogy hányan (nagyrészt fiatal nők, de akadnak az áldozatok között fiúk, férfiak is) élnek át szexuális zaklatást nap mint nap. Lehet, hogy ez csak pár szó, amit valaki utánuk kiált az utcán, esetleg egy kéretlen érintés… De nem, ez nem „csak” ennyi. Az embereknek abba kéne hagyniuk az áldozathibáztatást, annyit mondogatva, hogy „ő kereste a bajt”. Szembe kéne nézniük a problémával, mert van probléma, és ezt meg kell oldani. Ezért kell beszélnünk róla. Hogy a mi gyerekeink már egy olyan világban nőhessenek fel, ahol nem kell félniük az emberektől. Beszélnünk kell róla egy biztonságosabb világ reményében.
Berta Luca Júlia
Wéber Anikó: Az osztály vesztese
Az áldozatot és a tettest is keresni kell ebben az iskolai történetben. Egy ismeretlen gyereket lefényképez valaki minion jelmezben, megüti és kiteszi a Facebookra. A nyomozás során megismerjük az osztályból tíz gyerek mindennapjait, gondolatait. Mind gyanakodnak egymásra, ahogy a tettes és az áldozat is. Végül fény derül az igazságra, megtudjuk, hogy ki és miért lett bántalmazó.
A regény azért tetszett nekem, mert izgalmas, érdekes volt sok gyerek nézőpontját, történetét megismerni. Ráadásul egy fontos kérdést is boncolgat: tettesnek rosszabb-e lenni vagy áldozatnak? Az áldozat arra jut, hogy áldozatnak rosszabb lenni, ezért inkább magára vállalja ezt a súlyos tettet, csak hogy ne derüljön ki, ő volt az igazi áldozat.
Szinte minden ember tettesként bűntudatot érez, ezzel így van az a gyerek is, aki bántalmazta az osztálytársát. Ő végül elköltözik, és úgy tesz vallomást, hogy a falra írja fel: ő követte el.
Wéber Anikó találóan írja meg az osztályközösség életét, és a helyzetet, amiben magunkra vállaljuk más tettét, vagy bevalljuk saját vétkeinket. Én a történet végét másképp alakítottam volna, mert szerintem nem helyes, hogy a tettes anélkül megy el az osztályból, hogy a többiek szemébe mondja: ő volt. Így a tanárai és a szülei sem tudnak vele beszélni arról, hogy kell a dühét, irigységét kezelni. Szinte minden osztályközösségben történnek ilyen dolgok: az enyémben is, nálunk még mindig nincs meg a tettes. Fontos, hogy elmondjuk és bocsánatot kérjünk, ha bántottunk másokat, mert enélkül nem lehet tanulni belőle, és nem lehet megbocsátani és továbblépni sem.
Pölczmann Panni
Wéber Anikó: Az osztály vesztese
Sokan egész életükön át nem élnek át olyan fontossággal bíró dolgokat, mint egy iskolai bántalmazás színhelyén lenni és végignézni. Nem vesszük észre, ez mekkora hatással lenne a hétköznapi életünkre, és átlagos gondolkodásmódunkra. Pedig egy ilyen történés meglehetősen fontos lehet egész hátralévő életünkre nézve.
A könyv saját szabad valójában elénk tárja a szomorú igazságot; hasonló dolgok, mint amit az írónő boncolgat csakugyan történnek, sajnos az általános iskolákban is. Ezekben a szituációkban az a legnagyobb baj; maga az elkövető sem érzi át cselekedetének teljes valóját, nem érzi át, mit tett. És ha egyszer kiderül, hogy ő volt az elkövető akkor egyszerűen ráragaszthatják a dolgot, mert egyedüli bűnös és ettől nem fog tudni elkövetkeztetni senki, aki a jövőben megtudja. És amikor realizálja ennek a súlyát, szeretne tőle megszabadulni. Megbélyegzettnek fogja magát érezni, és az a helyzet; az is. Senki nem fog tudni elkövetkeztetni attól, hogy ő korábban mit (rosszabb esetekben miket) csinált, és ezt az érzést akkor sem tudja majd megváltoztatni az emberekben, amikor majd akarja.
Lehet ez a helyzet is: azt gondolja, hogy ez így teljesen jó, mert a szülei nem foglalkoztak vele eleget. Sajnos ez sok helyen történik, és a serdülőkre nézve ez rossz, mivel úgy fogja gondolni, hogy az ilyen dolgokkal vonhatja fel magára a szülei figyelmét. Egy ifjonc számára a szülői figyelem és felügyelet egy kincs, még ha sokuk ezt nem is így gondolja.
Az esetek nagyrészében mégis a bosszú a ludas. Az elkövető vissza akarja adni azt, amit vele éreztettek, és ezért sok határt át léphet, még ha azt nem is látja. Még nem tudja felfogni lépéseinek a következményét, és általában itt a hiba. Mert ezzel a művelettel nem csak saját maguknak, de önnön osztálytársaiknak okoznak problémákat a jövőben.
A történet olvasása közben azonban rájövünk; nem az a lényeg, hogy a táncóra után mi is történt az osztályteremben, hanem az, hogy a nebulók reakciója és viselkedése mögött, legyen az akár düh, félelem, vagy zavarodottság, valami előzmény áll, ami miatt végződött úgy, ahogy. Lassan kiderül, hogy másmilyen szempontból, de mindegyik gyerek az osztály vesztesének titulálja magát. Mondhatjuk azt is, hogy azt meséli el, hogy mélyen belül minden egyes tizenéves magányos a problémáival, ráadásul ezen sem a legjobb barátja, a szülei, vagy éppen a tanárok sem tudnak segíteni, mert ebben a helyzetben mindegyik fél tehetetlen, mint maguk a gyerekek.
Megéri elolvasni, mert megtanulod azt; a cselekedeteidnek következménye van, és mindig is lesz, valamint; ezektől az emberek nem fognak tudni elvonatkoztatni később. Megtanulod, hogy az ilyesfajta húzásaiddal nem segítesz senkin, legfőképpen magadon nem. Jusson eszedbe ez is; ezzel elveszted a bizalmat, amit feléd sugároztak. Tanuld meg!
Fehér-Tordai Boróka
James Lecese: Trevor
Ebben a könyvben egész kellemesen csalódtam.
Elsősorban azért, mert nem tudtam, hogy mire számítsak, mivel én egyáltalán nem ilyen könyveket szoktam olvasni (azzal tisztában voltam, hogy mi a témája). Az is kissé a könyv ellen szólt, hogy rettentően rövid. Úgyhogy mielőtt elkezdtem volna olvasni elég bizonytalan voltam, viszont mindennek ellenére neki álltam.
Az első fejezetben ismertem meg Trevort, aki számomra egy teljesen átlagos fiúnak tűnt. Aztán a második fejezetben jelent meg először Zac, akit én valahogy már a tizedik másodpercben nem kedveltem, viszont amikor azt mondta, hogy Trevor válasszon valami „kevésbé buzis” jelmezt (szerintem a Lady Gaga jelmezek menők lehetnek, pedig én nem vagyok valami nagy Lady Gaga rajongó), akkorra már erősen nem kedveltem (finoman fogalmazva). A harmadik fejezetnél rossz érzésem támadt (a történelem óránál), amit később felváltott a rosszallás ( Katienél). Pinkyt meg kell hogy mondjam nagyon kedveltem (később az ötödik fejezetben még jobban). A fejezet (az ötödik) végére már kezdtem sejteni, hogy mi lesz a könyv vége. A hatodik fejezet eleje nekem nagyon tetszett, a vége az üzenettel eléggé meglepett (nagyon) és elborzasztott. Az volt az a rész, amikor már tudtam, hogy a dolgoknak rossz vége lesz. Számomra eddig teljesen hihetetlen volt, hogy valaki egy ilyen döntést hozzon, így már sokkal érthetőbb. Az utolsó mondat nekem nagyon tetszett.
Miután befejeztem az olvasást kellett egy kis idő mire sikerült felfognom és megemésztenem a könyv végét. Sikerült megtalálnom a tökéletes kifejezés arra, ahogy éreztem magamat utána (bár angolul van) „ it left me hanging in the air”.
Szívesen ajánlanám ezt a könyvet két osztálytársamnak, akik közül az egyiknek mert, ő hajlamos arra, hogy másokat piszkáljon, bár ő egyáltalán nem szokott olvasni, a másiknak, pedig azért mert úgy gondolom, hogy élvezné. Végül (valahogy) sikerült azzal a 96 oldalával megnyernie magának.
Úgyhogy ez a könyv nekem összességében tetszett.
Varju Szonja
Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én
Tanulságos és egyben szórakoztató történet két gyerekről, egy fiúról és egy lányról, akik legyőzve a korlátokat és nehézségeket megtalálják a közös pontokat, és barátságot kötnek.
Amikor Aisha, a kislány megérkezik az osztályba, Boaz, a kisfiú szinte semmit sem tud róla azon kívül, hogy nem érti a nyelvüket, de rögtön összebarátkozik vele. Erna Sassen szép ívben vezette végig a történetet, ahogy Boaz Aishában barátra lel, akit azonnal megszeret, és ahogy egyre több időt töltenek együtt, egyre jobban megismeri. Amikor kiderül, hogy Aisha más, mint ahogy elképzelte, Boaz nem inog meg, és továbbra is ugyanúgy legjobb barátjának tartja a kislányt. Sőt, bármit megtenne, hogy Aishával maradhasson az osztályban.
A könyvnek az a legfőbb üzenete, hogy az előítéletesség, vagy sztereotípiákra való támaszkodás sosem nyújt megoldást. Ezt a szerző egy, a gyerekek és felnőttek számára egyaránt érthető, értékelhető és szerethető módon meséli, magyarázza, építi fel a történetben.
A rajzok, és a kis információ-csipetek igazán indiános hangulatot adtak az egésznek. Jól vannak elosztva benne a különböző témák indiánokról, barátságról, származásról, beszélgetősebb témákról.
A könyv tehát szerintem tökéletesen van felépítve, kivéve egy részletet.
Amikor befejeztem a könyvet, szinte vártam, hogy egy új oldal legyen az utolsó után, és ott megoldódjon minden. De a történetnek vége lett Boaz és Aisha közös, indiánokról szóló dolgozatával együtt. Ugyan ez a befejezés talán tökéletes az idősebbeknek, vagy olyanoknak akik ezt teljesnek tudják tekinteni, de a kisebb gyerekeknek, vagy az olyanoknak, mint amilyen én is vagyok, akiknek fontos, hogy kerek, tökéletes lezárást kapjanak egy történet végére, nehéz lehet letenni úgy a könyvet, hogy aztán töprenghetünk a befejezésen. Ugyan vannak, akik ezt szeretik tenni, de nekem azonnal többféle megoldás jutna eszembe, és nehéz lenne megtalálni a jót. Tehát összefoglalva, én úgy gondolom, szükség lenne még valamilyen rövid epilógusra, amelyben a szerző lezárja a történetet egy egésszé azzal, hogy betekintést enged a későbbiekbe, vagy csak odabiggyeszt egy irányt adó mondatot, amiből következtethetünk azokra.
De ennek ellenére, mindent összevetve, az Egy indián, mint te meg én egy nagyszerű könyv, és szerintem mindenkinek érdemes elolvasnia, mert nagyon vidám, és egyben mélyreható, elgondolkodtató is.
Zentai-Galló Nilla
Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én