Kriszti csak meg akarta igazítani a visszapillantó tükröt… Egy hónap múlva kerekesszékben államvizsgázott, 7 hónap múlva Olaszországban dolgozott és több parasportban szerzett tapasztalatot. 10 év múlva társaival sportegyesületet alapított, majd paralimpiára utazott.
NÉVJEGY
Lőrincz Krisztina
Kriszti rehabilitációs tanácsadóként dolgozik egy munkaerőkölcsönző cégnél. Emellett millió sportot kipróbált. Az egyik annyira megtetszett neki, hogy néhány társával egyesületet alapított, amelynek ő az elnöke. A Diswake csapattal várják a wakeboardozni vágyó fogyatékossággal élő embereket 10-99 éves korig!
Viszonylag kevés ember indul úgy kamaszként, hogy rehabilitációs tanácsadó szeretne lenni. Te minek készültél?
Kamionsofőrnek, de aztán anyu nagy örömére ez elmúlt... Szegedre jártam főiskolára, nagyon szerettem azokat az éveket. Matek-fizika szakos tanári diplomát szereztem, de közben több külföldi ösztöndíjat is elnyertem, az egyiket Lyonba. Ha már ott voltam, megtanultam franciául és annyira megtetszett a nyelv, hogy beiratkoztam a francia nyelvtanári szakra is. Éppen az utolsó vizsgámra indultam 2005-ben, de már nem értem oda.
Mi történt azon a napon és közvetlen utána?
Autóval mentem Szegedre. Vezetés közben meg akartam igazítani a jobb oldali visszapillantó tükröt, ezért egy pillanatra kikapcsoltam a biztonsági övet. Épp jó alkalom adódott előzésre, gondoltam, majd utána visszakapcsolom az övet, de nem tudtam, mert rámelőztek és lenyomtak az útról. Balesetet szenvedtem. Azonnal tudtam, hogy nagy a baj, mert nem éreztem a lábaimat. A kórházban aztán bebizonyosodott, hogy jól sejtettem: eltört két csigolyám. A derekamtól lefelé nem érzek semmit, és a lábaimat egyáltalán nem tudom mozgatni sem.
Milyen állomásai voltak számodra az állapotod elfogadásának?
24 évesen nem hagytam időt magamnak az összeomlásra.
Igyekeztem arra koncentrálni, hogy az „összedőlt kártyavár” helyett újat építsek, illetve arra, hogy egy hónap múlva államvizsgázom.
Ez meg is történt: a tanáraim bejöttek hozzám és a kötözőhelyiségben megejtettük a francia államvizsgát…
Vannak dolgok az életben, amiket teljesen elfogadni szerintem nem lehet. Ez a kerekesszék-dolog például ilyen számomra. A balesetem után 5 évvel mélypontra jutottam, és csak pszichológus segítségével tudtam összeszedni magam: megtanultam együtt élni ezzel az állapottal.
Milyen nehézségekre számítottál, mitől tartottál?
Talán az utazás volt az, amitől leginkább tartottam. Nagyon szerettem utazni és nem tudtam elképzelni, hogy megy majd ez kerekesszékkel. Aztán nagyon meglepődtem, hogy székesként használhatom az átvizsgálásnál a fast track-et. Vagány dolog a priority line-on kísérő nélkül elsőnek beszállni a repülőbe! Ezen segítő szolgáltatások (assistance) színvonala itthon nagyon sokat fejlődött az elmúlt 18 évben.
Autót is vezetek, egy relatív egyszerű átalakítással kézzel tudok fékezni és gázt adni, ezt egy perc alatt megtanultam. Azt viszont órákig gyakoroltam, hogyan tudom egyedül beemelni a székemet az autóba. Ma már az is pillanatok alatt megy.
A további terveidben okozott megtorpanást, hogy kerekesszékbe kerültél?
Voltak hullámvölgyek és tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom. Két választásom maradt: vagy feladom, vagy ugyanúgy megteszek mindent, hogy megálljam a helyem, mint előtte.
Az utóbbit választottam, úgyhogy két hónap múlva már kitessékeltek a rehabról is, amikor „lebuktam”, hogy a gyógytornásztól a természetgyógyászig mindenkit beszerveztem az ágyam mellé.
Muszáj volt haladni, mert gőzerővel szerveztem, hogy el tudjak menni arra a tanárasszisztensi ösztöndíjra Olaszországba, amit korábban elnyertem. A volt tanáraim beszéltek rá, hogy menjek, hiszen tanítani székben is lehet! A nővérem kijött velem az első két hétre, hogy megnézzük, boldogulok-e majd egyedül. Ez nagy segítség volt és magabiztosságot adott. Az akadálymentes iskolában pedig megtapasztalhattam a tényleges inkluzív oktatást a tanár oldaláról. Emlékszem, mekkora hatással voltam az ott tanuló egyik kerekesszékes kislányra. Szinte láttam a szeme csillogásában a kérdést: „Ezt így is lehet?”
Neked mikor és mire csillant a szemed, hogy „Ezt így is lehet?”
Sokat tanultam az itthoni és főleg a külföldi sorstársaktól. Még a rehabilitáció során találkoztam a vívó Dani Gyöngyivel, az olasz életemnek pedig minden perce új tapasztalatokat hozott. Rengeteget tanultam nemcsak az iskolában, hanem a társadalomban, amely már akkor, 2006-ban is sokkal befogadóbb volt, mint ahol mi most tartunk. Bátrabb lettem, megtanultam, hogy jelezheti az ember kulturáltan, ha valami nem oké.
A parasport hogy jött az életedbe?
Nem voltam egy szétesett lány előtte sem, a szüleimnek kertészete volt, sokat kellett ott segítenünk. Ennek ellenére a baleset után a karjaimat meg kellett erősítenem. Kondizni nem szeretek, ezért úgy gondoltam, kipróbálok minden sportot, amire lehetőségem adódik. Olaszországban közel éltem egy sípályához, ahol egy alapítvány jóvoltából volt oktatás mozgássérülteknek is. Ezt nem hagyhattam ki!
Alpesi sível kezdtem, nagyon élveztem a lesiklást. Miután egyszer eltörtem a vállamat, kipróbáltam a sífutást. Az is bejött. Aztán hogy nyárra is legyen valami, elkezdtem teniszezni és megszereztem a búvárengedélyem.
Emellett kipróbáltam a downhillt, amikor egy lejtős részen száguld lefelé az ember, meg az ülőhokit is (az ülőhokiról szól egy korábbi interjúnk első fele - a szerk.)
Ezt a sok sportot mind Olaszországban próbáltad ki? Hogy fért bele ennyi elfoglaltság az életedbe?
Eredetileg fél évre mentem Olaszországba, de „kint ragadtam”. Ez úgy történt, hogy az alapítványi síoktatóm fejvadász felesége megkérdezte tőlem, nem keresek-e munkát, mert lenne egy jó ajánlata egy könyvelési részlegen. Tudtam, hogy visszavár a cég, ahol a balesetem előtt a suli mellett dolgoztam, de a kíváncsiságom erősebb volt. A számokat mindig is szerettem, angolul már tudtam és addigra olaszul is elég jól beszéltem. Jól tettem, hogy belevágtam, mert kerekesszékesként egy olyan eszköztárral sikerült felvérteznem magam mind a munka világában, mind a mindennapokban, ami az itthoni közegben akkor még elképzelhetetlen lett volna. Hat évet éltem külföldön önállóan, egyedül.
Mi hozott haza és mihez kezdtél itthon az olasz könyvelés után?
Az én természetemnek túl nagy az olaszok káosza ahhoz, hogy ott éljem le az életem. Szép volt, jó volt, de elég volt. 2012-ben visszaköltöztem Magyarországra. Megszereztem az olasz bölcsész mesterdiplomát, tolmácskodtam, tanítottam. Aztán 2015-ben csatlakoztam a Starjobs munkaerőkölcsönző céghez. Nemrég elvégeztem a BGE munkahelyi mentálhigiénés szakirányú továbbképzését is.
Hogy kezdtél megváltozott munkaképességű emberekkel foglalkozni?
Akkor indult a cégben a megváltozott munkaképességű (MMK) munkavállalókkal kapcsolatos gondolkodás. Később az én hatásomra hoztuk létre azt az üzemet, ahol csak MMK munkatársak dolgoznak napi 4 vagy 6 órában. A létszám időközben 30-35-re nőtt. Bérmunkában dolgozik a csapat, főleg élelmiszerek csomagolásával foglalkozunk. Azon kevés cég egyike vagyunk, amelynek állati eredetű termékek csomagolására is van engedélye, például kollagénport zacskóznak a kollégáink. Más MMK munkavállalókat pedig cégekhez igyekszünk kölcsönzött munkaerőként kiközvetíteni a legkülönfélébb munkákra. Nálunk külön csapat foglalkozik az MMK emberek foglalkoztatásának segítésével.
Mi a feladatod rehabilitációs tanácsadóként?
A munkaerőpiacon még mindig erős ódzkodás érezhető az MMK emberek foglalkoztatásával kapcsolatban.
Sokakban az a tévképzet él, hogy a megváltozott munkaképességű ember kerekesszékben él, vagy minimum látás- vagy hallássérült. Pedig az MMK fogalma ennél jóval szélesebb.
Ide tartoznak például a kezelés alatt álló vagy már gyógyult daganatos betegek, de a valamilyen pszichoszociális betegséggel élők is, akik a munkaképességüket befolyásoló gyógyszereket szednek. Tanácsadóként egyrészt tájékoztatást nyújtok az MMK foglalkoztatásban rejlő lehetőségekről, illetve a bértámogatás kapcsán írom a pályázatokat, beszámolókat, értékeléseket, meg a havi elszámolást.
Emellett megmaradt a korábbi, mentori munkaköröm egy része is, hiszen nemcsak a cégeknél kell lebontani a (vélt) akadályokat! Nekem legalább ugyanannyi feladatom van a másik oldalon, a munkavállalók körével.
Első lépésként el kell hitetnem velük, hogy ők is képesek dolgozni, értékteremtő munkát végezni.
Erősítem őket abban, hogy ha motiváltak és tesznek érte, akkor komoly életminőségbeli változásokat tudnak előidézni a saját életükben. Ha szeretnék, közösen meg tudjuk találni azt a céget, vagy azt a munkakört, amelyben és ahol jól érzik magukat, motiváltak és képesek fejlődni.
Milyen sikerélményeid vannak tanácsadóként és mentorként?
Jó érzés látni, hogy a megfelelően felkészített és támogatott MMK emberek megállják a helyüket a munka világában, és az életük egyenesbe kerül. Hatalmas siker az is, amikor valaki szinte a híd alól jön, majd 4 év közös munka után albérletben, rendezett körülmények között és adósságmentesen él, újra vannak céljai. Ugyanilyen öröm, ha egy-egy kollégánkat a nyílt munkaerőpiacon sikerül álláshoz segíteni. Évente egy-két ilyen történet van, és mi mindegyiküknek külön-külön örülünk. Így egyre több kisebb-nagyobb cég tapasztalja meg, hogy nem ördöngösség MMK embert foglalkoztatni.
Szoktál a környezetedben is érzékenyíteni?
Igen, iskolákba is hívnak, de amúgy is szívesen beszélgetek azzal, aki érdeklődik. Amit ezzel kapcsolatban nagyon fontosnak tartok az az, hogy
nem (csak) a „normál” társadalmat kell érzékenyíteni, hanem szerintem a „rokikat” is! Gyakran mogorvák vagyunk amiatt, hogy úgy gondoljuk, csúnyán elbánt velünk az élet.
Vagy ami még rosszabb: mindent elvárunk csak azért, mert fogyatékossággal élünk. Ez szerintem nem visz előre. Sokkal hatékonyabb, ha nyitottak vagyunk, normálisan tudunk segítséget kérni, kérdés esetén válaszolni és képesek vagyunk mosolyogni.
Mi az, amit legszívesebben magadra írnál – mondjuk egy pólóra -, hogy mindenki lássa?
Olyan sok mindent kéne ráírni, hogy nagyon apró betűs lenne. Olyasmire gondolok, hogy „úgy viselkedj velem, ahogy szeretnéd, ha mások viselkednének veled”, vagy „nem vagyok leprás, nem kell két méter távolságot tartani tőlem” stb. De egy pólóra nem lehet regényt írni, ezért az egyszerűség kedvéért inkább a nevünket írnám rá: Diswake Mozgássérült Wakeboard Sportegyesület. Ez beindítja a beszélgetést, mert mindig elcsodálkoznak az emberek, hogy hogyan lehet kerekesszékesként ilyen extrém sportot űzni...
Hogyan jött az életedbe a vízisport, a wakeboard?
A hazatérésem után folytattam a síelést és eveztem is. Két paralimpiára is kijutottam. 2016-ban Rióban evezésben indultam, 2018-ban pedig felkértek, hogy sífutásban képviseljem az országot Pjongcsangban, a téli versenyeken. Dél-Koreából hazatérve abbahagytam az élsportot. Most már csak szabadidős sportoló vagyok, magamért sportolok.
2012-ben az Omszk Wakeboard Centrum, élén Magdács Péter edzővel megkereste a síedzőmet, hogy vettek egy ülő wakeboardot és vállalkozó szellemű mozgássérülteket keresnek, akik kipróbálnák. Naná, hogy mentem! Elsőre beleszerettem a dologba, pedig nem adja könnyen magát ez a vízisíhez hasonló sport. Fix 4, vagy 5 pontos kábelpálya húz körbe és nem lécen, hanem egy snowboardhoz hasonló deszkán állnak a „rider”-ek. Mi pedig egy speciális beülőben ülünk.
Eleinte sokat estem, annyit voltam a víz alatt, hogy szinte búvárkodtam, de ez csak tovább hajtott. „Nehogy már ne tudjam megcsinálni!” Az első sikeres kör után egy hétig a föld fölött lebegtem örömömben!
És hihetetlen, hogy 10 év wakeboardozás után is mindig van újabb trükk, amit sikerül megcsinálni! Ehhez persze kellenek az új tagok, az új trükkök, a többiek elhivatottsága és kíváncsisága, hogy ki mire képes. Mivel egyre nőtt a csapatunk, 2015-ben egyesületté szerveződtünk.
A bővülés pedig töretlen, mert ha jól tudom, már nem csak mozgássérültek vannak a tagjaitok között és nem csak wakeboardoztok…
Nagyon vegyes a csapatunk. Az Omszki-tónál dolgozók és Kersák Péter edző pedig maximális támogatást nyújtanak abban, hogy minden egyes új sérültségre megtaláljuk a megoldást és megtanuljon az illető csúszni.
Van gerincsérült, végtaghiánnyal vagy éppen autizmussal élő, hallássérült és látássérült sporttársunk is, utóbbi headsettel kapja az utasításokat a vízen.
Ami a sportokat illeti, ha elmegyünk egy-egy rendezvényre bemutatkozni, akkor a nevünkben is szereplő wakeboardot „visszük”, amire mindenki felkapja a fejét, mert nagyon vagány sport.
De nem álltunk meg ennél az egy sportnál, ha új lehetőségről hallunk, azt igyekszünk kipróbálni. Így szerettünk meg például tchoukballozni (ezt a bárki által játszható, testi kontaktust nélkülöző csapatsportot és magyar meghonosítóját, Kunos Anitát korábbi interjúnkban mutattuk be – a szerk.), télen pedig sokan járunk sífutni vagy sírollerezni, ha nincs hó. A rolleres változat bármikor űzhető, a Margitszigeten is szoktunk edzeni.
Az elmúlt telünk volt az eddigi legaktívabb, mert összesodort az élet a Normafa Síiskolával és a kifogyhatatlan lelkesedésű vezetőjével, Krakler Katával (az akár súlyosan, halmozottan sérült embereknek (is) síelési lehetőséget biztosító síiskola vezetőjével itt olvasható interjúnk – a szerk.). Remek az együttműködésünk!
Van valamilyen követelmény, aminek meg kell felelni ahhoz, hogy valaki kipróbálhassa az ülő wakeboardot?
Az egyetlen feltétel, hogy az illető tudjon úszni. Nem kell úszóbajnoknak lenni, csak ne pánikoljon, ha vízbe esik. A biztonságra nagyon figyelnek a tavon, ha valaki elesik, azonnal indul érte a motorcsónak. A megfelelő biztonságérzethez hozzájárul a kötelező bukósisak és a mentőmellény is.
Nagyon különböző sérültségek és fogyatékosságok vannak, de nem mondjuk senkinek, hogy ne gyere wakeboardozni. Fontos, hogy a saját tapasztalata alapján, ő maga döntse el, csatlakozik-e hozzánk.
A wakeboard-pályánál találkozunk, ahol ismerkedünk, beszélgetünk és egy ún. szárazföldi próba során a sokféle eszköz közül kiválasztjuk az illető testalkatának és a sérülése mértékének megfelelő darabot, miközben megnézheti a többieket, melyik eszközt hogyan használják, milyen a technikájuk.
Ha szívesen vízre szállna a jelentkező, akkor a következő találkozó az első privát Diswake edzés lesz, ami ingyenes. Egy órára a miénk a pálya, lehet kísérletezni, akár többféle eszközzel is, mi pedig az edzőkkel instrukciókkal segítjük a vízre szállást. Nem egyszerű ez a sport, kell hozzá kitartás, de iszonyat jól érzi magát az ember közben! Egyesületi tagjainknak jelentősen megnőtt az állóképessége, megerősödött a törzsizma és a szociális hálója is kibővült. A külföldi edzőtáborunkban való részvétel lehetősége is hatalmas motivációt jelent.
Mire számíthat, aki a Diswake SE tagja szeretne lenni?
Egy vidám, összetartó közösség tagja lehet, és egy nagyon vagány sportot űzhet. Az első próbaóra után, ha a jelentkező „érzi a csít”, úgyis visszajön. Onnantól éves egyesületi tagdíjunk van, amiért havi egy fix „roki”-edzést, valamint a biztos csúszás elsajátítása után akár heti több csúszást is biztosítunk a nyilvános órák alatt. Az éves tagdíj a téli sírolleres edzéseket is magában foglalja, sőt, tagjaink számára a nyári horvátországi edzőtáborunk is nagyon kedvezményes áron valósul meg. Idén már 21 fővel utazunk! A tagdíjakon felül pályázatokból, adományokból és az 1%-os felajánlásokból tartjuk fenn az egyesületet. Célunk az is, hogy új támogatókat találjunk, mert az eszközparkunk kezd elöregedni.
Jó a közösségünk, nemcsak sportolni járunk össze, hanem akár kártyázni, társasozni is. Az is fontos, hogy rengeteget tanulunk egymástól, például ellesünk technikákat a pályán, de akár a parkolóban is, amikor autóba ülünk, látjuk, ki hogyan száll be.
Kiknek ajánlod a wakeboardot és hol jelentkezhetnek az érdeklődők?
Ami az életkort illeti, nincs megkötésünk. A legfiatalabb egyesületi tag 11 évesen jött először, a legidősebb társunk pedig elmúlt 80 éves, ő a mi példaképünk. Az egyesületben több a fiú, de a lányokat is különösen biztatjuk, hogy próbálják ki velünk ezt a vagány sportot.
A Facebook oldalunkon vagy a https://www.diswake.hu/ honlapunkon található elérhetőségeinken (e-mail: info@diswake.hu, tel.: 06-70/627-0020) várjuk a jelentkezőket. A legjobb talán a telefon, mert akkor azonnal tudunk válaszolni a felmerülő kérdésekre. Sőt, nem csak a sportolni vágyó társak jelentkezését várjuk, hanem olyan emberekét is, akik szakértelmükkel tudják „pro bono” támogatni a céljainkat. Például jól jönne egy marketinges segítség…
Ezek szerint a marketing nem a te erősséged. Milyen szuperképességeid vannak?
Nem tudom, hogy ez szuperképesség-e, de céltudatos vagyok. A másik dolog,
amit szeretek magamban és ami segít a mindennapokban, az az, hogy tudok mosolyogni. Belülről és őszintén.
Milyen csodakütyüre vágysz? Mire kínáljon megoldást?
Általában mindenki azt hiszi, hogy ha kívánhatnék, akkor szeretnék újra járni, sétálni, futni. Persze, ez nem lenne rossz, de ha az érzéseket nem kapom vissza a járással együtt, akkor inkább ne járjak. Egy hoppanálót viszont elfogadnék: oda ugranék vele, ahová csak akarok. Például ott teremhetnék az olasz barátaimnál, vagy végre nem késnék el mindenhonnan...