Search Results

Valamikor augusztus végén összegyűlt az Egyesületünk és elkezdtünk nagyokat álmodni. Minden ötletet felírtunk, megvitattunk, és minden ötletből még három született. Valamikor ezen a napon született meg a PAD Projekt ötlete is. Bokor-Bacsák Györgyi, Élő Fruzsina, Szirányi Mariann Mazsi, Török Flóra, Daniss-Bodó Eszter Az alap vágyunk az volt, hogy a karanténban maradt fordított családoknak a hétköznapjait valamivel feldobjuk. Valamivel, ami színt, vidámságot és egy külső nézőpontot tud adni. Kikapcsol, elfeledtet. Aztán sokat ötleteltünk, hogy ha érzékenyíteni nem tudunk menni a korona vírus miatt, és nem tudunk egy sima egy fordított piknikeket csinálni, akkor hogyan fogjuk megvalósítani a mottónkat, hogyan tudjuk segíteni a sima és fordított barátságokat? Valahol itt csapott fel valakiből az ötlet (már nem is tudom, hogy kinek a szájából, így most a példa kedvéért mondjuk azt, hogy az enyémből). Tehát itt eszembe jutott (nekem! :)), hogy mi lenne ha a középiskolásokat vonnánk be. Hiszen ők nem nagyon tudják most, korona vírus idején, az Iskolai Közösségi Szolgálatukat teljesíteni. De értenek a telefonjukhoz, ismerik az összes filtert, és számtalan videót csináltak már. Értik és sokan sokkal jobban is használják a technikát, mint mi, a huszadik század szülöttei. Így mindenki nyer! A “sima” középiskolások a meglévő tudásukat valami jóra használhatják, megtanulhatják hogyan kell személyre szabni, adaptálni, érthetővé tenni a videóikat. A fordított családok pedig hétről hétre kapnak egy-egy hosszabb rövidebb videót, amit személyesen nekik készített valaki. Elkezdődhet a párbeszéd, a sima és fordított barátság, online, koronabiztosan! Első munkacíme a P&B volt. Mert mindig Pistikével és Béluskával példálóztunk. Ki melyik kategória, hogy hívjuk a középiskolásokat, hogyan a fordítottakat. Volt padavan ötlet, meg Pick a dude, minden is eszünkbe jutott. Aztán maradt a PAD. Amiben a p és a d betű egymás fordítottja. Pont mint a mottónkban. Egy sima és egy fordított. Ez volt a koncepció. Meg persze a pad egy olyan hely, ahova jó leülni és beszélgetni. Még ha online akkor is. Megszületett az ötlet, leírtuk az alapokat, számoltunk időt, pénzt, lehetőségeket, és megszületett végleges logó is. Aztán előrukkoltunk vele. Megosztottuk a FB-on, elküldtük a barátainknak, ismerőseinknek, és hirtelen rengeteg megosztást kaptunk. Láthatóan érdekelt Titeket az új projektünk. Azért jó, mert... Nektek, a sok megosztásnak hála csodás emberek találtak rá a PAD Projektre. Olvassátok Ti is, hogy mi motiválja őket, hogy kik ők! Fordított családok motivációja: “Mert kevés lehetősége van az én fordítottamnak barátkozni.” “Nagyon jó ötletnek tartom, hogy így nyitni tudjon a sima gyermekek felé és barátokra, ne “ítélkezőkre“ leljen... Nagyon nagy szüksége van most a lelkének arra hogy őt is igazi tini fiúkért kezeljék…” “Mert színt hozna a szürke hétköznapjainkba. :)” SIMA középiskolások motivációja: “A PAD Projekt pont olyasmi, amit a legszívesebben csinálnék. Nagyon szívesen barátkoznék össze így valaki(k)vel, és hátha, ha javulnak a körülmények még közös programokat is tudunk csinálni. Nekem nem teljesen ugyanolyan az életem, de egyrészt szívesen okulnék, hallgatnám meg hogy egy fordított gyerek miket szeret csinálni, másrészt valószínüleg nem mindenki annyira más és szuper lenne olyasvalakivel összeismerkedni aki hasonló dolgokat szeret, mint én (csakúgy, mintha az illető nem is lenne fordított).” “Mindig szeretném látni, amit nem láthatok, egy másik kultúrát nemcsak megismerni, egy kicsit a világa részévé is válni pedig mindig megtiszteltetés és nem mellesleg rendkívül izgalmas. A projektekben, történetekben is mindig jobban érdekelnek a kis emberek kis történetei, mint eszmék, gondolatok, általánosítás.” “Egyrészről a közeli (bár távol élő) családban is van egy "fordított" családtagom és ezért át tudom érezni az ő helyzetét is, látom, hogy neki a baráti kapcsolat és a szeretet milyen sokat jelent. És mivel hogy ezen program keretein belül lehetőségem nyílik rá, szeretnék más gyerekeknek és családjaiknak is segíteni, ha csak a barátságommal és az igyekezetemmel tudom ezt megtenni, akkor is. Ezért szívesen veszek részt ebben a különleges kihívásban :)” “hogy feldobhassam valaki napját :))” Mi meg csak forogtunk, pörögtünk örömünkben. :) November 8-án vasárnap sor kerül az online érzékenyítésre, majd arról is beszámolunk nektek. Addig is mindenki izgatottan várja, hogy a PAD elkezdődjön, hogy végre lássuk azt a közös padot, amire leülhetünk. Folytatása következik…. J

Ha létezne ilyen foglalkozás, talán Fekete Ádám lehetne az inklúzió influenszere. témát és a hatást tekintve eszembe jutott rád egy kifejezés: lehetnél az ország első inkluenszere, az inklúzió Név: Egyesület az Inklúzióért Adószám: 18904693-1-41

Szívügye az inklúzió. Régi barátaimat, az Egyesület az Inklúzióért csapatát is meghívtam magunk közé, és így összedugva a fejünket Egyet nem tudnak viszont, hogy mi az inklúzió, mert a legtöbb gyermeknek sajnos nem adatik meg, hogy Ahelyett, hogy én egyedül belegebedtem volna a tervezésbe az Egyesület az Inklúzióért pedig az iskolák Én is, és az Egyesület az Inklúzióért csapata is készséggel állunk szolgálatukra!

Egy vallomással kezdem: utálok futni. De az is van, hogy a mozgás meg kell ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben, vagy még inkább, a lelkemben. Spéciszülőként nem hagyhatom el magam - a gyerekem fizikai súlyát és lelki terhét élethosszig cipelem. Általában tornázni szoktam magányosan, de egyvalami be tudott húzni egy utált mozgásformába is: a kedd esti és szombat délelőtti margitszigeti futóedzés a SUHANJ! Csapatával. Egy csapat, ami betartja a választott szlogent: valóban erőt ad A SUHANJ! Alapítvány nem csak fogyatékkal élőknek mutatja meg a mozgás örömét, hanem igazi inkluzív közösséget is ad. Akár a Tátra utcai ezdőteremben van edzésük, akár a szigeten találkozik a csapat, együtt gurulnak, tekernek, futnak, vagy akár együtt drukkolnak egymásnak egy versenyen. Már nem is emlékszem, hogy keveredtem le először a mozgássérült kisfiammal egy edzésre – talán Dóri bajtársam hívott. Ö azóta már náluk dolgozik. Annyit mondott, hogy az ő Sárija a futóbabakocsiból nagyon élvezi a futásokat, miért nem próbáljuk meg mi is? Tényleg, miért? Nálunk a “próbáljuk meg” általában jól szokott elsülni. Fotó: SUHANJ! Egy sziget, ahol a kék SUHANJ! pólónak előre köszönnek Egy napsütésesebb tavaszi napon elmerészkedtünk megnézni, és rögtön nagyon barátságos és befogadó volt mindenki. A Sportuszoda előtt van minden szombat reggel 10-kor a találkozó, előtte a Teremben átcseréljük a kerekesszéket egy menő, kényelmes futókocsira. Rögtön szóba elegyedés, közös induló fotó. Itt mindenki különbözik – de nem kell magyarázkodnia. Van, aki kézzel tekeri a fekvőbringát, van, aki gumiszalaggal irányítva együtt fut egy látássérült sporttárssal, van, aki futókocsit tol, van, aki egy tandem hátsó ülésén hajtja ki magát, van, aki autizmussal él és a sport segít levezetni a mindennapos feszültséget. A sok különbözőség már el is tűnik a közös kék suhanjos pólók alatt. Az számít, hogy mindenki érzi: egy befogadó, jó helyen van és itt feszegetheti a határait. Ez az a hely, ahol semmi sem ciki. Elképesztő élmény volt már az első edzésen az, ahogy a többi futó integet és bíztat minket, látván a csapatot a kék pólókkal. „Hajrá SUHANJ!” – hangzik fel a sziget több pontján vadidegenektől. Hamar leesett: a SUHANJ!-os sportolás nem sajnálatot vált ki, hanem tiszteletet. Nem is csoda, mert olyan emberekre lehet itt felnézni, akik minden nehézségük ellenére mégis itt vannak, tolják, és kitartanak. Ilyen például Attila, aki úgy futotta le a hatórás SUHANJ! 6 versenyt, hogy az utolsó két órában már könnyekkel sírt. De minden mozgási nehézsége ellenére megcsinálta, kitartott a végéig. Elképesztő erő! Ezeknek a kihívásokkal élő embereknek sokszor még az odajutás is bonyodalmas szervezést igényel, de megteszik. Azért ezt nem mindenki - minket, könnyen mozgókat is beleértve - tudja utánuk csinálni. Hálát érzek, hogy tőlük tanulhatok! A SUHANJ!-kombináció jó, mert mindenki lehetőséget kap. A fogyatékkal élő suhancok a biztonságos sportolásra, a guide-ok olyan önkénteskedésre, ahol egyszerre segíthetnek valakinek és a saját hobbijuknak hódolhatnak, a spéci szülők, mint én, pedig közös kikapcsolódásra a gyerekükkel. Spéci szülők, ti tudjátok, hogy ez nem is olyan egyértelmű… Fotó: Török Flóra Miért működik a SUHANJ! edzés mégis nálam, aki alapból utál futni? Itt az én receptem: kell egy olyan barát, mint Dávusnak és nekem Márk, aki új kihívást keresett azzal, hogy egy 25 kilós CP-s gyereket tol futás közben. Aki rámír, hogy mikor megyünk legközelebb, ad némi kölcsönfelszerelést és sokkal több motivációt. Aki nyitott annyira, hogy megtanulja és bevállalja Dávus furaságait. kell egy tényleg jó futókocsi – ez edzésidőben ingyenes az alapítványnál, a többi napon 500 Ft. kell az elszántság abban, hogy igenis jó ez nekünk – közös program, ki a mókuskerékből. Lássuk be, nagyon nehéz elindulni egy sérült gyerekkel, de a végén még kivétel nélkül mindig jól sült el. kell a SUHANJ! bíztató közege, ahol nem futhatok túl lassan, mert olyan nincs. Itt mindenki elismeri, hogy mindenki másban jó. és nem árt zene a fülembe: a múlt héten épp egy régi kedvenc, Alanis Morissette ment. Amikor már alig bírtam és csigatempóm is egyre lassult, a Perfect című szám sorai pont jókor jöttek és totál új értelmet nyertek a SUHANJ!-hozzáállással: You've gotta try a little harder (…) Push a little farther now... We'll love you just the way you are (…) you're perfect. Ha kedvet kaptál, ne is habozz, itt tudsz kérdezni a SUHANJ! Csapattól az edzések helyéről, találkozási pontokról, csomagmegőrzésről: suhanj@suhanj.hu Fuss, szaladj, SUHANJ!

Egyszer volt, hol nem volt egy tökéletes család, ahová második gyermekként Down-szindrómás kislányt hozott a gólya. Zsuzsi érkezése fenekestül forgatott fel mindent és egy új, szebb, szeretetteli világot teremtett. Az apukája mesél a folyamatról. NÉVJEGY Nagygyörgy Miklós A közgazdász végzettségű, sikeres vállalkozó, több digitális startup elindítója három csodás kislány édesapja. Az életét a középső lánya terelte egészen más mederbe, mint amit magának elképzelt. Ma egy, az apasággal kapcsolatos vállalkozás társtulajdonosa, és coach-szemlélettel igyekszik megmutatni más apukáknak a gyermekkel kettesben töltött idő felhőtlen örömét. Milyen érzés volt először apává válni? Nagy családból jövök, négy testvérem van, készültem az apaságra. Iszonyatos nagy büszkeség volt az első lányunk születése. „Álompár” voltunk – vagyunk most is – Katival, a feleségemmel, Julcsi pedig tovább építette azt a képet, ami bennem volt arról, hova akarok eljutni az életben. Gyakorlatias gondolkodású ember voltam és az élet visszaigazolt: amihez nyúltam, az sikerült. Sikeres vállalkozó voltam az online világban, szoftverek, sales-munka, csillogás, utazások, rózsadombi lakás… Minden szép volt és jó, bár ez egy picit eltávolított minket a nagyobb családtól. Úgy érted, „túl” jó volt az életetek? Igen, nagyon simán ment minden, nagy lábon éltünk és ez nem mindenkiből váltott ki osztatlan elismerést. Az első és a második várandósság alatt is elvégeztettük a kötelező szűrővizsgálatokat de nem is volt téma köztünk, hogy mi lenne, ha rendellenességet tárnának föl, mert úgy gondoltam, mi akkora királyok vagyunk, hogy velünk ilyen úgysem történik. Azóta már máshogy látom. Érdekes, hogy az unokatestvéreim közül apai és az anyai oldalról is egy-egy srácnak, akikkel szinte együtt nőttünk föl, született Down-szindrómás gyereke annak ellenére, hogy ennek az állapotnak nincs genetikai háttere. Hogyan érkezett a második lányotok? Alig értünk be a kórházba, már meg is született Zsuzsi. Nem sejtettünk semmit, hiszen minden vizsgálat negatív volt. Amint kibújt, az orvosunk behívott egy neonatológust is, s amint fölrakták Zsuzsit az ágyra, rögtön láttam, hogy Down-szindrómás. Ezt persze senki nem mondta ki. Mit éreztél, amikor derült égből villámcsapás érte a tökéletes életedet? Néha vannak megérzéseim, amelyek beigazolódnak. Valahogy már hónapokkal korábban éreztem, hogy kapni fogunk valamit. Ezt nem kötöttem össze a gyerekkel, de abban a pillanatban, amikor megláttam őt a kórházi ágyon, az járt át, hogy na, megkaptuk. Különös, de még jól is esett ez a felismerés, mert néha bűntudatom volt amiatt, hogy nekünk túl jól megy a sorunk. Mi történt a felismerés után? Azonnal megkezdődött egy gyászfolyamat. Elmentem a közeli benzinkúthoz és vettem két doboz cigit, pedig épp motoszkált bennem, hogy le kéne már szokni. Aztán fölhívtam a szüleimet, és kertelés nélkül kimondtam, hogy Zsuzsi Down-szindrómás. Ők támogatóak voltak, pont úgy, mint korábban az unokatesóim gyermekei kapcsán is. Nem mondtuk ki, de egyértelmű volt, hogy most már nekünk is van „keresztünk”. A családon belüli távolságtartás azonnal eltűnt, Zsuzsi jött és hirtelen békét hozott. Az első ember, akivel a benzinkútnál véletlenül találkoztam, egy régi üzleti partnerem volt, akivel azóta jó barátságot ápolunk. Kibuggyant belőlem, hogy figyelj, Down-szindrómás lett a lányom, aki alig egy órája született. Meglepő módon azt válaszolta: „Semmi gond! A feleségem gyógypedagógus, foglalkozik Down-szindrómásokkal is, ez egy csodálatos dolog, majd meglátod!” Milyen lépései voltak a gyászfolyamatnak? Julcsi lányunk a nagyszülőknél volt, én pedig másnap este két barátommal elmentem „nem tejfakasztani”. Ott ért egy gyerekorvos rokonunk telefonja, akinek sikerült korábban megtudnia a vérvizsgálat eredményét: „Miklóskám, erősnek kell lenned. Ez Down-szindróma.” Az első pillanattól biztos voltam benne, de amikor ezt más mondta ki, akkor szakadt át a gát és kezdtem el bömbölni. Következő nap pedig „kinyitottam” az internetet. Az első hír, amit megláttam, egy Garas Dezső-interjú volt a Down-szindrómás unokájáról. Én Demjén Ferenc-rajongó vagyok, és amikor bejátszották, ahogy Garas és Törőcsik elénekli a Várj, míg felkel majd a napot... Ez lett Zsuzsi „születési dala”, amit azóta is gyakran éneklünk. Aznap egyedül voltam még otthon és egy kis babaházat raktam össze, a testvérajándékot, amit Zsuzsi „hoz” Julcsinak… Barkácsoltam, közben non stop ment a Várj, míg felkel majd a nap, nekem pedig potyogtak a könnyeim kívül és belül is. Hogy egy másik Demjén-számot idézzek, ekkor tört meg bennem a Jégszív. Eltemettem az álomképet, amit a családomról dédelgettem. Ennek a napnak a felidézése most sem megy könnyek nélkül… Julcsi hogy fogadta a kistestvért? Amikor hazahoztuk Zsuzsikát, már nagyon várta. Két éves és négy hónapos volt, de már tudott beszélni, épp a Bogyó és Babóca volt a kedvenc meséje. Elképesztő volt látni, ahogy ez a kis tündér azonnal letelepedett az autósülésben épp csak letett Zsuzsi mellé, fogta a könyvét és elkezdett mesélni. Ott voltak a szüleim is. Mi, a négy felnőtt az ajtóban állva néztük, hogy a kislányunk milyen magától értetődő természetességgel fogadta be az első pillanatban és feltétel nélkül a legkisebbet a családba. Anyukám megölelt, én zokogtam, Julcsika meg mesélt. Annyira csodálatos példát mutatott nekünk! Mindeközben a feleségedben mi zajlott? Ő azonnal megoldó, aktív üzemmódba kapcsolt. Keresett, kutatott, kérdezett, telefonált, hajtotta a vágy, hogy mindent megtegyen. A szülést követő 6. napon már megvolt, hova fog majd járni Zsuzsi iskolába. Ez nem vicc, tényleg, meg volt beszélve! Ennek ellenére mégis mindketten egy nagy ködfelhőben voltunk, ami leszállt ránk olyan másfél évre. Milyenek voltak a hétköznapok, immár Zsuzsival? Kati utánanézett a fejlesztéseknek, a legújabb módszereknek, és vitte rendületlenül Zsuzsit mindenhová. Ha egy is kimaradt, féltünk, hogy a gyerek lemarad. Én is vállaltam egy szeletet: reggelente 6-tól csináltam Zsuzsival a TSMT (Tervezett Szenzomotoros Tréning) tornát. Egyhetes sem volt még, már ott voltam a Down Egyesületnél is, hogy tudjam, mire számítsak. Nemcsak segítséget kaptam ott helyben és a közösségtől is, hanem én is adtam, például a downbaba.hu oldal létrehozásával. Amikor nem a gyerekeket láttuk el, akkor aludtunk. Egyrészt szükségünk volt rá, másrészt ez egy jó menekülés volt a helyzet elől. Ahogy a munka is. Az volt bennem, hogy ötször annyit kell dolgozni, mert most kell összegyűjteni egy egész életére való fejlesztés árát. Külföldi irodanyitások, utazások, cigi… Néha még ittam is, például akkor, amikor a kislányom egyéves születésnapját egy külföldi szállodában „ünnepeltem”. Pozitív változást is történt: elkezdtem én is sportolni. Először csak otthon, a lányom tornáztatása után, ma meg már rendszeresen és sokat. Mikor, mitől kezdett oszlani az a bizonyos köd? Először azt kellett észrevennünk, mi okozza a ködöt. Ma már tudjuk: a nagy tenni akarás elfedte, hogy az elfogadásban még feladatunk van. Egy majdnem-tragédia hozta az első felismerést ebben. Zsuzsi összeszedett egy csúnya pneumococcus fertőzést, amit ráadásul félre is kezeltek. Intenzív osztályra került a lányunk. Ebben a kiélezett helyzetben érkezett meg hozzánk igazán, hogy Zsuzsi a gyermekünk – bármilyen is –, és ő mindennél fontosabb! Épp azon gondolkodtunk előtte, hogy bölcsibe adjuk, de a fertőzés után úgy döntöttünk, inkább pótoljuk a fejlesztések miatt külön töltött időt és sokat leszünk együtt. Az az egy év tiszta öröm és boldogság volt, megerősödött a családunk! Közben megfogant a harmadik lányunk is. Az ő esetében már úgy döntöttünk, hogy nem szűrünk, nem vizsgálgatjuk: ahogy érkezik, úgy fogjuk szeretni, elfogadni. Előbb Kati indult el a jó úton. Könyveket kezdett olvasni „sorsfordító” gyerekekről, családokról, akik hasonló cipőben jártak, járnak. A Szikra című volt talán a legcsodálatosabb, ahol egy anyuka írja le, milyen lépésekben kezdte maga fejleszteni a gyerekét, miután megismerte, hogy mit szeret, mi érdekli. Kati arra jutott, hogy nem viszi többé arra a fejlesztésre Zsuzsit, amit egyikőjük sem szeretett és egy bizonyos idő után már nem hozott eredményt. Cserébe viszont elkezdett járni hozzánk egy fantasztikus konduktor. A személyre szabott, jókedvű fejlesztés és az elfogadás együtt meg is hozta a várva várt fejlődést. És te apaként milyen utat jártál be a „ködben”? A legelején még öngyilkos gondolatok is kavarogtak a fejemben… Aztán az merült fel bennem, hogy büntetés vagy küldetés-e, ami velünk történt. Pszichológushoz fordultam. Megfogalmaztam az engem régóta feszítő kérdést: „Ha igyekeztem mindig jót tenni, miért kaptam ezt a nehéz feladatot?” A pszichológustól pedig érkezett a válasz: „Figyelj, Miklós, a „jótett helyébe jót várj” a mesében van, nem az életben!” Ez a mondat nagyon helyretett, miközben aztán eljutottam odáig, hogy már látom, mégiscsak igaz a mesei mondás, mert Zsuzsi – és a testvérei is – annyi jót és szépet hoztak az életünkbe! A születés utáni másfél év nagyon nehéz volt. Nagyon sokat dolgoztam, mert azt gondoltam a pénz szinte mindent megold. Hónapokat töltöttem úgy, hogy a hét elején elrepültem Németországba a kinti irodánkba, pénteken meg vissza. Ez a feszített tempó persze nem tett jót. Olyannyira, hogy ősszel rosszul lettem, szorított a mellkasom, szinte gúzsba kötött a tehetetlenség. Összeestem, mentő vitt kórházba. Még ezután is visszamentem dolgozni, de két hét múlva ismét megálljt parancsolt a szervezetem. És ekkor a feleségem kimondta, hogy ha ezt most azonnal nem engedem el, akkor hamarosan egyszerűen nem leszek, nem élek! Kiszálltam az épp csak fellendült cégből anélkül, hogy tervem lett volna a jövőre nézve. Milyen lett az „új” életed? El kellett engednem a „gazdag leszek” forgatókönyvet. A rózsadombi lakást megette a hitel, elköltöztünk, feléltük a megtakarításainkat, visszafogtuk a kiadásainkat. Elkezdtem biciklizni is, amit azelőtt el nem tudtam volna képzelni, hiszen „előző” életemben sikertelennek tartottam azokat, akik bringával jártak. Akkortájt, amikor összeestem, megkeresett egy kicsi lengyel cég, akiknek szinte ingyen segítettem, helyesebben a majdani profitból kértem részt. Ezt a munkát folytattam, s mellette tanácsadóként működtem, hogy legyen valami bevételünk. Szerencsére később beindult a kis cég növekedése, mára az egyik legnagyobb lengyel startup lett, ennek megfelelően évekig – amíg el nem kellett adnom a részemet – élvezhettem a korábbi munkabefektetésem gyümölcsét. És az álmom, hogy a nyarakat a Balatonnál töltsük, valóra vált! A napjaimba immár belefértek a Zsuzsival közös órák, egy-egy fejlesztő foglalkozás, mondókázás, Csiri-biri torna stb. Élveztem ezeket az alkalmakat. Zsuzsi szépen fejlődött, megtanult járni is, és nagyon erős, csodálatos kötelék alakult ki köztünk. Ajándék nekünk a lénye és mindaz, amit a családba hozott. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy engem Zsuzsi fejből lehozott a szívbe, méghozzá abba a szívbe, ami nem jégszív többé. A testvérkapcsolatok hogyan alakultak? Pont három évvel Zsuzsi után megszületett Eszter, a harmadik lányunk, makkegészségesen. Julcsi 7 évesen vette észre igazából, hogy a testvére „más”, Esztike pedig most, szintén hétévesen realizálja ugyanezt. Közrefogják Zsuzsit: Julcsi húzta őt, amíg Eszter három éves nem lett. Onnantól fogva Eszter és Zsuzsi nőttek össze, fejlődtek együtt. Egymás legjobb barátai, rengeteget játszanak és persze veszekednek is egymással. Mi változott a párkapcsolatotokban? Nem szétszedett, hanem összehozott minket a nehézség, amin átmentünk. Ahogy nőtt az elfogadás Zsuzsi irányába, úgy nőtt a többi gyerek és egymás felé is. Sokat tanulok a feleségemtől, aki a gyerekek mellett is tartotta a fókuszt a kapcsolatunkon, és kitartott amellett, hogy igenis menjünk el néha kettesben, meg külön-külön is egy-egy programra. Nagyon fontos, hogy Kati is, én is elkezdtünk különböző képzésekre járni. A feleségem eredetileg tanár, őt a saját fejlesztése mellett a női témák, a gyerekekkel kapcsolatos területek érdeklik, én pedig közgazdászként és egykori kemény üzletemberként leginkább önismereti és coaching tanfolyamokat végzek, „puhulok”. Ennek a „puhulásnak” az eredménye az Apaépítő, Apa+én vállalkozásod? Elindultam egy önismereti úton, ennek fontos része, hogy megtanultam én, a régi, nagydumás sales-es hallgatni, meghallgatni másokat. Azokkal a témákkal kezdtem foglalkozni, amik bennem zajlottak, apaság, életközép, párkapcsolat, férfi szerepek. Ekkor jött a felismerés, hogy szívesen segítenék más apáknak is megélni azt az örömet, amit a teljes odafordulással, az önfeledt közös programokkal tudunk egymásnak adni a lányaimmal. Megmutatnám annak a varázsát, amikor mind nekiállunk varázspálcát gyártani, vagy amikor Julcsival énekelek, esetleg horgászni vagy focizni megyünk, amikor Zsuzsival sütünk-főzünk, Esztivel meg kalandozunk a városban. Jó lenne, ha minél több apa élné át, hogy együtt lenni és csak egymásra figyelni a gyerekünkkel nagyon jó és menő dolog! Mi történik az általatok szervezett kalandhétvégéken? Csupa olyan Apa+én program, ami erősíti az apuka és az éppen vele lévő gyereke – mert csak egy gyerkőcöt lehet egyszerre elhozni! – kapcsolatát. Mindig van egy kerettörténet, egy mese, és közben mindig alakul a közösség is. A gyerekek percek alatt összehaverkodnak, az apukákkal pedig esténként „taktikai értekezletet” tartunk, ahol az apaságról és saját élményeinkről beszélgetünk, ami nagyon felszabadító! Új tervünk, hogy tematikus vendégházakat nyissunk, ahol a családok együtt tölthetnek el egy-egy hétvégét. Kinek mi a szuperképessége a családban? Kati nagyon jól látja, mire van szükség, mi a következő lépés, nagy újrakezdő, kitartó és rendkívül pozitív személyiség. Julcsi nagyon nyitott és elfogadó, Eszter ragaszkodó, szinte szimbiózisban él Zsuzsival. Én jó emberismerő lettem, néha előre látok dolgokat, s megkaptam – Zsuzsi által – az elfogadás és a változni tudás képességét. Zsuzsit hagytam a végére, mert az ő szuperképessége igazán csodálatos: meglátja a jót, a szeretetet az emberekben. Az utcán néha odamegy megölelni ismeretleneket és sokszor kiderül, hogy egy másik Down-szindrómás gyerek családtagjáról van szó. Többször bebizonyosodott már, hogy bízhatunk Zsuzsi megérzéseiben. A bébiszitterük kiválasztásakor például annyit már tudott mondani, hogy „nem”, ezért, ha megérezte, hogy nincs meg iránta a kellő elfogadás a jelentkezőben, ezt közölte is velünk. Az általa be- és elfogadott hölgy valóban bevált, öt évig volt velünk! A bölcsivel és az óvodával is úgy voltunk, hogy Kati maximálisan utánajárt mindennek és azt kereste, hol fogják szeretni Zsuzsit és mit fog ő szeretni. Aztán együtt is végignézték a lehetséges helyeket, a lányunk pedig szívből döntött. Az iskolával kapcsolatban is jó volt Zsuzsi megérzése, amit Kati meg is értett, így az újszülött korában kiválasztott befogadó, integráló szemléletű intézmény helyett a bizonytalannak vágtunk neki. Szerencsére megtaláltuk a számára legideálisbb helyet, a Rózsaház Gyógypedagógiai Waldorf iskolát. Most harmadikos a Rózsaházban egy csodálatos, kilencfős osztályban, ahol négyen vannak Down-szindrómás lányok, nagy barátságban. Mit üzennél a társadalomnak egy „fordított” gyermek apukájaként? Hogy a „fordított” embereknek környezetformáló szerepe van. A másik gondolat, amit szívesen emlegetek, Gyarmati Andreától, egy Down-szindrómás kislány anyukájától, egyben blogírótól származik és minden szava üzenet: „Az eddigi életeteknek vége. Most építhettek egy jobbat!” Az interjúsorozat elkészülését a Mindspire támogatja.

irományunk született, például itt olvashattok az alapfogalmakról, mint a szegregáció, integráció és inklúzió

Ezekre az adatokra lesz szükséged: Név: Egyesület az Inklúzióért Adószám: 18904693-1-41 Töltsd le a felajánlási

Mit gondolsz az inklúzióról? Érdekes, hogy Magyarországon jogi oldalról majdnem minden megvan, ami az inklúzióhoz kell. Viszont az inklúzió kultúrájában nem vagyunk sehol.

Ma utoljára még nekünk adhatod adód 1%-át is: Név: Egyesület az Inklúzióért Adószám: 18904693-1-41 A

Március végén megtartottuk első szülőtérningünket, amely az Augmentatív és Alternatív Kommunikáció köré szerveződött. A tréningen eltökélt szándékunk volt, hogy a résztvevő szülők átfogó képet kapjanak az AAK sokszínű módszertanáról, változatos eszköztáráról, továbbá célzott kérdésekre nyújtsunk választ gyermekük kommunikációjának támogatásával kapcsolatban. A képzés egyik mottója volt, hogy "nem kommunikálni" lehetetlen! A látszólag egyszerűnek tűnő mondat mögött mégis sokkal több jelentés bújik meg. Hacsak arra gondolunk, hogy a csecsemők mozgással, sírással, egyszerű hangokkal fejezik ki szükségleteiket már önmagában formálhatja a kommunikációról alkotott képünket. A tréningen résztvevő szülőket abban próbáltuk segíteni, hogy a kommunikációs helyzetekről meglévő ismereteik bővülni tudjanak, és formálják a témával kapcsolatos hiedelem rendszerüket. Szándékunk volt közösen keresni olyan hétköznapi, egyszerűen megvalósítható szituációkat, amelyekben motiváltak lesznek gyermekeik a kommunikációra. Legyen szó egy játék elkéréséről, egy étel elutasításáról, vagy akár a megunhatatlan dalocska sokadik lejátszásról, mi hiszünk abban, hogy mindenki változatos módokon, de képes vágyai kifejezésére. A szülőtréning után arra voltunk kíváncsiak, hogy a résztvevők hogyan tekintenek vissza kisgyermekük és saját történetükre az AAK tükrében, illetve arra, hogy miben és mennyire segítette őket ez a négy napos közös gondolkodás. Beszélgetőpartnerem két olyan spéci anyuka volt, akik mindketten 0-5 éves korú , eltérő fejlődésű gyermeket (is) nevelnek. Zsanett gyermeke, Peti 2 és fél éves, Down szindrómás kisfiú, aki szókezdeményeket, olykor magánhangzókból álló mondatokat használ. Betti kislánya Villő 3 és fél éves, az ő tipikustól eltérő fejlődésének oka még nem tisztázott. Sára: Mikor és hogyan találkoztatok először a kommunikáció fejlesztés fogalmával? Zsanett: Petivel két-három hónapos kora óta fejlesztésekre járunk. Abban a tanévben kezdődött a covid-járvány, így sokszor csak Zoom-on tartottuk a kapcsolatot a szakemberekkel. A konzultációk során beszélgettünk pár szót a beszédfejlődésről is. Nálunk ez amúgy is családilag későn indult el, így már egészen korán figyelgettem, hogy mit „mond” Peti. A gesztusjelekkel is a fejlesztőben találkoztam, előtte csak a játékos baba jelnyelvről hallottam. Betti: Mi amikor elkezdtünk Villővel fejlesztésekre járni, akkor még nagyon pici volt, 2 hónapos. Később úgy láttuk, hogy lassabb ütemben alakul Villő mozgásfejlődése, ezért felkerestünk egy szakembert, de igazán nem tudtuk, hogy mivel állunk szemben, most belegondolva szerencsésnek érzem magam, hogy nem tudtam. Amikor elkezdtek arról beszélni, hogy izomtónus eloszlási zavar, én az egészet nem tudtam hova tenni, igazán nem értettem. Amikor eljutottunk oda, hogy már forgott, felült, mászott, még akkor is egy nagyon csendes gyermek volt. Sára: Milyen fejlesztésekre jártatok korábban? Ezek közül volt olyan, amelynek része volt a kommunikáció fejlesztés? Betti: Jártunk csoportos mozgásfejlesztésre, DSZIT terápiára, TSMT terápiára és folyamatosan járunk egyéni gyógypedagógiai fejlesztésre. Arra emlékszem, hogy nekünk olyan TSMT terápiánk volt, amiben volt kommunikációfejlesztés is. Zsanett: Mi egyéni gyógypedagógiai fejlesztésre jártunk és csoportos mozgásfejlesztésre. Ha most visszagondolok, voltak ezekben kommunikációt fejlesztő játékok, de bennem habár tudatosult, hogy mi a cél ezekkel, őszintén szólva nem tartottam ezt a területet annyira fontosnak – főleg ilyen pici korban, de a képzés óta máshogy tekintek erre. Sára: Hol jelezték először, hogy a kommunikációval, mint külön fejlesztési területtel is érdemes lehet foglalkozni? Betti: Amikor végre találkoztunk egy nagyon jó gyermekneurológussal, aki alaposan megvizsgálta Villőt, ő mondta, hogy bizony-bizony a figyelmével fejlesztésre kell járnunk. A kommunikáció fejlesztéssel kapcsolatban idén ősszel mesélt a gyógypedagógusa, ő javasolt egy olyan szakembert, aki Villő temperamentumához illő kommunikáció fejlesztést tart. Zsanett: A karantén időszak alatt online voltak a csoportfoglalkozások, ahol egy anyuka mesélt a gesztusjelek használatáról. Ekkor eszembe jutott, hogy korábban jelnyelvet tanultam és meglepődve hallgattam, hogy a különböző jelek hogyan segíthetik a változatos kommunikációs kihívásokat. Szakemberek korábban nem jelezték, hogy a kommunikációval “külön” is érdemes lehet foglalkozni. Sára: Hogyan jellemeznéd gyermeked kommunikációját? Zsanett: Peti, mivel a negyedik gyermekünk, így sokszor már tapasztalatból is tudjuk, hogy mit szeretne. Néha már kétszavas mondatokat is mond, de valószínűleg ezt csak mi értjük, akár az adott helyzet miatt, akár azért mert ugye a mi gyerekünk. Betti: Nekem az a megélésem, hogy ő mindent ért, viszont mi nem tudjuk megfejteni, hogy ő mit szeretne számunkra kifejezni. Azt látjuk, hogy szeretne velünk beszélni, de valamiért elakadt ez a folyamat. Érdekes, hogy korábban sokszor azt láttam, hogy nem szívesen próbálkozik, például a foglalkozásokon meg sem próbálta utánozni a hangokat. Újabban egyre több olyan helyzetet tapasztalatok, ami már megcáfolja ezt. Sára: Honnan hallottál a képzésről? A szülőtréning előtt hallottál már az AAK-ról? Zsanett: Egy Facebook-os Down szülőcsoportban hallottam. Szinte rögtön jelentkeztem, egyrészt mert örültem, hogy ingyenes, másrészt gondoltam, jó lesz kicsit kiszakadni itthonról, a szokásos napokból. Én csak ezután kerestem rá, hogy mi is pontosan ez az AAK. Betti: Egy barátnőm küldte el, hogy lesz ez a lehetőség. Már hallottam egy keveset az AAK-ról és felmerült, hogy elmegyünk egy olyan gyógypedagógushoz, aki AAK terapeuta és segít majd nekünk bevezetni a képes kommunikációt. Így nem is volt kérdés, hogy jelentkezzek, hiszen azt reméltem, hogy olyan dolgokról hallatok majd, amivel eddig nem találkoztam. Sára: Van valami, ami megváltozott a hétköznapjaitokban a képzés elvégzése óta? Zsanett: Azóta sokkal tudatosabban használunk gesztusjeleket és sokkal tudatosabban beszélek Petivel. Például törekszem arra, hogy rövid szavakat, mondatokat mondjak, és ha szükségesnek érzem, többször is elismétlem. Másrészt sok dolog helyre került bennem a beszédfejlődés összetettségével és a kommunikáció fontosságával kapcsolatban. Betti: Én tudom magamról, hogy általában nehezen építek be új dolgokat az életünkbe, de jobban odafigyelek arra, hogy sokat játsszunk hangszerekkel, tapsoljunk egyszerű szavak kiejtésekor. Azóta elkezdtünk gesztusjeleket használni és a napokban önmagától használta a vége jelét a szó magánhangzóival összekötve, amikor már nagyon elege volt egy játékból. Valahogy természetes módon alakult ki a kommunikáció fejlesztés. Sára: Hogy érzed, mit adott neked ez a szülőtréning? Betti: Nagyon élveztem a beszédfejlődésről szóló elméleti részét a képzésnek. Azt hiszem, hogy segített megérteni és elfogadni, hogy az, amivel kapcsolatban sokszor türelmetlen vagyok, mennyire összetett és nehéz. Zsanett: Nagyon jó volt kiszakadni, felnőtt emberek közt lenni, akkor is, ha fordított gyerekekkel kapcsolatos volt a téma. Megerősítést kaptam, hogy inkább olyan rövid tevékenységeket érdemes keresnem a mindennapi életünkben, ahol Peti is részt tud venni a „felnőtt” tevékenységünkben, hiszen ott is tud fejlődni észrevétlenül, és nem kell ráfeszülnöm, hogy most már pedig egy órát fejlesztenem kell… Ugyanakkor egy csomó tippet kaptam, hogy mivel is tudunk otthon játszani. Nagyon jók voltak az önismereti játékok, hozzásegítettek a saját céljaim konkretizálásához, illetve a szülőségemben is megerősítettek.

Mi hangzik jobban: mozgáskorlátozott vagy paralimpikon? Adámi Zsanett az utóbbit használja. Kinek könnyebb: a kerekesszékes lányoknak vagy a kerekesszékes fiúknak? Zsani szerint a fiúknak. És mesélt még iskoláról, doktori tervekről, úszásról, divatról, nyitottságról… NÉVJEGY Adámi Zsanett paralimpikon úszó, végzős a Corvinus Egyetem Kommunikáció- és médiatudomány mesterszakán, reménybeli doktorandusz, önálló nő, aki büszke lehet nemcsak a Tokióban elért eredményeire, hanem arra is, hogy a volt munkahelyén két országra kiterjedő jótékonysági projekteken dolgozhatott. Milyen állomásai voltak számodra az állapotod elfogadásának? Születésem óta mozgáskorlátozott vagyok. Örökbefogadó szüleim 7 éves koromig babakocsiban toltak. Aszódon, az óvodában pozitív és negatív megkülönböztetés is ért. Az anyukám ott volt velem 3 éven át mindennap, ami más gyereknek nem adatott meg, viszont még így sem vállaltak délutánra. Négykézláb közlekedtem. Emlékszem, hogy nem tudtam részt venni a körjátékban, ekkor tudatosult, hogy hoppá, én más vagyok. És miben volt más az iskola? Hatalmas fordulatot jelentett az életemben az iskolakezdés. A szüleim eldöntötték, hogy ha áldozatok árán is, de Budapestre költözünk, hogy a Mozgásjavító Általános Iskolába járhassak. Hasznos volt spéci iskolában kezdeni. Szembesültem vele, hogy vannak nálam súlyosabb esetek is. Ettől kezdve nagyon hálás voltam azért, hogy tudok beszélni, enni. Sok olyan dolgot is megtanultunk, amivel egy integrált helyen nem foglalkoznak pl. cipőkötés, nadrággombolás, írás, gépírás, meg persze maga a kocsi is! Ekkor kaptam az első elektromos kerekesszékemet, amit én is kocsinak hívok, mint az előző interjúalanyotok, Tóth-Kovalik Ádám, aki amúgy az osztálytársam volt. Meg kellett szoknom, hogy én irányítok. Menő volt, imádtam, hogy száguldozhattam Herbie-vel. Magabiztosabb is lettem. Mikor láttál először medencét? Az iskolában. Mindenkinek kötelező volt az úszás heti egyszer. Fürdőruhában persze pontosan látszik, milyen vagyok, de hamar eldöntöttem, hogy nem fogok emiatt stresszelni. Fél év alatt kiderült, hogy nagyon jól megy az úszás, másik csoportba kerültem. Mély medencében, edzővel edzhettem. Ott úsztak a paralimpikonok is. Persze, hogy a példaképeink lettek! Mi fogott meg téged az úszásban? Jött a lehetőség és éltem vele. Jók az adottságaim, mert könnyebb a fajsúlyom, nem tudok elsüllyedni. Nagyon tetszett, hogy ki tudok tűnni, különb lehetek valamiben másoknál. Örültem, hogy sikereim vannak, hogy világot láthatok… És imponált, hogy a fiúk körében is ismert, elismert lettem. Talán el is szálltam kicsit magamtól, de anyáék okosan visszafogtak, hogy az értékrendem a helyén maradjon. Mit ad neked a sport? Először is egy titulust. Ha úgy mutatkozom be, hogy paraúszó vagyok, nem kell kimondanom, hogy mozgássérült. Attól meg szoktak ijedni. A sport viszont jó beszédtéma. 11 évesen mentem az első külföldi versenyre. Csak az edzőm kísérhetett el, mégis jó élmény volt. Aztán már az olimpiák lebegtek a szemem előtt… 2012-ben kijutottam ugyan Londonba, de elvették az egyik kvótát és nekem kellett itthon maradnom. Nagyon nehéz volt ezen túltenni magam, de csak azért is meg akartam mutatni, mit tudok. A következő három évben 4 világcsúcsot úsztam és 2016-ban névre szóló kvótám volt Rióba, ahol negyedik helyet szereztem. A következő cél Tokió lett. Addigra a hátúszás vált a legjobb számommá, amiből a végül idén megrendezett versenyen 50 és 100 méteren is hetedik helyet értem el. Azt hoztam, amit vártam magamtól paraúszóként. Mi volt az első terep, ahol integrációba kerültél? Kamaszodva azt éreztem, hogy be vagyok zárva a Mozgásjavítóba. Kíváncsi voltam, hogy boldogulok egy „normál” iskolában. Mai fejjel azt mondom, már előbb kivettem volna magam a szegregációból. A Csík Ferenc Általános Iskola és Gimnázium ötosztályos képzésére vettek föl, sporttagozatra. Én voltam az első mozgássérült diák, de jó példa lettem, megnyitottam a kaput másoknak is. Annak idején az igazgató válságtervet készített az integrálásomhoz, de egy hónap után kidobta, mert minden ment magától! Persze ezt nem lehetett előre látni. Bennem is nagy volt a para. Izgultam, de jól fogadtak és segítettek, már a gólyatáborban is, amit ki nem hagytam volna! A tanárokkal is jól megtaláltam a hangot. Nem vagyok jó matekos, de a matektanár például az egyik kedvencem volt. Amíg a többiek geometria dolgozatot írtak, én elmeséltem, mit hogyan csinálnék a körzővel, ha meg tudnám fogni. Csak az olyan dolgokban kértem és kaptam „kedvezményeket”, amelyek feltétlen fontosak voltak. Például én nem tudtam 20 perc alatt megebédelni, ezért befejezhettem a magam tempójában, nem írtak be késést a következő óráról. A dolgozatoknál is kaptam többletidőt. Miért volt jó integrált iskolába járni? Meg kellett tanulnom elfogadtatni magam és a közösség részévé válni. Szerencsére szuper osztályba kerültem. Izgultam, hogy húúú, sok a fiú, ráadásul helyes, izmos vízilabdás srácok, de mint lány is sikeresen integrálódtam. A legjobb barátom is a gimiből való. A sráccal az első évtől együtt ültünk a padnál (és nem a padban! – a szerk.). Az utolsó évben még nyaralni is együtt mentünk és a mai napig a legjobb barátom. Az egyetem mennyiben jelentett más kihívást? Elkezdtem teljesen egyedül közlekedni, nőtt az önállóságom. Meghatározó élményem a folytonos vándorlás. Mindig máshová menni órára, állandóan pakolni, ami nekem lassan megy… Segítenének a többiek, de elég makacs vagyok, szeretem egyedül megoldani a dolgokat. Ezúttal már felnőtt emberek között kellett elfogadtatni magam. A vidékről érkező csoporttársak nagy részének például kevés fogalma volt a mozgáskorlátozottságról. Meg kellett mutatnom, hogy velem is ugyanúgy lehet beszélgetni vagy programozni, mint bárki mással. Általában a sport felől indítottam, mert ha azt mondom, hogy sérült vagyok, behúzzák a féket, de ha azzal kezdek, hogy úszás és paralimpia, akkor felbátorodnak. Nem sajnálnak, hanem kérdezgetnek és csodálkoznak, hogy milyen eredményeket értem el, és drukkolnak nekem azóta is a versenyeken. Mióta élsz önállóan és mennyire könnyű ez számodra? Nagyon jó felkészítést kaptunk a Mozgásjavítóban. Az intézmény bérelt egy lakást és ketten-ketten beköltözhettünk három hétre nyolcadikban. Kaptunk pénzt is, abból kellett megélni. Mindent magunk csináltunk: bevásárlás, főzés, takarítás, beágyazás, vendégfogadás stb. Ezen kívül heti két óránk volt a tankonyhán. Sokféle ételt készítettünk. Ott tanultam meg késsel vágni, krumplit pucolni stb. A mai napig emlegetem a tanárt, hálás vagyok neki, mert biztos alapokat adott. Nagyon korán költöztem el otthonról, már 20 évesen. Igaz, csak a szomszéd lakásba. Ez jó megoldás volt, mert külön életem lett, de segítséget is bármikor kaphattam. A szüleim rugalmasak, jól tudnak segíteni: nem mindenáron és nem tolakodóan teszik. Ha nem élnének most is itt a sarkon, akkor is meglennék, de persze örülök, ha anya főz és hoz belőle, vagy átjön és segít berakni a mosást. Amikor együtt éltem a barátommal, nem zavartak, háttérbe vonultak. Milyen nehézségeid vannak a mindennapokban? Igazából mindent meg tudok csinálni, de sokkal lassabban. És van, amikor nincs elég időm, energiám, türelmem… Régen nem mertem segítséget kérni. Most már inkább az a nehéz, hogy eldöntsem, mikor válasszam a könnyebb utat. Például fel kell mérnem, hogy ha túl fáradt vagyok a főzéshez, akkor időben rendeljek vagy vegyek valamit. Mi az, amihez mindenképp segítségre van szükséged? Például imádom a hosszú hajam, de nem tudom magamnak összefogni. Egy ügyes fodrász be szokta fonni, az több napig is jól mutat. Anyukám is át szokott jönni segíteni. A maszk felvételéhez vagy a kabátom becipzározásához viszont idegenektől, az utcán kell segítséget kérnem. Páran zavarba jönnek, de általában szívesen segítenek. Az öltözködésben milyen praktikáid vannak? A cipőt megtanultam még elsőben bekötni, de csak a vásárláskor kötöm meg, utána mindig belebújok. A bodykat és az over-size pólókat, pulcsikat nekem találták ki! Inget nem veszek, csak olyat, amit begombolva is föl tudok húzni, mert apró gombot gombolgatni nem tudok. A nadrággomb megy. De jobban szeretem a bőrhatású, gumiból készült nadrágokat: nem kell se gombolni, se cipzározni, esőben csak letörlőm róla a vizet, télre meg van bélelt változat. Imádom! Mi az, amit még nem találtak föl, de jól jönne neked? Ha már öltözködés, akkor a mágneses melltartót föltalálhatná már valaki! Szoktam gondolkozni rajta, mennyivel könnyebb a mozgássérült férfiak élete, hisz nincs hosszú hajuk és melltartójuk. A „roki” wc is a fiúknak kedvez: általában elöl „ki van vágva”, hogy piszoárnak is jó legyen, nekem viszont így nehezebben használható. Mondjuk wc-ügyben engem nem lehet meglepni. A paralimpián a doppingvizsgálaton más társaságában kell produkálni, aki néz közben. Eleinte tréningeztem erre egy barátnőmmel, meg az egyetemi wc is „segít”, mert valamiért nem lehet bezárni és többször rám nyitottak már. Szóval jó lenne egy rigli. Azt már föltalálták… Milyen arányban vannak sima és fordított barátaid? Az uszodából vannak végtaghiányos barátaim, a régi suliból is maradtak néhányan, de az összes többi ismerősöm „sima”. Az egyetemen és a munkahelyeimen is sok barátot szereztem. Érdekes, hogy egyik exem sem volt mozgássérült, csupa ép fiúval jártam! Mi alapján választasz partnert? Amikor panaszkodtam egy barátnőmnek, hogy nekem mennyivel nehezebb fiúzni, azt mondta, örüljek, mert van egy objektív szűrőm. Velem nem jön el akárki randizni, csak az, aki el tud így fogadni. Minden lány erről álmodik, nem igaz? De hogy mást is említsek, az például zavar, ha olyasmit is meg akar csinálni a partnerem helyettem, amit én is tudok. Éppen ezért szeretek már az elején „kitálalni”, elmondani, miben van szükségem segítségre. És akiről észreveszem, hogy ez neki sok, azt hagyom elmenni. Mert aki nem fogad el így, az nem az én emberem! Mi leszel, ha nagy leszel? Már nagy vagyok! (nevet) Kommunikációs szakértő vagyok és jelenleg a Corvinus egyetemen végzős mesterszakos. De szeretném még folytatni a tanulást, doktori iskolába készülök, mert családon belüli kommunikációs szaktanácsadó szeretnék lenni. Leginkább örökbefogadással kapcsolatos ügyekben szeretnék segíteni. Az egyetem és a sport mellett már több helyen is dolgoztál. Milyen az ideális munkakörnyezet számodra? Az otthonom! A covid alatt megtapasztaltam a home office-t és nagyon tetszik! De szerettem irodában is dolgozni. A lényeg, hogy működjön a lift és együttműködők legyenek a kollégák. Szerencsére legtöbbször barátságos, nyitott emberek közé kerültem. Legutóbb kommunikációs menedzserként dolgoztam és egy jótékonysági projektet fogtam össze. Mennyire vagy nyitott a kollégáid vagy mások kérdéseire? Bármikor, bárkinek, bármilyen kérdésére válaszok. Nem szoktak félni tőlem, de ha látom, hogy nem mernek kérdezni, akkor bátorítom őket. Nekem kell nyitottnak lennem, hogy ők is nyissanak felém és leküzdhessük a negatív sztereotípiákat. Még régen, az általános iskolában megkaptam egyszer, hogy „izomagy” vagyok, csak mert sportolok. Remélem, végzős mesterszakosként, leendő doktoranduszként már nem akasztja rám senki ezt a címkét. Szeretsz a környezetedben is érzékenyíteni? Ha adódik egy alkalmas helyzet, azt nem hagyom ki! Ha egy kisgyerek a buszon megkérdezi az anyukáját, hogy a néni miért ül székben, az anyuka meg azt válaszolja, hogy mert fáj a lába, arra azonnal „ugrok”. Elmondom, hogy nem fáj a lábam, de ha véletlenül rágurulnék a tiédre, az lehet, hogy fájna neked. Ez a humor része, de aztán hozzáteszem, hogy én így születtem, te úgy, nekem ez a normális, neked az, hogy tudsz járni. Mi az, amit legszívesebben magadra írnál, hogy mindenki lássa? Vagy azt, hogy „Parasportoló vagyok, olimpikon”, mert ennek nagyon pozitív a töltete, vagy egy provokatív kérdést: „Azért nézel, mert szép vagyok, vagy mert székben ülök?” Szerinted mi kell ahhoz, hogy nyitottabb legyen a világ és inkluzívabb a társadalom? Minél több „hőst” bemutatni, hogy eloszlassuk azokat a sztereotípiákat, hogy kerekesszékben ülve csak kéregetni lehet. Fontos, hogy mi magunk is legyünk nyitottak, ne csak mástól várjuk el. Nekünk kell inkluzívvá tenni a társadalmat, ez a mi feladatunk. Ne a hiányt, a fogyatékot toljuk a többiek arcába, hanem legyünk jók valamiben, amit meg is mutatunk!

kontextus: civil szervezetünk, az Egy Sima, Egy Fordított, (leánykori és hivatalos nevén az Egyesület az Inklúzióért