Search Results

Először megkértük, mondja el, szerinte mi az inklúzió:  Az inklúzió azt jelenti, hogy mindenki számít Bővebben ebben  a cikkünkben olvashatsz arról, hogy mi az inklúzió.  lényegét:  🧒 Mi az inklúzió? 🧾 Plakátszöveg pedagógusoknak, szülőknek Mi az inklúzió? Az inklúzió nem a "beillesztés", hanem a közösség alkalmazkodása  a sokféle igényhez. 

Exklúzió, szegregáció, integráció, inklúzió – melyik mit jelent és hol tartunk most? Mit jelent az inklúzió? Exkluzív dolog-e az inklúzió? Mit tehet az egyén az inklúzióért? Ugyanez igaz az inklúzióra.

Azt hiszem, itt válik szó szerint életmentővé az inklúzió.

Skool-lal közösen, a LEGO Alapítvány támogatásával egy több helyszínt érintő, az érkezett gyerekek inklúzióját ELTE, METU és MOME Szeretnénk, ha az inklúzió nem csak egy fura szó lenne, aminek használata csak finoman , ahová Fruzsi és Mazsi kollégánk érkezett, hogy a leendő magyartanároknak beszéljen a spéci diákok inklúziójának

Mivel az inklúzió jelenségével a közoktatásban találkozhatunk először rendszerszinten, innen fogom hozni Az első és legfontosabb, hogy az inklúzió megadja azt az alapélményt, hogy tartozom valahová, nem vagyok Az inklúzió valódi lehetőségeket teremt számomra a társadalomban. termelő céges coaching és vezetőképzés kurzuskínálatával, akkor meglepődve tapasztalhatjuk, hogy az inklúzió A cikk végéhez érve meg kell jegyeznem, hogy valójában nem értem, miért kell az inklúzióról beszélni.

Mert az talán kevés magyarázat, hogy az inklúzióra. De amúgy arra. Mi pedig azért dolgozunk, hogy terjesszük az inklúzív szemléletet. https://www.egysimaegyforditott.hu/ado-egyszazalek/ Név: Egyesület az Inklúzióért Adószám: 18904693-1

beleadva vagyunk erős csapat”, emelte ki Bokor-Bacsák Györgyi, az Egy sima egy fordított – Egyesület az Inklúzióért További információ: Bokor-Bacsák Györgyi Egy sima egy fordított – Egyesület az Inklúzióért +36 20 598

Bemutatunk egy megváltozott munkaképességű felnőtteket foglalkoztató műhelyt. Az összeszerelő csapat vezetője nagyon szereti a „fiatalokat”, imád velük együtt dolgozni és róluk beszélni. A csapat tagja előző interjúnk szereplője, Gergő is, az ő beilleszkedéséről is szó esik. Összefogás az Egyenlő esélyekért Nonprofit Közhasznú Kft. A csömöri központot Szekeres Erzsébet halmozottan fogyatékos fia ellátása kapcsán kezdte el szervezni közel 40 éve. A központot két szervezet működteti. Az Egyenlő esélyekért! Alapítvány közhasznú szervezetként 2000 óta foglalkozik fogyatékos felnőttek ellátásával a 110 fős bentlakásos, ápoló-gondozó otthonban, valamint az 50 férőhelyes nappali ellátást, illetve egyéni és csoportos fejlesztő foglalkozásokat biztosító részlegen. Az Összefogás az Egyenlő esélyekért Nonprofit Közhasznú Kft. pedig akkreditált foglalkoztatóként megváltozott munkaképességű személyek részére biztosít rehabilitációs foglalkoztatást. Jelenleg Csömörön 20 csoportban, országszerte pedig további 12 telephelyen összesen több mint 500 főt foglalkoztatnak, túlnyomó részüket napi négy órában. Borza Ágnes Névjegy: BORZA ÁGNES Ági a Gyógypedagógiai Főiskolára készült, de máshogy alakult az élete. Gyerekgondozói végzettséggel először halmozottan sérült fiatalokkal foglalkozott, majd audiológusként dolgozott több évtizeden át. Aztán a saját egészségügyi problémája miatt új, a lakhelyéhez közeli munkahelyet keresve talált rá a csömöri központra és a „fiatalok” között új életet kezdett az Összefogás Kft.-nél csoportvezetőként. 16 éve nap mint nap örömmel megy a műhelybe a csapatához, akiket gyerekeiként szeret és nevel is. A fiatalok szülei, köztük előző interjúalanyunk is tyúkanyóként jellemzik. Hogy mutatnád be a műhelyt és a csapatodat? Az összeszerelő csapatban, hivatalosan a 104-es műhelyben 15-en vagyunk jelenleg, különböző képességekkel és lehetőségekkel. Vannak a fiatalok között bentlakók, de többségük bejárós. Sokan messziről, vonattal jönnek, akár két órát is utaznak idáig. Csodálatosak a csapattagok, szeretnek dolgozni, örülnek, ha van munka és tudnak teljesíteni. Nagyon büszkék a munkájukra, én meg leginkább rájuk. Szerintem mindegyikőnknek megdobban a szíve, ha például egy általunk korábban összeszerelt hintát látunk valamelyik áruház polcán. A Csapat Általában napi 4 órában foglalkoztatjuk őket, reggel 8-tól, esetleg 9-től. A legtöbb csapattag középsúlyos fogyatékossággal él, viszont teljesen mások az adottságaik. Van, aki csak az egyik kezét tudja használni, van, akit skizofréniával diagnosztizáltak és van két epilepsziával küzdő fiatalunk is. Náluk megfigyeltük, hogy gyakrabban rohamoztak reggel, ezért eltoltuk a munkakezdésüket. Ezzel az egyszerű lépéssel sikerült jelentősen csökkenteni a rohamok számát. Ha kipihenten érkeznek, jobban érzik magukat és jobban is tudnak összpontosítani. Hogy hívod a munkatársaidat, ha nem a nevükön szólítod épp őket? Ha magunk között vagyunk, szoktam mondani nekik, hogy „gyerekek”, de amúgy a fiatalok szót használom leginkább. A hivatalos kifejezések valahogy kevésbé jönnek a számra, hiszen nekem ők többet jelentenek, mint hogy azt mondjam: dolgozók, netán ellátottak. Milyen típusú munkáitok vannak? Nagyon sokáig játékok összeszerelésével foglalkoztunk, a legnagyobb kedvencünk a formaillesztő babajáték, a Csodakocka volt, de ezt sajnos már nem gyártják. A nagyobbaknak szóló játékok közül besegítünk a másik műhelyünkben készülő Gazdálkodj okosan! sorozat társasjátékainak összekészítésébe is: összehajtjuk a dobozt, a sok különböző kelléket és játékpénzt kiszámoljuk. Más áruk csomagolását is vállaljuk, például akciós termékeket címkézünk, függönycsipeszeket állítunk össze, vagy italporral töltött szívószálakat készítünk egybe és csomagolunk. Van olyan feladatunk is, amit több műhelyben is, nagy tételben is végzünk: ez a pumpaszár-vágás. A célszerszámot, amit egy ügyes műszaki ember az intézményen belül készített, a műhelyvezetők állítják be, aztán készülhetnek szakmányban a piperecikkek adagolását megkönnyítő, flakonba való pumpák. Mindenkinek testre szabott feladata van és minden mozzanat fontos: van, aki csokorba szedi a szárakat és átnyújtja a vágónak, van, aki a gépet kezeli és van, aki dobozba teszi az elkészült darabokat, esetleg számol vagy lezárja a dobozokat. Mindenki hasznosnak érzi magát! Kártyacsomagok összeállítása Mi történik, amikor újabb munka érkezik? Először próbamunkát kapunk. Ilyenkor összeülünk a csoportvezetőkkel és mintát készítünk. Kitaláljuk, melyik csapat tudná a leghatékonyabban elvégezni a feladatot és milyen lépésekben. Épp most készült pár mintadarab gumis kartonmappából, füzettartó tokból. Ehhez meg kell hajtani a papírt, méretre kell vágni a gumit és egy szerszám segítségével alumíniumkapoccsal rögzíteni. Hogyan „találnak meg” benneteket a különböző munkák? Egyes cégek közvetlenül keresnek meg minket, például kerámiaműhelyünkben designer tárgyak is készülnek. Emellett a kft. cégvezetője, Halmai Krisztina Diana és a termelésirányító kolléganője is sokat tesz azért, hogy minden műhelynek legyen elegendő feladata, aktívan keresik a lehetőségeket. A COVID miatt több eddigi munkánk is megszűnt, reméljük, hamarosan lesznek újabb kihívások, amelyeknek megfelelhetünk. Mert az biztos, hogy megfelelünk. Szoktam mondani a fiataloknak, hogy jó csapat vagyunk, ügyesek vagyunk, minden munkának örülünk, mindent megoldunk, méghozzá jól! Munka közben A minőséget tekintve mi az elvárás? Mennyi lehet a selejtarány? Selejt? Nálunk olyan nincs! Itt ugyanolyan munka folyik, mint egy átlagos munkahelyen. A fiatalok a munkájukért fizetést kapnak, ezért fontos, hogy jól és hibátlanul dolgozzunk. A feladatok az adottságokhoz igazodnak, de a követelmény nem kevesebb, mint a jó végeredmény. Iparkodunk nagyon, ezért lehet, hogy nálunk még kevesebb is a hiba, mint a „kinti” világban. Hibás áru nem hagyja el a műhelyünket. Tudják, hogy az én nevemet kell ráírni a végén a dobozra, én vállalom a felelősséget a munkáért, de szoktam mondani nekik, hogy büszke vagyok rájuk, mert soha nem voltam még az irodán azért, mert rosszat csináltunk. Amit kiadunk a kezünk közül, az jó és erre büszkék vagyunk! Meg is szoktuk ünnepelni, amikor lezárunk egy feladatot, megtapsoljuk magunkat. Milyen gyakran bővül a csapatotok? Az érdeklődők a vezetőnőnél jelentkeznek és általában a szüleikkel együtt jönnek „terepszemlére”. Körülnéznek az összes műhelyben, aztán megbeszélik otthon, hogy például a kerámia-, a szövő-, a gyertyaöntő vagy a seprűkészítő műhelybe jelentkeznek. Ha van hely, el is kezdhetik a beszokást, kipróbálhatják magukat. Én azt szoktam mondani, hogy az elején sok türelem kell, mert beletelhet akár fél évbe is, mire nemcsak a csapatot, hanem a feladatot is megszokja az új tag. Nálunk szerencsére nagyon stabil a csapat. Aki itt kezd, itt is marad, sőt, olyan tagunk is van, aki egy másik csoportból kérte át magát. A létszámunk ideális, mindenkire tudok figyelni, és a 15 fiatal is számon tudja tartani egymást. Éppen ezért ritkán érkezik új tagunk. A legutóbb Gergő csatlakozott, de ennek is már lassan 4 éve. Készül a pumpaszár Hogyan illeszkedett be Gergő az összeszokott csapatba? Gergő nagyon kedves „gyerek”. Először nem nagyon beszélt, ezért minden rezdülését figyeltem, hogy lássam, jól érzi-e magát, és kiderüljön, ha valami zavarja. Észrevettem például, hogy mindannyiszor összerezzent, ha a fémlábú székek megcsikordultak a kövezeten. Egyrészt szóltam a többieknek, hogy figyeljenek jobban a székekre, de tudtam, hogy teljesen nem tudjuk kiküszöbölni sem ezt, sem más munkazajt, ezért segítettem Gergőnek, hogy ezeket könnyebben megszokhassa. „Tréningeztünk” kicsit. Minden nagyobb zajnál a nyugodt magatartásommal jeleztem neki, hogy ez természetes, nincs semmi gond. Mivel hiszek az érintésben, néha-néha megérintettem a vállát ilyenkor, hogy biztonságban érezze magát. Pár hónap alatt megszokta a műhelyzajt és már nem kapja fel a fejét. Mivel Gergő inkább csak kérdésekre válaszolt, magam mellé ültettem és munka közben beszélgettem vele. Egyik nap eljött a nagyija, hogy megnézze, hol dolgozik az unokája. Észrevettem, milyen bensőséges a kapcsolatuk, ezért utána gyakran beszélgettünk a nagyiról, mert róla szívesen mesélt. Aztán Szotyi, a kutyus került szóba. Így lett egyre nyitottabb, oldottabb Gergő a munkahelyen. Már barátkozik is, van egy társa, akivel gyakran viccelődnek. Látszik Gergőn, hogy jó neki otthon, de itt is szeret lenni. Békéből jön békébe, ami nagyon fontos a kiegyensúlyozottságához. Nagy dolog, ami vele történik nap mint nap: a munka nélkül csak ellenne valahol, így pedig egy aktív fiatal. Mi a titka a jól működő csapatnak? Akkor működik jól a csoport, ha mindenkinek testhez álló feladata van, akár többféle is. Például van, aki a munkája mellett időfelelős is: szívesen beállítja az óráját, ami kellemesen zenél, ha lejárt az idő, így nem feledkezünk bele túlságosan a munkába. A hangulat is lényeges. A munka is akkor halad igazán, ha mindenki jól érzi benne magát. Mivel jól ismerem őket, már reggel látom, aznap hogy vannak. Ha valaki épp nincs annyira jól, akkor tudom, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy végül neki is jó napja legyen. Ha gondterheltebb, feszültebb, csak rámosolygok, hogy „Nézd, én mosolygok. És te?” És neki is felderül az arca. Az is segít, hogy sokat énekelünk. A leggyakrabban népdalok hangzanak föl, de ha elfáradunk, akkor hallgatunk valami más zenét, és máris jó a kedvünk. Nemcsak elfogadóak, hanem befogadóak is vagyunk. Ha az egyik csoportvezető szabadságra megy, a csapatát szétosztják. Mi örülünk az ideiglenesen hozzánk kerülőknek, mert az új impulzusok nekünk is jót tesznek. Ugyanígy az is izgalmas, amikor ők mennek más műhelybe az én szabadságom alatt. A gyertyakészítő műhelyben Mit teszel nap mint nap azért, hogy összetartó maradjon a csapat? Munka közben is rengeteget beszélünk, beszélgetünk, de a szünetben is végig ott vagyok velük. Nemcsak a vezetőjükként, hanem a munkatársukként, valamint kicsit a pótanyukájukként és életvezetési tanácsadóként vagyok jelen. Beszélgetünk például a tisztálkodásról, így kialakul bennük az elvárás és észreveszik a pozitív dolgokat, megjegyzik, ha valaki finom illatos aznap. Az önbecsülésüket is szeretem erősíteni, mert igazán büszkék lehetnek magunkra és a munkájukra. Szoktam mondani, hogy húzzák ki magukat, legyenek büszkék, hogy jól dolgoznak, fontos feladatuk van. Mert minden munkafázis fontos a végeredmény szempontjából. Évtizedekig dolgoztam az egészségügyben és megjegyeztem a főorvosunk mondását, miszerint a megbecsülésünk, a munkánk megítélése a takarító néninél kezdődik, mert a páciensek első benyomása az, hogy ragyog a rendelő! A kiszámíthatóság és a nyugodt légkör kulcsfontosságú. Vannak olyan csoportszabályok, amiket gyakran szóban is elismétlünk, így mindenki betartja, nem felejti el. Ilyen például az, hogy szólnak, ha kimennek valamiért - akár csak egy új termékesdobozért - a műhelyből. Tudják, hogy ez nem azért van, hogy ellenőrizzem őket, hanem azért, hogy tudjam, hol vannak és eldönthessem, mikor kell utánuk menni, segíteni. Ugyanilyen szabály az is, hogy a munkaasztalnál nem eszünk. Mindenki szalvétát tesz maga elé az uzsonnaszünetben. Akinél épp nincs, annak a másik oszt egyet. Van, akinek a napi rutin része az is, hogy fölhív, amikor hazaért. Ez neki is, nekem is nagyon megnyugtató. A csapattagok között van, aki jobban feltalálja magát, de olyan is, akinek elkel a segítség, például a tájékozódásban. Ilyenkor kiküldöm az egyiket a másikkal, hogy a nehezebben tájékozódó is megtalálja a mosdót és ne szorongjon, ha ki kell mennie. Gergőt például az önálló közlekedésre való átállás idején úgy támogattuk, hogy megkérdeztem a csoporttól, ki tud segíteni neki az Őrs vezér térig elmenni. A csapatot kis ünnepségekkel is erősítjük. A névnapokat, születésnapokat közösen ünnepeljük. Olykor sütök valami finomságot és elosztjuk egymás között. Megszokták ezt, s előfordul, hogy ha ők hoznak pár kekszet vagy egy tábla csokit, akkor megkérnek, hogy osszam el igazságosan. Játékok összeállítása és csomagolása Hogyan oldod meg a differenciálást a munkában? Mindenkinek testre szabott feladatokat adok, és ezeket variálom is, ha már úgy látom, hogy valaki belefáradt, beleunt valamibe. Akinek segítségre van szüksége, annak segítek, hiszen nem cél, hogy erőn felüli dolgokat kérjek tőle. Az elvárások reálisak, a fiatalokban pedig ott van a küzdőszellem, tényleg nagyon igyekszenek. Leggyakrabban csak biztatásból kell több és minden megy, mint a karikacsapás! Többen vannak, akik szívesen csinálják sokáig ugyanazt a feladatot, de időnként kell nekik egy-egy instrukció a folytatáshoz, hogy ne felejtsék el, mi a következő lépés. A szünet után például odaülök Gergő mellé és megerősítem pár mondattal, hogy tudod, csak adogasd, és már csinálja is ügyesen. Nem hozhatok senkit olyan helyzetbe, hogy elbizonytalanodjon, vagy úgy érezze, hogy felesleges. Egymásnak is gyakran segítenek, nagyon jó csapatot alkotunk! Hol találkozhatunk azokkal a termékekkel, amelyek nálatok készülnek? A mi csapatunk más cégeknek végez bérmunkát, de az intézményen belül a műhelyek egy része eladásra is készít például kerámiákat, gyertyákat. Régen sokat jártunk vásárokba, a nagyobb munkahelyeken - főleg karácsony előtt - dolgozói vásárokon is részt vettünk. Ezek az alkalmak mára megritkultak, viszont helyben, a csömöri műhelyekben lehet vásárolni a termékekből. Érdemes előre egyeztetni az időpontot a kollégákkal. Várjuk az érdeklődőket!

Van Rákospalotán egy műhely, ahol különleges, testre szabott biciklik készülnek speciális igényű gyerekeknek és felnőtteknek. Legyenek akár mozgássérültek vagy végtaghiánnyal élők, akár autizmusban vagy Down-szindrómában érintettek, Bringanti megtervezi és megépíti nekik az ideális járművet. NÉVJEGY Frank Antal Anti kerékpárműszerész, innen a „művészneve”: Bringanti. Ez kiegészült egy másik, a szakmájára vonatkozó szójátékkal: ő a velocipész. Találó ez is, a kézművességre is utal, Anti ugyanis egymaga építi teljesen egyedi két- és többkerekűit a rákospalotai családi háza műhelyében. 25 éve készítette az első olyan speciális járművet, amelyet fogyatékossággal élő ügyfél használ. Azóta több száz ilyen bringa került ki a kezei közül. Egy korábbi interjúalanyunk, Karli Verka ajánlott a figyelmünkbe, mert az ő kisfiának, Vincének már több eszközt is készítettél nagy megelégedésükre. (Korábbi interjúnk a blogon olvasható Verkával, illetve Vincével.) Vincééknek ún. széktolójuk volt először, amiben a szülő hátul teker, a kerekesszékében ülő gyermekét maga előtt „tolva”. Pár év múlva aztán Vince szerette volna átvenni az irányítást. Ebben az eszközben sokkal aktívabb szerepe lett. Ő irányít, szükség esetén pedig az apukája hátul sétálva tud segíteni neki, és ezen kívül elektromos rásegítést is kapott az eszköz. Vince most megint új járművet használ, ezt a képen is láthatót pedig bizományban hagyták nálam, várja reménybeli új gazdáját! Gondolom, nem Vincéék az egyetlen visszatérő „vendégeid”… Sok különleges családot ismerek. Mindig meghatódom, amikor látom a szülőkön azt a semmihez sem hasonlítható, szeretetteli odafordulást a gyermekük felé. Gyakran tapasztalom, hogy a család, ahol sérült gyermek nevelkedik, felbomlik, ezért ha apukák (is) jönnek a bicikli miatt a gyerkőccel, az megmelengeti a szívemet! Tisztelem azokat a férfiakat, akik valóban jóban-rosszban kitartanak. Legutóbb egy kétgyerekes család járt nálam, csodálatos volt számomra, ahogy a szülők a gyerekkel foglalkoztak. Olyan szeretettel bánt az apuka a furcsa gyerkőccel, és annyit mosolygott, hogy csuda! Nagyon megérintett. Miért pont biciklikkel kapcsolatos a hivatásod? Kerestem magamban a motivációt, egy jó szakmát szerettem volna. 15 évig sportoltam, tornász voltam, ezért jó lett volna valami olyasmi, aminek van köze a sporthoz. Édesapám hegesztő volt, a nagybátyám meg egy ezermester, őket figyelve és a mozgás szeretetét, valamint a műszaki érdeklődést ötvözve lettem „sima” kerékpárszerelő, aztán jöttek az egyedi eszközök: nem kizárólag, de egyre többször valamilyen fogyatékossággal élőknek. És miért éppen a speciális két- és többkerekűekkel foglalkozol? Fontos volt, hogy legyen a munkámban elég szakmai kihívás, mert ezek tartanak frissen. Mindig is szerettem egyedi dolgokat létrehozni, az első háromkerekűmet is tisztán szakmai kíváncsiságból építettem. A szervizbe, ahol kezdetben dolgoztam, gyakran begurult egy, a szemközti irodában dolgozó hölgy a kerekesszékével. Szívesen felpumpáltam a gumikat, közben pedig beszélgettünk. A hölgy elmesélte, hogy a MEOSZ-ban (Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége) dolgozik, s tud segíteni, hogy megjelenhessen a tagságnak szóló újságban egy reklám a speciális bicikliépítésről. Hogyan találtak rád a fogyatékossággal élő emberek? A hirdetés nyomán egymásnak adták a kilincseta speciális biciklikért? Ó, nem. Senki nem jött az újságot lobogtatva, de nem szomorkodtam, ez egy lehetőség volt, éltem vele. Nagyjából egy évvel később, 1998-ban úgy döntöttem, önállósodok, és 33 évesen megnyitottam a saját kis boltomat Bringanti néven. És itt érdekes módon szinte magától beindult a speciális „üzletág”. A legeslegelső ügyfelem, aki betoppant, helyesebben bebicegett hozzám, egy bottal is nehezen járó fiatal srác volt, aki egy kockás papírt szorongatott. Hitetlenkedve néztem a rajzot, amelyen egy különös áttételekkel bíró, kézzel hajtható eszköz szerepelt. Szakmai szempontból egészen extrém handbike volt, amin olyan furcsa szögekben álltak az alkatrészek, hogy képtelenségnek tűnt, hogy működjön a bringa, de nem mondtam rá nemet, elvégre én vágytam szakmai kihívásra… Megépítettem, és a bringa tökéletesen működött! Farkas Gabival azóta is jóban vagyunk, a minap is találkoztam vele, fantasztikus példakép! A speciális biciklit kizárólag kézzel tekeri, ám azt nem is akármilyen szinten! Több maratont is teljesített már! Két-három év alatt találtam meg azt az alkotási formát, ami a mai napig ellát kihívásokkal. Olyan vagyok, mint egy szobrász: bármilyen speciális esetre, teljesen személyre szabottan készülnek nálam a járművek. Szinte nincs két egyforma. Nem sokkal Gábor megjelenése után belépett a mindössze hat négyzetméteres kis boltomba két öltönyös úriember, akik elmondták, hogy frissen alapítottak egy egyesületet és azért jöttek, mert – zene füleimnek! - látták a korábbi hirdetésemet! Az 1999-ben alapított egyesület azóta megszűnt, de akkor nagyon is aktívak voltak: szerveztek sorstársi találkozókat, ahol az én eszközeimet is ki lehetett próbálni. Ez nagyon fontos, mert senki nem dönt szívesen látatlanban egy akár több százezres bicikliről, még akkor sem, ha azt egy alapítvány fizeti ki végül. Hol lehet találkozni a különleges eszközökkel? A kitelepülések végigkísérik a tevékenységemet. Nem én szervezetem ezeket, hanem meghívnak, és szívesen megyek, mert egyfajta szemléletformálásnak tartom a bemutatókat. El szoktam hívni pár ügyfelemet is. Ezek a kitelepülések azért is praktikusak, mert az üzlethelyiségben úgysem tudnám megmutatni azt a sok különféle eszközt, amit valaha készítettem, a próbalehetőségről nem is beszélve. Sportnapokon, sportágválasztón veszek leginkább részt, de az eszközeim jártak már a Sziget Fesztiválon is, ahol az akkor még létező Ability Park szervezett kitelepülést. Csatlakoztam Dani Gyöngyi paralimpikon programjához is, vele az ORI-ba (Országos Rehabilitációs Intézet) települtem ki. A felépülőben lévő páciensek egész nap használhatták az eszközeimet a sportnapon. Nagy volt az érdeklődés, vidéki egyesületek is jöttek. Hányan vannak Magyarországon, akik speciális kerékpárokat építenek „fordított” embereknek? Nem vagyunk sokan. Azt szoktam mondani, hogy a szakmában nem konkurenseim, hanem kollégáim vannak. Lehet, hogy egy ügyfél hozzám hozza a másnál készült eszközét igazításra, továbbfejlesztésre, s ez fordítva is megesik. Nincs bennem szakmai féltékenység, több kollégát ismerek is. Egy időben a saját boltom mellett pár évig egy másik műhelyben is dolgoztam. Volt szerencsém ugyanis bábáskodni a Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központjában (MEREK) uniós támogatással létrejött Guruló Műhely születésénél. A 2008-ban alakult műhely alkalmazottait én képezhettem ki. Közülük egy ikerpárhoz régi ismeretség fűz. Laci és Gabi kisiskolások voltak, amikor megismertem őket, még az első boltban találkoztunk 1997-ben. Ők nem mozgássérültek, hanem értelmi téren van elmaradásuk. Sokat jöttek hozzám, imádták a bicikliket, egyenes út vezetett a kerékpárszerelő szakiskolába számukra. Amikor elindult a Guruló Műhely, beajánlottam őket mint megváltozott munkaképességű munkaerőt, mert szívesen dolgoztam volna együtt velük. Együtt kezdtünk, s ők máig ott dolgoznak. Szívvel-lélekkel szerelnek, ahogy én is a saját műhelyemben. Mesélj pár példát, kiknek milyen speciális kerékpár készült nálad? Aki egyszer megtalál, az rendszerint visszatérő megrendelőm lesz, sőt, a legtöbbször több is annál, pár ügyfelemhez barátság is fűz. Deák Ferinek például, akinek mind a két keze hiányzik, egy fekvő kerékpárt készítettem, amit a hátával kormányoz. És ha ez még nem lenne elég speciális, úgy alakítottam ki az eszközt, hogy fel tudja rá ültetni a nem látó asszonykáját is, sőt, még legyen hely a kecsketejnek is, amit nagy tételben vesznek, ugyanis sajtot készítenek. Az sem lehet akadály, ha rossz az idő, Feri olyankor átül az autóba, mert vezet is! Hasonlóan kezek nélkül él Kormos Laci barátom is, aki tagja a szájjal és lábbal festő művészek körének. A sérültsége ellenére mozgékony ember, akinek nagyon speciális kerékpárt fejlesztettünk. A kormányt és a nyeregcsövet összekötöttük, így Laci az ülés mozgatásával tudja kormányozni az eszközt. Keresztül-kasul biciklizik Budapesten, hídon át, hegyre föl és le, lábbal kezelve a váltót! Fantasztikus példaképek ők számomra, mert nem ismernek lehetetlent. Szerinted sincs lehetetlen, ha biciklizésről van szó? Ha valaki nagyon akar biciklizni, akkor fog! Amikor a MEREK intézetben dolgoztam, bringatúrát szerveztünk. Egy olyan srác, Szőke Ádám is velünk tartott, aki nemhogy biciklit, de még a saját kerekesszékét sem tudta hajtani, hátrafelé közlekedett vele, a lábával lökve magát. Hogy ő is részt vehessen a túrán, egy ún. széktoló eszközt vittünk. Ezt valamelyikünk hajtotta, Ádám meg a székében gurult előttünk. Élvezte, de látszott rajta, hogy nagyon szeretné kipróbálni az egyedül haladást is. Egyik este segítettem neki: nagy nehezen felültettem egy bringára, jó sokáig tartott, de ami azután jött, örök élmény marad. Tudott vele közlekedni!!! Az emberi akarat csodákra képes! Az intézet alapítványa vett egy alkalmas gépet, Ádám pedig, amikor csak le tudta vitetni magát az udvarra, segítséggel fölült az eszközre és körbe-körbe tekert boldogan, önállóan! Hogyan biztatnád azokat a fogyatékossággal élő embereket, akik eddig nem ültek még bringán, de vágynának az élményre? Mindenképpen arra biztatok mindenkit – még azt is, akinek ez eddig eszébe sem jutott -, hogy próbálja ki, milyen a bringázás! Ha megkeres, biztos tudok ajánlani egy kipróbálható eszközt vagy nálam, vagy másnál. A legfontosabb tanács a hozzátartozóknak szól: biztassák a szerettüket! Sajnos sokszor tapasztalom, hogy a család beszéli le a felnőtt sérülteket a biciklizésről. De olyannal is találkozom, hogy jönnek az elvált szülők, és az egyik lebeszélné, a másik meg rábeszélné a gyerekét a biciklire. Nehéz helyzet… Az első próbálkozáskor a hozzátartozók talán el sem tudják képzelni, hogy fog ez menni, és bizonyára aggódnak is kicsit, de higgyék el, addig dolgozunk, amíg jól használható eszköz születik. Az új jármű által pedig akár egy új ember, de mindenesetre új élmények egészen biztosan születnek, akár közösek is, ha tandembiciklit építünk. Létezik ebben a műfajban „kezdő” bicikli? Azt szoktam javasolni, hogy először „örökhajtós”, azaz váltó nélküli, fix kerékpár készüljön, hogy az izomzat és az agy is megszokja ezt a mozgást és azt, hogy akkor megy a bringa, ha tekerek. Két év használatot javaslok, mielőtt másik típusra váltanának. Van, amikor intézmény vagy közület rendel tőlem biciklit, közös használatra. Ilyenkor többen is ki tudják próbálni a mozgásnak ezt a formáját. Sőt, a Mozgásjavító Iskolában nyaranta lehetőség van akár ki is kölcsönözni egyet-egyet. A több használó miatt ezesetben gyakoribb szervizelésre van szükség, ezért a szolgáltatásom része, hogy időnként elmegyek és karbantartom a járműveket. Gyakori, hogy másik embernél kap új életet egy korábban általad épített bringa? Sokszor van ilyen. Ezek drága szerkezetek, megéri „újrahasznosítani” őket. Mindig visszaalakíthatóra készítem az eszközt, hogy méretváltozás vagy más változás esetén kisebb módosítással újra alkalmas legyen vagy az eredeti használójának, vagy egy új ügyfélnek, esetleg más kiegészítőkkel. A gyerekeknél természetes, hogy kinövik. Van, aki 20 éve jár már hozzám! A kinőtt vagy már az illető számára túlhaladott járművet bizományba veszem. Annyira személyre szabottak az eszközök, hogy nem is hirdetem meg a bizományban lévőket. Inkább évekig tárolom, hogy aztán olyan embernek adhassam, akinek – egy kis átalakítással - épp jó lesz. Ha van időm, a Facebook oldalamon szoktam meghirdetni az épp elérhető eszközöket, évente kétszer akciót is tartok az ünnepek előtt. Az nagyon ritka, hogy valakinek egy az egyben megfeleljen egy korábban másnak épült bringa, bár már erre is volt példa. Hétvégén is fogadok ügyfeleket, mert sokan csak akkor érnek rá a családdal eljönni. Az egyik alkalommal egy kislánynak előkészítettem egy bizományos bicklit kipróbálásra. Megnézte, megállapodtunk, hogy a kormányt módosítani kell, de amúgy jó lesz. Viszont 10 perc múlva érkezett egy másik család, ahol a kisfiúnak tökéletes volt a bringa úgy, ahogy van. Mintha rá öntötték volna. Neki adtam, a kislánynak pedig készült egy másik, testre szabva. A mozgássérült embereken kívül más fogyatékossággal élőknek is építesz bicikliket? Persze! Vannak például Down-szindrómás és autizmussal élő ügyfeleim is. Az autik esetén például gyakori, hogy a szülő meglepődik, mennyire máshogy viselkedik a gyereke ebben a helyzetben. Nyugodtabb, összeszedettebb és látszik rajta, hogy élvezi a dolgot. Lehet, hogy a technika bűvölete segít, vagy a haladás élménye, esetleg a menetszél teszi, nem tudom. Mik a legnagyobb szakmai kihívások számodra? Különösen örülök, amikor olyan igénynek sikerül eleget tennem, amibe másnak már beletört a bicskája. Ez nem kárörvendés, inkább annak az öröme, hogy sikerül megoldani valamit, sikerül élményt adni annak is, akit akár már több szerviz is elutasított, mondván, „ilyet nem lehet”. Ez a mondat nálam nincs a szótárban. Van, akit egyenesen a MEOSZ küld hozzám… Egyedül dolgozom, de amikor ötletelni kell, egy idős „ezermester” bácsi is szokott nekem segíteni. Ketten gyorsabban kitaláljuk, mit hogy lehetne megoldani. Két éve például megkeresett egy fiú, hogy a barátnőjével tandemezni szeretnének, de speciális eszköz kellene, mert a lány nem lát, neki meg rövidebb a karja. Amikor elkészült a bringa, olyan jó volt látni ezt a két nagyon szimpatikus és nagyon „fura” embert együtt mozogni. Egy kényes kérdés maradt a végére. Manapság egy jobb minőségű „sima” bicikli is százezres tétel. Gondolom, az egyedi építésűek ennek a többszörösébe kerülnek. Nálad milyenek az árak és az ügyfeleid hogyan tudják megfizetni az ezt? Én nem az ügyfél pénztárcáját nézem, hanem az igényét. Először is mutatok egy olyan típusú bringát neki, ami szóba jöhet. Ha kipróbálta és tetszene neki, megnézzük, mibe kerülne megépíteni egy hasonlót személy szerint neki. Aztán az összeg mellé rögtön hozzáteszem, hogy keressék meg a helyi önkormányzatot, vagy egy alapítványt, esetleg szervezzenek gyűjtést, toborozzanak támogatókat. Szerencsére sok sikertörténettel tudom biztatni őket. Épp a múlt héten voltan tanúja, hogy egy Down-szindrómás kislány hátulról kormányozható tandemjére pár nap alatt összegyűlt a szükséges 295.000 forint. Egy ilyen speciális eszköz újonnan egy normál kerékpár árának akár a két-háromszorosába is belekerül, a használt, bizományos eszközök esetén a szorzó nagyjából másfélszeres. (Egyszer kiderült: az egyedi bringa, amit én 600.000 forintért építettem, külföldön 2,5 millió forintba kerülne átszámítva.) Én azzal tudok segíteni, hogy a vásárlás előtt odaadom egy hétvégére kipróbálni a bringát. Így nem kell „látatlanban”, egyből megvásárolni, hanem meg lehet győződni róla, hogy megfelelő-e. Ha szükséges, még utólag is tudunk alakítani a bringán, hogy igazán és szó szerint testre szabott lehessen.

Tippek & trükkök gyerekeknek a sérült emberekkel való kommunikációhoz Sérült emberekkel találkozni néha ijesztő tud lenni. De legalábbis fura. Megmondjuk Nektek, miért? Mert ismeretlen. Ha egy helyzet ismerőssé, megszokottá válik, máris sokkal kényelmesebben érezzük magunkat benne. Kerekesszékes bácsi a lépcső alján? Fehér botot használó hölgy a zebrán? Jelnyelven vitatkozó fiatalok a villamoson? Elsőre furák? Ez az érzés teljesen természetes. Elsőre a felnőttek sem tudják, hogy szólítsanak meg valakit, aki nagyon másmilyen, mint ők. Amikor a mai felnőttek voltak gyerekek, nekik még azt tanították az ő szüleik, hogy “ne nézz oda, mert az udvariatlanság!” “Ne bámuld!” Pedig miért ne bámulnánk, néznénk meg, ami merőben más, mint amit eddig láttunk? Mi pont az ellenkezőjét mondjuk annak, mint amit 40-50 évvel ezelőtt: “Menj oda hozzá és nyugodtan szólítsd meg!” Kérdezd meg ilyen egyszerűen: “Miben segíthetek?” Az esetek nagytöbbségében meg fogja mondani, hogy mi esne jól neki. Enélkül ne akarjatok mindenáron segíteni neki! Itt van még néhány tipp: Ha látássérült emberrel találkozol: A látássérülteknek az a segítség, ha ő teheti a te a válladra a kezét, vagy megfoghatja a könyöködet, amikor vezeted valahová. Beszélj hozzá normál erősségű hangon, ezzel segíted őt, hogy merre menjetek, vagy milyen akadályok közeledhetnek az utcán. Olyan apróságokkal is segíthetsz, ha megmondod neki, melyik busz érkezik épp a megállóba, vagy segítesz neki megkeresni egy árut a bolt polcán. Ha segítőkutyával közlekedik a vak vagy látássérült ember, a kutyát ne simogasd meg, ne vond el a figyelmét, ő épp dolgozik. Ha hallássérült személlyel kommunikálsz: Sok hallássérült ember szájról olvas. Van néhány trükk, amivel segítheted őt ebben. Ha meg akarod szólítani, állj vele szembe, jól lássa az arcodat, elsősorban a szádat. Ugyancsak a jó láthatóság kedvéért fontos, hogy ne takard el a szádat sállal, ne rágózz vagy egyél, miközben beszélsz. Sajnos mostanában a maszk nagyon megnehezíti a hallássérült emberek kommunikációját. Jó tipp még, hogy hogy ne az ablaknak háttal állj, rajtad legyen a fény, így könnyebb szájról olvasni. Ne beszélj túlartikulálva, természetellenesen, az is zavaró lehet, nehezítheti számára a megértést. Ha jeltolmáccsal érkezett az illető, ne (csak) a jeltolmácshoz beszélj, hanem elsősorban hozzá, az ő szemébe nézz! Ha esetleg nehéz megértened a beszédét, nyugodtan kérdezz vissza, nem ciki! Mozgássérült embereknek így segíthetsz: tudnod kell, hogy nem minden mozgássérült ember kerekesszék-használó. Vannak, akik bicegve járnak, esetleg bottal vagy járókerettel. Másoknak esetleg a karjuk, kezük, csípőjük nem működik úgy, ahogy másoknak. Mindegyiküknek nagy segítség az akadálymentesítés. Ha lépcső helyett rámpa segíti a közlekedést, ha nincs küszöb, szélesebbek az ajtók nyílásai, sok kapaszkodó van a teremben, vagy alacsonyan vannak a villanykapcsolók, szenzoros a csap: mind-mind segíti a mozgáskorlátozott embereket. Azzal is segíthetsz, hogyha majd felnőtt leszel, és mondjuk pont házakat fogsz tervezni, figyelsz ezekre a szempontokra. Ahogy másoknál is, ebben az esetben is mindig kérdezd meg, mi lenne a számára segítség. Lehet, hogy udvariasságból kinyitnád előtte az ajtót, de ő pont kapaszkodónak használta, ez könnyen balesethez vezethet. Talán meglepő lehet, de a segédeszközeik a mozgássérült emberek személyes tárgyaik, nem eshet jól nekik, ha kérdés nélkül elkezded használni vagy arrébb teszed. Ha autista emberrel kommunikálsz: Először is nem feltétlenül fogod tudni rögtön, hogy egy ember autista-e vagy sem, mert az autizmus nem feltétlenül látható. Ha igen, akkor is nagyon változatos, csakúgy, mint mi, emberek. Az autizmus kicsit olyan, mint egy szivárvány. Autista ember lehet az is, aki felnőttként sem tud beszélni, vagy nem lehet biztonsággal egyedül hagyni, és lehet bogaras egyetemi professzor is, aki nem is tudja, hogy valójában autista. Csak egy kicsit furcsa. Ha azt látod, hogy valaki számodra érthetetlenül viselkedik, és ezzel magát vagy mást veszélybe sodor, keress egy felnőttet és kérj segítséget Ha azt látod, hogy valaki egyedül van és sír, esetleg előre-hátra ringatja magát, kérdezd meg mi a baj. Ha nem válaszol, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem hallott téged, lehet hogy csak épp NEM TUD válaszolni, vagy talán egyáltalán beszélni sem tud, de ért téged. Számolj el tízig, és ismételd meg a kérdést röviden. Maradj mellette egy lépés távolságban. Az autista emberek sokszor nem szeretik az érintést, vagy ha valaki túl közel jön hozzájuk, de ettől függetlenül szükségük van arra, hogy ott legyél. Ha tudod, hogy autista embernek van rád szüksége, beszélj egyszerű és rövid mondatokban. Ha meg akarod kérdezni, hogy éhes-e vagy szomjas-e és nem válaszol, mutasd meg neki, tedd elé azt, amivel kínálod. Ha értelmében sérült emberrel értenél szót: Náluk is nagy segítség, ha rövid mondatokban beszélsz. Hosszabb mondatokat sokszor nehéz megérteniük. Nehéz nekik a bonyolultabb szabályok megértése. Sokat tudsz segíteni azzal, ha konkrét, egyszerű dolgokról beszélsz, kevés elvonatkoztatással. Adj időt a beszélgetésnek, ha lassan érkezik a válasz, várd meg. Segíts a döntéshozatalban azzal, hogy egy egyszerű választási lehetőségre egyszerűsíted le a helyzetet. Bármilyen ember is, akivel összehoz a sors, gondolj arra, hogy mindenki tudatosan vagy akár tudat alatt arra vágyik, hogy ő is a csapat része lehessen. Hogy megszólítsuk, kommunikáljunk velük, és bevegyük őket is a bandába. Ez az igazán fontos, és ha már meg merted szólítani, hidd el, a többi már magától jön majd! Ha vannak további ötleteid, tapasztalatod a témában, szívesen vesszük, és kiegészítjük a listát. Írd meg nekünk ide: inkluzioert@gmail.com

Ahogy nő a spéci kisfiam, én is úgy növök bele spécianyaként ebbe az alkalmanként hol túl bőre, hol pedig meglehetősen szűkre szabott nadrágba. Sokszor aztán azon kapom magam, hogy talán nem is venném észre, hogy mit is keres rajtam ez a nadrág, ha a körülöttem élők, a velünk kapcsolatba kerülők nem hívnák fel rá a figyelmemet akár közvetlenül, akár közvetett módon. Mindannyian ismerjük a félresikerült mondatok jelenségét, a legnagyobb jószándékkal kimondott szavak megbélyegző erejét. Ez a bejegyzés a sajnálatot és a köré csoportosuló szavakat és jelentését igyekszik szétszálazni. Mennyiszer hallom és persze mondom is ki azt, hogy “sajnálom”, meg persze számtalanszor non-verbális csatornákon keresztül adom és kapom ezt az üzenetet. Rutinból szalad ki a számon, ha pedig én kapom, akkor csak legyintek leszegett fejjel, hogy “jajj, köszi”. Nem tudom igazándiból fogadni, nem tudom, hogy mit kezdjek vele, és persze ugyanígy, ha én adom, akkor is esetlen az egész, és csak ott cseng a térben a kimondott szó. A Wikipédia egy ilyen megfogalmazást ad a sajnálatról: A sajnálat olyasféle szimpatikus fájdalom, amelyet mások szenvedése vált ki belőlünk, és gyakran hasonlítható olyan érzelmekhez mint az együttérzés, részvét vagy empátia. A gyakori és nem őszinte használata miatt felsőbbrendűségi, leereszkedő és megvető értelmezése is elterjedt. Ennek a meghatározásnak a második mondata éppen az, ami miatt furán érezhetjük magunkat a szó hallatán. Persze nem célja ennek az írásnak, hogy a sajnálom szót egy újabb rugóként használja, amin pattogni lehet, amivel kapcsolatban kötözködni lehet, hanem inkább arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy sokszor a kimondott szavak adása és fogadása hol tud elcsúszni a különféle - érzések, tapasztalatok, élethelyzetek által meghatározott - értelmezések viharában. Hogy az a szó, amely az együttérzést hivatott kifejezni, sokszor úgy hallatszik, mint ami éppen a különbségeket húzza alá. Es tut mir Leid - hallottam az egyik ápolónő hangját, miután közölték velünk, hogy a kisfiunk, aki egy nappal korábban egy osztrák kórházban született, Down-szindrómás. Egyből az jutott eszembe, miközben ott álltam a kórház folyosóján, lesajnált, szerencsétlen anyaként, karomban a sajnálat tárgyával, hogy “blabla, hogy fájhat neked, mikor honnan is tudhatnád, hogy hogy fáj ez most nekem”. Sok szülőtárstól hallom, Erőforrás Csoportjainkban is rendszeresen előjön ez a téma, hogy bár értjük, hogy a mondat a lehető legjobb szándékkal lett kimondva, de sokszor mégsem a megerősítés, támogatás üzenetét közvetíti. Épp ellenkezőleg. Akit sajnálunk, azt a legtöbbször különbözőnek látjuk magunktól. Mert akit sajnálunk, az olyan, mintha egy verembe esett volna az élet szeszélyes, kiszámíthatatlan közjátékainak eredményeként. Ahonnan mintha aktívan, önerőből kimászni nem is tudna, hanem inkább csak benne tud ragadni ebben a helyzetben. A sajnálat egy másik kifejezőeszköze a “szegény” szó. Hányszor hallom a kisfiammal, vagy más, értelmi akadályozott emberrel kapcsolatban, hogy “Szegény, de legalább boldog (a kis világában)!”. “Szegény, vak”, “szegény, autista”, sőt: “szegénynek, sérült gyereke van!”. Olyan jó lenne ezt a jelzőt elhagyni, mert ez nem az empátiát, a megértést fejezi ki, hanem a leereszkedést, azt, hogy te-más-vagy, azt, hogy a másik így, vagy úgy, de szenved. Olyan jó lenne ezt a jelzőt elhagyni, mert a fogyatékos ember nem szegény, hanem csak szimplán egy másik ember. Nem kevesebb, nem több. Milyen jó lenne lecserélni a passzivitást kifejező szavakat is, mint például “kerekesszékhez van kötve”, (a tolókocsiról nem is beszélve)! Persze, a fogyatékossággal általában együtt jár a csomagban egyfajta nehezített akadálypálya is (amelyet csak tovább nehezít a társadalmunk és a hétköznapi világunk jelenlegi fizikai és mentális berendezkedése, működésmódja…). De a szavaknak teremtő ereje van. Ha már csak arra oda tudnánk figyelni, hogy aktív cselekvőként jellemezzük a fogyatékos embert (kerekesszéket használ, fehér bottal közlekedik), ha ki tudnánk kapcsolni a (le)sajnálást a másik ember életére vonatkozóan, már akkor tennénk valamit azért, hogy a másikat ne magunktól különbözőnek lássuk, hanem egy adott helyzetben lévő embernek. Hogy a másikat ne alárendeltnek, kiszolgáltatottnak tekintsük, hanem embernek, akit szintén megilletnek az igazságos társadalmi részvétel esélyei és lehetőségei. Mert nem a részvét kell, hanem a részvétel. Nem a kimondott együttérzés kell, hanem a cselekvő együttlét. Hogy a bajban lévő ne passzív alanyként legyen jelen a hánykolódó hajóján, hanem aktív szereplőként, aki némi segítséggel és támogatással irányba tudja tenni a bárkáját. És ezzel az aktív jelenléttel már le is hámozzuk azt a sajnálatról, hogy különbözőek vagyunk. Mert akit sajnálunk, azt különbözőnek látjuk magunktól. Hogy te elvesztettél valamit, ami nekem megmaradt, hogy neked valami olyan jutott ki a sorstól, ami nekem - huh, szerencsére - nem. Persze tök normális reakció, mert az élet, igen, sokszor igazságtalan, és valakinek valamiből szűkebb marokkal mér, de ha ezt tudatosítjuk magunkban, akkor máris finomkodás és aránytalan óvatoskodás nélkül tudunk a másikhoz közelebb lépni: meghallgatni, megölelni, vele lenni. A sajnálat és az ahhoz társuló szavak, kifejezések ezt sokszor megnehezítik, sőt meg is akadályozzák. Falakat építenek az emberek közé, mert nem tudjuk, hogy hogyan kellene a sajnálat magaslatairól (segítő) kezet nyújtani, a lesajnált mélységből pedig, a maradék önbecsülésünket megpróbálva megőrizni, figyelmet, segítséget kérni. Pedig nem kellenek nagy dolgok: csak együtt lenni a másikkal, teret adni a másiknak, és akkor a csoda magától működik. Ha a simák és fordítottak együtt tudnak lenni, nem kell különösebb hókusz-pókusz, mindenki teszi azt, amit az élete lehetővé tesz, és csak annyi a dolga, hogy a saját keretein belül teljesedhessen ki. Akkor nem kell faldöntögetésekkel kezdeni, hogy a neki kijáró teret meg tudja teremteni magának a társadalmunkban. Mert ez a sajnálat-mentesítés az inkluzív szemlélet egyik sarokpillére. Ha az a kiindulópontunk, hogy mindannyian különbözőek vagyunk, és ez jó, hogy mindannyian ide tartozunk, mert mindenkinek van helye, hogy mindannyian aktív részesei vagyunk ennek a társadalomnak - ki így, ki úgy - akkor nincs szükség a sajnálatra.

Kriszti csak meg akarta igazítani a visszapillantó tükröt… Egy hónap múlva kerekesszékben államvizsgázott, 7 hónap múlva Olaszországban dolgozott és több parasportban szerzett tapasztalatot. 10 év múlva társaival sportegyesületet alapított, majd paralimpiára utazott. NÉVJEGY Lőrincz Krisztina Kriszti rehabilitációs tanácsadóként dolgozik egy munkaerőkölcsönző cégnél. Emellett millió sportot kipróbált. Az egyik annyira megtetszett neki, hogy néhány társával egyesületet alapított, amelynek ő az elnöke. A Diswake csapattal várják a wakeboardozni vágyó fogyatékossággal élő embereket 10-99 éves korig! Viszonylag kevés ember indul úgy kamaszként, hogy rehabilitációs tanácsadó szeretne lenni. Te minek készültél? Kamionsofőrnek, de aztán anyu nagy örömére ez elmúlt... Szegedre jártam főiskolára, nagyon szerettem azokat az éveket. Matek-fizika szakos tanári diplomát szereztem, de közben több külföldi ösztöndíjat is elnyertem, az egyiket Lyonba. Ha már ott voltam, megtanultam franciául és annyira megtetszett a nyelv, hogy beiratkoztam a francia nyelvtanári szakra is. Éppen az utolsó vizsgámra indultam 2005-ben, de már nem értem oda. Mi történt azon a napon és közvetlen utána? Autóval mentem Szegedre. Vezetés közben meg akartam igazítani a jobb oldali visszapillantó tükröt, ezért egy pillanatra kikapcsoltam a biztonsági övet. Épp jó alkalom adódott előzésre, gondoltam, majd utána visszakapcsolom az övet, de nem tudtam, mert rámelőztek és lenyomtak az útról. Balesetet szenvedtem. Azonnal tudtam, hogy nagy a baj, mert nem éreztem a lábaimat. A kórházban aztán bebizonyosodott, hogy jól sejtettem: eltört két csigolyám. A derekamtól lefelé nem érzek semmit, és a lábaimat egyáltalán nem tudom mozgatni sem. Milyen állomásai voltak számodra az állapotod elfogadásának? 24 évesen nem hagytam időt magamnak az összeomlásra. Igyekeztem arra koncentrálni, hogy az „összedőlt kártyavár” helyett újat építsek, illetve arra, hogy egy hónap múlva államvizsgázom. Ez meg is történt: a tanáraim bejöttek hozzám és a kötözőhelyiségben megejtettük a francia államvizsgát… Vannak dolgok az életben, amiket teljesen elfogadni szerintem nem lehet. Ez a kerekesszék-dolog például ilyen számomra. A balesetem után 5 évvel mélypontra jutottam, és csak pszichológus segítségével tudtam összeszedni magam: megtanultam együtt élni ezzel az állapottal. Milyen nehézségekre számítottál, mitől tartottál? Talán az utazás volt az, amitől leginkább tartottam. Nagyon szerettem utazni és nem tudtam elképzelni, hogy megy majd ez kerekesszékkel. Aztán nagyon meglepődtem, hogy székesként használhatom az átvizsgálásnál a fast track-et. Vagány dolog a priority line-on kísérő nélkül elsőnek beszállni a repülőbe! Ezen segítő szolgáltatások (assistance) színvonala itthon nagyon sokat fejlődött az elmúlt 18 évben. Autót is vezetek, egy relatív egyszerű átalakítással kézzel tudok fékezni és gázt adni, ezt egy perc alatt megtanultam. Azt viszont órákig gyakoroltam, hogyan tudom egyedül beemelni a székemet az autóba. Ma már az is pillanatok alatt megy. A további terveidben okozott megtorpanást, hogy kerekesszékbe kerültél? Voltak hullámvölgyek és tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom. Két választásom maradt: vagy feladom, vagy ugyanúgy megteszek mindent, hogy megálljam a helyem, mint előtte. Az utóbbit választottam, úgyhogy két hónap múlva már kitessékeltek a rehabról is, amikor „lebuktam”, hogy a gyógytornásztól a természetgyógyászig mindenkit beszerveztem az ágyam mellé. Muszáj volt haladni, mert gőzerővel szerveztem, hogy el tudjak menni arra a tanárasszisztensi ösztöndíjra Olaszországba, amit korábban elnyertem. A volt tanáraim beszéltek rá, hogy menjek, hiszen tanítani székben is lehet! A nővérem kijött velem az első két hétre, hogy megnézzük, boldogulok-e majd egyedül. Ez nagy segítség volt és magabiztosságot adott. Az akadálymentes iskolában pedig megtapasztalhattam a tényleges inkluzív oktatást a tanár oldaláról. Emlékszem, mekkora hatással voltam az ott tanuló egyik kerekesszékes kislányra. Szinte láttam a szeme csillogásában a kérdést: „Ezt így is lehet?” Neked mikor és mire csillant a szemed, hogy „Ezt így is lehet?” Sokat tanultam az itthoni és főleg a külföldi sorstársaktól. Még a rehabilitáció során találkoztam a vívó Dani Gyöngyivel, az olasz életemnek pedig minden perce új tapasztalatokat hozott. Rengeteget tanultam nemcsak az iskolában, hanem a társadalomban, amely már akkor, 2006-ban is sokkal befogadóbb volt, mint ahol mi most tartunk. Bátrabb lettem, megtanultam, hogy jelezheti az ember kulturáltan, ha valami nem oké. A parasport hogy jött az életedbe? Nem voltam egy szétesett lány előtte sem, a szüleimnek kertészete volt, sokat kellett ott segítenünk. Ennek ellenére a baleset után a karjaimat meg kellett erősítenem. Kondizni nem szeretek, ezért úgy gondoltam, kipróbálok minden sportot, amire lehetőségem adódik. Olaszországban közel éltem egy sípályához, ahol egy alapítvány jóvoltából volt oktatás mozgássérülteknek is. Ezt nem hagyhattam ki! Alpesi sível kezdtem, nagyon élveztem a lesiklást. Miután egyszer eltörtem a vállamat, kipróbáltam a sífutást. Az is bejött. Aztán hogy nyárra is legyen valami, elkezdtem teniszezni és megszereztem a búvárengedélyem. Emellett kipróbáltam a downhillt, amikor egy lejtős részen száguld lefelé az ember, meg az ülőhokit is (az ülőhokiról szól egy korábbi interjúnk első fele - a szerk.) Ezt a sok sportot mind Olaszországban próbáltad ki? Hogy fért bele ennyi elfoglaltság az életedbe? Eredetileg fél évre mentem Olaszországba, de „kint ragadtam”. Ez úgy történt, hogy az alapítványi síoktatóm fejvadász felesége megkérdezte tőlem, nem keresek-e munkát, mert lenne egy jó ajánlata egy könyvelési részlegen. Tudtam, hogy visszavár a cég, ahol a balesetem előtt a suli mellett dolgoztam, de a kíváncsiságom erősebb volt. A számokat mindig is szerettem, angolul már tudtam és addigra olaszul is elég jól beszéltem. Jól tettem, hogy belevágtam, mert kerekesszékesként egy olyan eszköztárral sikerült felvérteznem magam mind a munka világában, mind a mindennapokban, ami az itthoni közegben akkor még elképzelhetetlen lett volna. Hat évet éltem külföldön önállóan, egyedül. Mi hozott haza és mihez kezdtél itthon az olasz könyvelés után? Az én természetemnek túl nagy az olaszok káosza ahhoz, hogy ott éljem le az életem. Szép volt, jó volt, de elég volt. 2012-ben visszaköltöztem Magyarországra. Megszereztem az olasz bölcsész mesterdiplomát, tolmácskodtam, tanítottam. Aztán 2015-ben csatlakoztam a Starjobs munkaerőkölcsönző céghez. Nemrég elvégeztem a BGE munkahelyi mentálhigiénés szakirányú továbbképzését is. Hogy kezdtél megváltozott munkaképességű emberekkel foglalkozni? Akkor indult a cégben a megváltozott munkaképességű (MMK) munkavállalókkal kapcsolatos gondolkodás. Később az én hatásomra hoztuk létre azt az üzemet, ahol csak MMK munkatársak dolgoznak napi 4 vagy 6 órában. A létszám időközben 30-35-re nőtt. Bérmunkában dolgozik a csapat, főleg élelmiszerek csomagolásával foglalkozunk. Azon kevés cég egyike vagyunk, amelynek állati eredetű termékek csomagolására is van engedélye, például kollagénport zacskóznak a kollégáink. Más MMK munkavállalókat pedig cégekhez igyekszünk kölcsönzött munkaerőként kiközvetíteni a legkülönfélébb munkákra. Nálunk külön csapat foglalkozik az MMK emberek foglalkoztatásának segítésével. Mi a feladatod rehabilitációs tanácsadóként? A munkaerőpiacon még mindig erős ódzkodás érezhető az MMK emberek foglalkoztatásával kapcsolatban. Sokakban az a tévképzet él, hogy a megváltozott munkaképességű ember kerekesszékben él, vagy minimum látás- vagy hallássérült. Pedig az MMK fogalma ennél jóval szélesebb. Ide tartoznak például a kezelés alatt álló vagy már gyógyult daganatos betegek, de a valamilyen pszichoszociális betegséggel élők is, akik a munkaképességüket befolyásoló gyógyszereket szednek. Tanácsadóként egyrészt tájékoztatást nyújtok az MMK foglalkoztatásban rejlő lehetőségekről, illetve a bértámogatás kapcsán írom a pályázatokat, beszámolókat, értékeléseket, meg a havi elszámolást. Emellett megmaradt a korábbi, mentori munkaköröm egy része is, hiszen nemcsak a cégeknél kell lebontani a (vélt) akadályokat! Nekem legalább ugyanannyi feladatom van a másik oldalon, a munkavállalók körével. Első lépésként el kell hitetnem velük, hogy ők is képesek dolgozni, értékteremtő munkát végezni. Erősítem őket abban, hogy ha motiváltak és tesznek érte, akkor komoly életminőségbeli változásokat tudnak előidézni a saját életükben. Ha szeretnék, közösen meg tudjuk találni azt a céget, vagy azt a munkakört, amelyben és ahol jól érzik magukat, motiváltak és képesek fejlődni. Milyen sikerélményeid vannak tanácsadóként és mentorként? Jó érzés látni, hogy a megfelelően felkészített és támogatott MMK emberek megállják a helyüket a munka világában, és az életük egyenesbe kerül. Hatalmas siker az is, amikor valaki szinte a híd alól jön, majd 4 év közös munka után albérletben, rendezett körülmények között és adósságmentesen él, újra vannak céljai. Ugyanilyen öröm, ha egy-egy kollégánkat a nyílt munkaerőpiacon sikerül álláshoz segíteni. Évente egy-két ilyen történet van, és mi mindegyiküknek külön-külön örülünk. Így egyre több kisebb-nagyobb cég tapasztalja meg, hogy nem ördöngösség MMK embert foglalkoztatni. Szoktál a környezetedben is érzékenyíteni? Igen, iskolákba is hívnak, de amúgy is szívesen beszélgetek azzal, aki érdeklődik. Amit ezzel kapcsolatban nagyon fontosnak tartok az az, hogy nem (csak) a „normál” társadalmat kell érzékenyíteni, hanem szerintem a „rokikat” is! Gyakran mogorvák vagyunk amiatt, hogy úgy gondoljuk, csúnyán elbánt velünk az élet. Vagy ami még rosszabb: mindent elvárunk csak azért, mert fogyatékossággal élünk. Ez szerintem nem visz előre. Sokkal hatékonyabb, ha nyitottak vagyunk, normálisan tudunk segítséget kérni, kérdés esetén válaszolni és képesek vagyunk mosolyogni. Mi az, amit legszívesebben magadra írnál – mondjuk egy pólóra -, hogy mindenki lássa? Olyan sok mindent kéne ráírni, hogy nagyon apró betűs lenne. Olyasmire gondolok, hogy „úgy viselkedj velem, ahogy szeretnéd, ha mások viselkednének veled”, vagy „nem vagyok leprás, nem kell két méter távolságot tartani tőlem” stb. De egy pólóra nem lehet regényt írni, ezért az egyszerűség kedvéért inkább a nevünket írnám rá: Diswake Mozgássérült Wakeboard Sportegyesület. Ez beindítja a beszélgetést, mert mindig elcsodálkoznak az emberek, hogy hogyan lehet kerekesszékesként ilyen extrém sportot űzni... Hogyan jött az életedbe a vízisport, a wakeboard? A hazatérésem után folytattam a síelést és eveztem is. Két paralimpiára is kijutottam. 2016-ban Rióban evezésben indultam, 2018-ban pedig felkértek, hogy sífutásban képviseljem az országot Pjongcsangban, a téli versenyeken. Dél-Koreából hazatérve abbahagytam az élsportot. Most már csak szabadidős sportoló vagyok, magamért sportolok. 2012-ben az Omszk Wakeboard Centrum, élén Magdács Péter edzővel megkereste a síedzőmet, hogy vettek egy ülő wakeboardot és vállalkozó szellemű mozgássérülteket keresnek, akik kipróbálnák. Naná, hogy mentem! Elsőre beleszerettem a dologba, pedig nem adja könnyen magát ez a vízisíhez hasonló sport. Fix 4, vagy 5 pontos kábelpálya húz körbe és nem lécen, hanem egy snowboardhoz hasonló deszkán állnak a „rider”-ek. Mi pedig egy speciális beülőben ülünk. Eleinte sokat estem, annyit voltam a víz alatt, hogy szinte búvárkodtam, de ez csak tovább hajtott. „Nehogy már ne tudjam megcsinálni!” Az első sikeres kör után egy hétig a föld fölött lebegtem örömömben! És hihetetlen, hogy 10 év wakeboardozás után is mindig van újabb trükk, amit sikerül megcsinálni! Ehhez persze kellenek az új tagok, az új trükkök, a többiek elhivatottsága és kíváncsisága, hogy ki mire képes. Mivel egyre nőtt a csapatunk, 2015-ben egyesületté szerveződtünk. A bővülés pedig töretlen, mert ha jól tudom, már nem csak mozgássérültek vannak a tagjaitok között és nem csak wakeboardoztok… Nagyon vegyes a csapatunk. Az Omszki-tónál dolgozók és Kersák Péter edző pedig maximális támogatást nyújtanak abban, hogy minden egyes új sérültségre megtaláljuk a megoldást és megtanuljon az illető csúszni. Van gerincsérült, végtaghiánnyal vagy éppen autizmussal élő, hallássérült és látássérült sporttársunk is, utóbbi headsettel kapja az utasításokat a vízen. Ami a sportokat illeti, ha elmegyünk egy-egy rendezvényre bemutatkozni, akkor a nevünkben is szereplő wakeboardot „visszük”, amire mindenki felkapja a fejét, mert nagyon vagány sport. De nem álltunk meg ennél az egy sportnál, ha új lehetőségről hallunk, azt igyekszünk kipróbálni. Így szerettünk meg például tchoukballozni (ezt a bárki által játszható, testi kontaktust nélkülöző csapatsportot és magyar meghonosítóját, Kunos Anitát korábbi interjúnkban mutattuk be – a szerk.), télen pedig sokan járunk sífutni vagy sírollerezni, ha nincs hó. A rolleres változat bármikor űzhető, a Margitszigeten is szoktunk edzeni. Az elmúlt telünk volt az eddigi legaktívabb, mert összesodort az élet a Normafa Síiskolával és a kifogyhatatlan lelkesedésű vezetőjével, Krakler Katával (az akár súlyosan, halmozottan sérült embereknek (is) síelési lehetőséget biztosító síiskola vezetőjével itt olvasható interjúnk – a szerk.). Remek az együttműködésünk! Van valamilyen követelmény, aminek meg kell felelni ahhoz, hogy valaki kipróbálhassa az ülő wakeboardot? Az egyetlen feltétel, hogy az illető tudjon úszni. Nem kell úszóbajnoknak lenni, csak ne pánikoljon, ha vízbe esik. A biztonságra nagyon figyelnek a tavon, ha valaki elesik, azonnal indul érte a motorcsónak. A megfelelő biztonságérzethez hozzájárul a kötelező bukósisak és a mentőmellény is. Nagyon különböző sérültségek és fogyatékosságok vannak, de nem mondjuk senkinek, hogy ne gyere wakeboardozni. Fontos, hogy a saját tapasztalata alapján, ő maga döntse el, csatlakozik-e hozzánk. A wakeboard-pályánál találkozunk, ahol ismerkedünk, beszélgetünk és egy ún. szárazföldi próba során a sokféle eszköz közül kiválasztjuk az illető testalkatának és a sérülése mértékének megfelelő darabot, miközben megnézheti a többieket, melyik eszközt hogyan használják, milyen a technikájuk. Ha szívesen vízre szállna a jelentkező, akkor a következő találkozó az első privát Diswake edzés lesz, ami ingyenes. Egy órára a miénk a pálya, lehet kísérletezni, akár többféle eszközzel is, mi pedig az edzőkkel instrukciókkal segítjük a vízre szállást. Nem egyszerű ez a sport, kell hozzá kitartás, de iszonyat jól érzi magát az ember közben! Egyesületi tagjainknak jelentősen megnőtt az állóképessége, megerősödött a törzsizma és a szociális hálója is kibővült. A külföldi edzőtáborunkban való részvétel lehetősége is hatalmas motivációt jelent. Mire számíthat, aki a Diswake SE tagja szeretne lenni? Egy vidám, összetartó közösség tagja lehet, és egy nagyon vagány sportot űzhet. Az első próbaóra után, ha a jelentkező „érzi a csít”, úgyis visszajön. Onnantól éves egyesületi tagdíjunk van, amiért havi egy fix „roki”-edzést, valamint a biztos csúszás elsajátítása után akár heti több csúszást is biztosítunk a nyilvános órák alatt. Az éves tagdíj a téli sírolleres edzéseket is magában foglalja, sőt, tagjaink számára a nyári horvátországi edzőtáborunk is nagyon kedvezményes áron valósul meg. Idén már 21 fővel utazunk! A tagdíjakon felül pályázatokból, adományokból és az 1%-os felajánlásokból tartjuk fenn az egyesületet. Célunk az is, hogy új támogatókat találjunk, mert az eszközparkunk kezd elöregedni. Jó a közösségünk, nemcsak sportolni járunk össze, hanem akár kártyázni, társasozni is. Az is fontos, hogy rengeteget tanulunk egymástól, például ellesünk technikákat a pályán, de akár a parkolóban is, amikor autóba ülünk, látjuk, ki hogyan száll be. Kiknek ajánlod a wakeboardot és hol jelentkezhetnek az érdeklődők? Ami az életkort illeti, nincs megkötésünk. A legfiatalabb egyesületi tag 11 évesen jött először, a legidősebb társunk pedig elmúlt 80 éves, ő a mi példaképünk. Az egyesületben több a fiú, de a lányokat is különösen biztatjuk, hogy próbálják ki velünk ezt a vagány sportot. A Facebook oldalunkon vagy a https://www.diswake.hu/ honlapunkon található elérhetőségeinken (e-mail: info@diswake.hu, tel.: 06-70/627-0020) várjuk a jelentkezőket. A legjobb talán a telefon, mert akkor azonnal tudunk válaszolni a felmerülő kérdésekre. Sőt, nem csak a sportolni vágyó társak jelentkezését várjuk, hanem olyan emberekét is, akik szakértelmükkel tudják „pro bono” támogatni a céljainkat. Például jól jönne egy marketinges segítség… Ezek szerint a marketing nem a te erősséged. Milyen szuperképességeid vannak? Nem tudom, hogy ez szuperképesség-e, de céltudatos vagyok. A másik dolog, amit szeretek magamban és ami segít a mindennapokban, az az, hogy tudok mosolyogni. Belülről és őszintén. Milyen csodakütyüre vágysz? Mire kínáljon megoldást? Általában mindenki azt hiszi, hogy ha kívánhatnék, akkor szeretnék újra járni, sétálni, futni. Persze, ez nem lenne rossz, de ha az érzéseket nem kapom vissza a járással együtt, akkor inkább ne járjak. Egy hoppanálót viszont elfogadnék: oda ugranék vele, ahová csak akarok. Például ott teremhetnék az olasz barátaimnál, vagy végre nem késnék el mindenhonnan...