Search Results

Március 21-e a Down-szindróma világnapja, ami ugyan csak egy nap a 31-ből, az érintettek számára azonban az egész hónapot átszövi ez a téma. Sőt. Az év minden egyes napját. Fogadjátok szeretettel vendégposztunkat Sándor Tündétől, aki spécitesóként lett pótolhatatlan húga számára. Névjegy Sándor Tünde Kamaszként érkezett életébe a várva várt kistestvér, Viki, akiről minden felkészítés nélkül, a klinikától kapott levélből tudta meg szüleivel együtt, hogy Down-szindrómával született. Első útja a gimnáziumból ezért a tanítóképző főiskola gyógypedagógia szakára vezetett. Bár megszerezte hozzá a diplomát, végül főállásban sosem foglalkozott értelmi fogyatékos gyerekekkel, de hogy később sem fog, azt sosem mondta még ki. Tavaly nyáron meghalt a Mama. Hirtelen történt, még mindig nem értem hogyan, és miért, ez valami tévedés lehet, ő is mondta, nem tudja, hogy lett ilyen beteg. Mamának bámulatos ereje volt, hogy valójában mekkora, azt csak most kezdem megérteni, pedig mindig láttam, tudtam, hogy a teher, amit cipel, sokkal súlyosabb, mint a világon bármi más. Mama egy hónap híján 38 évig szerette, óvta és féltette Down-szindrómával született húgomat, Vikit. Eljött a nap, amire mindig is készültünk a Mamával, aki – még Apuval egyetértésben – sosem akarta, hogy a testvérem rám maradjon. Mindig arról beszéltünk, hogy majd keresünk egy olyan helyet, ahol Viki biztonságban, kényelemben élhet, ha ők már nem lesznek, nem lehetnek mellette. Épp látogatóba készültünk a kórházba egy forró augusztusi péntek délután, amikor hívtak, hogy már ne menjünk, néhány perce elment a Mama. Vikiért indultam volna már a napközibe, de ehelyett üzeneteket írtam a családtagoknak, barátoknak. Egyikük azonnal hívott, hogy elvisz autóval Vikiért, ami jó ötlet volt, mert így nem sírtam végig a metrópótlón az utat. Mire odaértünk a napközibe, rájöttem, hogy képtelen vagyok Vikinek most azonnal elmondani, mi történt, menjünk inkább haza. Annyit mondtam csak a húgomnak, hogy ma nincs jól a Mama, nem tudjuk meglátogatni. Ő nem kérdezett, bevonult a szobájába, és zenét hallgatott – mint mindig. Közben a másik szobában én végig sírtam a napot, és fogalmam sem volt, hogy fogom neki elmondani, hogy a Mama már nincs többé. Másnap reggelig bírtam, akkor bementem hozzá, és azt mondtam, hogy elfáradt anyukánk, és el kellett mennie, most már együtt vannak a szüleink odafönt. Mi meg idelent. Együtt. Nélkülük. Nem tudok minden napot egyenként felidézni ezután, mert a fájdalom, a félelem és a felelősség egyszerre lüktetett bennem. Hálás voltam a Mamának, hogy ilyen sokáig lehettem gyerek, hogy sosem rakott rám terheket, sosem akarta, sosem hagyta, hogy bármit átvállaljak abból a csomagból, ami az övé, és amit egyszer majd úgyis megörökölök majd tőle, amikor eljön az idő. Hálás voltam, de hirtelen rám zuhant minden, és még nem tudtam, hogy lesz, csak azt éreztem, hogy tényleg rám szállt az erő, amit a Mamától kértem, hogy hagyja rám. Megkaptam. Nem volt könnyű, de utóbb azt mondom, így kellett lennie, a Mamának lejárt az ideje, letehette végre a terheit és szabad lett. Repülhet, és talán egy jobb, könnyebb életet kaphat valahol, valamikor, hiszen ezt itt becsülettel és zokszó nélkül végigélte. Ott álltunk árván, a néma kősziklánk nélkül a testvéremmel, akinek egyetlen nap alatt én lettem a világ közepe. Megváltozott az én életem is, de tudtam, hogy az övé még inkább meg fog változni. A nyár végét és az ősz elejét szinte végig együtt töltöttük. Elvittem Vikit mindenhova, sokat nevettünk, bohóckodtunk, fényképezkedtünk, szeretgettük egymást. Megéreztem benne is az erőt, hogy tud és képes változni, ha kell. Viki, aki a legválogatósabb ember volt, akit valaha ismertem, tényleg nagyon kevés ételt evett meg, és most hirtelen mindenevő lett. Bármivel kínáltam, megkóstolta, és minden ízlett neki! (Ezt még most is nehéz elhinnem, de tényleg nem válogat, bármit főzök neki ebédre, vacsorára, vagy reggelire, megeszi.) Elkezdtem felkészíteni a testvéremet arra, hogy új otthona lesz. Ez kezdetben teljesen reménytelennek tűnt, mereven elutasította a felvetést, hogy ő bármikor is máshol éljen, mint eddig. Nincs arra szó, mennyire nehéz volt elfogadtatni vele, hogy költöznie kell. Heteken át mondogattam, hogy találkozni fog a régi barátaival is, hogy ugyanúgy a család része lesz, mint eddig, és ígértem, minden ünnepet együtt töltünk, gyakran fogunk találkozni, karácsonyra, farsangra, húsvétra és minden adandó ünnepre visszaviszem egykori napközijébe. Bár a karácsonyi találkozás elmaradt, de a farsangon már ott voltunk a régi helyen, ahová a Mamával járt nap, mint nap. Leírhatatlan érzés volt látni az örömét, hogy mennyire boldog ő és a barátai. Újra találkoztak Norbival, a legjobb barátjával is, akitől egykor minden nap kapott egy szál százszorszépet a napközi udvaráról. A több száz megszáradt virágszálat Viki egy nagy dobozban vitte magával új otthonába. És vitte magával a napköziből búcsúajándékként kapott fényképalbumot is a legkedvesebb pillanatok emlékévél. Új életet kezdtünk, új szokásokkal. Minden este beszélünk telefonon. Szeretem ezt a pár percet, mindig meghat, hogy ki sem csöng a telefon, azonnal felveszi, mert ott van már a kezében, várja és tudja, mikor hívom őt. Történhet bármi, az a napi negyedóra, félóra a legszentebb idő, és a minimum, amit vele töltök el. Fontos volt számomra, hogy a közelemben találjak a testvéremnek otthont, hogy bármikor gyorsan ott lehessek nála, gyakran meg tudjam látogatni, még ha csak egy sétára, egy közös sütizésre, vagy bevásárlásra is éppen. Már tudja, hogy közel vagyunk, mert nem csak az órát ismeri, hanem a várost is. Nagyon jó volt hallani, amikor nemrég az új otthonáról mesélt a régi napközis barátainak, és azt mondta, jól érzi ott magát. Viki sosem mond mást, mint amit gondol, mint ahogyan érez. Minden alkalommal úgy búcsúzik a telefonban, hogy “Szeretlek, tesókám!” Én pedig minden alkalommal majdnem végig sírom az utat hazafelé tőle, mert minden egyes látogatás arra emlékeztet, hogy mennyire más lett az életünk. A minap azon kaptam magam, most először, hogy már nem sírtam, hanem mosolyogva nézegettem a Vikiről készült új fotókat, és a kedvenc farsangi képeket. Még sosem éreztem magam olyan jól mulatságon, mint ott. Mindenki beöltözött jelmezbe, minden napközis vidám volt, táncolt, a szülőkkel együtt nevetett, élvezte az ünnep minden pillanatát. Akkor és ott ismertem fel, hogy milyen nagy életművész a testvérem, aki a jelenben él, és nem aggódik a holnap miatt, nem bánkódik a tegnapért. Annak örül, aminek épp a részese, nincsenek félig megélt napjai. Viki nem szokta emlegetni a Mamát, nemrég azt mondta, fáj neki róla beszélni. Egyszer elmesélte, hogy álmodott vele, a Mama ekkor arra kérte, vigyázzon rám. Később jöttem rá, hogy ezt hogy értette Anyu. Szerintem azt akarja, hogy én is vigyázzak magamra, mert rám most már mindig szükség lesz. A saját gyerekem mindjárt felnő, önálló lesz, kirepül, de ott van Viki, akinek örökre a legfontosabb leszek. Szeretlek, Tesókám!

Eleinte szó sem volt inklúzióról és valódi színházról, a foglalkozások élményalapú játékokból álltak. Az inklúzió nemcsak az alkotói folyamatban valósul meg, hanem gazdasági téren is.

Egy Magyarországon még gyermekcipőben járó, illetve egy születőben lévő inkluzív csapatsportot mutatunk be. Az egyik jégpályán, a másik bárhol játszható, mindkettő élvezetes és akár együtt is részt vehetnek benne sima és fordított emberek. Lelkes interjúalanyaink azon dolgoznak, hogy minél többen kipróbálják ezeket az új sportokat - és bele is szeressenek. NÉVJEGYEK Fábián Attila Attilát a parasíről szóló korábbi cikkünkből ismerhetitek. Marketinges munkája mellett síedző, oktató, a magyar parasíelők szövetségi kapitánya. A több szakosztállyal működő, sima és fordított sportolókat egyaránt fogadó Holtpont Sportegyesület vezetője. Attila mindig új dolgokon töri a fejét, most az ülőhokit szeretné társaival meghonosítani Magyarországon. Kunos Anita Anita sportos családból származik. A síelés volt a versenysportja, 30 évig oktatta is a sít. Amerikában találkozott a tchoukball nevű játékkal, majd olasz segítséggel kezdte itthon is bemutatni ezt a „sima” és „para” verzióban is játszható csapatsportot, amit „mindenki játékaként” emleget. Ő dolgozta ki a tchoukball inkluzív formáját, hogy simák és fordítottak együtt is játszhassák. Attila, mikor találkoztál először a parahokival? Az ülőhokit 2002-ben láttuk először, amikor a nálam edző, kerekesszékbe került barátommal, Navratyil Sanyival kijutottunk a téli paralimpiára Salt Lake Citybe (erről korábbi cikkünkben bővebben olvashattok). Megbabonázott minket ez a pörgős sport, bár ott és akkor még csak távolról figyeltük. Rácsodálkoztuk, hogy milyen jópofa, de sokáig ennyiben maradtunk. Miben különbözik a parahoki a „sima” jégkorongtól? A játék teljesen a jégkorong szabályaira épül, csak annyi a különbség, hogy speciális eszközökkel játsszák és némileg kisebb pályán. A játékosok egy alacsony, szánkószerű eszközön ülve, két rövid szárú ütővel tolják és irányítják magukat, s ha náluk van a korong, azt is ugyanezekkel terelik a jégen. A korong és a védőfelszerelés, a sisak megegyezik a normál hokifelszereléssel. (A szánkóval és az ütőkkel amúgy „korcsolyázni” is lehet, azaz csak siklani vele a jégen, mint egy fakutyával, bár szerintem a csapatjáték sokkal izgalmasabb!) Maga a játék első látásra nem tűnt bonyolultnak, mégis évek teltek el, mire megfogalmazódott bennem, hogy nálunk is meg kéne honosítani. Sajnos eszközigényes sportról van szó, így újabb évek teltek el, mire végül - a szerencsének köszönhetően - beleülhettünk egy „hoki-szánkóba”. Honnan szereztétek az első eszközt? Az egyik barátom, Jancsó Péter Norvégiából rendszeresen hozott Magyarországra speciális sporteszközöket. Egy alkalommal hatalmas pakknyi, ott már leselejtezett, de még használható eszközt kapott egyben. Fölhívott, mert volt, amiről azt sem tudta, mire való. Örömmel fedeztem fel három, a hokihoz való kis szánkót a csomagban. Mindez az első paralimpiánk után 18 évvel, 2020 őszén történt! Akkor ültem először bele az alacsony ülésbe és próbáltam meg siklani vele a jégen az ütők segítségével. És onnantól meg se álltál? Mondhatjuk így is, mindenesetre újra izgatni kezdett a gondolat, hogy ezt a sportot itthon is be kéne mutatni, ki kéne próbálni. Beszéltem a Magyar Jégkorongszövetséggel és a Magyar Paralimpiai Bizottsággal, akik erkölcsi és elvi támogatásukról már akkor biztosítottak és biztattak, hogy kezdjem el népszerűsíteni a sportágat. Maga a játék szuper, szerethető, nem is ott a gond, hanem azzal, hogy nagy az eszközigénye és rengeteg szervezési feladattal jár. Mivel csapatsport, sok sérült ember kell hozzá és sok eszköz, ráadásul különféle méretben. Ezek a kis szánkók pedig elég drágák még használtan is. Most vegyük sorra a parahoki előnyeit! Az ülőhoki alkalmas arra, hogy megmutassuk a sérült emberek számára, hogy télen is van sportolási lehetőség, méghozzá itthon! Nagy népszerűségre tehet szert a játék, mert jó buli csinálni és nem kell hozzá messzire utazni, mint mondjuk a síeléshez a hó miatt. Jégcsarnok szerencsére már elég sokfelé működik az országban, ráadásul ezek ősztől tavaszig üzemelnek, folyamatos sportolási lehetőséget kínálva egy-egy nagyváros vonzáskörzetében. Mitől tud inkluzív lenni ez a sport? A paraversenyeken csupa fogyatékossággal élő játékos alkot csapatot, azonban a meccs élvezetes az épek számára is, ezért tömegsportnak, integráló sportnak tökéletes, hiszen a „szánkón” ülve mindenki egyenlő esélyekkel játszik. Éppen ezért itthon 3-4 fős, sima és fordított játékosokat is integráló, vegyes csapatokkal akarunk kezdeni, és így versenyeket szervezni. Így is lesz némi különbség a csapattagok között, mert eléggé számít a sérülés helye és mértéke. A „csak” alsóvégtag-sérültek például előnyben vannak a gerincsérültekkel szemben, ugyanis az utóbbiaknál hiányzik a csavaró mozdulat, ami a versenysportban szükséges a jó eredményhez. Hány gyakorlott játékosra van szükség, hogy itthon is meghonosodjon ez a sport? Legalább 10-15 fős stabil mag kéne, hogy időnként lehessen egy-egy mérkőzést is játszani. És itt újra előjön a pénzkérdés: jelenleg összesen három eszközünk van. A közelmúltban nyertünk az Erste Bank pályázatán, amiből jó esetben hatdarabosra tudjuk bővíteni a „szánkóparkot”. Ennyi minimum kell, hogy egy nyílt napon ne kígyózó sorok álljanak, hanem minden érdeklődő ki tudja próbálni az eszközt a jégen is. Megyünk előre, szinte a semmiből is tartottunk már egy bemutatót. Hogy szerveztetek eszköz híján bemutatót? Voltak eszközök, ha nem is mind a miénk! A 2022-es paralimpiát követően sikerült Magyarországra hívni a cseh és a szlovák parahokicsapatot, hogy játsszanak nálunk egy barátságos mérkőzést. A székesfehérvári meccs után pedig a mi három eszközünkkel együtt vagy egy tucatnyi szánkó állt rendelkezésre, azaz már volt mibe beleülni. A Magyar Jégkorong Szövetség és a Magyar Paralimpiai Bizottság támogatásával Dani Györgyi paralimpikon és a csapata, a Paraktív Alapítvány szervezett a mérkőzésre nézőnek egy markonyi érintett embert, akik a végén ki tudták próbálni az ülőhokit. Mindenkinek testre szabtuk az eszközt: a szánkónak van egy állítható, elülső része, amit az illető lábának vagy amputáció esetén a lábcsonknak a méretéhez kell igazítani. Az álmaitok meddig terjednek? Nagyon optimisták vagyunk! Bár még egy fix csapat nincs, már kitaláltuk a hazai versenyrendszert. Eszerint a pályára „lépő”, kezdetben háromfős csapatoknak az egyik tagja lehet ép versenyző, feltéve, ha ő is szánkón ül, mint a többiek. Bárcsak hamar eljutnánk odáig! Mi igyekszünk mindent megtenni. Végigjártuk a jégpályákat Soprontól Debrecenig, szerencsére a legtöbb létesítmény akadálymentes és nyitott a vezetőség az új sport kipróbálására. Bízunk benne, hogy a nagy egyesületek is csatlakoznak a kezdeményezéshez, s felveszik a parahokit is a repertoárjukba. Kivel végzed a szervezőmunkát? Mivel nekem ott a parasí, a jégkorong pedig nem szakmám, az ülőhokit szeretném egy hasonlóan lelkes, de egyben hozzáértő emberre bízni. Meg is találtam az illetőt Bodó Károly személyében, aki régóta a sportegyesületünkhöz tartozik. Szívesen vállalta, hogy társadalmi munkában bábáskodik a parahoki ügye felett. Mivel amatőr szinten jégkorongozik és a sí révén régóta dolgozik sérült emberekkel is, ő ideális személy a parahoki szakosztályunk vezetésére. Mi kell most ahhoz, hogy a sport beinduljon? Nagyon várunk minden sportolni vágyót, aki szeretné kipróbálni az ülőhokit. Olyan embereket is szívesen látunk – legyenek simák vagy fordítottak -, akik eddig nem sportoltak, de szeretnének mozogni, s ezáltal sportosabb életmódra váltani. Most az a terv, hogy elsőként egy budapesti bázison gyakorolnánk, aztán megpróbálunk másutt is erre nyitott hokiedzőket verbuválni és párfős csapatokat gyűjteni köréjük. Még azt is bevállaljuk, hogy utaztatjuk a felszerelést a helyszínek között egy darabig, amíg nem találunk olyan szponzorokat, akik segítségével további eszközöket vásárolhatunk. Ha eddig eljutunk odáig, hogy nagyobb eszközparkunk lesz, akkor hol itt, hol ott gyűlne össze a parahokis társaság egy-egy hétvégi edzés erejéig, vagy akár meccsre is. Hosszú még az út, de már magam előtt látom a csapatot! Hol jelentkezhetnek azok, akik szívesen kipróbálnák ezt a sportot? Ha valakinek megtetszik a lehetőség, éljen bárhol az országban és legyen akár ép, akár mozgássérült személy, mindenképp írjon nekünk a holtpontse2003@gmail.com címre és vegye fel velünk a kapcsolatot. Ha eljön és élőben is látja a parahokit, garantáltan beleszeret és szívesen jár majd mozogni! Ugyanez a lehetőség fennáll az érdekes nevű tchoukball-nál is. Anita, te hol szerettél bele ebbe a labdajátékba? A sport kötelező elem volt a családunkban. Én versenyszerűen síeltem, 18 éves koromtól pedig oktattam is ezt a sportot, de sajnos sérülések miatt nem tudtam a főiskolára jelentkezni, s egész más területre sodort az élet. A 2000-es évek elején három évig az USA-ban tanultam, ott is kerestem sportolási lehetőséget. Egy tanárom hívta fel a figyelmemet arra, hogy a svájci nagykövetség szervezésében sok európai ember játszik egy furcsa nevű, érdekes sportot. Honnan ered a tchoukball és miért ez a neve? A tchoukballt mi csukbólnak ejtjük. Az 1970-es években, Svájcban találta ki egy orvos, aki olyan sportot szeretett volna megalkotni, ami a lehető legkevesebb sérülésveszéllyel jár, mégis élvezetes. Az amúgy egyszerű szabályrendszer a kézilabdából, a röplabdából és a fallabda elődjéből is tartalmaz elemeket. A játék neve hangutánzó szó: a labdát nem kapuba, hanem egy rugalmas felületre dobjuk, ahonnan az egy „csiú” hangot hallatva pattan vissza. Mi biztosítja a sérülésmentességet a játék során? Mivel a játék ütközésmentes és minden testi érintkezést nélkülöz, minimálisra csökken a sérülés veszélye. A tchoukball egyben agressziómentes játék is, mert az ellenfél feltartóztatása vagy bárminemű akadályozása sem megengedett, nem lehet például a másik csapattól labdát „lopni”, átadásba belenyúlni sem. Mitől válik mégis izgalmassá a játék? Leginkább attól a bizonyos speciális paneltől, amiről a labda visszapattan. Labdát szerezni ugyanis csak lepattanóból lehet, sőt, kell is, mert ha hagyjuk leesni a földre, akkor az ellenfél kap pontot. A játék hihetetlenül pörgős, mert egy csapatnak csak három átadási lehetősége van, egy-egy játékos pedig csak három lépést tehet a labdával, aztán panelra kell lőni. Abban a pillanatban pedig, ahogy a labda panelt ér, meg is fordulnak a szerepek, a támadóból védők, a védőkből támadók lesznek. A csapatokon belül viszont nincsenek szerepek, nincs se kapus, se csatár vagy dobóember, mindenki egyenrangú. Minden játékosnak figyelnie kell a társak és a másik csapat tagjainak mozgását, mert ugyan két panel van, de egyik sem „saját”, azaz bármelyik csapat dobhat bármelyik panelra. Mivel két irányba kell figyelni, a játék erőteljesen hat az agyféltekék harmonizációjára, ezáltal a mentális képességeket is fejleszti. Milyen más előnyeit látod a tchoukballnak? Ez tényleg mindenki sportja! Mivel nincs labdavezetés, bármilyen sík felületen játszható a homoktól a füvön át a betonig, és bárki játszhatja nemre, korra, edzettségi szintre és testi állapotra való tekintet nélkül. Fizikai követelménye annyi, hogy a játékos meg tudja fogni, tartani a labdát és tudjon dobni. Top szinten, a versenyeken nagyon látványos játékot láthatunk akár akrobatikus elemekkel fűszerezve, de ez nem jelenti azt, hogy a „hétköznapi” játék ne lenne kevésbé izgalmas. Abból, hogy most ezzel foglalkozol, gondolom, hogy megtetszett az, amit az első edzésen láttál… Szerelem volt első látásra! Azonnal ott ragadtam, és nemcsak edzésekre jártam, hanem egy svájci sráccal elkezdtem bemutatókat is tartani különböző iskolákban. Együtt népszerűsítettük a sportot, miközben megtanultam tőle a rávezető folyamatokat, az edzéstechnikát. Aztán hazahoztad, „importáltad” a tchoukballt? Ez egy elég hosszú folyamat volt. Amikor hazaérkeztem, lelkesen kezdtem foglalkozni az új sporttal, sőt, egy, még Amerikában megismert olasz hölgy, Chiara Volonte révén nemzetközi kapcsolatokat is építgettem, de sajnos mindezek ellenére hamar elhalt a kezdeményezés. Itthon valahogy nem volt még fogadókészség erre a sportra 2004-ben. Mivel másfelé kanyarodtam és évek óta masszázsterapeutaként dolgoztam, 2016-ban épp ott tartottam, hogy visszaadom Chiarának a felszereléseket, amikor új motivációt kaptam és újra megpróbáltam elterjeszteni a sportot. Épp akkor költöztem Dabasra és abban a kisebb, zártabb közegben, először iskolákban oktatva indultam el, miközben létrehoztam a Tchoukball Hungary SE nevű sportegyesületet is, amely a nemzetközi szövetség tagjává is vált, hogy nemzetközi versenyeken is indulhassunk. És hol láttad mindebben a parasport-jelleget? Eleinte még sehol, mert sem a játék „feltalálója” nem szánta parasportnak, sem az amerikaiak nem tekintették annak. Jóval később, Olaszországból indult az az irányzat, amelyből a parasport kinőtte magát. Ott kezdtek „fordított” embereket tanítani a játékra, mert látták, hogy a tchoukball remekül megállja a helyét mondjuk egy baleset utáni rehabilitációs folyamatban, méghozzá nemcsak testi, hanem lelki síkon is. Az olaszok kezdték kidolgozni kerekesszékes verzió szabályrendszerét, amelyet épp 2016-ban fogadtak el a nemzetközi szövetségben. Ha kerekesszékes játékos van a pályán, ő 3 hajtásnyit viheti az ölében a labdát és megengedett számára a pattintott átadás. A panel előtt annyi a különbség, hogy két félkört „rajzolunk fel”: a székekkel nem 3, hanem 2 méterre lehet megközelíteni a panelt, így jobban elférnek a játékosok és tudnak mozogni egymás zavarása nélkül. Hol toboroztál, toborzol érdeklődőket? Mivel a parasport bevezetése az én „újraindulásom” évére esett, én eleve párhuzamosan kezdtem foglalkozni a kétféle verzióval. Jártam az iskolákat, a sportágválasztó rendezvényeket, lassan a média is megtalált. Újhartyánban, majd Budapesten is lett bázisiskolánk, ahol egy-egy lelkes tanár vezetésével elindultak az edzések. Azóta felnőttek az első kezdőcsapatok és ők is népszerűsítik a sportot a saját korosztályukban és az egyetemeken. A közösségi médiában HunTchouk néven találhatók meg. Sérült emberekkel egy családi kapcsolat révén találkoztam először. Kimehettem Nádas Pál tanár úrral, a Mozgásjavító Iskola egykori igazgatójával Budakeszire, aki akkoriban a Rehabilitációs Intézetben mozgásfoglalkozást tartott a friss gerincsérülteknek. A saját órájának a keretében bemutató edzést tarthattam. Itt ismerkedtem meg a Diswake csapat tagjaival, Lőrincz Krisztivel és Barak Balázzsal, akikkel belelendültünk a játékba. Milyen versenyeken indultok? A nemzetközi szövetség tagjaként részt veszünk nemzetközi versenyeken. 2018-ban már három csapattal képviseltettük magunkat az olaszországi ifjúsági Európa-bajnokságon, ahonnan nagyon szép eredményekkel tértünk haza. Sőt, ezen a versenyen rendezték meg az első nemzetközi kerekesszékes tchoukball mérkőzést. Olaszország csapata játszott az Európa csapat ellen, utóbbiban három magyar játékos szerepelt: Fila Tímea, Lőrincz Lilla és Magyari Gábor. Mikor pattant ki a fejedből az ötlet, hogy inkluzív sportot csinálj a tchoukballból? Egyik nyáron „sima” és „fordított” játékosból is kevés volt, de jól éreztük magunkat együtt. A városligeti pályára jártunk, ahová jöttek a „kerekesek” is, és közösen kitaláltuk, hogyan lehetne mindenki számára igazságosan játszani. Így jött létre az inkluzív változat, amelyről a nemzetközi szövetségben is tartottam előadást. Ez egy igazi örömsport, ahol nem a versenyzés, hanem a mozgás öröme a lényeg. A covid után most hol tart a „tchoukball-mozgalom”? Tavaly kezdtem újra az építkezést mindkét szinten. Egyre több iskola csatlakozik, már van 8-9 állandó csapat az országban, tudunk versenyeket szervezni. A bajnokságot fesztiválrendszerben rendezzük, hol az egyik, hol a másik település vagy csapat szervezésében. A parasportot pedig a Mozgásjavító Iskolában mutattam be a nyílt napjukon, majd elindult egy beszélgetés, végül a pedagógusoknak is tartottam speciális bemutatót, majd képzést. Para-vonalon annyi kell pluszban, hogy a terem akadálymentes legyen és elférjen az a pár eszköz, amit vinni tudunk (mert nem minden kerekesszék alkalmas a játékra, van, aki átül az edzés idejére). Örülök, hogy van nyitottság náluk. Két mozgástanárral, Fazekas Biankával és Szabó-Zsámboki Enikővel fogunk hamarosan kialakítani egy délutáni edzési lehetőséget, ami reményeink szerint nemcsak a diákok, hanem más érdeklődők számára is nyitott lesz. Ezen kívül jó a kapcsolatunk a FODISZ (Fogyatékosok Országos Diák- és Sportszövetsége) csapatával is. Sőt, már edzőink is vannak ezen a vonalon, hiszen Lőrincz Kriszti és Barak Balázs elvégezték a tchoukballedzői tanfolyamot is. A kerekesszékes verzió az ő kezükben lesz. Hogyan adod tovább a tudásodat, hogy lesz egyre több edző hazánkban, aki ért ehhez a sporthoz? Nagyon fontosnak tartom, hogy ez örömsport és tömegsport legyen. Nem kell eleve sportszakértőnek vagy edzőnek, esetleg testnevelőtanárnak lenni ahhoz, hogy valaki elvégezze a rövid alaptanfolyamot. A sport maga is egyszerű, a tanfolyam sem megterhelő, azt mutatom meg (előbb online előadások, videók segítségével, majd az egynapos aktív részben a gyakorlatban is), hogy milyen feladatokkal lehet jól rávezetni a játékosokat a tchoukball sok más sporttól eltérő logikájára. A képzésekről a https://tchouksuli.hu/ oldalon lehet többet megtudni. Az az álmom, hogy érintett szülők vagy ifjúsági vezetők, pedagógusok is maguk köré szervezhessenek egy mozogni vágyó, akár vegyes csapatot. A paneleket eleinte kölcsönbe is tudjuk adni, ki lehet próbálni, lehet gyakorolni a játékot. Hol kereshetnek benneteket az érdeklődők, hol láthatják élőben a sportot? Aki megnézné, írjon nekünk a tchoukballhun@gmail.com címre. Biztosan tudunk olyan helyet mondani, ahol élőben is láthatja a játékot. A helyszínek, iskolák listája amúgy a honlapunkon is megtalálható, s reméljük, hogy nagyon hamarosan a Mozgásjavító tornatermével is bővül. Szeretettel várjuk az érdeklődőket, legyenek akár simák, akár fordítottak, ezen belül is kerekesszékkel mozgók vagy más sérüléssel élők.

Gergő története „kétfelvonásos” és nagyon szépen alakul. Az édesanyja mesél a kezdetekről, a mindent megváltoztató agyvérzésről és arról, hogyan jutottak odáig, hogy Gergő ma önállóan közlekedő, dolgozó, kiegyensúlyozott fiatalember. NÉVJEGY Kurucz Emőke és Szigeti Gergő Az egykori koraszülött, Gergő már 32 éves és köszöni, jól érzi magát. Napi négy órás állása van, szeret munkába járni, emellett a zene a mindene, igazi Mozart-fan. A beszéd viszont nem kenyere, ezért édesanyja, Emőke mutatja be a mindennapjaikat. Emőke egy időre szüneteltette nagyvállalatnál lévő állását, hogy az agyvérzés után minden erejét és szeretetét fia rehabilitációjának szolgálatába állítsa – sikerrel. Hogyan kezdődött a történetetek? Gergő 1990 januárjában, hirtelen született meg a várandósság 28. hetében. Éppen a szüleimnél voltam Miskolcon, s ott folyt el a magzatvíz. Bementünk a kórházba, de csak a harmadik napon jött a világra, elég rossz állapotban. Az Apgar értéke a maximális 10-ből csak 3-as lett, újra is kellett éleszteni. Alig egykilós koraszülöttként még sok megpróbáltatás várt rá: hetekig lélegeztetésre szorult, légmellet és agyvérzést is kapott, sérve lett, amit megoperáltak. Naponta hatszor jártam be hozzá, vittem az anyatejet. Már egy hónapos volt, amikor először benyúlhattam hozzá az inkubátorba és megsimogathattam. Három hónaposan vihettük haza. Kaptatok-e bármilyen diagnózist, tanácsot? Egyéves koráig havonta jártunk kontrollra. Nem volt olyan tünete, ami konkrét betegségre utalt volna, diagnózist nem kapott. Egyedül a szemén állapítottak meg nisztagmust, magyarul szemtekerezést, ami akarattalan szemmozgást jelent, és szemüveggel jól korrigálható. Én aggódtam, mert láthatóan lassabban fejlődött, főleg a mozgásában, de a szakemberek nem tulajdonítottak ennek nagy jelentőséget, nem fejlesztették. Azzal biztattak, hogy majd behozza a lemaradást. Mivel később kezdett mindent, még a beszédet is, „kilógott a sorból” az oviban. Mindig is kisebb, ügyetlenebb volt a többieknél. Otthon is kacifántos időszak következett, az édesapjával elváltunk, egy új kapcsolatból pedig született Gergőnek egy egészséges kishúga. Így, négyesben néhány évig Belgiumban éltünk, ahol Gergő az óvodában megtanult franciául. Nem beszélt sokat, de szerette az ovit és értette, amit mondanak neki. Hogyan birkózott meg Gergő az iskolával? Az iskolakezdésre hazajöttünk és úgy döntöttünk, hogy Gergő költözzön az édesapjához, mert így abba az iskolába járhatott, ahol az apukája tanított. Bár nehezen vette az akadályokat, a logopédiai, memóriafejlesztési gyakorlatoknak köszönhetően azért megállta a helyét. Egyetlen dologban tűnt ki, a memorizálásban. Fejből tudta a meséket, verseket és jó volt a nyelvérzéke. Minden szakember továbbra is azzal biztatott minket, hogy Gergő be fogja hozni a lemaradását. Egyedül az Autizmus Alapítványnál kaptunk diagnózist, oda mi magunktól vittük el. Asperger-szindrómát állapítottak meg. A nyolcadik osztály végén új iskolát kellett keresnünk. Nagy nehezen rátaláltunk Vácott a Cházár András bentlakásos iskolára, amely elsősorban siketek országos intézményeként ismert, de más tanulási nehézséggel küzdő, figyelemzavaros tanulókat is befogadtak. Gergő kollégista lett és legnagyobb örömünkre jól érezte magát Vácott az iskolában és a kollégiumban is. A tanárok és a diáktársak is túlnyomó részben elfogadóak voltak vele. A hétvégéket felváltva nálunk, illetve az apukájáékkal töltötte Gergő. Mi volt a tervetek a középiskola elvégzése utánra? Vácott Gergő szakmát is tanult. Bár nem különösebben jó a kézügyessége, elboldogult a szerszámokkal és négy év múlva megkapta az asztalosipari összeszerelő szakmunkás bizonyítványát. A ballagás másnapján már egy speciális intézményben tettünk látogatást Csömörön, hogy munkát keressünk neki. Minden jól alakult, de a következő nap áthúzta az összes számításunkat. Mi történt pontosan? Gergő este fájlalni kezdte a fejét, aztán reggel rohamot kapott és mentő vitte el, szerencsére egyenesen az Amerikai úti idegsebészetre. A tenyérnyi bevérzést azonnal megműtötték, és ezzel megmentették az életét. Sokáig bénult volt a jobb oldala, kerekesszékben toltuk. Görcsben volt a keze-lába, a rehabilitáción is csak nagyon lassan gyógytornával lehetett kimozgatni. Az önkormányzattól szociális támogatásként lehetőséget kaptunk masszázsra, ami hatásos volt és jól is esett Gergőnek, annál is inkább, mert a masszőr úgy szerette, mintha a saját fia volna. Az agyvérzéskor Gergőnek a beszédközpontja is megsérült. Sokáig egyáltalán nem beszélt. Aztán teljesen váratlanul, bevásárlás közben szólalt meg újra, méghozzá francia szavakkal! A vele két évig foglalkozó logopédust is nagyon megszerettük, sokat segített Gergőnek, aki még így is nagyon keveset beszél, máig afáziás. Ez azt jelenti, hogy bár sok mindent szeretne elmondani, mégsem tudja kifejezni magát. Hogyan éltétek meg, hogy elölről kell kezdeni mindent? Bár Gergő húszévesen új esélyt kapott az életre, újra meg kellett tanulnia járni, beszélni, írni-olvasni... Nagyon nehéz volt elfogadni ezt. A családon belül is újratervezésre volt szükség, hiszen a rehabilitáció alatt is ott zakatolt a kérdés: hogyan tovább? Megnéztünk pár bentlakásos intézményt, aztán úgy döntöttem, inkább én maradok itthon vele, emellett a szüleim is rengeteget segítettek. Az írást-olvasást például a türelmes és hozzáértő, tanítónő végzettségű édesanyám segítségével sajátította el újra Gergő. Én sokat mondókáztam, énekeltem neki és vele, később verseket mondtunk. A mozgása is rengeteget fejlődött. Viszonylag jól biciklizik, az úszásban pedig kifejezetten ügyes. Örülök, hogy sikerült megtanítanom úszni, mert ez a rehabilitációban is nagyon sokat segített, most pedig a nyaralásokon veszi hasznát Gergő. Két év alatt megérkeztünk oda, hogy örültünk, hogy a középiskolát végzett fiam a rengeteg fejlesztés hatására nagyjából elérte egy alsós, második osztályos gyermek készségszintjét. Mikor született meg benned az elfogadás? A traumakor úgy éreztem, hogy elszakadt bennem valami. Rájöttem, hogy évekig mennyire értelmetlenül „kínoztam” őt az elvárásokkal, mennyire feleslegesen sürgettem, hogy behozza a „lemaradást”. Pedig tudtam, tudtuk korábban is, hogy Gergő nem olyan, mint a többiek. Végig sejtettük, hogy nem fogja beérni a társait, de csak az agyvérzés után fogadtuk el őt így, ahogy van. Nagy megkönnyebbülés volt. Hol találtatok ezután helyet Gergőnek? Amikor nagyjából felépült, a szüleim magukhoz vették Miskolcra, mert az ottani Szimbiózis Alapítványhoz be tudott kerülni napközbeni ellátásra. Sőt, dolgozott is! A papírmerítő műhelyben újrapapírral foglalkozott: füzetet, naptárt készített. Élvezte, hogy tevékenykedhet. Aztán ahogy a szüleim idősödtek, közelebbi helyet kellett keresnünk. Eszünkbe jutott Csömör, ahol az agyvérzés előtt közvetlenül már jártunk körülnézni… 2018-ban újra felkerestük az Egyenlő Esélyekért Alapítványt és körbejártunk a hatalmas intézményben. Megnéztük az összes foglalkoztató műhelyt a kerámiától a seprűkötésig, majd „egyhangúlag” döntöttünk. Melyik műhelyt választottátok? Gergő adottságai alapján nekünk az egyik „összeszerelő” műhelyt ajánlották, ami azonnal megtetszett a fiamnak. A csoport és a műhelyvezető is rögtön szimpatikus lett. Már közel négy éve nap mint nap együtt töltik a délelőttöt. Izgalmas dolgokat készítenek a 15 fős csoporttal. Gyakran állítanak össze játékokat. Például műanyag hintákat szerelnek össze és csomagolnak be. Ezt azonban a hangos kapalás miatt kevésbé kedveli. Sokkal közelebb áll hozzá a csipeszek csomagolása, vagy amikor a pumpaszárakat méretre vágják. Például nagyon szereti Gergő, amikor a Gazdálkodj okosan! társasjáték dobozát töltik meg a különféle kellékekkel. A munka változatos, mert az alapítvány több vállalkozással áll kapcsolatban, az igények időről időre változnak. Hogy érzi magát Gergő Csömörön? Fárasztó a napja, de élvezi, szeret munkába járni. Ahogy a hozzá hasonló fiatalok többsége, ő is nagyon vágyik arra, hogy dolgozhasson, hasznosnak érezhesse magát. Összetartó a kis csapatuk, s ez Borza Ágnesnek, a műhelyvezetőnek köszönhető, aki tyúkanyós típus. Kedvelik egymást Gergővel. Ágnes igazi kis pszichológus, sokat beszélget a csapattal, próbálja formálni és jó közösséggé kovácsolni őket. A fiam eleinte nem volt olyan ügyes, de már egész jól végzi a személyre szabottan feladatokat. Ágnes ügyesen bontja részfeladatokra és osztja szét a munkát. Nemcsak felügyel, hanem ő maga is ott ül a fiatalok között és segít. Senkit nem ér hátrányos megkülönböztetés mondjuk azért, ha ő „csak” a dobozba csomagolást tudja elvégezni. Mindenki hasznos tagja a csoportnak. Arról, hogy mi történik vele nap közben, Gergő nem szokott, nem is tud részletesen beszámolni. Még szerencse, hogy Ágnesnek a szülőkkel is a jó a kapcsolata, így tőle tájékozódhatunk az új munkákról és a Csömörön történő eseményekről. Például valamelyik nap egy kitűzőt találtam Gergő zsebében, aztán kiderült, hogy az alapítvány 30 éves születésnapi ünnepségén kapta. Hogy zajlik egy munkanapja Gergőnek? Gergő napi négy órában dolgozik, és 2-2 órát utazik oda-vissza Csömörre. Kezdetben nem tudott önállóan közlekedni, pláne nem ilyen messzire, de szép fokozatosan beletanult és büszke rá, hogy már egyedül jár dolgozni. Eleinte kocsival vittük, aztán amikor már megszokta a csapatot és a munkát, kiválasztottuk az útvonalat és a párom addig kísérte, amíg Gergő jól meg nem tanulta, mikor mire kell figyelnie. Gyakori, hogy a műhelybeli társaival együtt indulnak el, a BKV-n együtt utaznak. Reggel 6 órakor indul a busz, ezért korán kelünk, hogy legyen idő a nyugodt készülődésre. Pár perccel 8 óra előtt ér be és 12h15-ig van a munkahelyén, közben az uzsonnaszünetben elmajszolja a kekszét. Délután kettő után ér haza, itthon ebédel. Aztán általában pihen, zenét hallgat, de egyre többször van kedve segíteni a ház körül is, például szívesen foglalkozik a kutyával. Gergő önálló keresettel rendelkezik. Mire költi a fizetését? Gergő az állapota miatt gyámság alatt van, én vagyok a gyámja. Szerencsére ez nem zárja ki, hogy dolgozzon, a keresete pedig az övé. Meg szoktuk beszélni, hogy mire szeretne költeni, de a nagy részét félretesszük neki későbbre. Én pedig rendszeresen elszámolok a Gyámhivatal felé. Mivel tudod meglepni, megörvendeztetni a fiadat? Általában élményeket kap tőlünk ajándékba. Gyakran megyünk koncertekre, mert a hangok az ő igazi birodalma. Nagyon muzikális, régen még szolfézsra is járt, meg furulyázott. Szereti a komolyzenét, igazi „Mozart-fan”. Hajnalonként, amikor munkába készülődik, a Bartók rádió szól. Jó a ritmusérzéke, szívesen dudorászik és visszajött lassan az éneklés is az életébe, ami nagy örömet jelent neki. Járunk együtt színházba is, főleg zenés darabokra. Gergő a vicces előadásokat is szereti, meg a standuposokat. Emellett kedveli a wellnesst, a vízparti pihenést. Ezek a közös élmények mindannyiunkat feltöltenek. A hétköznapokon pedig a mesék kapcsolják ki őt igazán. Mivel az olvasás nehezen megy neki, szívesebben hallgatja a kedvenc meséit hangoskönyvben. A filmeket is szereti. A Shreket például a poénok miatt, az akciófilmeket meg az izgalmas fordulatok miatt kedveli. A klasszikusokat bármennyiszer megnézi, a poénokat kívülről fújja. Mi a szuperképességetek? Gergőé az éneklés és a nyelvérzéke. Napi szinten ugyan nem használja a franciát, de amikor találkozunk a Belgiumban elő lányommal és a családjával, akkor Gergő is részt vesz a társalgásban! Az én szuperképességem pedig szerintem a türelem, és most már az elfogadás is. Az utóbbi egyáltalán nem jött könnyen, de több pozitív változást hozott az életünkbe. Az egyik, hogy nem is hallom meg a negatív mondatokat, vagy nem emlékszem rájuk. A másik, hogy azáltal, hogy megértő vagyok másokkal, úgy érzem, hozzánk is elfogadóbban viszonyul a környezetünk. (Az Egyenlő Esélyekért Alapítványnál végezhető munkákról, a csoportdinamikáról, valamint a mindennapokról Gergő csoportjának vezetőjét, Borza Ágnest is megkérdeztük, interjúnkat május 25-étől olvashatják blogunkban.) Az interjúsorozat elkészülését a Mindspire támogatja.

Nem hízelgésképpen mondom, de a ti körötökben, az Egyesület az Inklúzióért csapatával is jól érzem magam

ajánlót vagy kritikát olyan könyvekről, melyek a kirekesztésről, a befogadásról, a spéciségről vagy az inklúzióról menekülni kényszerült gyereket értünk el főként élménypedagógiai workshopokkal 907 felnőttet tanítottunk az inklúzióról Idén így sokszoroztuk az inklúziót. Utóirat: szerintetek megünnepeltük azt a fránya szülinapot?

rendszer egyáltalán nincs felkészülve, hogy fogyatékkal élő gyerekeket hatékonyan tudjon integrálni, az inklúzióról

Elmeséli, hogyan integrálta magát az iskoláiba és hol tapasztalta meg az inklúziót. Lett is hamar inklúzió! Ugyanolyan kemények voltak velem, mint a többiekkel! Mikor és hol tapasztaltál leginkább inklúziós szemléletet?

Megkérdeztük hát az érintettet, Kittit, hogy működik az inklúzió a kapcsolatukban.

Április 29-e a tánc világnapja. Két interjút is készítettünk ez alkalomból, amelyek különböző oldalról közelítik meg a táncot és a tánctudást. Különböző szakmákkal rendelkeznek az interjúalanyaink, de a mozgás és a tánc összeköti őket: Kerekes József ép táncpedagógusként tanulásban­ és értelmileg akadályozott fiatalokat fejleszt, míg Holló András mozgássérültként „lábon állókkal” foglalkozik. NÉVJEGY Kerekes József Első szakmája szerszámgép-programozó, ám hivatásos táncos múltja okán a színpadi néptánc világában maradt: táncpedagógussá és táncelméleti szakíróvá képezte magát. Először épeket oktatott, majd főként értelmi sérült fiataloknak lett kreatív mozgásfejlesztő pedagógusa. Ezek mellett csontgombgyártó vállalkozást vezetett. Holló András Elsősorban boldog férj és apa. Három diplomát szerzett: kertészmérnök, hittanár és táncpedagógus. Mindhárom szakmáját gyakorolta, építkezett és két kisgyereke volt, amikor balesetet szenvedett és szegycsonttól lefelé teljesen lebénult. Ma főként tánctanár, kizárólag „lábon állókat” tanít, diák és felnőtt csoportjai is vannak, táborokat vezet. Első rész: épként fordítottakkal foglalkozni Józsi, hogyan lettél táncpedagógus? Hivatásos táncos karrieremet egy sajnálatos munkahelyi baleset kettétörte. Ezután a társulat programmenedzsere lettem, később pedig egy művelődési ház programszervezője. Időközben táncoktatói diplomát szereztem, majd táncelméleti szakíróvá képeztem magam az Állami Balettintézetben, ahol órákat is tartottam. Hogyan kezdtél „fordítottakkal” foglalkozni? A feleségem gyógypedagógusként dolgozott. Az osztályával megnyerték a fővárosi színpadi táncversenyt, így továbbjutottak az országos megmérettetésre. Megkért, hogy készítsem fel az osztályát a versenyre. Mivel korábban a táncnak csakis a művészi oldalával foglalkoztam, magamban sok-sok kérdőjellel vállaltam a számomra nehéznek ígérkező feladatot. (Hogyan fogok az értelmi sérült gyerekekhez viszonyulni, illetve ők hozzám?) Az alsós gyerekek azonnal elkezdtek Óriás bácsinak szólítani. Örültem, hogy a 190 centim egyből tiszteletet ébresztett és sikerült fölkeltenem az érdeklődésüket. A feladatom már „csak” annyi volt, hogy ezt a lelkes érdeklődést fenn tudjam tartani. Az első alkalom kifejezetten pozitív élmény volt mindannyiunknak! Klasszikus csoportos szereplést nem várhattam tőlük, ezért mindig egy-egy fiatal kapott a képességeihez mérten feladatot, a többiek pedig a háttérben mozogtak. Volt egy túlmozgásos kisfiú, aki eleinte képtelen volt egy helyben maradni, szó szerint kiugrott az alacsony ablakon, majd visszacsörtetett az ajtón. Nagyon zavart engem is, meg a többieket is. Már-már „bedobtam a törölközőt”, amikor szinte varázsütésre ő is késztetést érzett a közös munkára és hallatlan fegyelmezettséggel vett részt a próbákon. A tánc hatására nyugodtabbá, összeszedettebbé vált olyannyira, hogy a versenyen, amelyet az első helyen zártunk, őt előadói díjjal jutalmazta a zsűri! A tánc az egész csapatra jó hatással volt, érzékelhetően javult a gyerekek mozgáskoordinációja, koncentráltabbá vált a figyelmük és szinte kifogástalan lett a fegyelmük! Tapasztalataimat publikáltam, kiemelve a tánc önmegvalósító és önkifejező szerepét. Az ismereteimet később közvetlenül is át tudtam adni az ELTE-n a gyógypedagógus hallgatóknak. Milyen gyerekcsoportokkal foglalkoztál ezután? A megjelent publikáció révén több felkérést kaptam a fogyatékkal élők képzését végző tanintézetektől. Először a Vakok Állami Intézete keresett meg, ahol a látássérült fiatalok mozgáskultúráját és kondícióját fejlesztettem például azzal, hogy tandem kerékpáron kerekeztem velük. A Csalogány gyógypedagógiai intézménybe későbbi szakmai írásaim révén kerültem. Innen egy csepeli intézménybe hívtak, ahol átlagos képességű, de mozgásukban kisebb-nagyobb elmaradással élő gyerekeket fejlesztettem - többek között csocsóval. Egyrészt jó játék, másrészt - és ez a fontosabb - a szem és csukló koordinációjának remek eszköze, a figyelem fejlesztője. Az iskolai tanítással párhuzamosan egy évtizedig képeztem a Baltazár Színház fiatal művészeit is. A Down-szindrómával élőkből álló színházi csapatnál mi volt a feladatod? A színpadi mozgás gördülékenyebbé tétele érdekében tartottam mozgásfejlesztő foglalkozásokat. Az óráim sokszor legalább annyira szóltak az önbizalom növeléséről, mint a mozgásról. Egyszer például bátorításként írtam egy levelet az egyik kislánynak, hogy mennyire ügyes, és fel is olvastam, mert ő nem tudott írni-olvasni. Aztán ő is írt nekem egy „levelet”: a 6-os szám tükörképével írt tele egy A4-es lapot. Igyekeztem értelmet adni sorainak. Látni kellett volna az arcára kiült boldogságot, amikor "felolvastam”, hogy „Kedves Józsi bácsi....”! A Down-szindrómás fiatalok nagyon közel állnak hozzám, kedvelem őszinteségüket és a jó humorukat. Egyszer az egyik tanítványom megmakacsolta magát, nem volt kedve mozogni. Amikor kértem, hogy álljon be a többiekhez, csak annyit mondott: „Nem jövök, Joszi bászi, én már nyugdíjasz vagyok!” (És igaza volt, mert a Down-szindróma miatt őt 18 évesen rokkantnyugdíjazták.) Hol szerezted a legtöbb tánctanítós tapasztalatot a fogyatékosságban érintett fiatalok körében? Az állandó munkahelyem az Újbudai Montágh Imre iskolában volt, ahol értelmi sérült gyerekeknek kreatív mozgásfejlesztést tartottam, főként a magyar néptánc keresztmozgásos motívumainak felhasználásával. Nagy eredményként könyvelem el, hogy minden évben indítottam az iskolában házi „táncversenyt”, a legjobbakkal pedig elindultunk a Fővárosi Kulturális Seregszemlén. A Montághban voltak csak autizmussal élő iskolásokból álló csoportjaim is. Ők nagyon feladták a leckét, mert soha nem kaptam képzést a velük való foglalkozáshoz. Az egyik srác például megfigyelte, melyik zene melyik lemezről szól, és egy idő után csak akkor volt hajlandó mozogni, ha a 3-as számú cd-t raktam a lejátszóba. Hogyan zajlik egy kreatív mozgásfejlesztés óra a speciális csoportokban? Nem vagyok híve az erőszakolt betanításnak, ám törekszem arra, hogy az elsajátított feladat egyben sikerélményt is jelentsen a diákjaim számára. Az újabb és újabb mozgásminták ismétléseivel érhető el a kívánt hatás: az önmegvalósítás és az önkifejezés elérése. Az órákon bőven volt részünk emlékezetes vagy vicces jelenetekben. Amikor a sasszét tanítottam, az egyik lánynak annyira megtetszett a motívum, hogy nem akarta abbahagyni. Már rég kicsengettek, de ő még ropta, ropta: „Imádom a sasszét!” - sikongatta fülig érő szájjal! A tanításban a fokozatosság elvét követem. A gyerekek lépésről lépésre jutnak el az egyszerűtől a bonyolultabb formáig, mindvégig akaratlagos mozgást végezve. Például először a pad tetején sétálnak végig. Aztán a felfordított pad gerendaszerű lécén egyensúlyoznak. Aztán föllépnek bal, majd jobb lábbal és leugranak. Végül megtanulnak hátrafelé is lelépni váltott lábbal. Ez azért nehéz, mert ilyenkor már nem látják a lábukat. Ha ez is megy, akkor lehet fokozni a tempót. Ebben a zene segít, ami folyamatosan szól, adja a ritmust, én meg igyekszem túlharsogni az instrukciókkal, meg persze végig mutatom is a mozgást. A viszonylag hangos zene azért kell, hogy mindenki jól hallja és érezze a ritmust, de ne jusson eszébe beszélgetni, mert az elvonná a figyelmét. Ezek a gyakorlatok segítenek, hogy egyre ügyesebbek legyenek a fiatalok az irányított mozgásokban, javuljon a koncentrációjuk. Mi okozta számodra a legnagyobb kihívást a fogyatékkal élők mozgásfejlesztése során? Talán az, hogy ezek a csoportok sosem homogének, még akkor sem, ha a tagok hasonló sérültséggel élnek. Különböző a terhelhetőségük, a képességeik, a nehézségeik és a figyelmi szintjük. Ezeket a különbségeket én érzékelem, de nagyon fontos, hogy sosem minősítem a tanítványokat. A feladatokat úgy igyekszem meghatározni, hogy a csapat harmadának ne legyen nagyobb gondja a kivitelezéssel, a második harmad próbálkozással egész jó szintre jusson, a harmadik harmadot pedig lefoglalja a feladat annyira, hogy ne unatkozzon közben. Lehet, hogy utóbbi csak annyit jelent, hogy figyeli, amit csinálunk. Esetleg szívesen tapsol közben, netán dobbant is hozzá. A végeredmény heterogén, mint maga a csapat, de közben magához képest mindenki fejlődik. Van, aki önálló produkcióval készül egy versenyre, mások a csapat részeként állnak színpadra kisebb-nagyobb részt vállalva a feladatból, és olyanok is vannak, akik „csak” megtanulnak váltott lábbal fellépni a padra. Mit tartasz az óráid legfontosabb céljának? Egyértelműen azt a közös élményt, ami akkor születik, mikor egy mozgássor pontos végrehajtása megtörténik! A főiskolán is azt tanítottam, hogy mindig mindenkit élményhez kell juttatni. A diák, ha jól érzi magát, örömmel, felszabadultan fog mozogni az órákon kívül is. Sőt, a felszabadultság a kommunikációs képességeire is kihat, a keresztmozgások ugyanis segítik a két agyfélteke közötti intenzív kapcsolatot. Olyan jó megtapasztalni, hogy a „gyerekek” fejlődnek és egymással, meg velem is ügyesebben kapcsolódnak. Már 12 éve nyugdíjas vagyok, de időnként máig kapok tőlük leveleket. Szerintem azért is tudtam ezt a „műfajt” ilyen sokáig művelni, mert nekem is élményt adtak az órák, sosem untam meg tanítani ezeket a nagyon szerethető kis csapatokat. Második rész, avagy fordítsunk egyet a témán: fordítottként épeket oktatni András, hogyan tettél szert három teljesen különböző szakmára? Az egyik hozta a másikat. Nagyapám imádott kertészkedni, én pedig sokat segítettem neki. Jól éreztem magam a kertben, ezért érettségi után ebbe az irányba indultam először. Aztán bekerültem az egyetemi bibliaközösségbe és olyannyira megfogott ez a világ, hogy elvégeztem a teológiát is. Ott pedig megismerkedtem egy fanatikus táncossal: húszéves koromban léptem először a parkettre és beleszerettem a táncba is. Először az angolkeringő és a rumba varázsolt el, aztán jött a szving, majd a kubai salsa. Szerettem volna még többet tanulni a táncról. Az egyik versenyen megtudtam, hogy a győztes könyvekből tanul. Megkerestem őt, beszereztem az ajánlott könyveket – és milyen jól tettem, mert ez a tudás nagy hasznomra vált nemcsak versenyzőként, hanem akkor is, amikor magam is oktatni kezdtem. Hét közben iskolákban hittant, művelődési házakban és más közösségekben pedig táncot tanítottam. Hétvégente meg a gyümölcsösömben dolgoztam. Hogy mindenhová időben odaérjek, motorral jártam. A gyerekeink nem voltak még egy- illetve kétévesek, és éppen benne voltunk a nagyszülői ház átalakításában is, amikor 2006-ban, egy táncórára menet balesetet szenvedtem. Milyen következményekkel járt a baleseted? Vétlen voltam, mégis megváltozott az életem azon a szeptemberi napon. Elrepedt a csigolyám, de azzal biztattak, hogy karácsonyra lábra állhatok. Ebből egy ápolási műhiba-sorozat miatt végül gerinctörés lett. Tíz hónap után szembe kellett néznem azzal, hogy soha nem fogok lábra állni. Szegycsonttól lefelé lebénultam. Sokáig még ülni sem tudtam. Két évet töltöttem különböző kórházakban, öt műtéten estem át, mire kerekesszékkel hazajöhettem. A gyerekeim nem is emlékeznek rám a baleset előtti időből. A fiam például így kiáltott fel, amikor előkerültek az esküvői fotóink: „Papa, te ott állsz!” Mi alakult át benned a balesetet követően? Erős lélektani hullámvasúton voltam sokáig, de rengeteg időm volt töprengeni. Mélypontok is adódtak, de végül a feleségem és a barátaim segítségével, meg a gondolkodás révén érkező felismerések mentén újra felépítettem az életemet. A kerekesszékből értettem meg, hogy mivel az élethez a képességeim megvannak, minden helyzetet meg tudok oldani, ebből pedig az következik, hogy nekem semmi nem „jár”. Hálás vagyok, ha valaki megtesz nekem valamit szeretetből, de nem várhatom el. 16 éve tanulom ezt megélni. Reggel megtervezem a napomat. Mindent át kell gondolni, mert macera visszamenni, ha kifelejtek valamit. Egyszer például úgy keltem fel, hogy eldöntöttem és megterveztem: aznap teljesen egyedül fogok hajat mosni. Éreztem, hogy a terv jó. Bevonultam a fürdőbe, fél óra múlva pedig vigyorogva jöttem ki, hogy tiszta a hajam, ebben sem leszek már rászorulva senkire. Óriási élmény volt! Fokozatosan megtanultam mindent elvégezni. Teljesen el tudom magamat látni, itthon is kiveszem a részem minden feladatból, autót vezetek, előadásokat tartok, tanítok. Legfeljebb akkor van szükségem segítségre, ha nem akadálymentes a helyszín, ahová hívnak. Ilyenkor felvisznek a lépcsőn és már ott is vagyok! Azt hihetnénk, hogy a szakmáid közül a tánctanárság a legkevésbé összeegyeztethető a kerekesszékes élettel, de te erre rácáfolsz… A kertészmérnöki ambíciómból kellett a legtöbbet föladnom, de abból se mindent. Eladtam a gyümölcsösömet, viszont a saját kertemet ápolom tovább, mindennap kimegyek. Évek óta díjakat nyerek a Budakalász legszebb kertje versenyen. A tánc már a baleset után pár nappal visszaköszönt az életembe, ugyanis a kórházban felkerestek azok az osztályok, akiknek a szalagavatóját arra az őszre elvállaltam. Meglepetésemre az összes csapat úgy döntött, hogy nem cserélnek le engem. Bejött hozzám pár diák, elmondtam nekik a koreográfiát és az instrukciókat, ők meg továbbadták a többieknek. A kórházi időszak után először régi felnőtt tanítványaim hívtak vissza. Úgy gondolták, jót fog tenni nekem, ha kiszakadhatok otthonról, és újra közösségben lehetek. Jól gondolták. Minden héten másik házaspár vállalta a szállításomat. Megtapasztaltam, hogy tudok táncot tanítani kerekesszékből is. Három hónap után eldöntöttem, szeretnék újra tanítani, viszont nem várhatom el, hogy mások furikázzanak, ezért megtanultam (újra) autót vezetni. Így több felkérésnek tudtam eleget tenni. Tanítasz mozgássérülteket vagy más fogyatékossággal élőket is táncolni? Nem. Volt egy próbálkozásunk, bevontak egy kerekesszékes tánciskola edzéseibe, de úgy éreztem, hogy ebben a világban én nem tudok jól segíteni. Kedvesek voltak, megértették. Azt hiszem, ott a dolog nyitja, hogy nem érzem magamat kerekesszékesnek. Így élem az életemet, de a lelkem nem lett kerekesszékes. Én lábon táncoltam, azok az élmények vannak bennem, azt tudom továbbadni. Hogyan hidalod át azt, hogy nem tudod megmutatni a lépéseket, a mozgást magát? A tánc összetett folyamat, kizárólag látvány alapján nehéz elsajátítani. Viszont a könyveknek hála, nekem már a baleset előtt kialakult egy fogalmi rendszerem, tudok beszélni a táncról, érthetővé tudom tenni, hogy kell egy-egy lépést kivitelezni. A szavak az én eszköztáram, emellett egy gyorsabban tanuló csoporttagot kérek meg a figurák bemutatására. Semmivel sem haladunk lassabban, mintha lábon tanítanék. Sok visszajelzést kapok, hogy szeretnek nálam tanulni, mert „érezhetően” mondok el mindent, pontosan érzik a tanítványok, mit hogyan kell csinálni. Szerintem három fő pillére van a (tánc)tanításnak, és ezek között nem szerepel az, hogy működnie kell(ene) a lábamnak. Az első az, hogy a tanárnak legyen mély és jó kapcsolata azzal, amit tanít. Ha át van itatva a tánccal, akkor át tudja adni a tudást. Nekem sokévnyi saját élményem van, ismerem a boldogságfaktort, amit a tánc adhat, és minden vágyam, hogy ezt sokaknak segítsek átélni, legyen szó társastáncról, esküvői táncról vagy szalagavatóról. A második pillér, hogy a tanítvány a fontos a folyamatban, nem én. Nem azért tanítok, mert villantani akarok, pénzt szeretnék keresni vagy elismerésre vágyom, hanem azért, hogy a diák boldogabb legyen azáltal, hogy tanítom őt. A harmadik pillér ennek a következménye: meglátni a tanítványban a lehetőséget és segíteni neki, hogy kibontakozhasson. Ezt érthetjük a táncra magára, de az élet más szeletére is. Kérlek, mesélj pár példát, ahol katalizátora lehettél effajta kibontakozásnak! Az egyik érettségiző osztályban egy srác egyáltalán nem akart táncolni a szving koreográfiában. A többiek nem vették zokon, mert különc volt amúgy is, de én nem hagytam annyiban. Kiderült, hogy a fiú az utcai táncokban ügyes. Szóltam neki, hogy a zenében van egy 20 másodperces blokk, ahol megmutathatja magát, ha szeretné. Én lehetőséget kínáltam, ő elfogadta, bevállalta és egy fergeteges mozdulatsort rakott össze, döbbenetesen látványossá emelve ezzel a teljes produkciót. Egy másik szalagavatóra a fiatalok akrobatikus rokit álmodtak meg. Látványos koreográfiát terveztem, sok dobással-emeléssel. Azonban volt egy pár, ahol a fiú nagyon alacsony és vékony volt. Azt javasoltam, hogy ők mindig álljanak abba a felébe a csapatnak, akik épp nem dobnak-emelnek. Ez a verzió az osztálynak nem tetszett, szerették volna, ha mindenki egyformán vesz részt. Nekem viszont nem volt időm külön foglalkozni ezzel a párral. Azt találtuk ki, hogy ők beosztás szerint minden nap egy-egy másik párral gyakorolnak. Nem mutatták meg nekem, hogy hol tartanak, csak jelezték, hogy alakul a dolog. A főpróbán láttam először a velük kiegészült produkciót, és meg voltam döbbenve, mert ez a srác dobta a párját a legmagasabbra! Ő táncolt a legprofibban! Olyan eset is volt, ahol nem is voltam szemtanúja a kibontakozásnak. Egyik év elején egy házaspár tanítványom meglepetéssel örvendeztetett meg. A karácsonyt Kubában töltötték, és különleges ajándékot hoztak nekem. Odakint megnyertek egy amatőr salsaversenyt és nekem adták a trófeát, mondván, engem illet, hiszen én tanítottam meg őket ilyen önfeledten táncolni. Említetted, hogy olykor a táncon túl is hatással vagy a tanítványok életére. Hogyan? A felépülésem után meghívtak, hogy vezessek egy táncklubot. Több mint tíz éven át találkoztunk rendszeresen, egészen a covidig. Óriási élmény, hogy kerekesszékből is meg tudtam tanítani olyanokat ügyesen és örömmel táncolni, akik előtte soha nem táncoltak, csak tőlem tanultak. De még ennél is nagyobb élménynek tartom, hogy a táncon keresztül el tudtam juttatni őket az emberi kapcsolatoknak is egy magasabb szintjére. A remek társaságon belül az évek alatt 15 házasság köttetett, már keresztapaságot is vállaltam! A táncórák elején pár gondolatot meg szoktam osztani a csoportokkal és sorra kapom a visszajelzéseket, mennyire elgondolkodtatják a tagokat az elhangzottak. Sőt, többeknek a pályaválasztásához is hozzájárultam, mások pedig a párkapcsolati krízisük során használják, gondolják tovább a nálam hallottakat. Előadásokat is szoktam tartani, illetve idén elkezdtem önismereti elemekkel bővíteni a gimis korosztálynak tartott tánciskolát. Egy osztálynál januárban kipróbáltam a koncepciót, ami annyira megtetszett a diákoknak és az osztályfőnöknek, hogy azóta öt másik csoportban is elindult a kurzus. Mivel ezek egyházi iskolák, még a hittanári diplomámmal is összeér a tánctanítás. Így kerek az életem.

(*: Augmentatív és alternatív kommunikáció. Ha kíváncsi vagy, hogy mit is jelent ez a fogalom, jó helyen jársz, nem kell a Google-t használnod, csak olvasd el ezt a beszélgetést ) Szirányi Mariann az Egyesületünk egyik motorja, az AAK harcosa, a hamarosan induló AAK-alapozó képzésünk szervezője beszélget Szrenka Verával, önkéntesünkkel, kezdő AAK-használó anyukával. Vera: Nagyon örülök, hogy beszélgetünk, mert szerintem egy iszonyatosan érdekes téma a kommunikáció. Hogyan lehet kommunikálni, hogy mi is a beszéd, mi is a kommunikáció. Mindig arra gondolok, hogy mennyi minden múlik azon, hogy a beszéddel és a kommunikációval megértetjük magunkat, és hogy a hétköznapi életben el tudunk tájékozódni, emberekkel kapcsolatot tartunk, az emberek kapcsolatot tartanak velünk, fontosnak tartanak, odafigyelnek ránk, teret engednek nekünk a mindennapokban. Azon gondolkodtam, amikor készültem erre az interjúra, hogy ez mennyire nehéz lehet azoknak, akik nem kommunikálnak, vagy nem beszélnek, vagy nehézkesen, vagy nem jól kommunikálnak. Mariann: Szerinted van olyan, hogy nem tud kommunikálni? V: Inkább szerintem olyan van, hogy nem értik, vagy nem értik az ő jeleit, vagy nem veszik figyelembe. M: Abszolút, ez egy alapvetés az AAK-ban, hogy lehetetlen nem kommunikálni. Gondolj bele, hogy a légzésritmusunkkal vagy a testhelyzetünkkel mennyire sokat elárulunk magunkról, a gondolatainkról. Idegesen kapkodjuk a levegőt, de ha nyugodtak vagyunk, akkor milyen lazán el tudunk nyúlni a széken, és a légzésünk is lassabb. Nyilván nem lehet atomfizikáról beszélni a légzésen keresztül, de sok mindent meg lehet tudni a másik állapotáról. Úgyhogy valóban, olyan nincs, hogy nem tudunk kommunikálni. V: Igen, és talán az is fontos, hogy azzal az alapvetéssel álljunk a másik emberhez, hogy kommunikál felénk, vagy hogy kommunikációra képes. M: Teljesen egyetértek. Tetszik ez a hozzáállás, hogy mi álljunk hozzá úgy, hogy akar velünk kapcsolatot létesíteni akar velük kommunikálni. Hogy bennünk legyen meg ez a fajta kíváncsiság és érdeklődés a másik iránt. V: Igen, és szerintem azzal, hogyha az ember rájön arra, hogy érdemes kommunikálnia, mert megértik őt, vagy megkapja a megfelelő reakciót, akkor ez egy pozitív visszajelzés az egyénnek, hogy akkor még inkább megéri kommunikálni, vagy picit több erőt befektetni, és így nyilván változnak az egyén kommunikációs készségei. M: Igazából két csoportot tudok elkülöníteni. Vannak, akiknél jelen van a kommunikációs vágy, ki akarják magukat fejezni, de nincs eszközük arra, hogy ezt hogyan tehetik meg. Gondolok itt egy idegrendszeri sérült kisgyerekre, akinek mind a mozgása, mind a beszéde akadályozott, viszont jelen van benne kognitíven a kommunikáció vágya. Neki nincsen eszköze, hogy ezt meg tudja tenni, hiszen nem tudja elmondani, a mozgása akadályozott, nem tud odamenni és megszerezni amit szeretne, vagy rámutatni, elmutogatni. Vágy van, de nem tudja kifejezni magát. Ebben az esetben az a dolgunk, hogy egy eszközt tudjunk adni a kezébe, hogy a meglévő kommunikációs vágy érvényesülni tudjon. A másik csoportot pedig azok alkotják, akik nehezen találják meg az emberekkel a kapcsolódási pontokat, nincs meg bennük a kapcsolódási, a kommunikációs szándék. Például odamegy és elveszi azt a tárgyat, ami kell neki, de nem gondolja, hogy ezt kommunikálnia kellene másokkal. Ilyen esetekben a kommunikációs vágyat kell felébreszteni, hogy ez ne csak egy olyan „odamegyek, megszerzem” legyen, hanem kommunikálni akarjon, és megtapasztalja azt, hogy lehet kérni olyat is, amik nem vehetőek el egyszerűen a másik embertől. V: A kisfiam Down-szindrómával él, most lesz három éves, és nála látom, hogy mindent ért, minden egyszerűbb és komplexebb utasítást megért, megcsinálja amit kérünk, de nem beszél. Nagyon-nagyon sokat küzdöttem vele, hogy hogyan lehetne segíteni, mert érződik, hogy van benne egy közléskényszer, hogy beszélni akar. Mindig magyaráz nekünk, mutogat, megfogja az arcunkat, hogy nézzünk rá, miközben ő hablatyol, szóval teljesen benne van ez a vágy, de az az érzésem, hogy hiányzik nála egy kattanás, hogy hogyan tudná a hangokat, amik amúgy külön-külön szépen megvannak nála, összekötni, vagy célzottan használni. Érdekes, hogy korábban sok módszerrel próbálkoztunk, de egyáltalán nem működött nála. Néhány hónapja pedig elkezdtünk egy logopédushoz járni, aki azt tanítja nekem és a fiamnak, hogy hogyan lehet nagyon egyszerű jelekkel, ún. fonomimikai jelekkel, a különböző hangokat jelelni, ebbe játékosságot belevinni. Mintha ez a nagyon egyszerű módszer hozná azt a kattanást, ami segít neki előhívni a hangokat. M: Azt megkérdezhetem, hogy korábban szóba került-e az AAK módszere? V: Ez nagyon érdekes, mert szóba került, de én több gyógypedagógustól, sőt logopédustól is azt hallottam, hogy inkább kerüljük ezt a módszert, merthogy késlelteti a beszédnek a megindulását. És mivel Down-szindrómával él, akik eleve később kezdenek el beszélni, úgy gondoltam, mint ahogy minden más fejlődési területen, felvesszük ebben is az ő tempóját. De az utóbbi fél évben elképesztő módon kialakult egy erős közlésigénye, egy erős kommunikációs-, és kapcsolódási vágya, és valahogy azok a módszerek, amiket addig használtunk, azok nem segítették őt ebben a helyzetben. Emiatt sokat kiabált, tárgyakat dobált, mert frusztrált volt. És persze én is frusztrált lettem, mert úgy éreztem, hogy eszköz nélkül hagytam őt, és eszköz nélkül maradtam én is. Nem tudtam neki segíteni. Ez az érzés rettenetes: akar valamit mondani a gyereked, de te nem érted, és nem tudsz semmit tenni, hogy hogyan érthetnéd meg a gondolatait, a vágyait. M: Annyi minden jut eszembe, ahogy így beszélsz, az egyik, ez a frusztráció, ez nagyon fontos szerintem. Az anya és a gyermeke, illetve a szűk családi kör fél pillantásokból megérti a másikat, hogy most éppen éhes, most szomjas, most álmos, most éppen mi van vele. Viszont a tágabb környezet, amikor a gyerek például bölcsibe, oviba megy, vagy pedig már annyival komplexebb dolgokat szeretne, amit már nem lehet egy pillantással elmondani, még anyának sem. És ilyenkor jelenik meg a frusztráció. Hozhatom azt a saját példámat is, amikor úgy begyullad a hangszálam, hogy nem tudok beszélni, vagy csak nagyon halkan. Ilyenkor, például egy megbeszélésen ahol többen vagyunk, próbálnék hozzászólni, de annyira halk a hangom, hogy egyszerűen abban a hangzavarban nem hallják. Na, és az a frusztráció, ami bennem ilyenkor születik, pedig csak néhány órára, esetleg napra élem át ezt! Annak a frusztrációja, hogy én is itt vagyok, jelen vagyok, ütöm azt asztalt, hogy figyeljenek rám. M: Visszatérve, említetted az egyik leggyakoribb sztereotípiát az AAK-val kapcsolatban, hogy késlelteti, vagy megakadályozza a beszéd kialakulását. Ha lehetne egy gondolat, amit minden szülő és szakember fejében elpalántázhatnék, akkor az az lenne, hogy nem, az AAK nem akadályozza meg a beszéd kialakulását, hanem elősegíti.3 És ha csak ezt az egy dolgot át tudnám vinni most így a köztudatba, akkor én már boldog lennék. Hiszen pont erről szól az AAK, ha van valami éppen aktuális hiány, ami lehet átmeneti, vagy tartós is, akkor hogyan teremtsünk olyan lehetőségeket, amik segítségével az egyén tovább tud lépni, megfelelően fejlődni tud, kommunikálni, részt venni a mindennapi életben. Vannak olyan felnőttek is, akiknél bizonyos kórképek esetében hozzátartozik az, hogy egy műtét után nem tudnak beszélni, és bár ez átmeneti, de akkor is szükségük van valamilyen eszközre arra, hogy kommunikáljanak abban az átmeneti időszakban. A beszéd kialakulását sokszor a járás-tanuláshoz hasonlítom. A mozgásfejlődés során a gyerekek mindig azt csinálják, ami a legkönnyebben, leghatékonyabban megy nekik, ami pedig komplex, bonyolult és nagyon macerás, azt nem csináljuk. Ilyen például a járás és a kúszás esete. A gyerekek csak addig kúsznak, amíg az a legkönyebb és leggyorsabb neki, viszon egy ponton túl már váltanak a mászásra, majd a járásra. Hogyha elérték már a járás képességét, megízlelték, hogy milyen járni, onnantól már csak járnak. Persze, néha kúszni kell, ha át akarnak valami alatt jutni, de alapvetően azt használják, ami gyors és hatékony. Ilyen a beszéd is. A kúszás az AAK, a beszéd a járás. Onnantól kezdve, hogy van egy sokkal hatékonyabb, sokkal gyorsabb módszer, mint az AAK, onnantól kezdve azt fogom használni. Hiszen a beszédhez nem kell semmilyen eszköz, nem kell különösebb erőfeszítés, nem kell, hogy szabadok legyenek a kezeim, nem is kell, hogy a másik fél lásson engem. Bármit csinálhatok, bárhol lehetek, csak hátra szólok, hogy „igen, apa, kérek kakaót”. És mindezt jelekkel, gesztusokkal, különböző segédeszközökkel sokkal macerásabb és sokkal időigényesebb elmondani. V: Vagyis az AAK egy ugródeszka. M: Igen, és amiben még nagyon fontos szerepe van az AAK-nak, az az, hogy fel tudja ébreszteni a kommunikációs igényt. Nagyon sok gyereknél tud egy olyan plusz motivációt adni, ami arról szól, hogy milyen klassz dolog kommunikálni. Vannak, akiknél például a hangadó gépek működnek jól. Megtapasztalja a hangját, hogy azzal fel tudja magára hívni szülei figyelmét, még ha azok a másik szobában is vannak. Kiadok egy hangot, és ez a gép azt mondja, hogy anya, akkor anya hátra fog fordulni. Ezek a tapasztalások iszonyú fontosak ahhoz, hogy megérezze azt, hogyha ő hangot ad, akkor annak van egy következménye, tudja befolyásolni a környezetét. V: Beszélnél egy kicsit róla, hogy milyen módszer is az AAK? M: Az AAK nem is egy specifikus módszer, hanem egy óriási tárház, amiben az egészen egyszerű gesztusoktól, kézjelektől kezdve iszonyú komplex eszközrendszerekig sok minden van. Számtalan jelnyelvi módszertől kezdve, különféle nyomtatott képek, ábrák, rajzokon keresztül az egészen bonyolult számítógépes eszközökig minden megtalálható az AAK eszköztárában. Szóval ez egy nagyon izgalmas módszer, ami pont a sokfélesége miatt megteremti azt a lehetőséget, hogy az egyén igényeire szabva válasszuk ki a legmegfelelőbb módszert. Persze, közben teljesen érthető az a szülői félelem, hogy megakadályozza a beszéd fejlődését, különösen, ha egy szakember ezt mondja. Ezért nekünk, szakembereknek ebben nagy felelősségünk van, hogy utánajárjunk, olvassunk a módszerről, ismerkedjünk vele, képezzük tovább magunkat, értsük meg, hogy miről is szól ez. Hiszen például egy mozgásterápiás módszerre sem mondjuk azt, hogy megakadályozza a járást, pedig mennyi van belőlük! A beszéd- és kommunikációfejlesztés sokszor egy nagyon hosszú folyamat, és nem úgy működik, hogy megmérem az elején, hogy 12 cm az én kis növényem, és ha ezt meg ezt teszem vele, akkor 15 cm lesz és virágozni fog. Ez nem olyan egyszerű, hogy egyszer felmérem, aztán alkalmazok valamit és akkor meglesz az eredmény, hanem ez egy folyamatos kísérletezés, gondolkodás. Megfigyelek valamit, arra adok valami reakciót, hogyan haladtam, újra megvizsgálom. Szerintem ez az izgalmas szakember szemével a kommunikációfejlesztésben, hogy ez egy folyamatos aktív követése a kliens fejlődésének. Ettől ilyen csodálatos nekem ez a módszer. V: Pont ezért kell utánanézni, utánajárni, keresni, hogy mi az a módszer, ami a gyerekemhez, a helyzetünkhöz a leginkább passzol, a leginkább előremozdít. M: Azt is fontos megjegyezni, hogy talán ez a tartózkodás az AAK módszerétől amiatt is van, mert úgy tűnhet, mintha teljesen életidegen dolog lenne. Tehát amikor mondjuk ezt mondjuk, hogy megakadályozza a beszédet, akkor talán amiatt gondoljuk, mert úgy képzeljük, hogy egy sci-fi-be illő beszélőgép lesz az, ami majd beszél az én gyerekem helyett, és ő ezért nem fog beszélni. De az AAK ennél sokkal sokszínűbb és sokkal természetesebb. Mi magunk is iszonyú sok AAK-s módszert használunk a hétköznapi életünk során. Nagyon sok beszédet kiegészítő és helyettesítő, ami magának az AAK-nak a definíciója, alternatív módokat használunk mi is. Hányszor van olyan, hogy nem jut eszünkbe egy tárgynak a neve, így rámutatunk, vagy megpróbáljuk elmutogatni? Ha belegondolunk, hogy a testbeszédünk, a gesztusaink, a mimikánk, a hanglejtésünk mind-mind a beszédet kiegészítő, a másik ember megértését elősegítő dolgok, akkor máris nem annyira életidegen. Ahogy mondtad korábban, hogy elég egy idegen nyelvű környezetet elképzelni, amikor meg kell értetnünk valakivel, akivel nincs közös nyelvünk, például Szibéria kellős közepén, hogy haza szeretnénk jutni, akkor pontosan ilyen rendszereket használunk mi is. Szerintem nagyon emberi és nagyon természetes tud lenni. V: Milyen életkortól gondolod, hogy az AAK módszere hasznos lehet? M: A szakirodalom nagyon sokáig elfogadó a beszédfejlődéssel, és az első red flag-nek, vagyis figyelmeztető jelnek azt adják meg, hogy kétévesen legyen meg ötven szó, és ezek közül kettőt össze tudjon kapcsolni. Ezért nagyon sokáig, akár kétéves korig várnak, hogy majd úgyis megtanul beszélni a gyerek. Illetve vannak olyan diagnózisok, amik esetében már születéskor valószínűsíthető a kommunikációs elakadás. Szerintem ami fontos lenne, hogy a legelejétől jelen legyen az, hogy nagyon sokféle kommunikációs módot elfogadunk. Ha egy gyerek a fejlődése során olyan közegben van, ahol beszélnek hozzá, akkor tőle is azt várják majd el, hogy beszéddel kommunikáljon. Az újszülött csecsemőkhöz is folyamatosan beszélünk, pedig tudjuk, hogy nem érti, amit mondunk neki. De jelen van, hallja a hangokat, szavakat, mondatokat, hanglejtésünket, stb. amiből aztán felépíti magának a beszéd képességét. Ezt nevezzük állványozásnak. De mindez egy kommunikációjában akadályozott gyermek esetében, akinek például a mozgáskorlátozottság érintheti a beszédhez kapcsolódó mozgásos képességeit, ő a későbbiekben tudna akár képekkel kommunikálni, de mivel senkit nem lát a környezetében ilyen módon kommunikálni, ezért ez olyan, mintha kínaiul beszélnénk hozzá, és elvárnánk, hogy ő magyarul válaszoljon. Szerintem azért nagyon fontos az AAK-t minél korábban elkezdeni, hogy legyen ott mint lehetőség, legyen ez is egy minta, hogy én ezt is elfogadom, ezt így is lehet. Aztán, hogy később mi lesz, hogyan fejlődik a gyerek kommunikációs képessége, az majd kiderül. De ott van, az állványt tudja használni. Mi a legrosszabb, ami történhet? Az az egyéves kisgyerek, akit megkínálunk különböző gesztusokkal, hangokkal, képekkel, de aztán fél év múlva elkezd beszélni, akkor otthagyja ezeket. De lehet, hogy pont ebben az időszakban fel tudom kelteni az érdeklődését a kommunikáció iránt, ami segíti, hogy továbbhaladjon a fejlődésében. Szóval én azt gondolom, hogy nem lehet elég korán elkezdeni. De minden fejlesztésre ezt mondjuk, nem? Ugyanakkor azt gondolom, hogy a kommunikáció annyira alapvető emberi jogunk, hogy szerintem meg kell adnunk a méltóságot a gyerekeknek arra, hogy ezt időben el tudják kezdeni. V: Ez egy nagyon fontos mondat volt. Köszönöm. Beszélnél arról az AAK-képzésről, amit szerveztek? Kiknek ajánljátok, hogy fog fölépülni? M: Az Slachta Margit Nemzeti Szociápolitikai Intézet támogatásával egy pályázaton* keresztül lehetőségünk van arra, hogy közelebb hozzuk a szakembereket és a szülőket az AAK világához. A korai korosztály kommunikáció fejlesztésének témakörét célozzuk meg. Szervezünk egy, a terapeutáknak szóló 30 órás alapozó képzést, amiben azt szeretnénk átadni, hogy miről is szól az AAK, hogyan alapozzuk meg azokat a készségeket és képességeket, stratégiákat amik segítségével a gyerekek majd el tudják sajátítani a különféle módszereket, legyenek azok egyszerű gesztusok, képi kommunikációs rendszerek, vagy számítógépes programok. Hasonló képzést tervezünk a szülőknek is, egy húszórás családbarát verzióban: négy délelőttöt fog felölelni ez a húsz óra, hogy amíg a gyerekek közösségben vannak, addig be tudjanak kapcsolódni a szülők. Tavasszal, márciusban lesznek ezek a képzések, a honlapunkon lehet rájuk jelentkezni. Szeretnénk megtapasztalni, hogy mi az, ami hasznos a résztvevők számára, hogy hosszú távon is egy olyan képzést tudjunk kínálni, amiből mind a szakemberek, mind a szülők sokat tudnak profitálni. Nagyon várjuk a jelentkezőket, hívjuk őket, hogy aktív szakmai beszélgetéseken, esetbemutatásokon, foglalkozásokon keresztül közelebb kerüljünk mindannyian ennek a módszernek az eszmeiségéhez, alapjaihoz. * FOF2021 pályázat

színű egyesületi pólóban megjelenni egy alsós osztály előtt és játékokon keresztül megmutatni nekik az inklúzió